A tőkekivonás adóztatásával kapcsolatos Bizottsági elképzelések

Az esetjog fejlődése nyomán a Bizottság különös figyelmet szentel az úgynevezett

„tőkekivonás”, „exit” adózásra. A tőkekivonás adójogi problematikája abból fakad, hogy a hazai adózás alól a még nem értékesített felértékelődött vagyontárgyakat (részesedéseket) kivonják, hogy az értékesítés az adóügyi illetőség valamely alacsony adókulcsú országba történő áthelyezését követően történik²⁷⁴. A Hughes de Lasteyrie du Saillant eset²⁷⁵ az adójog azon rendelkezéseire irányította a figyelmet, amelyek megkövetelik, hogy a rejtett tartalékokat leadózzák az adózók, amennyiben illetőségüket az egyik országból a másikba áthelyezik. Amikor a francia de Lasteyrie du Saillant ugyanis 1998-ban Franciaországból Belgiumba költözött, azonnal adót kellett fizetnie a tulajdonában álló francia társaság által kibocsátott részvények utáni nem realizált értéknövekedés miatt.

Amint azt már korábban is ismertettem, a Bíróság ítéletében kimondta, hogy a szóban forgó francia rendelkezés korlátozza a letelepedés szabadságát, hiszen visszatartó hatással bír a más tagállamban letelepedni kívánó adózókra, mivel az elhagyott ország olyan jövedelmükre vetett ki adót, amelyet még nem realizáltak, és így a Franciaországi lakhelyüket megtartó személyekhez képest kedvezőtlen bánásmódban részesültek.

274 Dr. Deák Dániel: A pozitív jog csődje: Adóelkerülés és adóparadicsomi tervezés, visszaélés az alapvető EK szabadságokkal, 97. o.

275 C-09/02 Lasteyrie du Saillant (ECR 2004 I-02409. o.)

152

Noha a Lasteyrie du Saillant ügyben hozott ítélet az adott eset tényeit és körülményeit veszi figyelembe, a Bíróság értelmezése alapján általános következtetések is levonhatók. A lakóhelyüket megtartók realizált eredményeken alapuló adóztatásával szemben a lakhelyüket áthelyezők felmerülő eredményeken alapuló adóztatása eltérő bánásmódot jelent, amely gátolja a mozgás szabadságát. Amennyiben egy tagállam úgy dönt, hogy fenntartja a jogot az adófizető azon időszak alatt felhalmozott nyereségének megadóztatására, amelyet akkor realizált, míg a lakóhelye az adott állam területén volt, úgy ezt csak úgy teheti meg, hogy az ne korlátozza a személyek szabad mozgását.

A Bíróság a Lasteyrie du Saillant ügyben tett megállapításait az N-ügyben²⁷⁶ is megerősítette.

Kimondta, hogy a letelepedés szabadságával ellentétes, ha valamely tagállam az adózó illetőségének e tagállamon kívülre történő áthelyezése esetén a társasági részesedések rejtett értéknövekedését terhelő olyan adózási rendszert vezet be, amely ezen adó megfizetése elhalasztásának engedélyezését biztosíték nyújtásától teszi függővé, és amely nem veszi teljes mértékben figyelembe az érintett adózó lakóhelyének áthelyezését követően adott esetben bekövetkező, a fogadó tagállamban számításba nem vett értékcsökkenést. Az, hogy az adófizető gyakorolta szabad mozgáshoz való jogát, nem eredményezheti azt, hogy nagyobb összegű nyereség után kell adót fizetnie, mint lakóhelyének megváltoztatása nélkül. Az ilyen korlátozó rendelkezések csak akkor tarthatók fenn, ha közérdekű célt szolgálnak és alkalmasak e célok megvalósításának biztosítására, továbbá nem haladják meg az elérni kívánt cél megvalósításához szükséges mértéket. Az N-ügyben a Bíróság megállapította, hogy a jövedelemre kivetett adó kiszámítása érdekében a lakóhely áthelyezésének időpontjában beadandó adóbevallás olyan igazgatási jellegű formai követelmény, amely ugyan korlátozza az alapvető szabadságoknak az érdekelt adózó általi gyakorlását, azonban nem tekinthető aránytalannak, tekintettel az adóztatási joghatóság megosztásának különösen a tagállamok közötti kettős adóztatás megszüntetését szolgáló jogos céljára.

