A többségi társadalom elfogadott, megbecsült és példaként állított életpályamo-dellje a hosszas tanulással megszerzett diplomára, szakmára vagy kemény két-kezi munkával fenntartott mindennapi megélhetésre alapul. A korszak munka-ideája egy tágabb európai hagyomány része (ld. erről Kocka 2001, Brandt 2001).
A munka dicséretének eszméje a 16. században, a protestantizmus elterjedésé-vel tört előtérbe. Luther Márton a „vita activat”, azaz a „dolgos életet” értékelte a legmagasabbra. A munka dicsérete Luthernél – írja Jürgen Kocka munkájá-ban – összekapcsolódott a „nemességgel szembeni polgári/burzsoá bizalmatlan-sággal, a protestáns antiklerikalizmussal és a régi elit semmittevésének éles kriti-kájával”, és emellett „az alsóbb osztályok munkával kapcsolatos vonakodása ellen folytatott küzdelemmel és a koldulás elítélésével is” (Kocka 2001:8) egyben. Kál-vin Jánosnál a munka elismerését az eleve elrendelés doktrínája magyarázta, ami szerint az e világi munkából elért gazdasági siker „Isten halálunk után tanúsí-tott kegyességének bizonyítéka” (Kocka 2001:8). Max Weber szerint ez igazolta később a protestáns etika, a kapitalizmus gyakorlatát is (Weber 1982).
A munka fogalma a felvilágosodás, az erősödő nemzetgazdaságtan idején alakult ki és váltotta fel a régebbi koncepciókat (Brandt 2001:20). John Locke a társadalom alapvető fogalmaként írja le a munkát, a tulajdonjogok és dolgok alapértékét jelentette számára (Kocka 2001:9). A 18. században Immanuelle Kant a munkátlanságot semmittevésként, „üres időként” bélyegezte meg, a munkát pedig az élet értelmének tartotta (Kocka 2001:9).
Az ipari forradalom hozta el a keresetért végzett munkát, a bérmunkát, mely már iparcikké, azaz „árucikké” vált. Főleg Karl Marx és a 19. századi munkásmoz-galom ideológiájában a bérmunka már nem az élet „kiteljesedéseként”, hanem elsősorban a mások által irányított, a függő helyzetben végzett kizsákmányoló 120
munka elleni kritikaként jelent meg. A munka Marxnál felszabadító erő, a valódi embert megteremtő cselekvés (Marx é. n.).
A 19. században kialakult munkakép továbbélt a 20. században, erőteljes hatást gyakorolt a szocialista gazdaság munkához és a munkásokhoz való viszonyára.
A munka a 20. századra olyan „célra irányuló emberi tevékenység” (Kocka 2001) lett, mely alá „a legkülönfélébb konkrét erőkifejtések, sokrétű erőfeszítés, mun-kálkodás besorolható” volt (Brandt 2001:20).
A fizikai vagy szellemi munka végzése státuszt adott a társadalom tagjai-nak, kijelölte helyüket a társadalmi hierarchiában. Becsületes megélhetést nyúj-tott, tisztességes életvitelt biztosínyúj-tott, és ezáltal a társadalom tagjait a normaköve-tők sorába helyezte el. Ezzel szemben a hagyományos cigány munkák egy része nem tartozott a többségi társadalom által elfogadott megélhetési lehetőségek közé. Az ügyeskedéssel (lókupeckedés), a vándorárulással (drótozók, teknővájók, üstfoltozók, fonalazók) vagy a vándorszórakoztatással (körhintások, majom- és medvetáncoltatók), esetleg az újrahasznosítással (vasazók, rongyozók, tallózók) vagy a lehetőségek kihasználásával (kártyajóslók, koldulók) biztosított megél-hetés a legjobb esetben is a megtűrt életvitelbe, ám inkább az el nem fogadott pénzszerzési lehetőségekhez tartozott. Gyanúsnak és ellenőrizhetetlennek köny-velte el a hatalom az így élő csoportokat, és ezért minden eszközzel megpróbálta megfosztani őket ezektől a megélhetési lehetőségektől. Emellett igyekezett elhe-lyezni a roma/cigány közösségekhez tartozó embereket a hivatalos munka vilá-gába. A „cigányok munkára nevelése” – az „átnevelés”3 – már az 1940-es évektől az államszervezet egyik fő célkitűzésévé vált, végigkövette a szocialista időszakot4 és az 1989-es rendszerváltástól a mai napig5 is megfogható módon éreztette hatá-sát a hatalom és a roma lakosság viszonyában.
3 Az „átnevelés” szóhasználat – írja Sághy tanulmányában – „arra a marxista felfogásra utal, hogy a cigányok elmaradottsága létkörülményeik és tudatuk elmaradottságát jelenti. Helyzetük megváltoz-tatására mindkettőt meg kell változtatni; körülményeiket állandó munkába állítással (ami lehetővé teszi lakáshelyzetük megváltozását, s ezáltal egészségi állapotuk javulását), tudatukat pedig nevelés-sel (a gyermekek iskoláztatásával, a felnőttek analfabetizmusának felszámolásával és politikai agitá-cióval)” (Sághy 2008:300).
4 „Elsőként a munkába állást jelöltük meg. Nemcsak azért, mert a teljes foglalkoztatottságra a lehető-ség megyénkben adott és nagy szüka lehető-ség van munkáskezekre, hanem azért is, mert a munkát, a mun-kaközösségek emberformáló hatását az összes tényezők között a legfontosabbnak tartjuk a társadalmi beilleszkedés folyamatában. A munkaközösségek gyakorolják a legmaradandóbb hatást a cigányság életmódjának, tudatuk alakítására, szakmai, politikai, általános műveltségük fejlesztésére” (Megyei pártbizottsági üléseinek jegyzőkönyvei és mellékletei. 153. ö. e . 2/153. ő. e. Pártbizottsági ülés. 1-96., 1977. december 20. [Napirend oldal], Barinkai elvtársnő szóbeli kiegészítése). (Ld. erről még: Somo-gyi 1974, Kozák 1975.)
