Hegedűs Rita
3. A szórend kérdése a Debreceni Grammatika előtt
Az 1795-ben napvilágot látott „műhelymunka” hídként köti össze a latin mintától meg-szabadulni igyekvő, gyakorlati, összevető, oktató célzattal íródott nyelvtanokat a rend-szerszerű, specifikusan az anyanyelv autonóm szabályait rögzíteni kívánó, funkcionális szempontú nyelvleírásokkal.
Mielőtt az egyes szerzők szórendfelfogását összevetnénk, fontos leszögezni, hogy a korai magyar grammatikákban pontosabban mit is jelent a szintaxis.
A szintaxis kezdetben az etimológiához – mai terminussal élve: morfológiához – képest terjedelmében elenyészően karcsú volt. Két részre tagolódott: egyeztetésre (con-venientia) és vonzatokra (rectio).
Egy lépéssel tovább jutnak azok a nyelvtanok, amelyeknek rectio részében a szer-zők valamiféle szemantikai csoportosítást végeznek: mai terminussal élve a tematikus szerepek szerinti esetkiosztás listázását végzik. Ez a szemlélet már előremutat a szófaj-szintaxistól a modern értelemben vett mondatszintaxis irányába. Ebbe a kategóriába tartoznak a vizsgált időszakban a Sprachmeister átdolgozott kiadásai, valamint Adámi (1760) nyelvtana is.
Döntő lépés, hogy bizonyos szerzők felfigyelnek az igekötő szórendi viselkedésére.
Pereszlényi ezt a jelenséget már nagyon korán rögzíti nyelvtanának az igéről szóló 3.
részében: „Nem állnak azonban olyan szorosan elöl, hogy olykor ne lehetne, sőt ne kel-lene az ige után kerülniük” (Pereszlényi 1682/2006: 191). A helyváltoztatás mikéntjéről a szerző nem ad számot, feltűnő viszont, hogy – a későbbi grammatikusokkal ellentétben – ezt a mozgást nem minősíti rendhagyó jelenségnek.
Kérdés, hogy bő száz év alatt milyen előrelépés tapasztalható a DGr. szerzőinél a magyar mondat szórendjét illetően.
3.1. A szórakosgatás Földi János nyelvtanában
A DGr. létrejöttének rövid összefoglalásából kitűnik, hogy a megszületett nyelvtan orosz-lánrésze Földi János érdeme. Földi saját grammatikájának kalandos történetét érdemes elolvasni a grammatika bevezetőjében: a szerkesztő, Gulyás Károly ismertette az első teljes, 1912-es kiadás előszavában.
Földi grammatikájával elsősorban nem a magyarul tanuló külföldieket akarta szol-gálni, hanem valamilyen általános igényt kívánt vele kielégíteni:
e Nyelvkönyvet magyarúl írtam: mert ez szükséges most először és főképpen a ’Magya-roknak; azután az idegeneknek, […] Leginkább és legelőször szükségek vagyon most erre a’ magyaroknak, és nevezetesen az Iróknak: mert ezek nem eggyeznek-meg az Irásban, a’
nyelv ékesítésében, pallérozásában (Földi 1795/1912: 9–10).
Mindezekből egyértelműen következik, hogy Földi grammatikaírói tevékenysége bele-illett a nyelvújítás vonulatába. A nyelvtan a tradicionális felosztást követi. Az etimológiai részben (XIV. fejezet) általánosságban említi az igekötő helyzetét. A határozói elemekkel való hasonlóságból indul ki:
Az Előzgető3 és követgető szók a beszédnek olly hajthatatlan részei, mellyek más szóknak eleikbe, vagy utánnok szoktak tétetni, a’ végre, hogy vagy azoknak jelentéseiket neveljék vagy valamelly környülállásokat világosítsák. Ezen rendbéli szók tehát két félék, ugymint:
Előzgető szók, mellyek az idő szóknak elejekbe tétetnek és követgető szók, mellyek a’ Név szókat mindenkor követik.
Jegyz: Más Nyelvekben ezek tsak Előzgető szóknak (Praepositio) mondatnak, mivel azon nyelvekben a’ szóknak mindenkor elejekbe tétetnek és azokat meg előzik.
