Az együttszenvedés megjelenítése Kemény János imádságoskönyvébenKemény János imádságoskönyvében

A Gileadról szóló szakirodalom mindig röviden, jelentősebb kom-mentár nélkül foglalta össze az elöljáró beszédet. Pedig Kemény e szövegben éppen a megírás módjára és saját helyzetére relektált.

Több helyen utalt a maga műveltségének és az általa végzett munkának a viszonyára. Előbb egy őt kompetenciahiánnyal vádló fiktív vitapartnerrel szemben fogalmazta meg azt a mentséget, hogy

adta itt közre Medgyesi.) Így nem helyes az a megállapítás sem, hogy Kemény a Gilead Balsamumában a saját könyörgéseit (többes szám!) adta volna közre.

Hiszen – mint a jelen fejezetben szó lesz erről – könyvében a bibliai zsoltárokat közölte Kemény, s ezekhez csatolt egyetlen saját imádságot. Továbbá Kemény nem a tatár rabságból való hazatérése után fogalmazta újra az elveszett imákat (helyesen: egyetlen imát), hanem, mint már említettem, a könyvét másodszor-ra is másodszor-rabságában írta meg. (A Lorántffy Zsuzsannának írt Kemény-ajánlás végén ellenőrizhető ez az adat, és V. WINDISCH is – helyesen – ezt veszi át előszavában: 1959, 28–29.) Lásd a felsorolt tévedéseket sorrendben: CSORBA 2003, 134, 140, 135. Kemény „zsoltárszövegekből összeállított vigasztaló imáit említi: ÚMIL, II, 1091. – Szintén helytelen az a megjegyzés, hogy Kemény

„zsoltármagyarázatokat” írt. Lásd CSORBA 2011, 98, 100.

14 LUKÁCS 1995, 76.

„ez mostani rabságomban való időtöltésem mintsem avagy csak he-nyélésben, avagy Isten titkában rejtetett szabadulásom s hazám állapotja felől való szüntelen és haszontalan törődésben múljék: illen-dőbbnek ismértem és szívem csendesítísire is orvosságosbnak e’ szent zsoltároknak olvasásában, vizsgálásában való foglalatoskodásomat.”

Ezt követően pedig kijelentette, hogy nem szégyelli és nem irigyli, ha valaki „hivatalja”, vagy Istentől való „bővebb tudomány-nyal felruháztatása szerint helyesben munkálódik ezen szent dologban”. Így foglalta össze mindezt:

„Én pedig az olvasókat kérem, ezekben történhetett fogyatkozásokról bocsánatosok legyenek, úgy mint ki gyermekségembéli tizenöt eszten-dős koromtól fogva nem a’ tudományoknak tanulásában, hanem ka-tonai, udvari és egyéb világi, külső dolgokban töltöttem időmet s gyakorlottam magamat. Egyébiránt is pedig efféle munka csendes elmét, szívet, jó eszközöket és alkalmatosságokat kívánván, mindazo-kat Isten elrekeszteté mostan éntőlem a’ rabi sanyarúság és azt nevelt sokféle gyötrődések által.”¹⁵

Az idézett mondatok a szerzői önkisebbítés hagyományát jele-nítik meg, vagyis a minutio formai toposzát alkalmazzák. Hiszen a „vélem együtt katonai állapotban inkább forgott, mintsem köny-vek olvasásiban magokat gyakorlott, efféléknek vizsgálásihoz keveset érthető” „egyigyűvek”, „azok közül penig sok ezerek mos tan is vélem együtt sanyarú rabságot viselő magyar vitézlő rendek”-nek állította össze Kemény a gyűjteményt, ám hozzájuk hasonlóan neki sem volt ideje ilyen elmélyült munkát végezni.¹⁶

15 KEMÉNY 1980, 329–330.

16 Uo., 329. (Kiemelés tőlem.) – Ugyancsak a saját világi, politikus voltára hivat-kozik például Osztopányi Pernyeszi Zsigmond, I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem nemesi származású református udvarmestere, aki lefordította és 1676-ban megjelentette Avenarius Európa-szerte népszerű (Magyarországon már Osz-topányi munkája előtt is jól ismert) imádságoskönyvét. A fordítást bevezető ajánló levelében azt írja, hogy „mig ez kis munkában foglalatoskottam, az jónak mindenkor ellene állani igyekezö Sátánnak sok ostromlásit szenvedtem. Mert […] sok s’ nagy büneimmel rettentett, […] tudatlanságommal idegenitett […]

sok emberek itéletivel kedvetlenitett, szemtelenül azt sugalván elmémben, hogy afféle munkának gyakorlása nem illet Politicus embert.” OSZTOPÁNYI

