Európában a latin szövegeket a tanulók francia, német nyelvű jegyzetekkel látták el a 8-9.
században (Balassa 1930). Az anyanyelvű jegyzetelés az anyanyelv státuszának gyengeségére utal, hiszen csak addig használják, amíg az általa elvégzett iskolai feladat latinnal nem volt felváltható. Magyarországon a 15. századi dokumentumot találtunk, az „Es tu scolaris?”
tankönyvben, amelynek feldolgozásához hozzákapcsolták a magyar nyelvet. A latin szöveg, memoriter volt a tanulási tartalom és a nevelési cél hordozója, a személyiségfejlesztés
szimbolikus és tényleges tere: „erkölcsi tanulságait magyarul elemezték és néhány latin szó magtanulása mellett naponta egy vagy két versust (2-4 sort) kellett megtanulniuk” (Bárdos 1988:23). Az iskolákban a latin társalgás gyakoroltatására beszélgetés- gyűjteményeket használták, rendszerint a diákok mindennapi érdeklődéséhez közeli témákban. A beszélgetések szövege latin volt, amihez a tanulók hozzáírták a tanár tanórai anyanyelvű magyarázatát. Ezek a szöveg melletti anyanyelvű jegyzetek, a glosszák. A Szalkay- kódex néven ismert gyűjtemény száznál több magyar nyelvű glosszát tartalmaz. Az első, magyar szövegrészeket is tartalmazó tankönyv 1527-ben Krakkóban látott napvilágot (Magyar 1988).
A latin iskola mellett kialakultak az anyanyelvi iskolák. Magyarországon is, európai mintára sok „német iskola” működött Körmöcbányán, Selmecbányán, Besztercebányán, Pozsonyban, Eperjesen (Magyar 1988:31). Ezek önálló katolikus kisiskolák voltak, ahol a német nemzetiségű gyermekek tanultak. Így lett még magyar és szlovák iskola is, ahol ugyanazt a tananyagot tanulták más-más tanítási nyelven” (uo.) Az alapiskoláztatás feladataiból akkorra kikerült a latin, s a tanítás nyelve a tanuló anyanyelve lett: „elsősorban olvasást, éneklést, katekizmust, közmondásokat és egy kis számolást kell tanítani.”(Mészáros 1981:87). Az anyanyelvű kezdőszakasz a 16. századra népiskola formájában önállósult. „1560-ban Oláh Miklós esztergomi érsek elnöklete alatt összeült nagyszombati zsinat hozott először határozatot hazánkban ilyen iskolatípus létesítéséről. Az iskolatípus neve „schola”, amelyben a „ludi magister” tanítja a település gyermekeit, fiúkat és lányokat egyaránt, olvasásra, írásra, énekre, oktatja őket a katekizmusra, az erkölcsös magatartásra” (Mészáros 1981:16).
A 16. században kiadják az első anyanyelvű ABC-s könyveket. Ez az első jele annak, hogy az anyanyelvű írás-olvasás megtanulása (tanítása) önálló cél. A hasznosság elve a városiasodással végképp bekerült a köztudatba, s az anyanyelv, amelynek a tanulása érték lett, a mai értelemben véve tannyelvvé válik az alapiskolában.
A 16. századtól találtunk dokumentumot is, amely iskolai jogként értelmezi az anyanyelv alkalmazásában az engedés-tiltás határainak megfogalmazását. Az 1599-ben készült jezsuita tanulmányi szabályzat is rendelkezik az iskolában használatos nyelvekről. Csak azoknak engedi meg az anyanyelvű beszédet, akik még nem tudnak latinul. „A latin beszélés állandó szokását különös szigorúsággal kell ellenőrizni, kivéve azokat az osztályokat, amelyekben a tanulók nem tudnak latinul. Így tehát soha semmilyen iskolai ügyben nem szabad az anyanyelvet használni, s fel kell jegyezni azokat, akik ebben mulasztást követnek el. Ezért a tanuló mindig latinul beszéljen” […] „Péntek délelőtt az utolsó tanórában történt a
„castigatio”, vagyis megbüntetése mindazoknak, akik az iskolában vagy azon kívül a lefolyt hét alatt rendetlenkedtek vagy barbár nyelven (azaz anyanyelven V.Á.) beszéltek” (Magyar 1998:12).Debrecenben (1657) „az anyanyelven, vagyis hazai nyelven beszélés szabadossága általánosan minden iskolásnak teljességgel tiltva van” (Magyar 1960:61.,105.).
