A „siralom” szó szerinti és igurális értelmezéseértelmezése

A Rákotzi György éneke című 1661-es – saját műfaji önreflexiója szerint – siralmas panasz Istent megszólító imaformában kezdő-dik:

Siralmas panaszszát halgasd meg, Ur Isten, szegény Magyar országnak, Mert közzel erezük utolso romlását nyomorodot hazánknak,

Hogy ha könyörülö irgalmas szemeid rajtunk nem siralmaznak.

Ezt követően a beszélő a magyar nemzethez fordul: „Tsudalkozom rajtad, oh te magyar nemzet, hogy még sem tudszt [sic!] meg tér-ni”, és az alábbi retorikai kérdést teszi fel: „Sok gyönyörü vég vár, ki mind töröké már, régen nem tiéd volt-é?”. A veszteségek soro-lása azonban ezt követően is folytatódik, ugyanis hiába vetette a nemzet a reményét „mi nyomorult nemzetünk” „Isten után” „jo-ke gyelmes fejedelmünk”-be (5. strófa), az uralkodó elpusztult a csatatéren.¹⁰²

Ehhez az énekhez, illetve a mintául szolgáló ószövetségi közös-ségi (és egyéni) használatra szánt (a hagyományban mindkétféle-képpen alkalmazott) lamentatiós zsoltárokhoz¹⁰³ hasonlóan össze-tett módon alkalmazza az aposztrophékat a Bánkódó Lélek Nyö-gési első imádsága. A könyörgő azt követően, hogy Istent szólítot-ta meg, előbb azokhoz fordul, akik „mi mellettünk el-mentek ide tekinteni”, és szánakoznak rajtunk. Az ezt követő aposztrophét

102 RMKT, 17/9, 461–463. Az éneket a pataki diákok számára írták a fejdelem 1661.

április 24-i, ottani temetésére. A kötet sajtó alá rendezője és jegyzeteinek írója, Varga Imre így fogalmazza meg a műfaji besorolást: „A vers nem búcsúztató, hanem sirató, mely a korabeli panaszversekre is emlékeztet.” Uo., 738. Lásd még a vers másik változatát Rakoczj Gyorgyrülly címmel: Uo., 463–464.

103 Mint az I. fejezetben utaltam rá, nincs egyetértés a teológiai szakirodalomban, hogy mely zsoltárokat lehet közösségi (valamint egyéni) panaszként, illetve siralomként értelmezni, hiszen a zsidó és a keresztény hagyományban is ván-doroltak e szövegek a kétféle használat között. Erről lásd FERRIS 1992, 8–14.

A szerző korábbi kutatásokat szintetizáló listája szerint a közösségi lamentatiós zsoltárok (communal lament): 31, 35, 42, 43, 44, 56, 59, 60, 69, 74, 77, 79, 80, 83, 85, 89, 94, 102, 109, 137, 142.

viszont már az „igaz Magyar nép”-hez intézi, és a szenvedések miatti siralomra, gradatióval megjelenített hipertróf sírásra buz-dítja őket. A felszólítás prosopopeikus beszédszituációja aztán átmenet nélkül folytatódik többes szám első személyben megfo-galmazott siralomban, melyet tehát az eddig megszólító pozícióból beszélő immár paraklétoszi szerepben mond el a közösség nevé-ben:¹⁰⁴

„Oh igaz Magyar nép! éjjel nappal follyanak a’ te köny-hullatásid, mint a’ folyó-viz: meg ne szünnyél [sírni], meg ne nyugodgyék a’ te szeme-idnek fénye. Kelly-fel, kiálts elsö álomkor, önts-ki mint a’ vizet, a’ te szivedet az Vr elött, mert egyben hitta az Vr, mint egy Innep-napra a’

te félelmidet minden felöl. Gyorsabbak a’ mi kergetöink, a’ repülö Saskeselyüknél, fel-vadászták a’ mi rejtek-helyeinket, el-közelgettenek a’ mi utolsó veszedelmünknek napjai; Jaj, bizony el-jött a’ mi végünk!

