A Debreceni Grammatika szórendfelfogása

Fellelhető források híján továbbra is várat magára a válasz, hogy pontosan mi és mennyi került át a többi pályaműből a Debreceni Grammatikába; hogy a szerkesztők zseniális érzékkel válogatták-e ki a ma is helytálló szabályokat, illetve mi az, amit maguk tettek hozzá. A dolgok természetes menete szerint most folytatni kellene a sort a többi szerző kéziratának áttekintésével, egyelőre azonban meg kell elégednünk a fenti két rendelke-zésre álló grammatika és a DGr. szórendi felfogásának összehasonlításával.

Már a DGr. Elöljáró beszédében olvasható a szerzők/szerkesztők mentegetőzése:

különösen a szintaxis összeállításában éreznek ők maguk is hiányosságokat:

meglehet azonbann, hogy nem tsak aprólékosságok, hanem szükséges dolgok is marad-tak-ki, kivált az Elrendezésbenn, (Syntaxisbann), mivel sokféle szorosabb foglalatosságink miatt, nem lehetett folytábann ezenn a munkánn ülni (DGr. XXV).

A szintaxis alapvetően szófajszintaxis, tehát az egyes szófajok összekapcsolhatóságának szabályait sorolja fel. Nem különül el a convenientia és a rectio, ugyanúgy a mondat mint

szerkezeti egység sem kerül megfogalmazásra – az adott szófaj lehetséges kapcsolódásai-nak taglalása során ezek a kategóriák észrevétlenül egymásba csúszkapcsolódásai-nak. A 74. Regulában válik világossá, hogy az Elölutoljárók kategórájába sorolódnak az igekötők, a határozó-ragok és a névutók (i.m. 214). A szórend bemutatása a XII. részben, az Öszvetett Igék Elrendeléséről szóló 70–73. Regulában következik; lényegében ez a néhány oldal felel meg a mai értelemben vett mondatszerkesztésnek (i.m. 212–214). Formálisan ugyan itt is a szófajból indulnak ki szerzők, de lényegében a mondatalkotásról van szó, melynek magja az igekötős ige. A fejezet explicit módon nem fogalmazza meg a közlő szándékától vezérelt szórend tendenciáit, de a témára érzékeny olvasó számára világos: a „megválto-zott értelem” a nyomatékos/hangsúlyos pozíciót jelöli:

Mikor az Öszvetett Igék, vagy más igékkel, vagy a Beszédnek egyéb Részeivel egybe-szerkesztődnek: gyakran történik, hogy megszaggatódnak, és valamelly mondásbann, hol ide, hol oda helyheztetődnek. És jóllehet illyenkor a szók ugyan azok: de értelmek vala-mennyire változik.⁵Az Öszvetett Igéknek efféle megszaggatódása, egymástól való elhányó-dása, feltaláltatik ugyan a Német és más Nyelvekbenn is: de a Magyarbann talám leg több féleképpenn. Némelly Nyelvekbenn pedig ezt, vagy hanggal és indúlattal, vagy újabb szók-kal kell pótolni (i.m. 212).

A lehetséges szórendi variációkat a jobb áttekinthetőség kedvéért táblázatba rendezve tanulmányozhatja az érdeklődő; ennek alapján következnek a magyarázatok.

Az 1. táblázat a korabeli írásmód alapján mutatja be az eredeti táblázatban szereplő adatokat:

1. táblázat

„Az Öszvetett Igék megszaggatódásának” ábrázolása (DGr. 212) Állítva. a Parantsolóbann

Tagadva. Állítva. Kérdezve.

Kiviſzem a kést, Ki ne vidd a kést! Megírd a Levelet! túl vitted a hajót?

a kést viſzem-ki, a kést ne vidd-ki! írd-meg a Levelet! a hajót vitted túl?

a kést kiviſzem, a kést ki ne vidd! a Levelet írd-meg! a hajót túl vitted?

viſzem-ki a kést, ne vidd-ki a kést! a Levelet megírd! vitted túl a hajót?

viſzem a kést ki, ne a kést vidd-ki! vitted a hajót túl?

ki a kést viſzem ki a kést ne vidd! túl a hajót vitted?

A példák, azok elrendezése rokonítható a Gyarmathi Okoskodva tanító magyar nyelvmester-ének 283. oldalán található felsorolással (l. 3.2. alpont). A DGr. egyértelműen operál a beszédszándék pragmatikai kategóriájával, részletesen magyarázza az egyes szituációkat:

70. Regula. A melly Mondásban öszvetett Ígével élünk: vigyáznunk kell, hogy annak szavai között, mellyikbenn vagyon a főbb czélunk? vagy mellyiket akarjuk inkább megérteni?⁶ és mindenkor azt a szót kell leg elül tenni, p.o. mikor ezt mondjuk: Vidd ki a kést! a főbb czélunk a vivődés: de ha látnánk, hogy valaki viszi ugyan a kést, de nem ki-felé: akkor így szóllánk: Kividd a kést! ’sa’ t. (i.m. 213).

