A kora középkori fejlődés (VI-XI. század)

A II. századtól kezdve a germán népek elhagyták észak-európai őshazájukat, és szétrajzottak Európában. A IV. században már saját államokat hoztak létre a birodalom területén, és ennek következményeként bomlott fel a Nyugat-Római Birodalom. Ezt követően, több évszázadig zűrzavar uralkodott: az állami intézményrendszer megbomlott, a római közigazgatás megszűnt, és csak az Egyház adminisztrációs rendszere jelentett biztonságot. Egyébként már a Birodalom bukása előtt az Egyház szilárd hatalmi tényezőként szerepelt a birodalmi közigazgatás mellett. Az Egyház igyekezett megnyerni az új népeket a hitnek és megteremteni Nyugaton a vallási egységet.

A római civilizáció romjain különböző germán és ázsiai népek hoztak létre rövidebb-hosszabb ideig fennálló ún. barbár államokat (nyugati és keleti gótok, burgundok, vandálok, longobárdok, alemannok); közülük csak a frank királyság bizonyult tartósnak.

A Birodalom pars occidentalis-nak barbár királyságokra való felosztása nemzeti egyházak kialakulásához vezetett, ahol az episzkopátus és a király között szoros kötelék állt fenn. A nemzeti egyházak két fázisban alakultak ki:

 a mediterrán fázis (I. Gelasius pápától - Nagy Szent Gergely pápáig): a pápai hatalom kiterjesztése jellemezte a déli egyházak felett, és a már romanizált barbár egyházakkal való találkozás.

 az atlanti fázis (Nagy Szent Gergelytől - Szent I. Bonifác pápáig): az ír szerzetesség missziós tevékenysége, ill. a vizigót egyház vitalitása jellemezte.¹²⁴

Ennek az lett a következménye, hogy az Egyház alkotmányos rendje megváltozott. Eddig ez a rend szövetségi típusú volt: az egyházmegyék horizontális elosztásán alapult egyháztartományokba, és a supra-metropolitai székek elsőbbségén. A világi hatóságok elkezdték az egyházi struktúrák és hivatalok több évszázados szabályozási folyamatát, átalakult a püspökválasztási procedúra, előtérbe kerültek a regionális zsinatok, melyeken a királyok átvették a császárok szerepét.

122 BROWN, P., Il mondo tardo antico. Da Marco Aurelio a Maometto, Torino 1974. 142-154.

123 GAUDEMET, J., Storia, 467-597. SZUROMI Sz.A., Az egyházi intézményrendszer története, 87-128.

FANTAPPIÉ, C., Storia del diritto canonico, 66-100.

124 FANTAPPIÉ, C., Storia del diritto canonico, 66-67.

36

A latin egyházi tradíció és kultúra kapcsolatba került a germán mentalitással és jogszokásokkal, ami a német kultúra penetrációját idézte elő a latin egyházba (lelkipásztorkodás; a püspöki inszigniák;

az enyhe pofon a bermálási szertartásban; a püspök kezeibe tett kezek az engedelmességi ígéretnél; a nászágy megáldása; a „traditio instrumentorum” az ordinációnál, a rokonsági fok számítása stb.)¹²⁵, és hozzájárult az új, feudális típusú jogintézmények kialakulásához (magánegyház, javadalom, mentesség stb.). Az azonos területen élő etnikumok szaporodása a magánjogok kevésbé koherens mozaikját hozta létre. A kor kezdetén még személyi kategoriák is kondicionálták az alkalmazandó jogot (római polgárság, peregrinus, latin tartományban született). Agobardus (769–840) lyoni püspök 817 körül Jámbor Lajoshoz írt levelében, például amiatt panaszkodott, hogy a keresztények, akik egymásnak barátai, nem tanúskodhatnak egymás javára, mivel eszigetelt jogvilágban élnek.¹²⁶