El-jött immár az az idö, hogy a’ föld ki-okádgya az ö lakosit, nem lakhatunk többé az Vrnak örökségében. Oh meg-gyászolhatatlan s’

meg-sirathatatlan napok! jaj hogy érök ezeket. El-olvadott Vram, a’

mi szivünk, el-lankadtak a’ mi kezeink, öszve-verödnek a’ mi térdeink, mert bánattal illetett minket az Vr az ö busulásának napján.”¹⁰⁵

A Bánkódó Lélek Nyögésiben csak itt, az első, kitüntetett helyen álló imádság elején szólította meg a beszélő a „Magyar nép”-et,¹⁰⁶ közös siralomra buzdítva azt. Ettől az aposztrophétól kezdve azon-ban már az egész imádságoskönyvben nem hozzájuk szól, hanem többes szám első személyben könyörög a nevükben, grammatika-ilag azonosulva a közösséggel, amely így – Szilasi Lászlótól idézve a kifejezéseket – „vele és általa, az ő hangján és az ő orcájában, képviselője által” sírva imádkozik Istenéhez, megteremtve a Szi-lasi által rekonstruált líratörténeti folyamat 19. századihoz hason-ló (Hymnus), Dávidházi Péter által megmutatott beszédhelyze-tét.¹⁰⁷ Sőt, pragmatikai szempontból is lényeges, hogy ezeket az imádságokat, vagy talán az összeset is elimádkozhatta bármely

104 Vö. SZILASI 2008, 261.

105 KÖLESÉRI 1666b, Q4r.

106 Ugyan az utolsó imában (Estvéli Könyörgés) található még egy aposztrophé, de ennek alanya valójában az Úr, hiszen ezek az ő szavai: „Ne félly semmit oh én népem mert én meg-váltottalak tégedet” (R5r).

107 DÁVIDHÁZI 1996/1998; SZILASI 2008, 254–264.

tagja annak a gyülekezetnek, ahol ezeket használták: Szendrőn kívül talán máshol is.¹⁰⁸

Kérdés persze, hogy nem mégis a közösséghez szól-e az imád-kozó, amikor, több helyen a kötetben, s más korabeli – több ószö-vetségi zsoltáron alapuló – imádságokhoz is hasonlóan, egyes szám harmadik személyben beszél az Úrról.¹⁰⁹ A harmadik imádságban például folyamatosan változik az Úrhoz / Úrról való beszéd gram-matikai személye. Itt az Isten megszólítását a róla való egyes szám harmadik személyű beszéd követi, melyet újból egyes szám máso-dik személyű vált fel, majd ismét egyes szám harmamáso-dik személyben szól Istenről. Végül a 137. zsoltárt és Jeremiás könyvének 25. részét parafrazeálva az ellenségekhez fordul a könyörgő, és átkot mond reájuk. Hiszen, mint André LaCocque elemzi a „népi panaszéne-keket” (Zsolt 2, 9; 18, 48), Isten büntető ostorául küldött ellensé-gek itt már túllépték az isteni harag határait, s ekkor hangzik fel a kérés az Úrhoz „a zsoltárokban, hogy az ellenséget olyan szigo-rúan büntesse meg, ahogyan azok Izraelt leigázták”:¹¹⁰

„Oh Vram! […] El-vesztetted Izraelnek (a’ Magyar Nemzetnek) ékes lakó-helyeit és meg-sokasitottad Judának leányi közt a sirást és jajga-tást. Meg-tapodta az Vr a’ mi erös vitézinket, gyülést tött mi ellenünk, hogy a’ mi iffiainkat meg-rontaná, sajtót nyomatott az Vr a’ Sionnak leányival. […] Tekincs-meg Vram, mert gyötrelemben vagyon a’ te Anyaszentegyházad, kivül a’ fegyver pusztit, belöl a’ szorongató féle-lem emészt. Igaz az Vr, mert az ö szaja ellen rugodoztunk. Eörülly bátor mostan Edomnak leánya, (környül-metéletlen szivü pogányság) de még te rajtad is által mégyen az Vrnak pohára, meg-részegülsz és okádol; bóldog lészen a’ ki meg-fizet néked-is a’ te gonoszságodért, mellyel hozzánk vóltál; bóldog ember lészen, ki meg-ragadgya és a’

kösziklához veri a’ te kicsiny gyermekidet. Oh Vram emlekezzél-meg végre a’ te kicsiny seregedröl”.¹¹¹

108 Vö. ehhez Oláh Szabolcs írását, mely szerint „A könyörgő ember a hitélmény és a teológiai tanítás által kijelölődő poétikai beszédtérben létesíti saját beszé-dét. Az »én« arcot ad mindannak, ami benne emberi, és Istenhez fordultában lerombolja ezt a képet. Közben – és ez a »lírai« teljesítmény – teret kínál a későbbi felhasználónak, aki e poétikai tér beszédtetteit a saját helyzetére ak-tualizálhatja majd.” OLÁH 2005b, 282–283.

