a 17. század második felében
A közösségi önszemlélet nyelvi szempontú megközelítéseihez kapcsolódva, jelen könyvben elsősorban az 1657-tel kezdődő erdé-lyi pusztulás éveiben, vagyis az erdéerdé-lyi hadsereg lengyelországi
74 MURDOCK 1998; MURDOCK 2000a, 243–249, 261–267; MURDOCK 2000b;
MURDOCK 2000c; MURDOCK 2004, 54–56, 118–124. – Újabb hazai szerzőjű, de idegen nyelvű tanulmányok, amelyek nemzetközi összefüggésben helyezték el a parallelizmust, bár nem hivatkozták Murdock vonatkozó munkáit: LÉVAI 2002 és LÉVAI 2003. – GYŐRI 2006 csak jelzi a nemzetközi párhuzamokat. – Sz.
Jónás Ilona korábban úgy írt a francia allegorizációról, hogy a magyar vonat-kozásokkal nem hozta azokat kapcsolatba: SZ. JÓNÁS 1978, főképp: 611.
75 A protestáns szóhasználatban a „nép” és a „nemzet” kifejezések legalább a 18.
század első évtizedeiig szinonimaként voltak jelen. A két fogalom közötti pon-tos megkülönböztetés majd csak a 19. századi diskurzusban, főképp Arany János és Erdélyi János gondolkodásában formálódik: „e különbségtételnek az az alapja, hogy a nagyközösség mindaddig népnek minősül, míg világképe eredeti és differenciálatlan, az idegen hatásokat teljesen magához asszimilálja;
viszont nemzetnek minősül, amikor tudatilag differenciálódik, világképének egysége megbomlik, felsőbb rétegeinek világképe az idegen műveltség hatásá-ra jellegében is módosul, ám a közös »Mi«-tudat s az eredeti világkép mint ennek alapja megmarad. A nép tehát itt nem szociológiai kategória, hanem egy, a maga generatív történetiségén alapuló, önmagát »Mi«-nek tekintő na-gyobb embercsoport kezdeti állapota.” VARGA, S. 2000, 464–465. A nemzet és a nép képzetének nemzetközi áttekintését lásd újabban: BERGER–LORENZ 2008, s e kötetben különösen LEERSEN 2008 – a fogalmak szinonimaként való 19. századi értelmezéséről is.
76 IMRE 1987–1988; IMRE 1989; PÉTER 1988/1995; ŐZE 1991; ŐZE 2004 (ugyan-ez: 2006a, 263–269); ŐZE 2006b; BARCZA 2000, 102–106; GYŐRI 2000a;
GYŐRI 2004; CSORBA 2003; CSORBA 2004; PETRŐCZI 2004; LUFFY 2001;
LUFFY 2004; LUFFY 2005, főképp: 36, 60.
tragédiája, majd krími fogsága miatt, valamint a lengyelek, törökök és tatárok bosszúhadjárata hatására és értelmezési igényével keletkezett református imádságoskönyveket vizsgálom. Ezeken túl további (prózai és verses) imákat és a tágabb használati iroda-lomból más műfajú szövegeket (meditációkat, prédikációkat stb.) is érintek.
A korabeli értelmezések szerint az erdélyi hadsereg 1657 nyári fogságba esése nyitotta meg, volt egyszerre politikailag oka, illetve
„Erdély Mohácsaként”77 ikonikus módon jelölte is az 1657–62 közötti időszakot.78 A 17. századi kortársak szerint már előre is, hiszen Újfalvi Imrének, a debreceni kollégium rektorának az 1598-as esztendőre szóló kalendáriumban megfogalmazott verses jós-lata az 1657-es „fatális esztendőről” valóban bekövetkezett közel hatvan évvel később, s vált ezen időszak tragédiáinak gyakori je-lölőjévé az évszám.79
A „lengyelországi hadjárat és következményei akkora sokkot okoztak az erdélyi szellemi életben, hogy mindenki kénytelen volt saját értelmezését kialakítani”.80 Az utóbbi időben immár alapo-sabban kutatott korabeli értelmezések81 közül most csupán négy, különböző regiszterből, illetve időszakból származó példát idézek
77 Mint Luffy Katalin írja, „[a]z apokaliptikus világlátás intenzitása mindig szoros kapcsolatban van a politikai, történelmi fordulatokkal, a korviszonyok-hoz alakított formában ugyan, de olyan kizárólagos formában, ahogyan a Mohács utáni írásokban megfigyelhető, csak a II. Rákóczi György lengyelor-szági hadjárata után találkozhatunk, amelyet a kortársak is a Mohács utáni legnagyobb történelmi katasztrófaként éltek meg.” LUFFY 2005, 40. – Vö. még CSORBA 2003, 148. – A két fordulópont együttes értelmezéséhez lásd például a kortársak közül Medgyesi Pál prédikációit, főképp: MEDGYESI 1659, 14–15.
