A személyi elv a II. Vatikáni Zsinat tanításában

A II. Vatikáni Zsinat az Egyház szervezeti struktúrájának meghatározásában szintézisbe hozta a trentói és az I. Vaticanum doktrínáját XII. Piusz pápa Mystici corporis kezdetű enciklikájával. Mint ahogy már említettem, az Egyház lényegének jelölésénél az „Isten népe”²⁵⁸ biblikus fogalmát alkalmazta, és a különféle funkciókra és karizmákra tagolt „krisztushívők közösségé” -ből indult ki.

Ez volt a legalkalmasabb arra, hogy kiemelje az Egyhát történelmi aspektusát, az ószövetség választott népével való kontinuitást, a krisztushívők alapvető egyenlőségét a szolgálatok sokféleségében, valamint az egyetemes egyház és a részegyházak közötti szoros kapcsolatot.²⁵⁹

Ebben a vízióban nem a terület az egyházi egységek, cirkumszkripciók lényegi eleme, mert az csak extrinzik, külső elve a körülhatárolásnak, hanem a közösségi elem.²⁶⁰ A Lumen Gentium apostoli konstitúcióban, mely „az Egyház struktúrájának zsinati magna charta” -ja²⁶¹, az Egyház úgy jelenik meg, mint a krisztushívők hierarchikusan szervezett közössége.²⁶² Ebben a megközelítésben a személyi elem az elsődleges: az egyházmegye esetében, a portio populi Dei, a plébánia vonatkozásában pedig a coetus fidelium.

A CD 11a pontja is világosan kifejti, hogy az egyházmegye „Isten népének egy része”, mely egy püspökre és a vele közreműködő papságra van bízva.²⁶³ A hatályos Kódex ezt a meghatározást veszi át, amikor a 369. kánonban rögzíti az egyházmegye mibenlétét. A zsinati tanítás szerint a részegyháznak a következő lényegi elemei vannak: a püspök, aki saját pásztor; Isten népének egy bizonyos része; a presbyterium; a Szentlélek, akiben a pásztor egybegyűjti a krisztushívőket az evangélium hirdetése és az eucharisztia bemutatása által.²⁶⁴

A LG 23. és a SC 42a pontja²⁶⁵ a plébániára a „hívők közössége” (coetus fidelium) fogalmát használja; olyan közösség ez, mely helyi szinten jeleníti meg az egyetemes Egyházat. Több zsinati

257 FANTAPPIÉ, C., Storia del diritto canonico, 286-294. GHIRLANDA, G., Criteri di organizzazione del popolo di Dio, 93-121. ERDŐ P., A II. Vatikáni Zsinat „Christus Dominus” kezdetű határozatának hatása az egyházi jog fejlődésére, in Teológia 36 (2002) 63-85.

258 LG 4b: „Az egyetemes Egyház úgy jelenik meg, mint "az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységéből eggyé vált nép".

259 FANTAPPIÉ, C., Storia del diritto canonico, 288-289.

260 HERVADA, J., Significado actual del principio de la territorialidad, in Fidelium Iura 2 (1992) 221-239.

CATTANEO, A., La Chiesa locale. I fondamenti ecclesiologici e la sua missione nella teologia postconciliare, Vatican City 2003. 92-98.

261 FANTAPPIÉ, C., Storia del diritto canonico, 287.

262 Vö. LG 18.

263 CD 11a: „Az egyházmegye Isten népének része, mely egy püspök és presbitériuma vezetésére biztatott, hogy pásztorához ragaszkodva s tőle evangélium és az Eucharisztia által a Szentlélekben összegyűjtve részegyházat alkosson, melyben valóban jelen van és tevékeny Krisztus egy, szent katolikus és apostoli Egyháza.”