A könyv másik előszava, melyet A’ Nyomtatás igazgato, az Olvasohoz intézett,¹⁷ szintén kapcsolódik a szerző pozíciójának effajta értelmezéséhez.¹⁸ Malártsik Lajos az impresszumban nyom-dászként feltüntetett Rosnyai Jánost tartotta a „Nyomtatás igazgato”-nak és az előszó szerzőjének.¹⁹ Pénzes Tiborc Szabolcs érvei szerint viszont Medgyesi Pál volt a könyv szerkesztője és az előszó szerzője.²⁰ (Érdemes lenne azonban még figyelembe venni, hogy Kemény feltételezett Doce nos orare… ismeretén, valamint Medgyesi utólagos szerkesztésen kívül a Keménnyel együtt rabos-kodók miképpen befolyásolhatták a könyv összeállítását, illetve a fogságbeli paraliturgikus alkalmak alakulását. Tudjuk például, hogy Keménnyel raboskodott II. Rákóczi György udvari papja,

PERNYESZI 1676, A6v. (Avenarius imádságainak korábbi magyar fordítóihoz lásd jelen fejezet 46. jegyzetét.) – Lásd még Sóvári Soós Kristóf mentegetőzését prédikációskötetei megjelentetésével kapcsolatban, aki ugyancsak arra utalt, hogy „deáktalan”, „külső világi ember”. Hivatkozza BENCZE 1971, 196; HU-BERT I. 2000/2005, 64.

17 KEMÉNY 1659, 3–5.

18 A Kemény elöljáró beszédét közzé tévő V. Windisch Éva ugyan érintőlegesen foglalkozott e szöveggel a tanulmányában, de – mint nem Kemény munkáját – nem tette közzé kiadásában, és nem is kapcsolta be Kemény előszavának rövid értelmezésébe. V. WINDISCH 1959, 28.

19 MALÁRTSIK 1911, 4.

20 PÉNZES 2011, 259–261. – A Medgyesi attribúció közvetett bizonyítékaként szolgálhat az alábbi adat is. Tudott dolog, hogy Medgyesi Pál adta ki harmad-szorra Pathai István Az sacramentvmokrol közönségessen es kiváltképpen az Vr Vatsorajarol valo könyvetskéjét (PATHAI 1643). Eredetileg 1592-ben, majd 1593-ban, Sitzen, Manlius nyomdájában jelent meg, Enyingi Török Istvánnak, Hunyad vármegye örökös ispánjának címzett Pathai-előszóval (RMNy 705, RMNy 731). Medgyesi ezt írja az új kiadás előszavában: „En többire tsak az Nyomtatast igazgattam. Ugyan azon rendel, formán, szokkal-is többire, valamint az Author elöször irta vagyon ki-nyomtattatva: tsak az akkori Irás alkalmaz-tatott az menyire lehetet, az mostani szokosos iráshoz.” (a4r–v, kiemelés tőlem.) Az előszót ez esetben M. P. monogrammal zárja. Ennek alapján az a véleményem, hogy a Praxis pietatis 1643-as, Szenci Kertész Ábrahám által kiadott váradi edíciójának (RMNy 2042) elején olvasható szöveget (mely azokat az elemeket sorolja fel, „mikkel ez ötödik nyomtatás meg-jobbúlt”, és arra „kényszeríti” a későbbi kiadókat, hogy ezt a kiadást használják a későbbiekben) ugyancsak Medgyesi, és nem Szenci Kertész írta. Erről, illetve a kérdés szakirodalmi vi-tájáról bővebben lásd FAZAKAS G. T. 2008a.

Szigethi Péter.²¹ Neki vajon nem lehetett befolyása, hatása a meg-szövegezésre?)