Az igekötős igét tartalmazó mondatokban a beszédszándék transzparens leírásán túl Gyarmathinál megjelenik a szemantikai gyökerű magyarázat is.

5 Kiemelés: HR.

6 Kiemelés: HR.

185 Az „elölutoljáró utóltevődésének” eseteit a DGr. kibővíti: a kérdőszón és a felelő-szón, valamint a tagadáson kívül idesorolja személyes és mutató névmást is, pl. a lőt-te-meg a nyulat?, te szaladtál-el? (i.m. 213).

Míg Gyarmathi a megszorító jelentésű jelzős főnevek szórendi viselkedésével fog-lalkozott, addig a DGr. a határozók jelentéséből vezeti le szórendi kötöttségüket. Az ige-kötő és a határozó összeférhetőségét az adott szituáció határozza meg:

Minden Határozót lehet ugyan Ige mellé tenni, de nem minden Ige mellé; hanem megvá-lasztva, a szerint, a mint a Határozó az Ígével, jelentésére nézve öszveillik, és egymással megegygyeznek: p.o. ide evett, ide köszvényesedett, nem illenek egygyüvé; mert ide helyet jelent; az evés, és a köszvényesedés pedig, belső, és magábann a Személybenn véghezmenő tselekedetet és állapotot jelentenek (i.m. 228).

Kifejezetten kognitív nézőpontból magyarázza a határozói funkciójú elemek „egybeszer-kesztését” a 77. Regula:

El, külön, meszsze, távol tőlle, mellyek valamelly helyből való mozdúlást, vagy elszakadást, elválasztást jelentenek; ezekkel: _ _ tól, től., p.o. eltávozott a nyájtól, külön vált az Attyától, távol esik Budától (i.m. 217).

A határozó elhelyezkedéséről szóló szabály magyarázata a szövegben betöltött szerepére utal:

A Határozót, mind az Ígének, mind a Mássalérthetőnek, éppenn mellé kell tenni; úgy, hogy más Szó közöttük ne találtassék; a Mássalérthetőnek ugyan eleibe így: nagyonn fekete, fe-lette magos […]

Az Ígéknek pedig tzélunkhoz képest, vagy eleibe, vagy utána. p.o. szépenn írj, igazítsd ide, erre kerülj, nem szóll igazán, hirtelen árad.

Megesik ugyan, hogy a Határozó, és Ige némelly szólásokbann, nem egymás mellett álla-nak: hanem közikbe más szók is tevődnek. Megesik ez nevezetesen akkor, mikor valamelly mondásnak tellyes értelme, a következő, vagy azt megelőző mondástól, vagy szótól függ,⁷ és fő tzélunk nem az Ígébenn hanem az azt megelőző szókbann vagyon. p.o. Iffjanta nem a hasznos könyveket olvasta. Ennek a mondásnak, tellyes értelme, efféle következő mondástól függ: hanem a Románokat ’s a t. (i.m. 222).

Szorosan vett témánkon ugyan túlmutat a vonzat, illetve az idiomatikus kifejezések létrejötte, de ezen fejlődés/változás eszköze éppen a szórend. Az igekötők/határozók a képzőszerű funkción túl vonzatként is viselkedhetnek – erre éreztek rá a szerzők a fenti példákban. Később Molecz Béla (1900) egy tanulmányt szentelt a folyamat részletes, nyelvtörténeti adatokkal alátámasztott bemutatásának: a kötött szórendű vonzat az alap-igével együtt új lexikai egységet hoz létre. E folyamat egy lehetséges végállomása az állandósult szókapcsolat (Hegedűs 1989, 2004, 2014, 2019). A mai napig csak a magyar mint idegen nyelv tanításának gyakorlati szempontjából elemzett tendencia felkeltette a DGr. szerzőinek figyelmét is, s a következőképp írtak erről:

Sokszor mindazonáltal, ollyan Határozót is teszünk valamelly Igéhez, a mellyet más Nyel-venn azon Igéhez tenni nevetséges vólna, p.o. ide beszéll, az az: ide tzéloz a beszéddel; oda beszélt, az az: keményenn beszélt; oda vagyok! jól lakott ’s a t. De ezek inkább Dictionari-umba valók. Más Nyelveknek is vannak efféle tulajdon Szóllásai (i.m. 222).

7 Kiemelés: HR.