264 ERDŐ P., A II. Vatikáni Zsinat „Christus Dominus” kezdetű határozatának hatása, 40.

265 SC 42a: „Mivel a püspök egyházmegyéjében nem tud mindig és mindenütt személyesen a nyáj élén állni, hívő közösségeket kell létesítenie. Közülük a legfontosabbak a plébániák, melyek a püspököt képviselő helyi lelkipásztor vezetése alatt állnak, s az egész földkerekségre kiterjedő látható Egyházat teszik jelenvalóvá.”

66

dokumentum a „helyi közösség” (communitas localis) megjelölést alkalmazza. Igy például a LG 28d pontja²⁶⁶ amikor figyelmezteti a lelkipásztorokat, hogy legyenek a nyáj példaképei; a PO 6d pontja amikor a közösségi szellem kialakításának fontosságára hívja fel a figyelmet; az AA 30c pontja amikor arról szól, hogy milyen fontos a fiatalok nevelése, annak érdekében, hogy élő és aktív tagjai legyenek Isten népének. A Zsinatnak ezt a vízióját ültette át normatív szintre a második kodifikáció, amikor a hatályos Kódexben a plébániát már nem területként értelmezte, hanem „a krisztushívőknek a részegyházon belül állandó jelleggel megalapított közösségének” nevezte.²⁶⁷

Az Egyháznak, mint a krisztushívők hierarchikusan szervezett közösségének második eleme szintén perszonális jellegű. Ez nem más, mint a hierarchikus elem, azé a pásztoré - püspök vagy plébános -, akinek a gondozására van bízva az egyházmegye közössége (communitas dioecesana) ill.

a plébánia közössége (communitas paroechialis).

A Christus Dominus kezdetű dekrétum szintén nagy hatással volt az Egyház szervezetére és annak működésére. Szervezeti újításai közül a püspöki szinódus (synodus episcoporum) intézményének a bevezetése bírt nagy jelentőséggel (CD 4), amennyiben a püspöki kollegialitás érvényesülését tette lehetővé. A CD 6. pontja reflektál arra, hogy a püspökök nemcsak saját részegyházukért felelősek, hanem mint a püspöki kollégium tagjai, gondoskodásuknak az egész Egyházra kiterjedőnek kell lennie. Ez a világegyházi gondoskodás konkretizálódik a missziók és a paphiányban szenvedő vidékek támogatásában.²⁶⁸ A CD 8a pontja a püspökre úgy tekint, mint Krisztus képviselőjére, akit apostolutódként saját részegyházában „megillet mindaz a rendes, saját és közvetlen hatalom, mely pásztori tisztsége gyakorlásához szükséges.” A CD 8b pontja pedig kiterjeszti az egyetemes törvények alóli felmentési hatalmat a püspökökre, fenntartva a CIC (1917) 81. kánonjának normáját²⁶⁹ mely korlátozta a nem megyéspüspöki rangú ordináriusok felmentői hatalmát.²⁷⁰ A CD 18.

pontja a püspökök kötelezettségévé teszi a különféle helyzetű csoportok lelkipásztori ellátását

266 LG 28d: „Legyenek jó szívvel a nyáj mintaképei (1Pt 5,3), úgy vezessék és úgy szolgálják helyi közösségüket, hogy az méltó lehessen a névre, mely Istennek egyetlen és egész népét tünteti ki, tudniillik az "Isten Egyháza" névre (vö.

1Kor 1,2; 2Kor 1,1).”

267 Vö. CIC 515. kán. 1.§.

268 CD 6: „A püspökök, mint az apostolok törvényes utódai és a püspöki kollégium tagjai… törődjenek az összes egyházzal, hiszen az Egyházért a többi püspökkel együtt mindegyikük felelős. Igyekezzenek arról is gondoskodni, hogy alkalmas áldozópapok, s mind szerzetes, mind világi segítőtársak készüljenek föl a missziók és a paphiányban szenvedő vidékek szolgálatára. Arra is legyen gondjuk, hogy amennyire csak lehetséges, saját papjaik közül is menjenek néhányan az említett missziókba, illetve egyházmegyékbe, hogy a szent szolgálatot végig vagy legalább egy ideig ott teljesítsék.”

