Hegedűs Rita
5. Összegzés és újítás a Debreceni Grammatikában
A DGr. körüli viszontagságok dokumentálása még korántsem zárult le. A grammatika röviddel a megjelenése után az érdeklődés és ezzel együtt heves viták középpontjába került. Még a XX. században is számos tanulmány látott napvilágot, melyek a pontos szerzőséget, illetve a résztvevők munkáinak arányát igyekeztek pontosítani (Harsányi 1925: 27, Törös 1927: 483), ezen kérdések tisztázása azonban továbbra is várat magára.
Ebben a történetben külön fejezetet képeznek a DGr. nyelvújításban betöltött sze-repével foglalkozó írások, pontosabban Kazinczy és a neológusok vitái a maradinak titu-lált debreceni szerzők művével szemben. Ezek a viták azonban sokkal inkább elvi síkon folytak, nem pedig az egyes grammatikai tételek keltették a heves reakciókat. A DGr.
Elöljáró beszédében megfogalmazott nézetek a fordításvitában, illetve a purizmusvitában csúcsosodtak ki: a debreceniek az idegen minták követésétől „a’ Köznép tiszta Magyar-ságát” (DGr. XVIII) féltették, emellett feleslegesnek tartották a „Magyar szók Tsinálását”
(i.m. XVI).8
Témánk szempontjából ennél fontosabb a mai értelemben vett tipológiai megköze-lítés, amely Kazinczy és a debreceniek közötti vita egyik sarkalatos pontja volt. Kazinczy kezdetben természetesnek vette, hogy a magyart a nyugati nyelvek mércéjével mérje:
Kazinczy a nyelvi univerzalizmus olyan szélsőséges felfogását fogalmazza meg jó néhány levelében (utoljára és a legteljesebben 1805 márciusában), amely tapasztalataink szerint egyedül áll az európai tudományosságban. Az Elöljáró Beszéd a magyar nyelv individuali-tását hangsúlyozta, Kazinczy viszont – ekkor – semmi elvi különbséget nem látott nyelvünk és a „napnyugoti” nyelvek között (Bíró 2009: 5).9
Ez a – látszólag – pusztán a kulturális felzárkóztatásra irányuló álláspont azonban magá-ban hordozta azt a veszélyt, hogy egy lehetséges nyelvleírás szolgaian kövesse a minta-ként szolgáló nyugati nyelvekre szabott grammatikákat; ugyanakkor nyelvtanítóink eb-ben az időszakban már egyre tudatosabban törekedtek az indoeurópai nyelvektől eltérő struktúra feltárására. Ebben a tekintetben feltétlenül modernnek tekinthető, ahogyan a DGr. a szórend kérdését tárgyalja. Nem próbálja a jelenséget beszorítani bármely előre felállított szabályrendszerbe, helyette inkább az új jelenséget akarja megfejteni:
Arról se felejtkezzék-el az Érdemes Olvasó, midőnn ezen munkánkról ítélni akar, hogy mi ebbe nem annyira azonn igyekeztünk, hogy az Idegeneket tanítsuk a Magyar Nyelv meg-tanúlásának módjára: mint azon, hogy a Magyar Nyelv természetének titkait, magoknak a Magyaroknak felfedezzük, változásinak elrejtezett okait, benne lappangó Reguláit felkeres-sük’s Nap-fényre hozzuk. Azért is nem elégedtünk-meg azzal, hogy a Beszéd Részeinn (per Partes Orationis) elfutvánn a Grammatikák közönséges szokása szerint, elbeszéljük, hogy ekkor vagy amakkor, hogy változnak, és mitsoda rendbenn állanak a Magyar Szók? a mely elég lett vólna az idegenek tanítására, és nem nagy munkával végbe mehetett vólna; hanem a Nyelvbenn már benne lévő változásoknak, és minéműségeknek okait és kútfejeit igyekeztük
8 További részleteket l. Debreczeni 2009.
9 Bíró szerint „A két felfogás mögött a »nyelv géniuszának« teljesen eltérő értelmezése húzódik meg: Debrecen szerint nyelvünk sajátszerűségeit az határozza meg, hogy a magyar »keleti nyelv« (ahogy azt egyébként a kor nyelvtudománya, így Verseghy Ferenc és Révai Miklós is gondolta), Kazinczy sze-rint viszont ez egyáltalán nem így van. Ekkor még úgy vélte, hogy ezt csak a »sötétség« erői hirdethetik.