109 Lásd például Q5v–Q6r, Q7v, R2r–v.

110 LaCOCQUE 1998/2003, 328.

111 KÖLESÉRI 1666b, Q7v–Q8r.

Fentebb, a IV. 3. fejezetben említett első három imádság címei s a könyörgések szövegeinek néhány utalása a feltételezhető ke-letkezés idejének (de nem helyszínének) használati kontextusá-ban¹¹² rekonstruálható történelmi eseménynek tűnik,¹¹³ és szó szerint értelmezhetőnek látszik.¹¹⁴ Persze, korántsem csupán a nyelvi eszközök, hanem a történeti referenciák ismerete alapján:

„Oda vagyon a’ Magyar-birodalomban a’ mi-második Jerusále münk, pogány-kézre jutott leg-nemessebb Végházunk, nincsen már több Váradunk. El-nyeretett a’ Frigy-láda-is tölünk”.¹¹⁵

A Bánkódó Lélek Nyögési első imádságának e mondata ugyan név szerint utal a fontos partiumi végvár 1660-as elvesztésére, ezért ezt talán egyértelműbb utalásként lehetne értékelni. Ám mivel e történelmi eseményt is a zsidó–magyar sorspárhuzam toposzát alkalmazva beszéli el a szöveg – melyben ráadásul a város neve köznevesül a vár szóval való hangzásbeli hasonlósága (illetve etimológiai összefüggése) és az elé helyezett „nincsen már több” kifejezés miatt –, az imádság szövege lehetővé teszi még a keletkezés korabeli befogadás kontextusában¹¹⁶ értelmezhető je-lentés elillanását is. Így a Váradunk szó mint trópus bármely hasonlóként felfogott későbbi történeti kontextusban felhasznál-ható, adaptálható lesz. Nemcsak eldönthetetlen tehát, hogy gram-matikai vagy figurális olvasás szükséges, hanem inkább nem válik elkülöníthetővé e kettő. A kontextustól függetlenül, pusztán nyel-vi eszközökkel, az imaszövegben sem tudjuk megkülönböztetni a grammatikai és a retorikai jelentést.¹¹⁷

112 SZILASI 2003, 746.

113 Legalábbis ha az 1660-as évek elejének felső-magyarországi, szendrői történé-seit nem tekintjük!

114 Vö. FEHÉR 2006.

115 KÖLESÉRI 1666b, Q3v.

116 SZILASI 2003, 746.

117 DE MAN 1979/2006, 21. – A korabeli szöveghagyomány trópusrendszere azon-ban az applikáló értelmezést segíti. Lásd például az 1659 augusztusa előtt keletkezett Tatarok rabsagaban esteknek keserves enekek című, a fogságba kerültek históriáját a zsidó–magyar sorspárhuzam toposzának keretében el-beszélő lamentatiót, amelynek 35. strófája így siránkozik: „Nincsenek az papok, nincsen az propheta, / El vitetet töllünk, nincs az szent biblia, / Nincsen az

E felismerés ahhoz a 17. század végi hermeneutikai hagyomány-hoz kapcsolódik, mely az ezt reflektáló katolikus és a protestáns szövegekben hasonlónak tűnik. A jezsuita Landovics István Buda 1686-os visszafoglalása alkalmából született prédikációja Jeruzsá-lem pusztulására utalva például úgy végzi el a comparatiót a zsidó–magyar sorspárhuzam retorikai keretében, hogy mind Je-ruzsálem, mind Buda megnevezése kapcsán utal nemcsak a betű szerinti, hanem a lelki értelemre is. Tasi Réka értelmezése szerint