De a magyar nyelvben más képpen vagyon a’ dolog, mert ebben némely Előzgető szók az Idő szóknak ugyan elejekbe tétetnek, de a Névváltó és Név szóknak mind az e’ félék min-denkor utánok tétetnek, sőt velek egybekapcsoltatván, minteggy eggy szóvá válnak. Ezen az okon mind a’ két nevezetet szükség meg tartani, minthogy azok az idő szókat meg előzik, ezek pedig a Név szókat követik (i.m. 223).4
Konkrétan az igekötő–ige szórendjére tér rá a következő pont:
2or Ezen előzgető szók is nem tartják meg mindenkor az elöl lételt, mert mindjárt a’ Paran-tsoló módban és némelly Rakosgatásokban is az idő szóknak utána tétetnek; mint? hozd-ki, tselekedd-meg, add-által ’sa’t. (i.m. 221–223).
Eddig egyértelműen a szófajszintaxis – a szintagmatan – területén mozgott a szerző.
Viszont a következő megjegyzése előremutat a szövegszerkesztés irányába:
A’ szórakosgatásból lészen a’ tellyes beszéd. A’ tellyles és tökélletes beszéd áll mindkor a főnévből és a meghatározott idő szóból. (Substantivo et verbo finito) Ez a’ Régula ismét kults gyanánt meg nyitja a’ Magyaroknál igen szokott Rakosgatásbeli gyakori elhagyást (El-lipsis), midőn a’ Főnév helyett Rávető szó tétetik, vagy az idő szó: vagyon elhagyatik. A két fenékkövön vagy fundamentumon áll a szórakosgatás (i.m. 237).
A szerző egyértelműen utal a magyar nyelvben gyakori névmásításra/névmástörlésre, illetve a névszói állítmány esetén a létige kötelező elhagyására. Ezek a megfigyelések tökéletesen megfelelnek az empirikus megfigyelői nézőpont követelményeinek, melyet azonban nem követ a jelenséget mozgató szabály keresése, az általánosítás.
Az igekötő ige utáni pozícióját a felszólításhoz, a fenyegetéshez és a tiltáshoz ren-deli (pl. Elhozd a puskámat. Oda ne add). A tapasztalaton alapuló általánosításra utalnak a következő megjegyzések:
3 A szövegben található, nehezen azonosítható nyelvtani kifejezések rövid értelmezését l. a Füg-gelékben.
4 Itt következik az igekötők felsorolása, funkciójuk meghatározása.
181
Utóltétetik akkor is, midőn a’ szóllás a’ Füzögető és Határozó szók által ugy szerkesztetett öszve, hogy még az Időszó után valaminek kelljen következni. p. o. Olly szépséget még soha sem vettünk észre, mint ; Nem tanulnák ezt meg soha, hatsak…(i.m. 282–283).
A példák alapvetően a tagadásra vonatkoznak – ez Földi figyelmét elkerülte, s nyilvánva-ló, hogy a korábban született Adámi-féle nyelvtant nem ismerte.
Bár a megfogalmazásból nehezen derül ki, egyértelműen a hangsúlyozásra vonat-kozik az 5. pont:
Igen sokszor pedig a’mellyik részekben az öszvetett szóknak nagyobb kifejezés vagy hatha-tóság fekszik, vagy nagyobb szükségük vagyon reá; azt tésszük elől, p.o. azt tésszük elől, azt elől tésszük; ugy szerkesztetett öszve, ugy öszveszerkesztetett ’sa’t. és ez hordozza többnyire a’ több elöl, vagy utól tételeket is (283).
Földi szórendi megfigyeléseinek lényege, hogy
– kizárólag a beszélt nyelvből vett példákból vonja le következtetéseit;
– szemmel láthatóan nem támaszkodik más nyelvtanszerzők munkáira;
– a szintagmán belüli sorrendtől eljut a szövegösszefüggés szabályainak körvona-lazásáig;
– felismeri az igekötő, illetve a névutó határozói funkciójának közös gyökerét és az igekötő központi szerepét a mondat szerkesztésében;
– ráérez a nyomatékos szórend alapeseteire. A „parantsoló módon” belül megkü-lönbözteti a tiltást és a fenyegetést, míg a tagadás szerepét félreértelmezi. Példái alapján a soha névmási tagadásban az időhatározó funkciójával (nem pedig a tagadással) hozza összefüggésbe az igekötő ige után kerülését (pl. Olly szépséget még soha nem vettünk észre);
– kimondja a hangsúlyozott mondatrészre utaló „varázsszót”: a nagyobb kifejezés, hathatóság.
