A szókincs tanításának mennyiségi kérdései

Anélkül, hogy elfelejtenénk e fejezet legelején leírt nyelvpedagógiai paradoxont a le-xikai egységekvirtuális végtelenségéről és a taníthatóság határairól, meg kell állapítanunk, hogy a gyakorló nyelvtanár számára a szókincstanítás mennyiségi problémái mindössze két kérdésre zsugorodnak: „összesen mennyit?” és „egyszerre hányat?”. Kezdjük a nehezebb és bonyolultabb választ igénylő első kérdéssel.

4.4.1. Aktív és passzív szókincs

Anyanyelvű beszélő esetén a megkülönböztetés e két kategória között valóban tisztán funkcionális jellegű: aktívnak azokat a szavainkat mondhatjuk, amelyeket kommunikatív helyzetben valóban gyakran használunk is, míg az összes többi szót, amely akár több tíz-ezer vagy száztíz-ezer is lehet (bár ki tudjuk mondani, le is tudjuk írni), értjük (vagy csak sejt-jük), de nem használjuk. Elvben mindkét terület határai, ha nem hevertetjük parlagon, nö-vekedhetnek, hiszen, akár fél évszázad eltelte után is találkozhatunk olyan szavakkal anyanyelvünkben, amelyeket még nem ismerünk, és a „szürkék hegedűse”– passzív szó-kincsből is kiemelkedhet vezérprímás. (Nyilvánvaló, hogy magának a nyelvnek a változá-sai, a szavak tudatosulása, a felejtés törvényszerűségei, a memóriakapacitás oszcillálása és még számtalan tényező fodrozhatja-csipkézheti az aktív-passzív szókincshatár, avagy az egész nyelvi lelemény terjedelmét.) Kicsit másként alakul a történet az idegen nyelvek ta-nulásakor, amikor átmenetileg az aktív szókincs nagyobb, mint a passzív, majd a kiegyenlí-tődést követő megugrásnál (gyakran a jelentős extenzív olvasás hatására) egyenletesen nőni kezd a passzív szókincs fölénye. Ez a passzív szókincs azonban sokkal haloványabb, mint az anyanyelvű passzív szókincs, néha csak a jelentés többé-kevésbé pontos felismerését je-lenti sugalmazó kontextusban. Van úgy, hogy a nyelvtanuló ugyan megérti a szöveget, de az adott szót kimondani vagy leírni már nem lenne képes: az ilyen testetlen-lelketlen meta-jelentést is passzív szókincsként kezeljük. Talán már ebbőla rövid eszmefuttatásból is vilá-gossá válhat, hogy egy tinédzserkor előtt elsajátított (és ezért kevés zavaró akcentusból ere-dő interferenciát felmutató) aktív szókincs valóban versenyképes az átlag anyanyelvű viszonylag limitált beszélt szókincsével, viszont a passzív szókincs mélységében és minő-ségében a „külföldi” soha nem lesz versenyképes (pontosabban: különleges adottságú és műveltségű, az életüket egy másik idegen nyelvi kultúrára feltevő, nagy empátiájú, belülről mélyen motivált személyek, akik az idegen ajkú környezetben huzamosabb ideig éltek is, több évtized alatt kifejleszthetnek az anyanyelvit megközelítő passzív szókincset). Röviden szólva, a hömpölygő idegen ajkú kommunikatív folyamban fuldokló nyelvtanuló számára a következetes munkával megnövelt passzív szókincs az igazi mentőöv.

21. ábra:A szótudás skálája*

* A folyamat lassan araszolgatva jobbról balra halad és meglehetősen „ködös” a határokon (ismeretlenből passzívba, passzívból aktívba stb.). Igazi felgyorsítója a rendszeres olvasás, illetve tartós „merülési gyakor-lat” a célországban.

A szókincstanítás metodikájával foglalkozó nemzetközi szakirodalom az esetek ki-lencvenöt százalékában gondosan elkerüli, hogy ezen a ponton bármiféle számszerűséget is mondjon. Ha valaki megvizsgálja aszókincskontrollban előszeretettel alkalmazott gyakori-sági szókincslistákat (West, Thorndike) vagy akár az idegen nyelvű korpuszokat, akkor ke-serves csalódások érik egy-egy autentikus szöveg olvasása közben, ha már a kellemesnek tűnő első kétezernél lehorgonyzott. Nem mindegy persze, hogy ki miként tudja forgatni a fegyvert, hiszen vannak olyan jó beszédstratégiával rendelkező személyek, akik kisebb szókincset mozgatva is igen mutatósan beszélnek. Mutatis mutandis ez vonatkozik a nyelv-tanulókra is. Talán ezért szokás a nyelvi szintek leírásakor is sávokban megadni a szó-kincsmennyiséget. A viszonylag kevés igazi szókincsmérés és a nyelvtanári tapasztalat azt sugallja, hogy az ideális nyelvtanulói aktív szókincs kétezertől ötezerig, míg a passzív szó-kincs ötezertől tizenötezer szóig terjed. Jó lenne persze a két számsort additívnek felfogni, de a tanári gyakorlat azt mutatja, hogy már olyan eredménnyel is elégedettek lehetünk, ha az ötezer passzív szókincs tartalmazza azt a bizonyos kétezer aktív szót, illetve a tizenöt-ezer mint felsőbb határ az ötezret. Nyilvánvaló, hogy ezek után e könyv olvasói maxima-lizmussal vádolnak majd, s az argumentumok között ott szerepel jó néhány standard nyelv-vizsga leírása, amelyek ennél helyenként jelentősen kevesebb szót (lexikai egységet) követelnek meg. A kontraszt nyilván sokat elmond az életteli, személyiséghordozó nyelv-használat és a nyelvvizsgák által megkövetelt nyelvi szintek különbségeiről, de a lényeg va-lójában a „mire elég?” kérdés válaszaiban rejlik.