„Jeruzsálem pusztulása lelki szinten a bűnös lélek halála, s így Buda felszabadulása a bűnös lélek megmentése, megváltása, ami azonban feltételezi a lélek megtérését”. Sőt, „[m]ár a prédikáció első mondata is erről a kettős értelemről beszél, amit aztán hosz-szasan ki is fejt: »Nem hiszem, hogy valaki lett volna Urunk ke-serves sirásának Jerusálem várossa meg-jövendölt el romlása miatt, vig kedvel hirdetö embere: mert akár bötü szerént valo magyarázattyát, akár lelki értelmét vette, mind a kettöbül meg-kellett szivének szomorodni...«”¹¹⁸

Köleséri imakönyvében a Várad elvesztésének említését köve-tő siralomáradat azzal tünteti el a cím alapján egyértelműnek tűnő grammatikai értelmezést, a szó szerinti jelentést, hogy a szöveg olyan várossiratóba fordul, amely felidézi az elsősorban Jeremiás siralmaira, a 79. zsoltárra és Jézus Jeruzsálem-siratására (Luk 19, 41–44) épülő (sőt ennél korábbi, az ókori Mezopotámia kultúráinak várossiratóiban gyökerező) szöveghagyományt:¹¹⁹

„Oh Vram! lásd meg kivel cselekedtél igy, nemde nem a’ te nevedrül neveztetett Várossal-é? El-feletkezelé Vram Frigyedrül, s’ meg-en ge-dédé, hogy a’ te drága Evangeliomod s’ a’ mi dicsösséges Hitünk s’

raboknak ki io hirt mondhatna, / El nyertek mi töllünk, oda az frigy lada.”

RMKT, 17/9, 392–400, az idézet: 395.

118 LANDOVICS István, Novus Succursus, II, Nagyszombat, Hauck, 1689 (RMK I, 1381), 645. Idézi és elemzi: TASI 2009, 125–141, itt: 128–129.

119 Az Ószövetségben (főleg a Zsoltárok könyvében [44, 60, 74, 79, 80, 83], Jeremi-ás siralmaiban és ÉzsaiJeremi-ásnál [47, 1–15]) olvasható közösségi várossiratók formai vizsgálata, műfaji és szerkezeti kérdései, kutatástörténete, valamint e panasz-típus ókori keleti hagyományainak áttekintése: HVIDBERG 1938/1962; DOBBS-ALLSOPP 1993, 1–51, 97–156; valamint FERRIS 1992, 28–50. Vö. a kérdés sírástörténeti szempontú rövid összefoglalóját és további szakirodalmi hivat-kozásait: PATTON–HAWLEY 2005b, 14–15, 23.

Val lásunk káromlásra jussón? […] Oh Izraëlnek ékessége, Vr Isten!

miért engedéd a’ pogányoknak, hogy igy sákmánt vessenek a’ te örök-ségedben? egyben-csapják az ö kezeket a’ mi veszedelmünkön, süvöl-téssel és fö-csóválással álmélkodván, ezt mondgyák: bezzeg szép Város, ez-é a’ földnek öröme?¹²⁰ […] Vram légy kegyelmes a’ te Jácóbodnak, ne veszesd-el a’ te tiszteletednek helyét […]”¹²¹

Így tehát valóban nem egyszerűen az 1660-as erdélyi, partiumi eseményekre emlékeztetett a kötet, és imádságainak használata sem csak ebben a helyzetben volt lehetséges, hanem a korabeli felső-magyarországi mezőváros, Szendrő néhány évvel későbbi veszedelmekor is (hiszen maguknak a szövegek keletkezésének, formába öntésének tényleges helye is ez); másrészt és főképpen minden későbbi, az erdélyi pusztuláshoz hasonlóan nyomorúságos időszakként értelmezett, „történetileg utólagosnak számító” kon-textusaiban is.¹²²