3.2. No. 2: Gyarmathi tankönyve
A másik rendelkezésre álló forrás, az Okoskodva tanító magyar nyelvmester (1794) Gyar-mathi Sámuelnek vállaltan is újító szellemű tankönyve. Tudatosan alkalmazza a több-szempontúságot: deskriptív, de az egyes tételeknél sort kerít a hibák – más grammatikák hibáit is ideértve – javítására. Kérdéseit a magyar nyelvet nem beszélők szemszögéből teszi fel, ugyanakkor az anyanyelvű beszélőkben is igyekszik tudatosítani a rendszer belső működését:
Hogy az e’digelé világ eleibe jött Grammátikák nagy hijjánossága igen szükségeltette, egy ujabbnak, nagyobb tökélletességgel lehető kidolgozását, azt minden értelmesek rég látták.
Ugyanis olly sok kérdések maradtak feleletlenül, minda’nyiszor, valahányszor Nyelvünket tanulo idegen szomszédink holmi kéttséges Grammátikai nehézségekről tudakozódnak vala;
hogy e’ részben, az e’dig irt Grammtikáknak egy tsomoban szedett minden gyüjteményje is, nem egész munkának, hanem tsak valami gyülevész Jegyzések rendetlen rakásának nevez-tethetnék. Öszve szedtem ezért, minden eleitőlfogva gyüjtött tapasztalásimat, mellyekhez a más Irók Jegyzéseit hozzá adván, ollyan rendbe kivántam a’ Nyelvünk tanulására vezető útmutatásokat rakni, mellyet legvilágosabbnak, és legkönnyebbnek képzeltem. Szüntelen azt a’ tzélt tartottam szemem előtt, hogy elhárinthassam mindazokat a’ nehézségeket, és akadály-lyokat, mellyek Nyelvünk tanulását, e’digelé unalmassá, nehézzé, és sokaknak lehetetlenné tették (Gyarmathi 1794: VI).
A három részből álló nyelvtannak választott témánk szempontjából legfontosabb része a harmadik: Az oeszverakásról (De Syntaxi). Az előzményekhez képest feltűnő a szintaxis terjedelmének növekedése.
A szerző rögtön az előszóban felhívja a figyelmet a magyar szintaxis szokatlansá-gára és bonyolultsászokatlansá-gára.
Sok Törvényeket (Regulas) tsináltam talám az öszverakásban, és azok után még több jegy-zéseket is tettem. De ugy vagyon az, az első Syntaxis irásával. Könynyü leszsz a’ második,
’s harmadik rendbéli utánnunk következendő syntaxis iróknak ezen törvényeket rövidebb határok közzé szoritani, a’ ményiben azt a’ Magyar Nyelv természeti megengedi, a’dig pedig ezeknek vehetjük hasznát (i.m. Második darab XIX).
A szórendet érintő fejezetekre jellemző, hogy Gyarmathi egy-egy problémát többször, több helyen is felvet. Ez egyrészt tudatos tervezés eredménye – utal is rá a bevezetőben –, de az ugyanazon kérdésekre adott hol bővebb, másutt szinte egymásnak ellentmondó vála-szokból arra is lehet következtetni, hogy a szerző írás közben új és új törvényszerűségeket, összefüggéseket fedezett fel. Példa erre a szórend szempontjából kulcsfontosságú igekötő elhelyezése a beszédrészek rendszerében. Az Etymologiában így osztályozza őket:
A’ beszéd minden részéhez toldatik, a’ toldalék elöl, vagy hátul illyen renddel: […] Az idő-szóhoz toldatik mindenkor öszveragasztva (Componendo) elől vagy hátul. p.o. ki-bontom, meg-fizetem, kívül kerülöm, le-huzom, bontsdki, fizess-meg, huzd le, ha pedig nints öszve ragasztva, a’kor nem-is tóldalék, hanem határzó. p. o. Én ott fekszem, az hol nékem tettszik, elöl vagy hátul (i.m. 286–287).
Ezzel szemben a szintaxisban élesen elkülöníti egymástól a névutót, az igekötőt és a határozóragot:
A Toldalékoknak egy része öszverakatik, más része öszveragad, a’Nevezökkel.
Öszverakatnak ezek: [felsorolja a névutókat]
Öszveragadnak ezek: [felsorolja az igekötőket és a ragokat].
Azonban némelly Irók az e’féle toldalékos neveket két szó formájában irják-le, íllyen for-mán: Fel-veszem, Fellyül-múlom. Én pedig szeretném, ha már valaha ezek, az irásban-is egy szóvá változnának, a Déák és Német nyelvek példájok szerint, mint a’ beszédben hangzik”
(i.m. 2. kötet §102).
