A jelentés tanulmányozásának integráló hatása

Saussure-t és munkatársait még intenzíven érdekelte a jelentés világa, az amerikai struktualisták viszont igyekeztek elkerülni a jelentés elemzését. Egzakt leírásaikban a nyel-vi mintát, a korpuszt szegmentálják, leltározzák, osztályozzák: formák rendszerét írják le, amelyekben a legmagasabb egység a mondat. Chomsky transzformációs-generatív nyelvta-nában a felszíni és a mélyszerkezet bemutatásával magyarázni képes a struktúra szempont-jából azonos mondatok jelentésbeli eltéréseit. A nyelvet is vizsgáló más tudományágak számára viszont nem elegendő az a válasz, amelyet a nyelvészet a jelentésviszonyokról a

hatvanas években nyújtani képes. A nyelvfilozófusokat, pszichológusokat, szociológusokat, etnográfusokat számos olyan kérdés érdekli (mire jó a nyelv, milyen funkciókkal rendelke-zik egy nyelv, hogyan szerveződik a beszéd folyamata stb.), amelyekre a korabeli nyelvé-szet nem tudott megfelelő választ adni. Így nem meglepő, hogy a nyelvényelvé-szeti szemlélet vál-tozásaiban megtermékenyítőleg ható új ötletek jelentős része nem nyelvészektől, hanem nyelvfilozófusoktól, szociológusoktól, esetleg pszichológusoktól származik. Ugyanakkor tudomásul kell venni azt, hogy egy-egy ilyen elmélet, modell, magyarázat leírásakor nem elegendő pusztán a nyelvészet eszköztárára hagyatkozni, más társadalomtudományok kutatási módszereit is fel kell használni. Ez a magyarázata a címben megjelölt integráló hatásnak.

Ameddig a vizsgálatok tárgya az a jelentés, amely a saussure-i „langue” szintjén a szótárakból is kiolvashatóan megjelenik, addig nem hagytuk el a klasszikusan szemantiká-nak ismert nyelvészeti vizsgálódás terepét. Abban a pillanatban azonban, ha a vizsgálódása-inkba bevonjuk az adott kontextust, s azt próbáljuk elemezni, hogy az adott beszélő az adott kontextusban milyen jelentést kívánt elérni az adott szemantikai egység segítségével, akkor vizsgálatainkat már kiterjesztettük a nyelven kívül eső területekre is (döntően a kon-textusra). A szemantikaa beszélőtől függetlenül azt vizsgálja, hogy a nyelvi formák ho-gyan kapcsolódnak egybe a világ dolgaival, miképpen képesek jelölni a dolgokat, pontos-e, igaz-e vagy hamis az adott állítás (pl. a kígyó megfojtotta a fakanalat). A pragmatika vizs-gálódásaiba már óhatatlanul beveszi az embert is, és így nemcsak azt kutatjuk, hogy milyen összefüggés van a nyelvi kifejezések és a világ fizikai, társadalmi, pszichológiai stb. as-pektusai között, hanem azt is, hogy miféle kapcsolat van a nyelvi formák és felhasználóik között (vö. Yule, 1996: 4). Ennek következtében a pragmatika azzal foglalkozik, hogy lyen szándék hozta létre a közlést, hogy milyen feltételezéseken alapult a közlés, hogy mi-lyen céllal jött létre a közlés stb. Ez a jutalmazó, szélesebb látókör viszont azzal a gyötrő feladattöbblettel jár, hogy az emberi viselkedést és gondolkodást kell tanulmányozni, amely már más tudományok esetében is gyakran csalódásokhoz vezetett. Egyes szerzők úgy látják (Cook, 1989), hogy a diskurzus- vagy beszédfolyamat-elemzés a pragmatikánál jóval tá-gabb terület, ugyanis a pragmatika egyetlen kontextus jelentésviszonyait tárja fel, és ezzel olyan, mint egy pillanatfelvétel. A diskurzuselemzés viszont a kommunikációban részt ve-vő összes tényező interakciója, amely események teljes sorozatában, hosszú távon mutatja be a jelentés változásait, és így, képletesen, a pillanatfelvétellel szemben inkább a mozgó-filmhez hasonlítható.