A szakirodalomban persze elsősorban annak van hagyománya, hogy miképpen lehet történelmi eseményekkel megfeleltetni, lé-nyegében forrásként vagy azokat alátámasztó szövegekként ke-zelni a kora újkori imákat, konkrét utalások táraként értelmezve azokat. Kanyaró Ferenc például a Köleséri-kortárs, unitárius Árkosi Benedek 1660-as keletkezésűnek tartott kéziratos imádsá-goskönyve egyik imájának (Fegyver ellen való könyörgés) e mon-datát kommentálja: „Noha penig megszoktad kegyelmes Atyánk, azokat gyalázni, kik a te népedet rontják és nyomorgatják”. Ka-nyaró szerint a szerző itt „alighanem II. Rákóczi Györgyre gondol, ki 1660 tavaszán esett el Kolozsvár mellett, a fenesi csatatéren”.¹²³ Bár az Árkosi idézett mondatához hasonló szövegek mind a bibli-ai kontextusban, mind a zsidó–magyar sorspárhuzam retorikbibli-ai

120 Vö. Jeremiás siralmai 2, 15–16: „Összecsapják feletted kezöket minden járó-kelők; süvöltenek és csóválják fejöket Jeruzsálem leánya felett: Ez-é az a város, a melyről azt mondták: tökéletes szépség, az egész földnek öröme? Feltátották ellened szájokat minden ellenségeid; süvöltenek és csikorgatják fogukat, mond-ván: Nyeljük el őt! Bizony ez a nap az, a melyet vártunk; megértük, látjuk!”

Lásd még Zsoltárok 48, 3: „Szépen emelkedik az egész föld öröme, a Sion hegye, a szélső észak felé, a nagy királynak városa.”

121 KÖLESÉRI 1666b, Q4r–v.

122 Lásd SZILASI 2003, 744, 746; SÁRI 2003, 110–111. Vö. TAKÁTS 2001, 316.

123 KANYARÓ 1905, 209.

keretében inkább a nemzetre támadó idegen hatalomra szoktak vonatkozni, elvileg nem zárható ki, hogy egy nagyobb szövegvizs-gálat megmutathatná: az unitárius szentíráshasználat a reformá-tus fejedelemről is a mások által az ellenségre vonatkoztatott trópusokban tudott beszélni. Túl közvetlennek tűnik tehát egy ilyen megfeleltetés, és nyelvi eszközök alapján, a diakrón kontex-tusok figyelembe vétele nélkül nem lehet biztos jelekként értel-mezni és pontosan dekódolni a bibliai eredetű hagyományból építkező szövegeket. Azonban amennyiben arról beszélünk, hogy milyen értelmezési lehetőségei lehettek az imádságszövegek tró-pusainak és toposzainak a keletkezés korabeli befogadás kontex-tusában,¹²⁴ akkor lényeges recepciótörténeti vizsgálatot végezhe-tünk.

Péter Katalin is hasonlóan olvasott 16. századi versszövegeket.

Miután a Magyarország siralma című éneket bemutatva kijelen-tette, hogy a szöveg „[u]talásai világosak”, az egyes trópusokat¹²⁵ részletekbe menően megfeleltette a korabeli történelmi esemé-nyeknek. Szerinte a Magyarország siralma című vers szerzője arra utalt például az „Azért kell tisztelnünk pogánokat, gyilkosokat, / Paráznákat, bálványimádókat” sorokkal, hogy a „gyilkos – költői-en: gyilkosok – [nem más, mint] I. Ferdinánd, aki 1551 decembe-rében megölette Fráter Györgyöt.” Péter szerint ugyanennek a vers nek a „Megszünék sok helyeken szent nevednek dícséreti”

so rának költői képe úgy oldható fel, hogy „1552 tavaszán a király-né a gyermek János Zsigmonddal külföldre távozott, s velük ment Petrovics Péter, aki temesi birtokairól lemondott. Ezért szűnt meg

»sok helyeken« Isten nevének dicsérete. Petrovics ugyanis a hit-újítás leghatározottabb támogatói közé tartozott […]”. Péter Katalin szerint mi már nem férünk hozzá ezekhez: a vers „[p]o -litikai utalásait ma már kicsit nehézkes kibontani, a kortársak viszont nyilván pontosan értették.” (Helyesebben: természetes módon érthették magukra.) Péter Katalin azonban a következőt is hangsúlyozza: „[k]ésőbb pedig, amikor közvetlen aktualitását elvesztette – Izabelláék hamarosan visszajöttek […] –, és a török

124 SZILASI 2003, 746.

125 Vö. RMKT, 16/6, 87–88.