6.3.1 Az orosz nyelvvel szembeni ellenállás szimbolikus üzenetei
Az 1980-as évekre a magyar gazdaság rákényszerül a nyugati nyitásra, a szerény jólétben élő magyar állampolgár engedélyt kaphatott arra, hogy háromévente egyszer 50 dollárral a zsebében nyugatra utazzon. Lassan, de kezdték megismerni, hogy mi van a „vasfüggöny”
mögött. A televízió lett a fő szórakoztató média, nyugati filmeket vetítenek, nyugati slágereket hallgatnak a fiatalok. Egyre erősebb „nyelvéhség” mutatkozott a társadalomban használható nyelvek és nyelvtudás iránt, amellyel külföldön el lehet boldogulni, külföldi folyóiratokat, külföldi kiadású könyveket lehet olvasni (Vámos 2008a). Köznevelési lehetőség hiányában virágoztak a magán nyelvtanfolyamok. Aki megengedhette magának, az magántanárt fogadott (Terestyéni 2000).
Az orosz nyelvtanulás kötelezőségének kérdése a nyolcvanas évek második felében lett a politikai diskurzus része. Néhány év eltelt addig, míg az oktatásirányítás napirendjére tűzte (1988-ban) az előterjesztést Az orosz, valamint az idegen nyelv oktatásának és feladatainak politikai és pedagógiai összefüggései címmel a Magyar Szocialista Munkáspárt művelődési
46 Interjú Bertalan János a pécsi Apáczai Cs. J. ÁNK igazgatójával (2008)
47 A kutatási terv kutatásra való felhasználása az igazgató engedélyével.
minisztériumi pártbizottsága számára, amit az megtárgyalt (MM G.O. Előterjesztés 1988).48 A bevezetőben leírtak jelzést adnak a problémák természetéről. Óvatosak a megfogalmazások („úgy tűnik”), továbbra is egyensúlyra törekszenek és ismét a hatékonyság kérdését feszegetik („fontosságának felismerésén túl” – „sürgetik hatékonyabbá tételét”). Viszont először fogalmazódik meg a szabad nyelvoktatás: „felvetődött az orosz nyelv kötelezőségének kérdése.” „Úgy tűnik, hogy látványosan megváltozott az utóbbi időben a társadalom viszonya az idegen nyelvekhez, az idegen nyelvek tanulásához. A nyelvtudás sokat hangoztatott gazdasági, politikai, kulturális stb. fontosságának felismerésén túl sürgetik a nyelvtanulás oktatási rendszerbeli feltételeinek eredményesebbé, hatékonyabbá tételét. Az elmúlt időkben ezzel összefüggésben is többször felvetődött az orosz nyelv kötelezőségének kérdése.” (Előterjesztés 1988:1). „A közvélemény és a középiskolai pedagógus társadalom – néhány kivételtől eltekintve általában megkérdőjelezi az általános iskolai idegennyelv-oktatás eredményességét. Az okok mélyebb elemzésére még nem került sor. Több nyelvtanítással foglalkozó szakember is megállapította, hogy a 4-5 évig tartó orosz nyelvtanulás után a tanulók szóbeli és írásbeli kifejezőkészsége gyenge. Tudásuk általában nincs arányban a befektetett idővel és az energiákkal. Felvetik azt is, hogy az anyanyelvi izoláltság feloldására a magyar anyanyelvű tanulóknál vajon a cirill írásmódú orosz nyelv-e a legalkalmasabb? Gond van a tanulók motiváltságával, az iskolák szaktanári ellátottságával is.
Úgy tűnik, hogy az eredmények tömeges elmaradása, a hatékonyság hiánya mögött feltételbeli, pedagógiai és politikai problémák is meghúzódnak” (u.o).
Az oktatási kormányzat a megoldást ekkor még – elismerve a nyelvoktatásban folyó kezdeményezések értékeit – a politikán kívüli világba helyezte, a módszerekben, segédletekben, csoportbontásban jelenítette meg, valamint „az órakeretek jobb kihasználását”, valamint kísérleteket, egyedi engedélyeket adott ki. A látszólag változatlan társadalmi-politikai mezőben persze már „semmi sem ugyanaz”. Az előterjesztés szerint a Művelődési Minisztérium látja az oroszhoz kötődő politikai érdekeket, de (óvatosan) politikai felhatalmazást akart szerezni a továbblépéshez.49 A fenti, 1988-as előterjesztéssel fogalmazódott meg először a felső állami és pártvezetésben a politikai szempont, először kerültek deklarálásra az orosz nyelvtanulás „pedagógiai” problémái, a hosszú, akár 10-12 éven át tartó tanulás kudarcai. A két szempontot, a politikai jellegű aggályokat és a pedagógiai kérdéseket egymást támogató, kiegészítő szempontként jelenítették meg. Óvatos