A szemantika, a pragmatika és a beszédfolyamat-elemzés fenti hármassága emlékeztet arra a szemléleti irányhármasságra, ahogy Petőfi Sándor János a kontextus kérdéseit tár-gyalja szövegtanában. Az ő leírásában kotextuális,kontextuálisés textuáliselemzés sze-repel. Máté Jakab (1998: 224) a következőképpen írja le Petőfi S. János kategóriáit: „A kotextuális elemzés a szöveg nyelvi (fonológiai, szemantikai, mondattani) szerkezetének a feltárását jelenti, ezzel ellentétben a kontextuális elemzés a szöveg tartalmi elemeinek, a valóságra vonatkozó tényezőknek a vizsgálatát jelenti. Ily módon a kontextuális elemzés-ben kitüntetett szerepük van a szociolingvisztika, az etnolingvisztika, a pragmatika, a pragmalingvisztika, valamint a beszédaktus-elmélet eredményeinek és módszereik alkal-mazásának, és végül a textuális elemzés, amely a szövegek interpretálhatóságának a vizsgá-latára irányul, rendkívül elmélyült ismereteket igényel a pszichológiai, a filozófiai, a

lo-gikai, a lehetséges világokról szóló szemantikai, valamint a logikai-szemantikai és nyelvfi-lozófiai kutatások területéről.”

A pragmatika tehát vizsgálja a jelentésviszonyokat a beszélő(vagy író) szándéka sze-rint, vizsgálja a jelentést a kontextus szerint (hiszen másként szerveződik a közlés attól függően, hogy kinek, hol, mikor, milyen körülmények között mondunk valamit). Vizsgálja továbbá a pragmatika azt a jelentést is, amelyre csak következtetések útjánjuthatunk, hi-szen a szövegben explicite nem jelenik meg. Ez a szándékolt jelentés vagy sorok közti je-lentés implicit, vagyis a pragmatika vizsgálja annak a mértékét, hogy mennyivel többet közlünk, mint amennyit mondunk. Végül, de nem utolsósorban az is jellegzetes vonása a kommunikációnak, hogy milyen arányban keverednek a kimondott vagy csak implikált je-lentések a közlésben. Ezt az arányt igen gyakran a fizikai-társadalmi közelség vagy éppen távolság határozza meg, a közösen átélt tapasztalat mennyiségének függvényeként. Így a pragmatika bizonyos értelemben tanulmányozza a közlésben részt vevők relatív távolságát is (vö. Yule, 1996: 3).

A hetvenes évek elején különösen jól kitapintható ez az integráció, az ún. szövegtan (szövegnyelvészet, szövegelmélet, szöveggrammatika, szövegtudomány stb.) égisze alatt.

Tekintettel az integrálódó tudományok pragmatikai meghatározottságára, valamennyiük mögött bizonyos értelemben a szemiotika tudománya áll (vö. Horányi–Szépe, 1975). A vizsgálódások középpontjában szinte mindenütt a jelek és felhasználóik közötti bonyolult kapcsolat szerepel mint pragmatikai lényeg, és a beszédfolyamatban bármely nagyobb kommunikációs egységet vagy beszédeseménytkommunikatív cselekményként is felfog-hatunk, amelynek „cselekedeteit” vagy lépéseit az angol analitikus filozófusok beszédak-tus-elmélete tette láthatóvá. A klasszikus szövegnyelvészetnek tehát mindenképpen rokon területei a szociolingvisztika és pszicholingvisztika, a kommunikációelmélet, a folkloriszti-ka és a szemiotifolkloriszti-ka, de az irodalomtudomány és stilisztifolkloriszti-ka is. Eszmetörténeti szempontból a szövegelemzés folyamatát a nyelvtanításban is használt explication de textes kezdte el, eredményeiket egyes strukturalista iskolák közvetítették (mint például a prágai, a koppen-hágai vagy a genfi iskola). Irodalmárok számára ennél ismertebb az orosz formalista iskola:

a költői nyelv tanulmányozására alakult társaság (köztük Jakobson, Sklovszkij, Eichen-baum, Zsirmunszkij, Vinogradov és mások), de ugyanolyan jelentős a polgári filozófia né-hány kiemelkedő alakjának nyelvvel kapcsolatos véleménye (Carnap, Wittgenstein, Russel, Husserl). Az a színkép, amelyben a pragmatika és a diskurzuselemzés világa összefüggésbe hozható, rendkívül tág az irodalmi szövegelemzésektől (Eco, Barthes) a beszélés etnográfiá-jáig, így a jelen mű szempontjából a fejezet további részeiben csak azokat az elméleteket, modelleket, elemzéseket emeljük ki, amelyeknek a későbbiekben valamilyen hatásuk lesz a nyelvtanítás mindennapi gyakorlatára.

5.3. Néhány nyelvhasználattal kapcsolatos elmélet és modell