Maguk az idézetek azt mutatják, hogy nemcsak „némelly írók”, de maga Gyarmathi is a legváltozatosabb helyesírással írta az igekötős igéket.
A szófajok elkülönítésének tárgyalását így fejezi be: „Valamig a’ toldalék, időszó előtt, avagy név, és név mássa után van, a’dig toldalék; de ha magánosan, valamelly fele-letben, vagy más módon áll: a’kor határzó” (109).
A szófajok ilyen önhatalmú váltakoztatása a merev formális nyelvész szemében minden bizonnyal megbocsáthatatlan lazaság, a funkcionális nyelvész ellenben felujjong:
végre valaki rátapint: a kategória köntösét bármikor fel szabad cserélni, ha megváltozik a funkció. A második rész („Második darab”) megállapításai némi terminológiai megújítás után akár egy mai magyar mondattanban is helyet kaphatnának.
A sokféle, helyenként kifejezetten aprólékos szórendi törvényeit tanulmányozva világossá válik, hogy Gyarmathi a) bár a szófajokból kiindulva állapította meg a szabály-szerűségeket, nem próbálta meg a mondatot alkotó szavakat szófajok vagy mondatrészek szerinti kötött sorrendbe kényszeríteni; b) A szintagmán belüli sorrendet nem keverte össze a mondatrészek sorrendjével. Értelmezése szerint a szórend a ragozott ige és kie-gészítője, az igekötő mozgatásának szabályba rendezését jelenti.
183 Az alapvető szabályok a következők:
A’ jelentő jövendője öszverakása. Syntaxis Futuri Indicativi. A’ jelentő jövendőjében, a’ se-gítő időszó, elől tétetik a’ kérdésben, hátul pedig az állatásban. p. o. Mikor fogsz ebédelni?
Nem fogsz é hamar ebédelni? Ma te ebédelni fogsz.
Ha pedig határzó férkőzik a’ beszédbe,; ugy mindenkor elöl tétetik a segitő időszó p. o. Ma te sietve fogsz ebédelni. Én rosszúl fogok járni.
Hogy ha pedig az Időszó öszve-ragadt: (compositum) a’kor a’ kérdésben, ’s tagadásban az időszóhoz ragadt szótskának eleibe tétetik a’ segitő időszó, az állatásban pedig utána. p. o.
A’ kérdésben: Fogsz-é meg-békélni? Mikor fogsz meg-békélni? Tagadásban: Soha nem fogsz meg-békélni. Az állatásban: valaha tsak meg-fogsz békélni. A’mikor meg-fogsz békélni (i.m.
75–76).
A Syntaxis Imperativi és a Syntaxis Praepositionum fejezetek pontos leírását adják a pa-rancs, a kérés, a függő kérdés és a függő felszólítás kategóriák szórendi szabályainak, az ige-kötő ige utáni pozíciójának eseteiről. Gyarmathi külön figyelmet szentel a következőknek:
– egyszerű és kontrasztos tiltás: Jöjj felém. Ne bé ménj, hanem ki.
– bizonyos megszorítást kifejező jelzős főnevek: (p. o. ritka, sok, a’nyi, mé’nyi, kevés, egynéhány, egy, két három ’sa’t) p.o. Ritka atyáét kiméllik-meg a’ rossz fiak. […] Hires tolvajt akasztottak-fel.
– „midőn ki-rekesztő foglaló (Conj. Exlusiva) kezdi a’ beszédet, vagy határzo, p.o.
Tsak kettőt kaptam meg. Egyedül az apám szaladhata-el. Tsupán Pál meneke-dék-meg.” Ezzel megelőlegezi a Komlósy András 200 évvel későbbi tételét a hangsúlykérő és hangsúlykerülő igékről (Komlósy 1989);
– a kérdés és az igei állítmányt bővítő segédigék szórendi sajátosságai: Bé van sózva (i.m. 2. kötet 103–105).
A szerző nem említi meg a beszélő szándékának szerepét a mondatszerkesztésben – tehát a hangsúly irányító funkcióját. Figyelme inkább a szemantikára, a szó, illetve a mondat-rész jelentésében rejlő közlés és a szövegkörnyezet viszonyára összpontosul. Ez a szem-pont még ma is kutatandó terület, ez teheti teljessé a nem konfiguratív nyelvek szerkeze-tének leírását.