Nyelvünket igenis lehet a nyugati nyelvek szerint »modellezni.« Mint említettem, ezt a rendkívül radiká-lis álláspontot Kazinczy utoljára 1805 márciusában képviselte, de a következő években, ha nem is egyik pillanatról a másikra, de fokozatosan eltávolodik tőle. A neológia következő időszakának első munkájá-ban pedig igen körmönfont módon, de visszavonul” (Bíró 2009: 5).
187
világosságra hozni ’s meghatározni. […] De meg kell vallanunk, hogy ollyakra is akadtunk, noha kevésre, a mellyek, kétségbenn vagy titokbann is maradtak előttünk, és a mellyek már, a méljebben látó ’s magokat jobban reá adható Hazafiaknak, vizsgálódását ’s kitalálását vár-ják (DGr. Elöljáró beszéd XXVII−XXVIII).
A szórend fejezete ékesen példázza, hogy a szerzők hogyan igyekeztek világosságra hoz-ni a „minéműségeknek okait és kútfejeit”.
A két vizsgált forrásra – Földire és Gyarmathira – visszapillantva kitűnik, hogy a nyomatékos mondatrész (fókusz) szerepét egyikük sem írta le olyan egyértelműen és határozottan, mint a DGr. Kettejük közül Földi járt közelebb az „igazsághoz”, egyértel-műbben fogalmazott.
A kontrasztos felszólítás felismerésében Gyarmathié az elsőbbség, ő figyel fel első-ként bizonyos határozó- és módosítószókra, melyek döntően befolyásolják a szórendet.
Mai terminológiával élve ő foglalkozott először a kvantorokkal. Ezt a szempontot a DGr.
nem érintette.
Mindhárom mű deklaráltan elszakad az idegen nyelvtani mintáktól, felismerve, hogy a magyar nyelvet nem lehet más nyelvek mércéjével mérni. Az élő nyelvet, a nyelv-használatot tekintik normának. Explicitásra törekvő szabályaikkal egyaránt szolgálják a nyelvtanulást, valamint – bekapcsolódva a nyelvújítás áramlatába – egy egységes, nor-matív rendszer rögzítését, mely végérvényesen a Magyar Tudományos Akadémia által 1843-ban kiadott A magyar szókötés főbb szabályaival valósult meg.
A szórendi fejtegetések során a DGr. kifejezetten modern magyarázóelveket hasz-nált. Spontán, pusztán az empirikus adatok elemzésénél pragmatikai és kognitív megkö-zelítést alkalmazott, nem is beszélve a nyelvtörténeti következtetésekről. Sajátságos ter-minológiájával megfogalmazott magyarázataiban eljutott a mondat, a szöveg, a szituáció, a szövegösszefüggés és a deixis (mai, nyelvészeti értelemben vett) fogalmának megelő-legezéséhez is. A szórend tárgyalása a Debreceni Grammatikában – nehézkes nyelvezete ellenére – megfelel az empirikus alapokon nyugvó, funkcionális szemléletű nyelvleírás követelményeinek.
A teljes grammatika elemzése, az egyes fejezeteknek, illetve magának a koncepció-nak a feltárása még előttünk áll. Lehetséges, hogy ehhez – a létrehozásához hasonlóan – több szakember együttes munkájára lenne szükség. Ahogyan az Öszvetett Igék meg-szaggatódásának vagy éppen az „elölutoljáró utóltevődésének” összefüggései feltárultak, minden bizonnyal ugyanígy a többi fejezet is „nagy homály közzül húzogatta ki az igaz-ságokat […] a melybenn el vóltak rejtezve”(XXVI).