269 CIC (1917) Can. 81.: „A generalibus Ecclesiae legibus Ordinarii infra Romanum Pontificem dispensare nequeunt, ne in casu quidem peculiari, nisi haec potestas eisdem fuerit explicite vel implicite concessa, aut nisi difficilis sit recursus ad Sanctam Sedem et simul in mora sit periculum gravis damni, et de dispensatione agatur quae a Sede Apostolica concedi solet.”

270 PAULUS PP. VI, MP. De episcoporum muneribus, 15 iunii 1966, in AAS 58 (1966) 467-472.

67

(kivándorlók, száműzöttek, menekültek, tengerészek, repülők, nomádok, üdülés céljából idegenbe utazók és más hasonlók).²⁷¹

A CD 21. pontja egy másik személyi jellegű újítást vezetett be, felszólítva a püspököket arra, hogy ha „előrehaladott koruk vagy más súlyos ok” nem teszi lehetővé hivataluk betöltését, önként vagy az illetékes hatóság fölszólítására mondjanak le.²⁷² A CD 27. pontja bevezette a püspöki helynök (vicarius episcopalis) új tisztségét, a CD 26b pontja pedig előírta, hogy a segédpüspököket ki kell nevezni általános vagy püspöki helynökké. A papság úgy jelenik meg a dekrétumban (CD 30), mint a püspök segítőtársa a tria munera gyakorlásában. Hogy biztosítsa a püspöki hatalom szabadságát a plébániák betöltésében a CD 31b megszüntetett minden „bemutatási, kinevezési vagy fönntartási jogot, a szerzetesi jog tiszteletbentartása mellett”, a CD 31c-ben pedig a plébánosi elmozdíthatatlanságot. A püspöki lemondás analógiájára a CD 31d felszólítja a plébánosokat arra, hogy önként vagy a püspök kérésére mondjanak le hivatalukról abban az esetben, ha koruk vagy más komoly ok akadályozza őket hivataluk „kielégítő és eredményes” betöltésében. Nemcsak összegyházi vonatkozásban kell megmutatkoznia a püspöki felelősségnek és gondoskodásnak, hanem regionális, nemzeti szinten is. Ezért a CD 37. pontja, az addig alkalomszerű püspöki konferenciákat állandó jelleggel ruházta fel.²⁷³ Elmondható, hogy a konferenciáknak inkább a szociológiai súlyuk a jelentős, mint az egyházkormányzati hatalmuk.²⁷⁴ Egy állandó mozgásban levő világban szükség van arra, hogy

„bizonyos lelkipásztori feladatokat egységesen irányítsanak és támogassanak”, ezért a CD 42.

ajánlatosnak tartja a szupradiecézán püspöki hivatalok szervezését, külön megemlítve a CD 43.

pontban a Tábori helynökségeket.

Elfogadva azokat az ekkleziológiai perspektívákat, melyeket a LG konstitúció nyitott meg, a Presbyterorum Ordinis kezdetű dekrétum arra vállalkozott, hogy megtisztítja a katolikus papságról szóló korábbi teológiai koncepciókat a történelmi rárakódásoktól, és szintézisbe hozva egy magasabb, teljesebb szintre emeli ezeket.²⁷⁵ Három alapvető jellemzője van a dokumentum által megrajzolt papi

271 Erre vonatkozó irányelveket fogalmazott meg a „Pastoralis migratorum cura” kezdetű motu proprio és az egyéb utasítások. Vö. PAULUS PP. VI, MP. Pastoralis migratorum cura, 15 augusti 1969, in AAS 61 (1969) 601-603.

CONGREGATIO PRO CLERICIS, Dir. Peregrinans in terra, 29 aprilis 1969, in AAS 61 (1969) 361-384.