Későbbről pedig a Rákóczi-eposzt (1674/1988, 191): „Méltán sirathatod, romlott Magiar nemzet, / Ha iól meg gondolod, mire jutot ügied, / Mikor Laios királi Mohátsinál el eset, / Vagi nagi Matiás királi utolsó bucziút vett. // Nem félhetet akkor magiarság ugi kártól, / Mint most immár tarthat végső pusztulástól, / Mert ugi ki nem dőlt volt fundamentumából, / Hogi ismég heliében ne álhasson abból.”
78 A kérdés legjobb összefoglalása: CSORBA 2003; 2011, 95–110.
79 Uo.
80 KÁRMÁN 2006, 950.
81 Ezekről lásd elsősorban a II. Rákóczi Györggyel és korával foglalkozó friss tanulmánykötet (KÁRMÁN–SZABÓ A. P. 2009) írásait: PAPP 2009; IVANICS 2009; KATKÓ 2009; GYULAI 2009, melyek a korábbi kutatásokat is pontosan hivatkozzák.
fel arra vonatkozóan, hogy a kortársak sosem látott pusztulásként jellemezték ezt az időszakot. Egyrészt az 1657. szeptember 2-a és 13-a között Szamosújvárott tartott erdélyi részországgyűlés azt fogalmazta meg végzésében, hogy Rákóczi hibájából „azon szegény nemzetünkre hallatlan példájú romlást hozó expedíció országunk-nak közönséges végzése nélkül indíttatott volt”.82 Másrészt számos vers szólaltatott meg siralmat (és sokszor bűnbánatot is) imád-ságként vagy más formában a lengyelországi hadjárat, a tatárrab-ság, valamint az Erdélyt érő lengyel-, tatár- és törökdúlás szenve-dései miatt.83 Harmadrészt Petrityvity-Horváth Kozma, Bethlen János titkára így írt 1668-as emlékiratában: „mindenestől fogva valakik a fejedelemtől elmaradtanak azon egy nap, ugymint ulti-ma Julii, pogány kézbe estenek ritka példára, mert innét csak egy hirmondani el nem ment.”84 Negyedrészt pedig az 1674-re datált Rákóczi-eposz szerzője ekképpen kesergett: „Egi seculomban nem történt illyen romlás, / Magiarokra mellyet hozot nagira vágiás, / Kereszténségnek volt eddig hatalmas sánc, / Láb alá niomatot már, mint el döitöt vász.”85
Az 1657-től kezdődő időszakot a korszakkal foglalkozó modern történetírás jelentős része is Erdély legnagyobb pusztulásaként jellemezte, zavaros időszakról beszélve. Az 1658-as erdélyi török és tatár pusztításokat egyrészt szintén II. Rákóczi György siker-telen lengyelországi hadjáratának, másrészt a Porta által lemon-datott fejedelem azév januári fegyveres visszatérésének
82 A végzés szövegét közli: KISS And. 2003c, az idézet: 364. (Kiemelés tőlem.) – Nem csupán a fejedelem, hanem a teljes központi hatalom iránti bizalomvesz-téshez lásd Taar András, Szatmár megyei (giródtótfalvi) nemes 1657. július 3-i levelét a besztercei főbíróhoz: „mert az kik az ország zsírját eszik, csak azok közül senki bizony nem valék, mert ha megsegítnek vala, azok [a Szatmárban és Beregben pusztító lengyelek] itt vesztek volna az Ilobaban”. Közli: KISS And. 2003b, az idézet: 93. (Kiemelés tőlem.)
83 A tatárrabságról és Erdély 1657–1661 közötti feldúlásairól írott versek közül a IV. és V. fejezetekben többre hivatkozom.