+ –

Kedvenc szó („szavajárása”)

Prototípus (az egész kategóriára)

Gyakran használt

Ritkán, de használt

Sejtés Egyszer már fel-ismert, de elfelejtett Csak szövegkörnyezetben felismert

Azonnal felismert, de soha nem használt

Aktív szókincs Passzív szókincs

4.4.2. Szókincsméret és nyelvi szintek

Vizsgák is, de tankönyvek is hosszú ideje sulykolják a szokványos triászt: alapfok, középfok, felsőfok. Az átlagfelfogás azt sugallja, hogy ezek a szintek egymástól egyenlő távolságra vannak, a szakemberek (meg a gyakorló nyelvvizsgázók) persze tudják, mennyi-re nem egyformák a távolságok az egyes szintek között. Talán térjünk vissza a „mimennyi-re elég?”

kérdéséhez.

A turizmus megnövekedtével nem egy hazánkfia érezhette külföldön, hogy milyen hasznos lenne, ha olyanokat tudna kérdezni, hogy „mibe kerül?”, „hány órakor?”, „hol van a …?” vagy még inkább „elnézést, hol van a …?, vagy ha legalább el tudná olvasni a leg-egyszerűbb feliratokat, és meg tudná nevezni a legleg-egyszerűbb tárgyakat, ismerné a számo-kat stb. Ezt a körülbelül 500-800 szó aktív és mintegy 1000 szó passzív ismeretén alapuló nyelvtudást túlélési szintnek is nevezhetnénk (turistanyelvtudás). Egy ilyen szintű nyelvis-meret csökkenti a magányosság és elveszettség érzését, és remekül megteremti azt az illú-ziót, hogy lám, máris közünk van ehhez a kultúrához. Bár ez a szint viszonylag kis befekte-téssel elérhető, mégsem vállalkozunk arra, hogy ezt több nyelvből is megtegyük, holott éppen ez az első és a legsikeresebb fokozat, a legnagyobb ugrás az ismeretlenbe. Jutalma az, hogy az elkötelezettség hiányában ezt a tudást még büntetlenül, szinte könnyű szívvel el is lehet felejteni.

A következő szint kőmívese már egy kicsit több téglával és habarccsal dolgozik (értsd szavak és nyelvtan), vagyis mintegy 1500 aktív és 2000 passzív szót hasznosít: ha limitál-tan is, de egyszerű helyzetekben, egyszerű témákról folyamatosan képes beszélgetni. Még ha kevés is lesz egy ilyen beszédben a valódi személyes vélemény, ez a még szintén alap-fokú szint a nemzetközi kommunikációban is jól használható, különösen akkor, ha nem de-rül fény arra, hogy a hozzá kapcsolódó olvasási, még inkább írásbeli készségek fölöttébb szerények.

A következő szintre általában az a jellemző, hogy az erőteljes szókincsbővülés jelen-tős része a tényleges nyelvhasználat eredményeképpen a felhasználó szakmájából ered. Az ilyen társalgó magabiztosságát növeli a szaktudás szilárdsága, amely bizonyosság a nyelv-tudás más régióiba is kisugárzik (megközelítőleg 2500-3000 szó aktív és 3000-3500 szó passzív ismerete). Megint más szemszögből ez az első olyan szint, amely igazán „veszé-lyes”, hiszen ekkor érzi a beszélő azt, hogy megfelelő technikával bármit képes kifejezni,s ha megértik, többé már kísérletet sem tesz arra, hogy a megfogalmazás nyelvi igényességét növelje. Még egy ilyen nagy szókincset is lehet gyatra nyelvtannal, rossz kiejtéssel úgy működtetni, hogy ha eltűnik a „megértő közeg” (hasonló műveltségű szakemberek), akkor a nyelvtanilag pontatlan, szóválogatásaiban téves mondatok hálóját az anyanyelvű már túl fá-radt kibogozni.