Az anyanyelv középiskolai jeleit később az alap és középiskolai oktatás összefonódásakor, a gimnázium, kollégium alsóbb osztályaiban látjuk. Az eperjesi protestáns kollégium
tanulmányi rendjében (1667) az alsó fokon vannak „az ábécét tanulók, szótagolók, olvasók”
és csak a középfokon találjuk „a latin nyelv elemeinek osztályát.” (u.o.) A bártfai városi-humanista iskolában például a német származású Stöckel hozott új rendtartást, s a német
„segédtannyelvéről” szólt (Magyar 1988, Mészáros 1988). Említik még a német anyanyelvet a 16. században is Besztercebánya, Brassó, Nagyszeben, Selmecbánya középfokú iskoláiban.
A körmöcbányai gimnázium 1693-i rendtartásában a gimnázium alsó szintjén elfogadták az anyanyelv szükségességét, rendelkeztek, legalizálták alkalmazását a latin mellett. Az írás, olvasás valójában a latin szövegek írását, olvasását jelentette, így ebben a folyamatban az anyanyelvre háruló feladat a szöveg tartalmának fordítása, a benne lévő nyelvtani jelenségek azonosítás, az írás esetében pedig, főleg a kreatív íráséban ugyancsak a szövegprodukcióhoz szükséges segítség megadása. A hittan, önálló tantárgyként, vagy a logika, a filozófia, stb.
tantárgyakban alkalmazott anyanyelv az idegen nyelv latin mellett mindaddig segédtannyelvi státuszban van, ameddig a nyelv tanítása önmagában nem lesz cél. Az anyanyelv felmenő rendszerben kiszorul a tanításból. „A német anyanyelvűeknek német és latin nyelven tanították az V. osztályban a hittant, írást, olvasást” (Magyar 1988:98). „1736-ban a Máramarosszigeti piarista középiskolában is magyarul, románul és tótul tanították a latint”
(Herman 1973:336). Az 1762-ben alapított Váci Theresianumban az előzőhöz hasonló az anyanyelv szerepe. Elfogadták, hogy „ésszerűségi” alapon az anyanyelv alkalmazható, ha a tanuló még nem érti a latin nyelvű magyarázatot: „A tanítás egész menete három osztályra tagozódik: az elsőben azok lesznek, akik közönségesen maiores, minores, principistae szerepelnek, a másodikban a grammatisták és syntaxisták, s harmadikban a poeták és rhetorok. Mindhárom osztály tanulmányának fő célja a tiszta választékos latin nyelv megtanulása. A tanítás módjára nézve ezeket kell megjegyezni: A törvényeket és a kevés számú szabályt világosan, érthetően, és ha szükséges anyanyelven s előttük ismert kifejezésmóddal tanítsák meg: ugyanis mi ellenkezik jobban a tanítás céljával és ésszerűségével, mint szabályok ismeretlen nyelven való fejtegetése. Akik ezt teszik, azok a tanárok azt akarják, hogy őket hallgassák, de ne értsék” (Kisparti 1922:26–27).
A piarista nyitrai kollégium, mint korábban a körmöcbányai, 1774. évi tanulmányi rendjében ugyancsak megengedi a gimnázium alsó osztályaiban a német nyelv használatát, s mivel írni is tanulnak ezen a nyelven, ezzel lassan, de megindul a diglossziás státusztól való eltávolodás. „A hét középső napját a szépírás gyakorlására szánjuk, amikor külön szépírásmester mutatja be mind a latin, mind a német betűk csinos írásmódját az ifjaknak.”
A különböző időszakokra jellemző anyanyelvhasználatot a 3.1. Táblázatban foglaljuk össze, s megállapítjuk, hogy mi az anyanyelv tanítási funkciója.
3.1. Táblázat. Nyelvhasználat, segédtannyelv, tannyelv a latin iskolában a 15–18. században
Kronológia Az anyanyelv használata A nyelvhasználat helye
Nyelvhasználat 15. század: „Es tu
scolaris?”
A latin nyelvtanulásban
alapiskola
módszer
1527 Nyomtatott tankönyvben
16. század: „Német iskola”
Olvasás, éneklés, katekizmus, közmondások
és egy kis számolás segédtannyelv
1693. Körmöcbánya iskolái
Írás, olvasás tantárgyakban módszer
Hittan segédtannyelv
1762. Váci Theresianum
A latin nyelv tantárgyban gimnázium módszer 1774. piarista nyitrai
kollégium
A német nyelv tantárgyban alsó gimnázium tannyelv
Forrás: Az 1. oszlopban megadott források és szakirodalom szerint