CONGREGATIO PRO EPISCOPIS, Decr. Apostolatus maris, 24 septembris 1977, in AAS 69 (1977) 737-746. IOANNES PAULUS PP. II, MP. Stella maris, 31 ianuarii 1997, in AAS 89 (1997) 209-216.

272 Az „Ecclesiae sanctae” motu proprio I/11 pontja konkretizálta, hogy a megyéspüspökök és a jogilag velük egyenlő elbírálás alá esők, 75. életévük betöltésekor kell lemondaniuk. Vö. PAULUS PP. VI, MP. Ecclesiae Sanctae, 6 augusti 1966, in AAS 58 (1966) 757-787, különösen 763.

273 A témában lásd: FELICIANI, G., Le Conferenze Episcopali, Bologna 1974. ARRIETA, J. I., Instrumentos supradiocesanos para el gobierno de la iglesia particular, in Ius canonicum 24 (1984) 607-643. GUTIÉRREZ, J. L., La conferenza episcopale come organo sopradiocesano nella struttura ecclesiastica, in Ius Ecclesiae 1 (1989) 69-91. ERDŐ P., A püspöki kar szerepe a modern államban, in Vigília 63 (1998) 2-8.

274 ERDŐ P., A II. Vatikáni Zsinat „Christus Dominus” kezdetű határozatának hatása, 50.

275 HERRANZ, J., Il decreto Presbyterorum Ordinis. Riflessioni storico-teologiche sul contributo di mons. Álvaro del Portillo, in Annales theologici 9 (1995) 217-241, különösen 222.

68

képnek: a pap egy kiválasztott ember, egy megszentelt ember, egy küldött ember. A pap Isten népének egy tagja, akit az isteni hívás (vocatio) kiválaszt a többiek közül (ex hominibus assumptus), hogy egy külön szentségben felszentelődjék (consecratio), és küldetést (missio) nyerjen különböző feladatok ellátására Isten népe, és az egész emberiség szolgálatában.²⁷⁶ Ő nem a közösség képviselője Isten előtt, nem a közösség küldötte; nem Isten hivatalnoka a nép között; ő Isten választottja, aki nem saját nevében tevékenykedik, hanem Krisztus személyében és nevében (agere in persona et in nomine Christi Capitis), és következésképp az Egyház nevében is (in persona Ecclesiae).²⁷⁷ Az ő sajátos feladata (ministerium verbi et sacramentorum) az üdvösség szolgálatában áll.²⁷⁸ A PO igyekezett elkerülni a papi szolgálat deszakralizálásának veszélyét, valamint ennek időbeli, társadalmi vagy emberbaráti szintre való redukálását.²⁷⁹

A Zsinat felülvizsgálta és megreformálta az inkardináció intézményét²⁸⁰, és a pasztorális szükségletet tette meg az Egyház pasztorális szerveződésének fő kritériumává. A zsinat előtti törvényhozásban az inkardináció intézménye, melyet nervus disciplinae ecclesiasticae– ként tartottak számon, két célt szolgált: a diszciplína oldaláról biztosította a klerikus hierarchikus vinkulációját az egyházi hatósághoz; gazdasági szempontból pedig a tisztes ellátását tette lehetővé. Az inkardináció kialakításában a lelkipásztori szükségletek másodrendűek maradtak, a fegyelmi és gazdasági tényezőkkel szemben. A Zsinat reformjának köszönhető az a szervezeti újdonság, melyet a PO 10b pontja²⁸¹ vezetett be, amikor lehetővé tette különleges egyházmegyék, személyi prelatúrák, vagy más hasonló intézmények (peculiares dioeceses vel praelaturae personale et alia huiusmodi) létrehozását, a papok megfelelő elosztása (apta presbyterorum distributio), vagy a különleges lelkipásztori tevékenységek (peculiaria opera pastoralia) segítése érdekében. Az igazi újdonságot a személyi prelatúra képezte, mivel az akkor hatályos jogban a prelatúrák, az egyházmegyékhez hasonlóan, területi jellegűek voltak (paelatura nullius dioecesis).²⁸²

