A VIZSGÁLÓDÁS CÉLJA 1

Csák János A társadalmi jövőképeség normatív koncepciója² című tanulmányának elsődleges célja bemutatni az interdiszciplinaritás szellemében, nemzetközi együttműködésben megalkotandó Társadalmi Jövőképességi Index (Social Futuring Index, SFI) elemeit, továbbá normatív leírást adni a működőképes társadalmi entitásokban3 élni érdemes élet főbb jellemzőiről. Az itt olvasható írás célja feltárni e tanulmány fogalomtörténeti hátterét.

Valamely jövőbeli állapotra vonatkozó, ráadásul normatív leírásra irányuló próbálkozásoknak eleve jelentős nehézségekkel kell szembenézniük a jövő nyitott horizontja miatt. Az SFI azonban nem ilyen állapotot igyekszik megjósolni, hanem olyan jelenbeli vonásokat szándékozik megállapítani, amelyek garantálhatják az élni érdemes élet lehetőségét kínáló társadalmi entitások jövőbeli létezését. Tehát bár a jövőre irányul, de az előrejelzés problémáját ily módon elkerülheti.

A normativitás az itt használt értelemben nem jár együtt egy bizonyos etikai megközelítésmód privilegizálásával, hanem egyaránt igyekszik figyelembe venni az erényetika, a deontológiai etika és a konzekvencionalizmus (utilitarizmus) szempontjait.⁴

1 Itt mondok köszönetet Csák Jánosnak a fölkérésért e tanulmány megírására, vala- mint Hidas Zoltánnak, Ambrus Lorándnak és Tóth Gábornak kritikai megjegyzéseikért és észrevételeikért.

2 Lásd: Csák (2018).

3 A szóban forgó társadalmi entitásokat illetően lásd: Szántó (2018).

4 A különböző normatív etikák elemei kombinálásának igényét a felülvizsgálásukra irányuló törekvések is indokolják: a felülvizsgálás megnyilvánulhat fogalomelemzésben (pl. Martha Nussbaum a fogalomelemzés módszeréhez folya- modva vonja kétségbe magának az erényetika fogalmának a létjogosultságát, lásd:

Nussbaum, 1999), vagy emblematikusnak számító etikai megközelítések átér- telmezésében. E próbálkozások azt sugallják, hogy normatív szempontú vizsgálódáshoz megfelelően rugalmas, a különböző megközelítések kombinálását is megengedő keretet érdemes választani.

A jövőre irányuló, a normativitás igényével fellépő vizsgálódás a norma előíró jellege, a „van” és a „kell” közti áthidalhatatlan szakadék képzete miatt az „elmeállapot” (a várakozás) és a valóság közti inkongruencia, azaz az utópia gondolatát rejtheti magában. Az itt alkalmazott megközelítésmódban azonban, az előbbiekből adódóan az utópia kifejezetten a jelen perspektívájából utal a jövőre:

nem eszméket vetít ki a (rendszerint a jelent leképező) jövőbe, hanem olyan jelenbeli vonásokat igyekszik megállapítani és leírni, amelyek a várakozás szerint biztosíthatják az élni érdemes életet lehetőségét kínáló, és ezért jónak tartott társadalmi entitások jövőbeli létezését, amelyek így jövőképesnek bizonyulnak.⁵ Következésképpen nem nemlétező helyre (ou-toposz) vonatkozik az e vizsgálódásban felbukkanó utópia: ez a hely az empirikusan létező világ, amely önmagában elég jónak látszik (eu-toposz), olyannak, amely nem szorul alapvető változtatásra, hanem legfeljebb a működésén lehetséges (és szükséges) javítani, a „kis lépésekben végzett társadalmi mérnökösködés” (K. R. Popper, 1957, p. 64.) szellemében. E vizsgálódás kiinduló feltevése szerint a jóság bármely társadalmi entitás esetében előfeltételezi a jelenbeli működőképességet; utópizmusának vonatkozási pontja tehát a jelen.⁶

A működőképesség első értelemben azt jelenti, hogy valamely eszme vagy intézkedés valóra váltható, ez pedig jóságuk előfeltétele:

hiszen, ha nem ültethetők át az empirikus valóságba, a funkciójuknak sem felelhetnek meg.⁷ E vizsgálódás tehát a

5 A „jövőképesség” fogalmának elméleti tematizálása közvetlenül bizonyosan Ottfried Höffe (2009) érdeme. Ám közvetett módon nyilvánvalóan mindenki foglalkozott vele, aki a jó politikai közösséggel és fennmaradásának a le- hetőségeivel foglalkozott.