A következő szint mintegy 3000-4000 szó aktív és 4000-5000 szó passzív ismeretével technikailag már arra is lehetőséget nyújt, hogy a magunkén kívül esetleg mások megnyil-vánulásait is közvetítsük. Megegyezik ez a szint az átlagos, nem túl művelt anyanyelvi be-szélő nyelvhasználatával (ami persze nem jelenti azt, hogy az adott anyanyelvű, átlagmű-veltségű polgár csak ennyit tud „anyanyelvül”). Némi fellengzősséggel tekinthetnénk ezt a szintet a fordító- és tolmácsszint kiinduló bázisának is, ez az a jelentős alap, ahonnan

al-kalmanként hadjáratokat indíthatunk a nyelv még meghódítatlan területein át az ismerni, tudni, sőt kimondani kívánt lényeg, az ajkunkra vett varázs végleges elcsábítására.

Következő szint nincs. Pontosabban szólva bármennyire ismerünk is egy szaknyelvet vagy egy tájnyelvet vagy egy stílust, mégis csak azt fogjuk mindig mondani, amit tudunk.

Örökös approximációkban közelítjük a célnyelvet, s előfordulhat, hogy lesz egy-két olyan terület, ahol legalább úgy ismerjük a nyelvhasználatot, mint az anyanyelvű, de mennyivel több olyan terület marad, ahol mi csak azt mondjuk, amit tudunk, az anyanyelvű pedig azt, amit akar. Vagyis ha lenne itt még egy szint, akkor ezt az anyanyelvűség szintjének kellene neveznünk, ami más szavakkal a beleszületés és a benne élés szintje.

Természetesen csak jelzésszerű egy ilyen leírássorozat, másfajta profilírozás is elkép-zelhető (pl. az adott készségek működésének pontosabb leírásával), de az arányokat az is érzékelteti, ha a fentebb leírt szinteket egy profán hasonlatba tömörítem: „túlélési szint”

(alagsor); „bájtársalgás” (földszinti ablak); folyamatos kötetlen társalgás szakmai beütések-kel (első emeleti impex vagy kutatóintézet); nagyigényű szabad társalgás mint a fordítás és tolmácsolás majdani hadjáratainak kiinduló bázisa (a második emelettől fölfelé); anyanyel-vi szint (a felhőkarcoló maga).

4.4.3. Hány szót tanítsunk alkalmanként?

Pórul jár, aki egyszerű aritmetikai kérdéssé próbálja lefokozni a címben feltett kérdést.

Vagyis egy 1000 órás középfokra felkészítő kurzuson óránkén 8-10 szót kell megtaníta-nom, amelynek egyharmada aktív, a többi passzív, és akkor máris valahol a középfok fölött landolok. A dolog nemcsak azért nem működik, mert az átlagok az átlagembereket szeretik, és ilyenekkel sohasem találkozunk, hanem ezernyi más tényező miatt sem. Ezek között ott van a tananyagok egyenetlensége, az egy csoportba került emberek különböző minőségei-nek koegzisztenciája, a tanulási affinitás gyakorló nyelvtanár számára érzékletesen kita-pintható hullámzása, a lelkesültség és az apátia átmeneti győzelmei az egyenletesen eloszló szorgalom értékein stb. A szókincstanítás minimalizálásának nyelvi debilitásba hajló isko-larendszerű példáit szolgáltatták azok az orosz nyelvi tankönyvek, amelyek egy év alatt két-háromszáz szóban határozták meg a szókincsnövekedés terjedelmét. Ez az igénytelenség a motiváltság hiányától és a politikai felhangoktól függetlenül is képes volt elérni a büszke nyelvtudatlanság célképzetét. (Az ellenpélda az orosz tagozatokon divatos latin stílusú, napról napra körülbelül húsz szót bebifláztató, szódolgozatokkal is megerősített szófalás, amely szintén megteremhette a maga jutalmát: orosz nyelvű felvételi szovjet egyetemekre vagy hazai orosz szakra.) Nyilvánvaló, hogy ebben az esetben nem szemérmesség kérdése egy abszolút számot mondani, hiszen ez nagyon eltérő lehet egy intenzív stílusú, nagyon konkrét célú felnőtt kurzuson vagy egy bevezető jellegű többéves általános iskolai osztály-termi munkában. Ha figyelembe vesszük azt a tényt is, hogy a gyakorlóórákon kevéssé taní-tunk új szavakat, akkor egy kívánatos órai átlag a hattól tizenkét szavas sávban mozog, az osztály képességeitől, a tananyagtól, a tanítás céljától és még számos más feltételtől függő tanári arányérzék szerint. Az „egyszerre hányat” kérdés azonban nem választható el az „egy szóról mennyit” kérdéstől (vö. 4.5.1.1., 4.5.1.2.), így a fenti aritmetika csak tájékoztató jel-legű.