*
Miután meglehetősen sok időt töltöttem a Debreceni Grammatika tanulmányozásával, már nem tekinthetem magam objektív külső szemlélőnek: bensőséges kapcsolat alakult ki közöttünk. Csatlakozom Tóth Péter (1994: 43) álláspontjához:
Természetesen nem akarom egyoldalúan magasztalni a Debreceni Grammatikát. Erre sem ok, sem szükség nincsen. Magam is tudom, hogy a szerzők szemléletét a hagyományőrzés határozta meg. Vállalkozásuk és eredményük elfogulatlanabb és filológiailag hitelesebb ér-tékelését kérem csupán (Tóth 1994: 43).
Források
Adámi, Michael: Ausführliche und neuerläuterte ungarische Sprachkunst. Der Hochlöblichen Deutschen Nation zum Besten, besonders aber zum Nutzen, und Dienst derjenigen, so Verwandschaft, Amts- oder anderer Umstände halber mit den National-Ungarn Umgangs pflegen müssen. Verfasst von Michaël Adámi. 1. Ausgabe: Schilgische Erben, Wien, 1760. 2. Ausgabe: Johann Jacob Jahn, Wien, 1763.
A’ magyar szókötés’ főbb szabályai. A’ magyar tudós társaság’ külön használatára. Budán, a’ magy. kir.
egyetem’ betűivel. 1843.
Arany János: A magyar jelentő mondatról (1873). In Arany János összes művei 11. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1968. 583–586.
Bél, Mátyás: Meliboei ungarischer Sprachmeister in einer ganz veränderten Gestalt mit einem neuen Anhange von den allernöthigsten Wörtern, Idiotismen, Sprüchwörtern, Gesprächen, Briefen, Ge-dichten, ergötzenden Erzählungen und einem Grundrisse von einer ungarischen Handbibliothek vermehret. Pressburg, bey Johann Michael Landerer priv. Buchdrucker, 1774.
DGr. = Debreceni Grammatika. Magyar Grammatika, mellyet készített Debreczenbenn egy magyar tár-saság. Bétsbenn, A’ Magyar Hírmondó íróinak költségével, 1795.
Fogarasi János: εὕρηκα Athenaeum II. (1838) (13):193–198, (16): 241–249; (19): 289–297.
Földi János: Magyar grammatika (1795). Közzéteszi Gulyás Károly. Régi Magyar Könyvtár 28. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1912.
Gyarmathi Sámuel: Okoskodva tanító magyar nyelvmester. Kolozsvár, 1794.
Pereszlényi Pál: Grammatica Lingvae Ungaricae (1682). A magyar nyelv grammatikája. Hasonmás kia-dás fordítással. Ford. C. Vladár Zsuzsa. Szerk. Zsilinszky Éva. Magyar Nyelvtudományi Társaság, Budapest, 2006.
Sylvester János: Új Testamentum. Újsziget, 1541.
Hivatkozások
Bíró Ferenc 2009. A neológus a grammatikák között. Előadás a Kazinczy Ferenc-emlékülésen. MTA, Bu-dapest. http://old.mta.hu/fileadmin/I_osztaly/eloadastar/Kazinczy_BiroF.pdf (Utolsó elérés: 2021.
jún. 1.)
Brassai Sámuel 1852. Tapogatódzások a magyar nyelv körül. I. v. bevezető értekezés. (Olvasta a m. t. t.
nyelvészeti osztályában oct. 2-dikán ...) Pesti Napló 3. évf. 802. és 803. szám (nov. 10. és nov. 11.) Brassai Sámuel 1860. A magyar mondat. I. Értekezés. Magyar Akademiai Értesítő. A Nyelv- és
Széptu-dományi Osztály közlönye. Szerk. Toldy Ferenc. I. 279–399.