Maga a zukunftsfähig szó először valószínűleg Ernst Blochnál (1959, I/187. o.) fordul elő. Az idő utópikus „jövőmódusza” azonban „a történelem reális lehetőségeinek a tere, s így mindenképpen a világtörténés min- denkori tendenciájának a horizontján húzódik” (uo., I/285. old.).

6 Ez azt jelenti, hogy a vonatkozási pontja szükségképpen a jelen (az ágostoni időfilozófia és a belső időtudat husserli fenomenológiája esetében egyaránt).

Önmagában a jelen e kitüntetett státusából nem következik a történeti tudatot kizáró prezentizmus, következik viszont belőle a múlttal (illetve – hipotetikusan – a jövővel) való kontinuitás hangsúlyozása, ami a fogalomtörténet eszköztárának használatában nyilvánul meg.

7 Ebből egyenesen következik az erényetika relevanciája a társadalmi entitások működésének a megítélésében.

71

működőképesség kritériuma miatt antiutópikus szellemiségű:

értelmezhetetlen az elmeállapot és a valóság közti inkongruencia.⁸ A működőképesség azonban aktív értelemben is érthető: valami képes valóra váltani, képes hatást kifejteni – valamely eszme vagy gondolat képes véghez vinni valamit, ami így actualitas-szá válik.⁹ Ebben az értelemben, Hegel nevezetes mondását parafrazeálva így is lehetne fogalmazni: „ami valóságos, az jó; s ami jó, az valóságos”¹⁰ – csakis olyasmi tekinthető jónak, amiben megvan a lehetőség, hogy valósággá váljék. A működőképesség e két értelemben együtt jelenti azt, hogy valamely közösség képes önmaga megőrzésére a mindenkori környezetben, a mindenkori jelenben. Ez

tekinthető itt a társadalmi jövőképesség előfeltételének.¹¹

A kockázatokkal¹² való sikeres megbirkózás legelső feltétele bármely társadalmi entitás esetében természetesen az önmegőrzés képessége¹³, amelynek birtokában önmagával azonosnak számító entitásként tud megmaradni.

8 Lásd: Mannheim (1997, p. 173.). Ez az „utópizmus” itt annak a megfelelője, amit Mannheim konzervatív utópizmusként jellemzett. (Lásd: uo., p. 206. és 209.).

9 A gondolatmenet itt arra a felfogásra támaszkodik, amely szerint a valóság (Wirk- lichkeit) hegeli fogalma az arisztotelészi actualitas (ἐνέργεια) megfelelője: „Az [igaz] önmaga szüntelen keletkezése, a kör, amely céljaként előfeltételezi a végét, és amelynek a vége a kezdete, s amely csak a kivitelezése és a vége révén valóságos.”

Lásd: Hegel (1989, p. 23.)

10 Ez Hegel nevezetes mondásának a parafrázisa: „Ami ésszerű, az valóságos; s ami valóságos, az ésszerű.” Lásd: Hegel (1983, p. 20.). Ez nem jelenti bármely berendezkedés igazolását: mint pl. Houlgate fogalmaz az általa szerkesztett kiadás magyarázó jegyzeteiben, abból, hogy „az ész valóságos [wirklich] hatalom a világban, amely az emberi szabadság intézményeinek létrehozásán munkálkodik”, nem következik, „hogy minden, ami létezik vagy ’valóságos’, az racionális”. Lásd: Hegel (2008, p. 306 skk.).

11 A részleteket illetően lásd: Csák (2018) és Szántó (2018) idézett tanulmányait.

Szántó a társadalmi jövőképesség három fajtája közt tesz különbséget, a jövőbeli változásokhoz való szándékolt viszonyulás módja szerint: így van proaktív, aktív és reaktív beállítódás. Jelen tanulmányban a „megőriz” mindhárom beállítódásra vonat- koztatható. Az elemzés szempontjából az e beállítódásokhoz kapcsolódó tudat (vö.

συνείδησις vagy conscientia) a döntő mozzanat, amely a sztoikusok óta az (oikeiószisz értelmében vett) önmegőrzés fő eleme.