84 PETRITYVITY-HORVÁTH 1668/1994, 117. (Kiemelés tőlem.)
85 Rákóczi-eposz 1674/1988, 176. (Kiemelés tőlem.) – Szigeti Csaba a szöveg modern kiadásához írt kísérőtanulmányában Felvinczi Zsigmondban valószínűsítette a szerzőt. (Rákóczi-eposz 1674/1988, 20, 24.) Szakolczay Attila és Orlovszky Gé za Kornis Gáspár szerzőségét feltételezte. Lásd http://szelence.com/kornis/
rakoczi.html. (Utolsó letöltés: 2012. április 3.)
ményeként értelmezték.86 Ráadásul több szerző a fejedelmet is elítélte, hangsúlyozva Rákóczi politikai és katonai baklövéseit, felelősségét, s még akár ad hominem érvekkel is támadták őt az Erdélyre hozott romlások miatt. Olvashatunk ugyan óvatosan mérlegelő régebbi, vagy a historiográfiai hagyományt bölcsen bí-ráló újabb összefoglalásokat is,87 ám a legtöbb modern feldolgozás meghatározó módon járult hozzá annak a tradíciónak a tovább-viteléhez, mely a fejedelmet tette felelőssé az 1657–1662 közötti tragédiák miatt. (II. Rákóczi György felelősségének kérdéséről az V. 6. 2. fejezetben írok.)
Köleséri Sámuel IV. fejezetben elemzett, 1666-os kiadású imád-ságoskönyve ugyan az említett tragédiákra reflektálva szólalt meg siralmas és bűnbánó könyörgésekben, ám a kötet megszövegezé-se és első (valószínűleg a lelkész szerző által irányított gyülekeze-ti) használata nem közvetlenül e helyzetben, hanem egy kissé későbbi időszak katonai és politikai körülményei között történhe-tett, a Bódva-völgye és Szendrő 1660-as évek eleji török, illetve német hadmozgásai hatására. Técsi Joó Miklós V. fejezetben fel-dolgozott imádságoskönyve, a Lilium Humilitatis pedig ugyan megjelent 1659-ben, ám nem itthon, hanem Franekerben, így Magyarországra valószínűleg kevés példány került, vagyis a ke-letkezéssel egyidejű kontextusban szintén kisebb hatást tudott gyakorolni. A század közepi eseményekre reflektáló imakönyv azonban alkalmas volt arra, hogy a gyászévtized, majd pedig a Rákóczi-szabadságharc évtizedekkel később keletkezett imádsá-goskönyvei és egyéb szövegei között is értelmezhető legyen.
Ugyanis a kötetet lényegében változtatás nélkül adták ki 1673 és 1703 között, összesen öt alkalommal. Azért lehetett az újabb kon-textusokban is használni ezt és más 17. századi imakönyveket, mert szövegeik az időbeli távolság ellenére hasonló grammatikát
86 Legújabban lásd SZABÓ J., B. 2001, 231, 255–260; PAPP 2009, 162–170.
87 Például SZILÁGYI 1891, 172–175, 196–199; SZABÓ P. 1997, 95–97; SZABÓ J., B.
2006, 204–218 stb. – B. Szabó János utóbb hivatkozott tanulmánya Rákóczi felelősségének említésén túl tárgyalja egyrészt az erdélyi politikusok (Mikes Kelemen, Barcsai Ákos és a rendi ellenzék többi vezetője) felelősségét Erdély védelme kialakításának elmulasztása miatt, másrészt számba veszi a lakosság spontán védekezésének lehetőségét és elmaradása okait.
és tropológiát alkalmaztak, mint az először évtizedekkel később kiadott imakönyvek és más szövegek.88
Az ilyen vizsgálat során azonban ügyelni kell arra, hogy a gyászévtizedben az imádságoskönyvek szövegeit, illetve más kö-nyörgések hasonló, nagyrészt bibliai eredetű toposzait és trópu-sait – a század közepe óta eltelt néhány évtized szemléleti, önér-telmezésbeli változások, az 1670-es, 80-as évek eltérő történeti kontextusa miatt – mégsem ugyanúgy értelmezhették, mint ko-rábban. Sőt, egyetlen szűkebb időszakban, párhuzamosan megje-lent kiadások esetében is lehettek eltérések a különböző helyze-tekben (például Erdélyben, illetve Felső-Magyarországon) élő használók imaszövegekhez való viszonyában, amire a kiadók is figyelhettek a különböző edíciókban. Mivel tehát pusztán nyelvi eszközökkel, a grammatika és a retorika feszültségében aligha tudjuk megkülönböztetni az ima- (és más) szövegek szó szerinti vagy igurális jelentését,89 jelen könyvben a könyörgések rejtett és explicit intencióira igyelve végzem el a szövegek lehetséges kora-beli értelmezését, foglalkozom használati lehetőségeikkel – saját hermeneutikai pozíciómból. E vizsgálathoz nem egyszerűen a keletkezés elsődleges kontextusát90 veszem figyelembe, sokkal in-kább az ezzel kortárs befogadás, pontosabban (az imádságok ese-tében sokkal érvényesebb kifejezéssel) a feltételezhető korabeli használat kontextusát.91 Valamint – a történetileg utólagosnak számító kontextusokat értelmezve92 – a hatástörténet diakrón kontextusait is, amelyekben mindig megtörténik az applikáció, hiszen csak így jöhet létre a megértés.93
88 Noha Köleséri imakönyve 1666-ban, hét évvel később jelent meg, mint a Técsi-kötet első kiadása (1659), azért elemzem előbb a Kölesériét, mert a Lilium Humilitatis hatása évtizedekkel tovább követhető, mint a Bánkódó Lélek Nyögésié.