A „Nyomtatás igazgato” elöljáró szava azonban nem azt hang-súlyozta, hogy Keménynek hadvezérként nem volt lehetősége szellemi munkával foglalkozni, hanem éppen azt a vélekedést igye kezett megcáfolni, amely szerint ez a munka, vagyis a „Theo-logia s-afféle és egyéb materiáról valo Könyv-irogatás, s-Könyv-ki-botsátás, Politicus Rendhez, kiváltképpen az Mél hoz illetlen volna”. Ezért fölsorolt több bibliai királyt, illetve ezt követően néhány magyar „Meltoságos”-t: Balassit és Rimayt, Rá kóczi Györgyöt és feleségét, akik könyveket írtak, tudós munkát végeztek. Az elöljáró beszéd ehhez a hagyományhoz kötötte Ke-mény Jánost is, akit ezzel nemcsak az ószövetségi királyok, illetve a legjelentősebbnek tartott magyar költő és a nagy erdélyi fejede-lem örököseként jelenítette meg, hanem a fogságbeli próféta szerepével is felruházta:

„Im el-utoljára már, ez Nagy Úr Embernek, szép lelki Balsamumja-is mellyel igazán Esdrássa volt a’ kegyetlen Pogányok közöt, a’ nagy lelki fogyatkozásban, magával együt rabságban esett szerelmes édes Husinknak Csontinknak, azoknak nagy jo szerencséjekkel, világra jö […] Bizonnyal álmélkodásra valo dolog, hogy […] sanyaru Rabságban, Vasok és Csincsérek közt, az egy Szent Bibliát marasztván Isten, ki-váltképpen valo gondviseléséböl keze közöt, illy bölcsen és istenessen profetalhatot!”²²

Ez utóbbi, kiemelt kifejezés úgy dicsőítette a szerzőt, hogy nemcsak személyét, hanem a munkáját is magasztalta, s a prófé-tai feladat kontextusának kijelölésével korántsem egyszerű telje-sítményként értékelte a zsoltárok mint imádságok csoportosítását.

(A tipologizálás jelentőségét, Kemény Gilead Balsamumának szöveghasználati kérdését az alábbiakban tárgyalom.) A „bölcsen és istenessen profetalhatot” kifejezés visszautal a megelőző idézet-ben szereplő Ezsdrás prófétára, akinek a neve ez esetidézet-ben

21 Vö. NAGY Rezső, A krími tatár rabok történetéről, Losonc, Kármán nyomda, 1918, 12. Hivatkozza: KATKÓ 2009, 222–223.

22 A Nyomtatás igazgato, az Olvasohoz = KEMÉNY 1659, 3–4, 5. (Kiemelés tőlem.)

raként kapott kitüntetett helyet a bibliai mitizációban²³ (és nem hasonlatként vagy parallelizmusként, mint számos más korabeli szövegben).

Kemény elöljáró beszédének előbb idézett mondatai nem csupán a könyv esetleges hibáival szembeni ítéletet elhárítani szándé kozó (teológiát nem végzett) politikus és katona apologiájaként ma-gyarázhatóak. Egyetértek Pénzes Tiborc Szabolccsal abban, hogy Kemény koncepciójában fontos szerepet kaphatott a Gilead (két-szeri) összeállítása, valamint egyéb, a fogságban keletkezett írások megszövegezése. A könyv célja (és talán Kemény imájának Med-gyesi általi kiadásáé is) tehát valóban a szerző szándékolt önrep-rezentációja lehetett az erdélyi politikusok és közvélemény előtt:

1657-es katonai tetteinek, illetve a fogságban töltött időszakának igazolása, valamint az esetleges hazatérése utáni propagandájának előkészítése.²⁴

Mivel II. Rákóczi György szűk kíséretével megmenekült a krí-mi fogság elől, és hazatért Erdélybe, Kemény Jánosnak a kato-nákkal való tényleges együtt raboskodásának, szenvedésének nemcsak morális és teológiai, hanem politikai jelentősége is volt.