12 A „kockázat” itt a luhmanni értelemben értendő: a kockázat döntésből fakad, az esetleges kár „döntések számlájára írható”, eltérően a nem kalkulálható veszélytől.

Lásd: Luhmann (1991, p. 19 skk.)

13 Lásd: Arisztotelész, De anima 415b 13: τὸ δὲ ζῆν τοῖς ζῶσι τὸ εἶναί ἐστιν(„az élet ... létezése az élőknek”).

E vizsgálódás a szüntelenül változó körülményekhez való cselekvő és sikeres (az emberi méltóság érvényesülését elősegítő) alkalmazkodás, azaz az önmegőrzés feltételeinek és stratégiáinak a leírásához szükséges fogalmi keret kialakítására tesz kísérletet. (E próbálkozás – az „utópia” itt képviselt fajtájával összhangban – a mindenkori társadalmi környezet szokványos működésének („normál alakjának”) jobb megértését is eredményezheti.¹⁴⁾

E vizsgálódás kiinduló feltevése szerint az ember cselekvő lény:

nemcsak reagál hatásokra, hanem képes és szándékában is áll befolyásolni környezetét. Ennélfogva az emberi természet megértéséhez szükségesnek látszik „kognitív dualizmust”

feltételezni, „amely szerint a világ két összemérhetetlen módon érthető: az egyik út a tudományé, a másik a személyközi megértésé”.¹⁵ Míg az utóbbi indítékokat és célokat tulajdonít az embernek, addig az előbbi fizika és biológiai fogalmakban (illetve a neurotudományok apparátusával) leírható entitásnak tartja. Az előbbi megközelítés megengedi az észen alapuló szabadság lehetőségét, az utóbbi pedig mintha ennek tagadásához (végső soron az ember személy voltának megsemmisítéséhez) vezetne.¹⁶ Az SFI megkonstruálásához ennélfogva olyan apparátus látszik szükségesnek, amelyik képes személyként (azaz szándéktól vezérelt és érzelmekkel rendelkező lényként) is kezelni az embert (azaz olyan lényként, akinek szándékok, érzelmek stb. tulajdoníthatók), vagyis azon kívül, hogy képes a nagy adatok kezelésére, magában foglalja a jelentés dimenzióját is.

Az ideális állam, azaz olyan politikai közösség bizonyos aspektusainak a kvanitifikálása, amelyben jó élni cél a filozófiai gondolkodás kezdeteitől normák alkalmazásával járt együtt¹⁷: az

14 Luhmann (1991, p. 2.).

15 Lásd: Scruton (2014, p. 34.).

16 Ez abban az állítólagos folyamatban fejeződik ki, amelynek során a humanizmus korát az „új vallás”, a dataizmus kora váltja fel – e folyamatról Harari adott leírást. (A humanizmusról lásd: Harari, 2015, p. 12., a dataizmusról pedig lásd: Harari, 2017, 11.

fejezetét.)

17 Friss példa erre a „decent society index” megalkotására irányuló próbálkozás. Lásd:

Abbott–Wallace–Sapsford (2016). A továbbiakban e tanulmány – hacsak nem specifikus értelemben szerepelnek – igyekszik elkerülni a „társadalom” vagy az

„állam” fogalmát, helyettük a nevezetes arisztotelészi szöveghely (1252 a 1–6: πόλις καὶ ἡ κοινωνία ἡ πολιτική) Ernest Barker által javasolt fordítását

73

egyes szerzők ezek perspektívájából törekedtek leírást adni társadalmi tényekről és jelenségekről, valamint ítéletet alkotni róluk.¹⁸ A normativitás viszont arra is vonatkozhat – ebben a szövegösszefüggésben figyelmen kívül hagyva egyéb jelentéseit –, hogy valamely társadalmi entitáson belül érvényesnek számítanak bizonyos normák, követendőnek bizonyos szabályok, megtartandónak bizonyos szokások. Ebben az értelemben véve a normativitás „a társadalom erkölcsi vagy értékrendszere által a társadalmi szabályozásban játszott szereppel kapcsolatos.”¹⁹

A vizsgálódás a címben szereplő kifejezésnek megfelelően három fejezetből áll. Az első a „személy”, a második a „megőrzés”, a harmadik pedig a „méltóság” szó jelentését vizsgálja.

2. PERSONA: AZ EGYÉN SZEMÉLYESEN