A VI-VIII. század folyamán a társadalmi élet fokozatosan elvidékiesedett, és az élet igazi értékmérőjévé a földbirtok (feudum - örökíthető hűbérbirtok, mely szolgálathoz kötött) vált. A társadalmi kapcsolatokat is alapvetően a földtulajdon határozta meg. A birtokadomány lehetett benefícium (jótétemény), mely nem volt örökölhető, vagy feudum, mely öröklődött. A hűbérúr (senior) adta a földet, a hűbéres (vasallus) kapta a földet és köteles volt fegyveres szolgálatra, a hűbérúr védelmére és váltságdíj fizetésére, abban az esetben, ha a hűbérúr fogságba került. A földesúr csak saját területén gyakorolhatta szuverenitását, s ez vezetett a stricte területi jellegű törvények kialakításához. Ez a modell ellentétes volt a Római Birodalomban és a germán törzseknél létező, főként személyi törvények sokaságával.¹²⁷ A feudális rendszerben tehát dominánsan érvényesült a territorium, mint szerveződési elv.¹²⁸

A latin kereszténység a feudális hierarchikus struktúra, a hűbériség szerves részévé vált, és arra kényszerült, hogy ennek megfelelő jogintézményeket alakítson ki. A pápa volt a területekre osztott Egyház feje, mint Dominus territorialis, mintegy „rex in regno” ahogy Aquinói Szent Tamás mondja:

„Papa habet plenitudinem pontificalis potestatis quasi Rex in Regno.”¹²⁹ Ő volt az, aki az Egyházban szétoszthatta a területeket. Az Egyháznak a keresztény élet különböző aspektusa feletti egyetemes joghatósága tovább fejlődött, s bevezetésre került egy személyi jellegű jogi rendszer, mely a feudális államok majdnem minden polgárát kötelezte. Összefonódva a földesúr részleges területi törvényeivel,

125 CONGAR, Y. M-J., L’ecclésiologie du Haut Moyen Age, Paris 1968. 316-317. GAUDEMET, J., Il matrimonio in Occidente, Torino 1989. 71-80.

126 OTADUY, J., Territorialidad y personalidad son categorías jurídicas abiertas, in Ius Canonicum 83 (2002) 13-39, különösen 21.

127 CAPARROS, E., Territoriality and personality, 321.

128 OTADUY, J., Territorialidad y personalidad, 21.

129 Thomas Aquinas, In IV Sent. dist.20. q.1. art.4, in DE BERTOLIS, O., Origine ed esercizio della potestà ecclesiastica di governo in San Tommaso, Roma 2005. 108.

37

az egyetemes kánoni törvények rationae materiae érvényesülhettek. Főként a szentségekre vonatkozó kánonjogi rendelkezések, melyek mindenhol kötelezték a keresztényeket voltak személyi jellegűek.¹³⁰

Ebben a korban szervezeti szinten első innovációként említhető a vidéki plébániák fokozatos autonómiája a püspök monokratikus hatalmával szemben. A plébániai vagyonkezelést a vidéki papság végezte; a pasztoráció felelősei prédikálási joggal felruházott vidéki papok voltak; teljes liturgikus önállóságot kaptak (pl. a főünnepek tekintetében, melyek egy időben a katedrálisoknak voltak rezerválva). A változások szemantikai téren is megnyilvánultak. A VI. századig a diocesis és paröecia fogalmakat egyenértékűnek tekintették. Arra a személyi jellegű kötelékre utalt, amely a pap által kiszolgáltatott keresztségben, ill. a püspök által nyert bérmálásban jött létre. A VII-VIII. század folyamán a „diocesis” fogalmával már a püspöki közigazgatási egységet jelölték, míg a „paröecia”

terminussal a kisebb, területileg körülhatárolt közösségeket.¹³¹ A frank kapitulárék és a IX. század közepén megtartott tartományi zsinatok is tanúsítják ezt az átmenetelt a személyiség és a területiség között.

Újdonságként jelenik meg a keresztelőtemplomnak járó tized (decima); egy sor klérusnak szánt épület a fontosabb vidéki plébániák körül (keresztelő kápolna, kolostor, refektórium, közös háló); egy adott plébániától függő oratórium- és kápolna hálózat; a vidéki hivatalok hierarchikus szervezete, mely a püspök és a krisztushívő között bevezette az archipresbiter figuráját, alávetve neki a helyi klérust és a világiakat.¹³²

Ebben a korban a püspök már nem kizárólagos kiszolgáltatója a keresztség és a bűnbánat szentségének. A plébániarendszer kiépítésével vidéki templomok is kaptak keresztelési jogot, és az ír penitenciális fegyelemnek¹³³ köszönhetően a feloldozási fakultást a papságra is kiterjesztették. A feudális egyház, hogy erősítse a püspök és a vidéki klérus közötti köteléket bevezette az egyházlátogatás (visitatio pastoralis) és az egyházmegyei zsinat (synodus dioecesana) intézményét.