A Bizottság közleményben²⁷⁷ elemezte a problémakört és a megoldási javaslatokat. Eszerint a tagállamoknak több lehetősége is van a különbségek feloldására, melyek a következőek:

276 C-470/04 N. kontra Inspecteur van de Belastningsdienst Oost/kantoor Almelo (ECR 2006 I-07409. o.)

277 COM(2006) 825 A tőkekivonási adóról és a tagállamok adópolitikájának szükséges koordinációjáról

153

• A gyakorlatban a kitelepülés előtti feltételezett elidegenítés szerint eljáró, illetve kiterjesztett adókötelezettségi rendszert alkalmazó tagállamok közül többen már életbe léptettek egy olyan mechanizmust, amely jóváírja az új lakóhely szerinti állam által ugyanazon nyereségre kivetett esetleges adót.

• A tagállamok megállapodhatnak abban is, hogy megosztják a nyereség adóztatási jogát, például azon időszaknak megfelelően, amely alatt a részvénytulajdonos az adott tagállamokban lakóhellyel rendelkezett. Ez szükségessé teheti a kettős adóztatás elkerüléséről szóló hatályos megállapodások módosítását.

A Bizottság szerint az illetőség áthelyezéséhez hasonlóan kell kezelni azt az esetet is, ha a tagállami központ a külföldi telephelyhez „allokálja” az eszközöket. Egyes tagállamok az ilyen eszköz piaci értéke és könyv szerinti értéke közötti részt megadóztatják.²⁷⁸ Az adóztatás megszüntetésére a Bizottság az alábbi megoldásokat vázolta fel:

• A második állam (ahová az eszköz kerül) mindig az első államban, a kikerülés pillanatában megállapított piaci árat tekinti bekerülési értéknek. Ez a megoldás feltételezi, hogy a tagállamok kölcsönösen elfogadják egymás értékelési rendszerét („valuation system”) és megbíznak egymásban. Továbbá, megfelelő információcsere szükséges az egyes államok hatóságai között egy esetleges ellenőrzés során.

• Az első állam könyv szerinti értéken vezeti ki a könyvekből az eszközt, a második államban pedig piaci értéken kerül a könyvekbe, emellett biztosítani kell, hogy a különbözet adózzon.

Függetlenül attól, hogy a tagállamok melyik módszert alkalmazzák az adórendszerük közötti különbségek kiküszöbölésére, a hatékony igazgatási együttműködés kulcsfontosságú feltétele az intézkedések sikeres végrehajtásának. Az elhagyott állam csak akkor tud élni adóztatási jogával az elidegenítés időpontjában, ha tudomást szerez az elidegenítésről. Ha az áttelepülő adófizető megtagadja az adó megfizetését, az elhagyott államnak a lakóhely szerinti új államot kell megbíznia, hogy a nevében szedje be ezeket az adókat. A tagállamoknak ezért teljes mértékben ki kell használniuk a kölcsönös segítségnyújtási irányelv és a behajtási irányelv által nyújtott lehetőségeket.

278 2010-től Magyarország is adóztat, lásd a társasági adóról szóló 1996. évi LXXXI. törvény 16.§-t

154

A Bizottság megítélése szerint, ha a tagállamok hazai viszonyok között más adókivetési alkalmakat használnak, akkor a határokon átnyúló esetekben is hasonlóképpen kellene eljárniuk, feltéve hogy ez nem eredményezi a határokon átnyúló műveleteknek a hazaiakénál hátrányosabb kezelését. A tagállamoknak azonban gondoskodniuk kell arról, hogy ezek az alternatív mechanizmusok ne vezessenek kettős adóztatásra vagy az adóztatás elmaradására.

A mechanizmusok alkalmazását ezért egyeztetni kell azokkal a tagállamokkal, amelyek területére az eszközöket áthelyezik.