89 Lásd DE MAN 1979/2006, 21. Szilasi László az Adj már csendességet… kezde-tű Balassi-költemény, illetve más korabeli verses imaszövegek értelmezése során használja e kontextust. SZILASI 2008, 142–144. – A szó szerinti jelentés problémájáról lásd bevezetésként: FEHÉR 2006.
90 TAKÁTS 2001, főképp: 316.
91 SZILASI 2003, 746. – A zsoltárok befogadástörténti összefüggésében lásd ehhez HUBERT G., H. 2011.
92 Vö. SÁRI 2003, főképp: 110–111.
93 Lásd ehhez SZILASI 2003, 744, 750.
Mint ahogy azonban Takáts József azt fogalmazta meg vitacik-kében, hogy bármennyire is szeretné Szilasi, mégsem tudja kizár-ni a társadalmi kontextus bevonását a vizsgálataiból,94 úgy ennek az összefüggésnek a igyelmen kívül hagyása jelen monográiában sem mindig valósítható meg könnyen. Talán nem is lehetséges, hiszen nemcsak az irodalomtudomány „olvasásfordulata” „széle-sedett” „használatfordulattá”, mint azt Takáts is jelzi,95 hanem könyvem elsődleges célja is az, hogy éppen a használati irodalom egyik szövegtípusát, a könyörgéseket, illetve a saját használati, olvasási módjukra sokszor reflektálni is akaró imádságoskönyve-ket értelmezze,96 amelyhez viszont a társadalmi kontextus is fi-gyelembe veendő. Az úzus ugyanis az egyik legfontosabb terület az imádságirodalom és a hasonló kegyességi műfajok, szövegek vizsgálatában, s kutatásaimban e szempontot magam is kiemelten kezeltem.97
Elsősorban az érdekel, hogy a 17. század második felének imád-ságoskönyvei, más könyörgések, valamint az imaelméletek milyen tudatossággal és fogalmi pontossággal rendszerezték a sírást mint siralmas és bűnbánó imádságot. Miként buzdították explicit és implicit módon az imaszövegek használóit (hallgatóit, olvasóit, éneklőit) mint megcélzott közösséget ilyen sírásra? Ezekkel az intenciókkal tehát miféle közösséget kívántak teremteni, milyen – nemzeti, felekezeti és regionális keretek között értelmezhető – önszemléleti kereteket kínálhattak fel, akarhattak kijelölni a si-ralmas és bűnbánó imádságok az e szövegeket használó közösség számára?98 Azért kezelem kitüntetetten az imádságoskönyvek
94 TAKÁTS 2003, 757. Erről a vágyáról Szilasi itt ír: SZILASI 2003, 746.
95 TAKÁTS 2003, 758.
96 A recepciókutatás és a Trivialliteratur közötti kapcsolatról, a tárgy- és pers-pektívaválasztás jaussi megalapozásáról jelen könyv számára is fontos szem-pontokkal szolgált KECSKEMÉTI 1998, 234–243, főképp: 237–238. Lásd még:
13–20.