Egy valóságos jogi keret fejlődött ki, mely négy jogintézményen keresztül összekapcsolta az Egyházat a feudális agrár társadalommal: az egyházi javadalom (beneficium ecclesiasticum), a magánegyház (ecclesia propria / Eigenkirche), az egyházi mentesség (immunitas ecclesiastica) és a tized (decima).

A karoling korban a mentesség köre kibővült, és magában foglalta az ítélkezési kiváltságot (privilegium fori) meg a menedékjogot (ius asylum) is.

130 CAPARROS, E., Territoriality and personality, 326.

131 FANTAPPIÉ, C., Storia del diritto canonico, 73.

132 FANTAPPIÉ, C., Storia del diritto canonico, 74.

133 RAHNER, K., La penitenza della chiesa, Roma 1964. VOGEL, C., Il peccatore e la penitenza nel Medioevo, Elledici 1988.

38

A plébániák rendszere a VI. századtól épült ki főként Gallia és Hispánia területén. A VI.

századtól a plébánia-templom, mint „keresztelőtemplom” elnevezés mellett megjelenik a parochia név is. Nem a közösségi elemen volt a hangsúly, mint a hatályos Kódexben, hanem a területin: egy adott területen élő hívek tartoztak hozzá, élén a hívek szolgálatára és vezetésére kijelölt pappal (archipresbiter, rector, plebanus). A plébánia jogai közé tartozott a szintén területiségen alapuló temetési és esketési jog.

A plébániarendszer kiépülése hatással volt az antik presbiter - kollégium egységére. A püspöki székhelyen maradt klérus átvette az egykori egységes testület liturgikus, gazdasági, tanácsadási faladatait¹³⁴, és ez vezetett a VIII. században a jogilag szabályozott székesegyházi káptalanok (capitula cathedralia) megjelenéséhez. Legfőbb elöljárójuk a püspök volt, közvetlen elöljárójuk pedig a prépost (prepositus), aki az egyházmegyei hierarchia második helyén állt. A székesegyházi káptalanoknak fontos szerepük volt az egyházi tudományok művelésében, az oktatásban és a jogszolgáltatásban. A pápa is alapíthatott egy meghatározott plébániatemplomhoz kapcsolódóan egy ún. társaskáptalant (capitula collegiata), melynek elsősorban liturgikus funkciói voltak.

A Karoling korszakban a keresztény császárság római eszménye, amelyben az uralkodók az emberiség atyáinak (parentes generi humani) számítottak átöröklődött a középkorra. A Karolingok megvalósították a Római Birodalom helyreállítását (renovatio Romani imperii). Ez a renovatio Nyugat politikai egységét és a császári hatalom egyetemességét hirdette. Az egyház norma- és értékrendszere szabta meg az uralom helyes formáját, és előtérbe kerültek az alkalmassági kritériumok (idoneitas).

Az egyház iránymutatása úgy érvényesült, hogy magát az uralkodót is a klerikusok sorába emelték (regale sacerdotium) a krizmával való felkenés által. A Karoling kori uralkodók egyszerre voltak királyok és főpapok (rex et sacerdos).

A Karoling korszak nagy változásokat hozott az egyházi életbe:

 Martell Károly a Poitiers-i csata (732) után „felhasználta” az egyházi vagyont, hogy fenn tudjon tartani egy mór ellenes hadsereget. Egyházi földeket adott bérbe világi uraknak, akik ezeket beneficium-ként továbbadták papoknak vagy más világiaknak. Az egyházi javaknak ez a karoling szekularizációja az egyházi struktúrák pénzügyi összeomlásához és a frank egyház intézményi kríziséhez vezettek. ¹³⁵

134 SZUROMI Sz.A., A káptalan sajátos kötelességei és jogai – megjegyzések egy régi egyházi jogintézmény feladatkörének változásaihoz, in Teológia 44 (2010) 138-145.