48 Előterjesztés iktatószám nélkül.
49 Boldizsár Gábor, az MM Gimnáziumi osztályvezető elmondása szerint a kétnyelvű iskolai programok bevezetésekor a Szovjetunióba utazott az oroszul tanítani tudó szaktanárok és orosz nyelvű szakkönyvek egyeztetésére. Az ottani oktatási minisztérium miniszterhelyettesével folytatott megbeszélésen felvetette, hogy mi legyen az orosz nyelv kötelezőségével Magyarországon, meddig legyen kötelező? A miniszterhelyettes megvonta a vállát és azt mondta: „Mi nem mondtuk, hogy
alternatívaként felvetik a szabad nyelvválasztást (másfél évvel a rendszerváltozás előtt), ám azt az érvényben lévő keretek között, pragmatikusan, a rendszer önfejlődése útján képzelték el. „A társadalom igényli az idegen nyelv(ek)et jól tudó szakemberek képzését, s úgy látjuk, hogy a nyelvtanulási kedv is fokozódik. Mindezekkel összefüggésben is felvetődik az orosz nyelv helyzete. A véleményeket leginkább pedagógiai, nyelvészeti, oktatásszervezési kérdésként tálalják. Esetenként politikai összefüggéseket keresnek. [...] A Művelődési Minisztérium, az Országos Pedagógiai Intézet, az érvényben lévő óratervek, tantervek, jogszabályok alapján képviselik a hivatalos álláspontot.” – szögeződik le, ám utolsó mondatként, a fejlesztési irányok között a legfontosabb mondat ott van: „Alternatívákat tartalmazó javaslatot dolgozunk ki az idegen nyelvek szabad választására.” (Előterjesztés 1988). Ennek a megkésett intézkedési tervnek már nem volt sem szakmai, sem politikai hozadéka. A rendszerváltozás felgyorsította és saját lendületével pörgette tovább az eseményeket.
6.3.2 A nyelvelsajátítás új rendszere
Az oktatási kormányzat – a megjelenés gyors átfutásának érdekében – nem jogi érvényű ún.
közleményt adott ki (Művelődési Közlöny 1989. évi 12. száma, Kelemen 1989) az általános iskolák, középfokú iskolák és a felsőoktatási intézmények számára (MK 1989.12:906). Az
„egyedi” engedély kifejezés megzavarta az iskolákat, ezért a Köznevelés 1989. évi 24.
számban Kelemen Elemér államtitkár hangsúlyozza: „Korábbi álláspontunktól eltérően tehát az iskoláknak nem kell egyedi engedélyt kérniük a minisztériumtól”. Ezt, illetve a kiadott közleményt az új, demokratikus kormány is megerősítette (Honti 1989). Az óraszámok – a nemzeti alaptanterv bevezetéséig – változatlanok maradtak, érvényes maradt a tanterv is egy ideig, de a tankönyvválasztást már intézményi hatáskörbe tették. Az előbb idézett közleményben még „a nevelési-oktatási intézménnyel munkaviszonyban álló főfoglalkozású orosznyelv-szakos pedagógusok foglalkoztatását biztosítani kell” – megfogalmazás szerepel, később a nyelvválasztással összefüggő tanárigény átképzéssel (MM. 201/1989. sz. rend.), illetve a felsőoktatási képzési kapacitás bővítésével, az ún. hároméves angol nyelvtanári képzés bevezetésével próbálták rövid idő alatt biztosítani, ami nem volt problémanetes (Poór 1994:28). Ami a korábbi vitakérdések fókuszát, az idegen nyelvi óraszámot illeti – mint valami kényes kérdést, először mindenki kerülte. Az óraszámemelés ugyanis legalább annyira
„matematikai” kérdés, mint amennyire a műveltségről alkotott nézet kérdése. Valójában majd a nemzeti alaptanterv teremt mozgásteret az iskoláknak arra, hogy saját értékrendjük szerint alakítsanak a kereteken belül. Most, az első intézkedéssel – mivel hiányoztak a szabad nyelvválasztáshoz szükséges idegen szakos tanárok – az állam fenntartotta magának a jogot arra, hogy országosan egységes óraszámot írjon elő (Honti 1989). ”A választott idegen nyelv a) oktatására az óratervben négy évre előírt óraszámot kell felhasználni, b) oktatása a művelődési miniszter által kiadott nevelési-oktatási terv alapján folyhat, c) oktatásánál a
művelődési miniszter által jóváhagyott tankönyvet kell használni. [...] A szülők beleegyezésével egyéb tankönyvek is felhasználhatók” (MK 1989. 12: 907).