Brassai Sámuel 1863. A magyar mondat. II. Értekezés. Magyar Akademiai Értesítő. A Nyelv- és Széptu-dományi Osztály közlönye. Szerk. Toldy Ferenc. III. 3–127.
Brassai Sámuel 1864. A magyar mondat. III. Értekezés. Magyar Akademiai Értesítő. A Nyelv- és Szép-tudományi Osztály közlönye. Szerk. Toldy Ferenc. III. 173–409.
Debreczeni Attila 2009. Ki ütött vissza először? avagy a Debreceni Grammatika és Kazinczy. In Csörsz Rumen István – Hegedüs Béla – Vaderna Gábor (szerk.): Margonauták. Írások Margócsy István 60. születésnapjára. Reciti Kiadó, Budapest. http://plone.iti.mta.hu/rec.iti/Members/szerk/margo-nautak/margonautak/Debreczeni-Margonautak.pdf (Utolsó elérés: 2021. jún. 1.)
Gabelentz, Georg von der 1869. Ideen zu einer vergleichenden Syntax. Zeitschrift für Völkerpsychologie und Sprachwissenschaft 6: 376–384.
Gabelentz, Georg von der 1875. Weiteres zur vergleichenden Syntax. Zeitschrift für Völkerpsychologie und Sprachwissenschaft 8: 129–165.
Harsányi István 1925. A Debreceni grammatika szerzői. Irodalomtörténeti Közlemények 35 (1–2): 121–
Harsányi István 1927. Kik írták a Debreceni grammatikát? Irodalomtörténeti Közlemények 37 (3–4): 123.
275–276.
Hegedűs Rita 1985. A szórend tanításának néhány kérdése a magyar mint idegen nyelv tükrében. Kézirat.
Bölcsészdoktori értekezés. ELTE, Budapest.
Hegedűs Rita 1989. Szórend és nyelvfejlődés. Kísérlet a magyar semleges mondatok szórendjének meg-határozására. Folia Hungarica 4: 41–49.
Hegedűs Rita 2004. Magyar nyelvtan. Formák, funkciók, összefüggések. Tinta Könyviadó, Budapest.
189
Hegedűs Rita 2011. Wahlverwandtschaften: Beiträge zur Problematik der Valenz im Ungarischen.
Berliner Beiträge zur Hungarologie 16: 204–222.
Komlósy András 1989. Fókuszban az igék. Általános Nyelvészeti Tanulmányok XVII. Akadémiai Kiadó, Budapest. 171–182.
Molecz Béla 1900. A magyar szórend történeti fejlődése. Szerzői kiadás, Budapest.
Szily Kálmán 1912. Előszó. In Földi János magyar grammatikája. Közzéteszi Gulyás Károly.
Tóth Péter 1994. Jegyzetek egy tanulmányhoz. Magyar Nyelvőr 118 (1): 38–44.
Tóth Péter 1998. Fejezetek egy grammatika regényéből. Debreceni Szemle 6 (1–4): 48–59.
Törös László 1927. Kik írták a Debreceni Grammatikát? Magyar Nyelv 23 (7–8): 447–483.
Függelék: Régies terminusok magyarázata
Convenientia – egyeztetés
Elölutoljáró/előzgető szó – névutó és igekötő:
a prepozíciónak megfelelő morfémák Elrendezés – szintaxis
Etimológia – morfológia Határzó – határozó Időszó – ige
Másssalérthető – melléknév Nevező – névszó, főnév Névváltó szó – névmás
Öszverakás – szintaxis, szórend Öszvetett ige – igekötős ige
Öszvetett igék egybeszerkesztése – igekötő az igével összetételt alkot
Öszvetett igék megszaggatódása – igekötős igék igekötőjének elválása
Rávető szó – névmás Rectio – vonzat
Szórakosgatás, rakosgatás – szórend
Verseghy Ferenc Magyar Grammatikájának (1818) esetrendszere