135 FANTAPPIÉ, C., Storia del diritto canonico, 78.

39

 Az evangelizáció új lendületet vett, s ennek köszönhetően az Egyház megerősödött német földön (új kolostorok és püspökségek alapítása révén); Frízia lakossága keresztény hitre tért; szoros kapcsolat alakult ki a frank dinasztia és a pápaság között.

 A frankok lettek a pápaság védelmezői, és kezdetét vette az Egyházi Állam.

A karoling reform során az érseki méltóságot egyesítették a metropolitai hivatallal, és megjelent az érseki (archiepsicopus) hivatal. Az érsekek hatalma oly mértékben megnőtt, hogy már veszélyeztette az egyes püspökök joghatóságát. Róma a péteri jogokra hivatkozva igényt formált az egyház különböző szintjeinek felügyeletére és törekedett visszaszorítani a világi befolyást saját primátusa javára. A metropoliták vonatkozásában a pallium átvétele elengedhetetlen feltétele volt az érseki jogok gyakorlásának, így a pállium átadása vagy megtagadása, a pápai kontroll egyik legalkalmasabb eszközévé vált. A püspökök is törekedtek megvédeni önállóságukat a metropolitákkal és a világi hatalommal szemben.

A IX. század közepén összeállított Decretales Pseudo-Isidorianae¹³⁶ (kánonjainak több mint a fele hamis) a metropolitai hatalom visszaszorítása érdekében megújította a prímási tisztséget. Ennek következtében a prímás és a pátriárka között minden különbség megszűnt, és az egyházi hierarchiában a prímási hivatal a metropolitai szint felé került. Sem a prímás, sem a metropolita nem avatkozhatott be közvetlenül az egyes egyházmegyék ügyeibe; a prímást a püspökök nem vonhatták vád alá; a prímás zsinatot hívhatott össze, abból a célból, hogy professio fidei által megerősítse a tartomány püspökeinek bizalmát. Ezeket a kompetenciaköröket a XI. század elején keletkezett Decretum Burchardi Wormatiensis¹³⁷ is tanúsítja, valamint az 1140 körül keletkezett Decretum Gratiani. Gratianus 56 kánonban foglalkozik a prímási hivatallal és ő is csak nominációs különbséget lát a pátriárka és a prímás között. Nála a prímás egyházkormányzati hatalma a szuffragáneus érseki tartományokra is kiterjedt. A IV. Lateráni Zsinat 5. konstitúciója kijelentette, hogy a nagyobb pátriárkák és a prímások joghatósága azonos, s ezzel lezárta az erről szóló hosszú vitát.¹³⁸

A kora középkori missziónak és egyházszervezésnek is szembesülnie kellett az eltérő nyelv, szokás, kultúra okozta nehézségekkel, ahogyan Szent Beda Venerabilis tanúsítja a britek, kelták és angolszászok vonatkozásában.¹³⁹ Maradandó hatást gyakorolt az egész egyházi életre a germán kultúra és jogszokás. Olyan jogintézmények alakultak ki a kora középkorban, amelyek a XX. századig

136 A témában ld. ERDŐ, P., Storia delle fonti del diritto canonico, Venezia 2008. 81-83. SZUROMI Sz. A., A püspökségre vonatkozó egyházfegyelem sajátosságai a Decretales Pseudo-Isidorianae-ban, in Kánonjog 5 (2003) 51-63.

137 Ld. SZUROMI, Sz.A., Peculiarities of the Decretum Burchardi Wormatiensis especially regarding the Discipline about Bishops and their Duties, in Revista Española de Derecho Canónico 71 (2014) 493-506.

138 SZUROMI Sz. A., A patriarchátus és primácia a latin egyházban, 62-64.

139 BEDA VENERABILIS, The Ecclesiastical History of the English People, New York 2011. 5-45.

40

fennmaradtak (pl. a javadalom rendszer 1983-ig) és hosszú időre a területiséghez kötötte az egyházszervezést.