97 Köszönöm Fekete Csabának, hogy az elmúlt évek beszélgetései során sosem feledte el, hogy erre biztasson.
98 Az intenció általános kérdésének óvatos kezeléséhez lásd Oláh Szabolcs figyel-meztetését Medgyesi Pál Praxis pietatisa és más imádságelméleti, kegyesség-gyakorlásra tanító munkák kapcsán: „Kétségtelen, hogy a tárgyalt művek bemutatják, ajánlják, táblázatokba foglalják, tanulhatóvá teszik a könyörgés helyes formáját és szóhasználatát, ahogyan az a Szentírásnak bizonyos
helye-praelimináriáit, mert e munkákra is igaz, hogy a címmel, a mot-tóként érthető bibliai textussal, ajánló versekkel és praefatiókkal, illetve tartalomjegyzékkel, indexszel és magával a kötet felépíté-sével mint tudatos kompozícióval reflektálnak a használók szá-mára megfogalmazott szándékaikra.
A szakirodalomban már komoly eredményekkel járt az a kuta-tás, amely szerint a kora újkori (ima- és más) kötetek használói különösen meghatározónak tekintették értelmezésükhöz az egyes munkák paratextusait. A kora újkorra vonatkozóan újabban Kevin Dunn 1994-es feldolgozása ezek hermeneutikai fontosságát hang-súlyozta.99 Néhány 16. századi humanista praeceptumszerző, mint például Scaliger vagy Thomas Wilson – Ciceróra alapozva – a prae limináriák retorikai kérdéseire tért ki. Ebben az összefüggés-ben úgy is be lehet vonni a praelimináriákat az imádságoskönyvek értelmezésébe, mint a használatot (olvasást) irányító, az adott korpusz értelmezését befolyásoló szövegeket. Ezt az interpretá ciós hozzáállást tanulságos módon pontosítja az intertextuális olvasás paratextuális jelzésekkel kapcsolatos fogalmi készlete.100 A magyar szakirodalomban előbb – Wolfgang Leiner 1965-ös könyvére hi-vatkozva – Hargittay Emil szorgalmazott egy, a korszak ajánló-leveleit feldolgozó kutatási programot.101 Legújabban ennek egy részét, a 17. század első felében megjelent magyarországi nyom-tatványok dedikációit elemezte alaposan Pesti Brigitta a
PhD-in találhatóak, ahol valaki vagy valakik imádkoznak Istenhez, s ezzel – Med-gyesi hitvallása szerint – a későbbi imádkozók számára példát adnak. De ha a kiválogatásban, az ágrajzszerű feldolgozásban, a mintaadásban a készletsze-rűséget és a szabályozottságot túlhangsúlyoznánk, akkor ezzel az absztrakció-val elvétenénk a mindenkori kegyességgyakorlás és igehirdetés aktuális nyelvében végbemenő fogalomalkotás lehetőségét. Figyelmen kívül hagynánk a továbbvezetett értelmezés közösségépítő erejét, meg nem történtté nyilvání-tanánk és megfosznyilvání-tanánk jelentőségüktől a hitvalló közösségenként eltérő – mindenféle szabályozottság ellenére is felbukkanó – egyénített nyelvhasznála-tokat.” OLÁH 2008, 173–174.
99 DUNN 1994.
100 Lásd magyarul főleg: GENET TE 1982/1996; KULCSÁR-SZABÓ 1997, 6–7;
KULCSÁR-SZABÓ 1998, 25–32.
101 Wolfgang LEINER, Der Widmungsbrief in der französischen Literatur (1580–
1715), Heidelberg, Winter, 1965. Hivatkozza: HARGITTAY 2004.
disszertációjában.102 A jelen könyvet érdeklő imádságos- és elmél-kedő könyvek kapcsán azért is fontos vizsgálni az ajánlásokat, mert Heltai János szerint ezek „áttekintése lehetőséget nyit a megcélzott közönség, a legfontosabb olvasói rétegek legalább részleges megismerésére, illetve a műfaj bizonyos másodlagos funkcióinak, használati szokásai némely speciális esetének feltá-rására.”103
A paratextusokban leírt intencióknak a közösség megképződé-sében, a kollektív (nemzeti és felekezeti) önszemlélet alakításában is komoly jelentősége volt, nemcsak a kora újkorban, hanem később is.104 Én azonban jelen könyvben egyelőre csupán a könyörgések és imádságoskönyvek által feltételezett olvasói, használói közön-ségtől elvárt úzust vizsgálom.105 Nem foglalkozom tehát azzal, hogy az imakönyvek praelimináriáiban és másutt megfogalmazott, je-lentős bibliai zsoltár- és későbbi imaszöveg-hagyományt követő és mozgósító többes szám első személyű könyörgéseknek, siralmas és bűnbánó imáknak a közösségekre vonatkozó explicit és implicit intenciói milyen tényleges hatást gyakorolhattak az imahasználók (hallgatók, olvasók, éneklők) közösségképére, a nemzeti és feleke-zeti közösségekhez való tartozásuk tudatára, hogyan formálták az „elképzelt” közösségek határait.106
E monográfia tehát csupán abból az arisztotelészi nézőpontból foglalkozik a sírásra mint siralmas és bűnbánó imádságokra vo-natkozó felhívások és mintaadó szövegek antropológiai összefüg-géseivel, amely alapján az érzelmeket (kora újkori szóhasználattal:
102 PESTI 2010.
103 HELTAI 2008, 92.
104 Debreczeni Attila a paratextusokat egy, a fenti mondatban jelzetteknél kisebb
„elképzelt” olvasóközösségek, például a 18. század végén megképződő tudós hazafiak számára előírt szövegekként elemzi, azt állítva, hogy „a közösség, úgy tűnik, nem annyira a textusokban magukban, mint inkább a paratextusokban képződött meg”. DEBRECZENI 2009, 55–61, az idézet: 59.
105 A művek által megcélzott és elképzelt olvasók, valamint a tényleges olvasókö-zönség közötti különbségek kutatásának fontosságáról lásd CAVALLO–
CHARTIER 2000, 41.
106 A protestáns biblikus irodalom tényleges „nemzettudatra” gyakorolt hatásának elemzését ajánlja Győri L. János, a korábbi kutatások közül Csűry Bálint és Németh László ötletét továbbgondolva, akik a népnyelvben próbálták vizsgál-ni a Biblia nemzettudatra gyakorolt befolyását. GYŐRI 2009.
affectusokat, szenvedélyeket) a retorikai hagyomány felől lehet tárgyalni,107 és a felhívó retorikai struktúrák felől elemezni. Az ilyen megközelítések egy része persze a retorikai érvelő apparátus által felkelthető, ezekkel az eszközökkel meg is ismerhető affec-tusokat, illetve azok testi megjelenítését, így a sírást nem spon-tánnak és nem is univerzálékkal leírható érzelmi kitörésnek tartja. Sokkal inkább történelmi, kulturális és társadalmi kontex-tusoktól függő, tanult viselkedésnek, formalizált, ritualizált, bi-zonyos tekintéllyel rendelkező előírások által szabályozott és befolyásolt cselekvésnek.108 E megfontolások figyelembe vétele tehát ugyan a történeti antropológiai kutatások lehetőségeit implikálja, mint arról a II. fejezetben részletesebben szó lesz, ám jelen monográfia tudatosan nem merészkedik az irodalom – de Man nyomán, Szilasi által is elismerő tartózkodással szemlélt – határain túlra.109 Tehát még ha jelen könyv elemzéseiben többfé-le nyomtatványt és kéziratot, műfajt és regisztert is veszek figye-lembe az imádságoskönyveken túl (de például a nem szöveges kulturális artefaktumokat egyelőre nem vontam be a kutatás-ba),110 az imák és imaelméletek antropológiai reflexióit csupán retorikai nézőpontból közelítem meg: a sírást a siralmas és bűn-bánó imádság trópusaként felfogva.
107 A magyar szakirodalomban lásd erről TASI 2009, 142–144.
108 PATTON–HAWLEY 2005b, 4; EBERSOLE 2005, 25–26. A rituálék és a vallásos érzelmek viszonyáról összefoglalóan, Jonathan Z. Smith, Arnold van Gennep, Victor Turner, Harvey Whitehouse és Talal Asad nézeteiből kiindulva: KLAS-SEN 2007.
109 Az idézet: DE MAN 1979/2006, 13. (Szilasi a magyar fordítás első, 1999-es ki-adását hivatkozza.) SZILASI 2003, 754. – A Szilasival vitázó Takáts József úgy véli, hogy de Man „idegenkedve és megvetően” szól az irodalom „külpolitikája”
felé forduló figyelemről, Szilasi szerint azonban „barátsággal és elismerőleg – ám halasztólagosan”. Lásd TAKÁTS József, A kultuszkutatás és az új elméletek, Holmi, 2002/december, 1534–1544, itt: 1535. Idézi és kommentálja: SZILASI 2003, 754.
110 A történetírás mikro szintű kontextualizációs eljárásairól magyarul lásd GYÁNI 2007. A többszörös kontextus kérdéséhez lásd REVEL 1996, itt: 227–228.