276 HERRANZ, J., Il decreto Presbyterorum Ordinis, 224.

277 Vö. PO 2.

278 Vö. PO 3.

279 HERRANZ, J., Il decreto Presbyterorum Ordinis, 231.

280 PO 10a: „Ezenkívül az inkardináció és exkardináció szabályait úgy kell módosítani, hogy ez az ősi intézmény megmaradjon ugyan, de jobban feleljen meg a mai lelkipásztori igényeknek.”

281 PO 10b: „Ahol pedig az apostolkodás céljai megkívánják, könnyítsék meg nem csupán a papok megfelelő elosztását, hanem a különleges lelkipásztori tevékenységeket is, melyeket a föld bármely részén egyes társadalmi csoportok javára kell végezni valamely területen vagy nemzetnél. E célra tehát hasznos lehet nemzetközi szemináriumokat, különleges egyházmegyéket vagy személyi prelatúrákat, s más hasonló intézményeket létrehozni, ahová -- az egyes alapítások számára megállapítandó módon és a helyi ordináriusok jogainak tiszteletben tartása mellett -- papokat beosztani vagy inkardinálni lehet az egész Egyház közjavára.”

282 BAURA, E., Le radici conciliari delle prelature personali, in Recte sapere. Studi in onore di Giuseppe Dalla Torre, I. Torino 2014. 37-53, különösen 37-38.

69

A dekrétum a Zsinat koncepcióját követve azt állította, hogy az egyetemes dimenziójú episzkopátushoz hasonlóan, a presbiteri fokozatban is minden lélek üdvössége érdekében történik a Krisztus papságában való részesedés. Ezért a papság apostolkodása sem lehet limitált, hanem átfogónak kell lennie. ²⁸³ Ugyanezt a gondolatot emelte ki az Egyház missziós tevékenységéről szóló dekrétum, az Ad Gentes. Az AG 20. pontja szerint a részegyházak küldetése egyetemes, a papságnak pedig készséget kell mutatnia ez irányban, és ha szükséges a papok „önként jelentkezzenek a püspöknél olyan missziós tevékenységre, melyet saját egyházmegyéjük távoleső, elhagyatott vidékein vagy más egyházmegyében kell kezdeni.”²⁸⁴ A PO 10b. pontjával összhangban az AG 27b pontja is bátorít a különleges lelkipásztori tevékenységek vállalására (pl. „az evangélium hirdetése olyan csoportnak vagy népnek, amely még nem hallott az evangéliumról, vagy annak eddig ellenállt”).

Összegezve elmondható, hogy a II. Vaticanum az ad intra perspektívában kiegészítette az I.

Vaticanum Egyház – koncepcióját kamatoztatva a zsinat előtti biblikus, patrisztikus, liturgikus és ökumenikus megújulás gyümölcseit.²⁸⁵ Paradigma-váltásának köszönhetően a perszonális elem nagyobb hangsúlyt kapott az Egyház struktúrájában. A Zsinat mély pasztorális reflexiói lecsapódtak a különböző rendelkezésekben és javaslatokban, melyek között újdonságként tekinthetünk a püspöki szinódus, az állandó püspöki konferencia, a személyi prelatúra intézményére stb. A zsinati atyák átértékelték a minden krisztushívő apostolkodásra és életszentségre való meghívását, buzdítva a közös tevékenységre, a közös felelősségre (coresponsabilitas) és a segítségnyújtásra nemcsak helyi szinten, hanem egyetemesebb vonatkozásban is, és kiemelték a kategoriális evangelizáció, valamint az ennek megfelelő szervezeti formák kialakításának szükségességét. Ezeket a felismeréseket és óhajokat valorizálta a zsinat utáni időszakban a második kodifikáció során az egyházi jogalkotó.