Legalábbis a sereg hadvezéreként Kemény komoly tőkét akart ebből kovácsolni – s ezt már a fogságba esését követő héttől kez-dődően megtette. E szempont vizsgálatához azonban nem csupán a bibliai zsoltárok (kétszeri) összeállítását követően kiadott Gileadot,²⁵ valamint a Medgyesi Ötödik Jajj című kötetében külön is megjelentetett imát kell igyelembe vennünk,²⁶ hanem az Erdély

23 Lásd ehhez főképpen HARGITTAY 1998; MURDOCK 1998.

24 Sőt, Pénzes emlékeztet arra is, hogy „a tatárok 1658 késő őszén a moldvai Tirgoviste-be szállították főúri rabjukat abból a megfontolásból, hogy fejede-lemmé tegyék őt Erdélyben. Tervük azonban meghiúsult, s ezért Keménynek vissza kellett térnie bahcsiszeráji börtönébe. Csakhogy a tatárok újbóli megje-lenése a fejedelemség határain roppant félelmet keltett az erdélyiekben a nyári, apokaliptikus méretű pusztításuk után. A »fejedelemjelöltnek« pedig tisztáznia kellett magát.” PÉNZES 2011, 264–265.

25 Már MALÁRTSIK (1911, 7) utal a Gilead korabeli elterjedtségére és népszerű-ségére, sőt, ehhez hivatkozza: BALLAGI Géza, A politikai irodalom Magyar-országon 1825-ig, Bp., Franklin, 1888, 25–26.

26 MEDGYESI 1658, 49–53.

rendjeihez írott, 1657. augusztus 6-i nyílt levelét,²⁷ a Ruina exercitus Transsylvanici című iratát;²⁸ valamint egyéb, kisebb hatókörű szövegeket: a fogságának környezetében keletkezett, csak kézirat-ban forgalmazódó verseket és leveleket is.²⁹ E szövegekben Kemény hangsúlyozta a rabokkal való közösségvállalást, s az otthon mar-adottak számára, talán valóban már a fejedelemségre is készülve, meg akarta mutatni politikai és katonai erényeit, rátermettségét, megbízhatóságát, felelősségét, vezérlői és oltalmazói szerepét.

E megközelítést Pénzes előtt Lukács Zs. Tibor alkalmazta, aki szerint Kemény a nyílt levelében és a Ruinában „[m]esterien oldja meg, hogy célzott támadás nélkül, pusztán saját védekezésé-vel II. Rákóczi Györgyöt morálisan elmarasztalja. Miközben a rábízottakért érzett felelősség erényével ruházza fel magát, ezzel egyidejűleg a fejedelmet vádolja meg az uralkodói felelősség hiá-nyával”.³⁰ E mondatot követően idézte Lukács a Ruinából annak a szövegrésznek egy részét, amelyben Kemény – II. Rákóczi Györgyhöz szólva – önmagát a fejedelemmel szembeállított kont-rasztként jelenítette meg, azt vallva, hogy ha a fejedelemnek el is kell hagynia táborát és katonáit, azt neki magának nem lehet megtennie,

„hogy mind Nagyságod, s mind én elmenvén, nem igaz pásztoroknak ítíltessünk, és prédára hadjuk fejetlenül az kereszténységet és édes hazánk fiait […] Menjen el azért Nagyságod, mert ennek így kell len-ni. Én pedig, az mint lehet, Isten után az népet vezérlem s oltalmazom;

ha pedig az jó Isten mást rendelt felőlünk: én örömestben szenvedek minden nehézségeket és halált is vélek együtt, mintsem magam sza-baduljak, édes nemzetem elvesszen (az mint hogy ma is édesebb nékem

27 KEMÉNY 1980, 322–326.

28 Uo., 313–321.

29 Ezeket alább, a III. 6. fejezetben érintem.

30 LUKÁCS 1995, 70. A szerző azonban e gondolatmenetének ellentmondóan is fogalmaz: „A »jó pásztor« tudatában van annak, hogy ő csak eszköz Isten ke-zében, s a rábízott közösségnek saját érdekével ellentétben is gondját kell visel-nie.” Pedig Kemény politikai érdeke éppen a fogság, az együttszenvedés válla-lása volt, vagy, legalábbis, utólag annak ilyen interpretációja. Uo., 76.

az vélek való szenvedés, mintsem gyalázatos szabadságnyeréssel tá-volról hallása romlásoknak): méltatlan tisztem is azt kévánja.”³¹