5 Orbán Viktor, Magyarország jelenlegi miniszterelnöke 2014-ben a következőképpen nyilatkozott:
„Van olyan térsége ennek az országnak, ahol ma nem lehet munkaerőt kapni, nem a munkanélküli-ség a probléma, hanem hogy nincsen dolgozni tudó és akaró ember. […] Szerintünk a helyes erkölcsi
121
Az „elmaradottságból” a kemény fizikai munkavégzéssel való felemelkedés ideáját már az 1940-es években kidolgozták (Kálmán 1946). A tanulmány szerzője úgy vélte, hogy azok a romák, akik állandó foglalkozással bírnak – gyári munká-sok, kisiparomunká-sok, kereskedők –, a magyar társadalommal vannak egy „fejlettségi szinten”. Őket követték a falun élő fizikai munkát végző cigány csoportok, a zené-szek, a falusi iparosok, a mezőgazdasági munkások. A „teljesen elmaradottak”
közé tartoztak azok a nagybirtokokon élő roma lumpenproletárok, akik számára az egykori nagytőkés réteg eltűnésével a megélhetés lehetetlenné vált (Kálmán 1946). A magyarországi romák szegénységének okát tehát a „cigányéletmódban”
keresték a korabeli véleményformálók, és úgy vélték – fogalmazza meg munkájá-ban Apor Péter – „ebből az elmaradottságból a táj megművelésével, a természet birtokbavételével munka, mégpedig kemény fizikai munka árán lehet kiemel-kedni” (Apor 2009:74).
Az 1960-as évektől kezdve az állami hivatalnokok egyre gyakrabban tértek ki a romák munkára nevelésének kérdésére. Egy 1968-as irat a következőképpen fogalmazza ezt meg:
„A munkaügyi helyzet javítása érdekében szükséges az ipari és mezőgazdasági üzemek, vállalatok figyelmét ismételten felhívni a cigány dolgozók foglalkoztatá-sára, munkába helyezésük politikai jelentőségére. A cigányok munkára nevelését az eddiginél jobban kell szorgalmazni.”6
A „tisztességes munka” végzésének megtanítása volt a szocialista hatalom ide-ológiájában az a módszer, amivel az elmaradott cigány réteget egy magasabb kulturális szintre akarták emelni (Sághy 2008:302–308). Ezt a „szintet” többféle módon körvonalazták, volt, aki a magyar munkás életmódjában, más a magyar értelmiségi életvitel átvételében látta. Egyértelmű volt, hogy a „cigányság élet-módját” – melyet a „munkátlansággal”, a „naplopással” és a „lustasággal” kötöt-tek össze – akarták megszüntetni. A roma/cigány közösségeket alacsony civilizá-ciós szinten levő népességként kezelte a szocialista hatalom. Életkörülményeikért, telepi viszonyaikért nem az elhibázott társadalmi gyakorlatokat, hanem magukat a közösségeket hibáztatták, mindezt cigány életmódbeli sajátosságnak állítva be (Lengyel 1982:154, Sághy 2008). Úgy vélték, hogy mint ilyen közösségbeli kultu-rális sajátosság, egyszerűen „kinevelhető” a roma/cigány egyénekből. A nevelés
megoldás az európai és hamarosan magyar problémává is váló munkaerőhiányra az: a rejtett tartalék mozgósítása. És Európa legnagyobb rejtett tartaléka a roma közösség. És ez így van Magyarországon is. Tehát, ha nekünk képzett hadra, munkára fogható, sokszázezres munkaerő piacra lesz szükségünk, akkor elsőként a Magyarországon élő roma közösség képzésével, oktatásával, nevelésével, a külföldi piacokra való felkészítésével kell foglalkoznunk” (Orbán 2014).
6 MSZMP Központi Szervei. Agitációs és Propaganda Bizottság iratai. 1968. szeptember 10. ülés, MOL M-KS 288-41/100. ő. e.
122
eredménye pedig az „emberi lét felsőbb” fokára lépés lesz, melybe viszont már nem egyénként, hanem közösségként lépnek be a cigány lakosok.
„A cigánylakosság számának a növekedése – szerencsére – csak kevéssé hatott ki ennek a néprétegnek a foglalkoztatására. 1985-ben 9. 057 fő rendelke-zett állandó munkahellyel, 1988. december 31-én pedig 13. 748 fő. Ez a szám arról beszél, hogy a cigányok egyre szélesebb rétegei felismerik: munka nélkül, állandó munkahely nélkül nem lehet az életmódon változtatni, nem lehet az emberi lét felsőbb fokára lépni.”7
A roma/cigány lakosság életmódjának megváltoztatására a szocialista hatalom egy módszert tartott célravezetőnek: a „munkára szoktatást”, azaz az „átnevelést”;
a cigányok elhelyezést államilag ellenőrizhető munkahelyeken.
A második világháború után a hagyományos mesterségek sorvadási folyamata felgyorsult, a roma/cigány közösségek gyakran arra kényszerültek, hogy a mes-terségekhez kötött életformájukat megváltoztassák (Havas 1982b). Az 1950-es évektől a hagyományos mesterségek piacai fokozatosan szűkülni kezdtek, a ható-ságok szigora is egyre nőtt a cigányokkal szemben (Havas 1982c:162). A cigány közösségek életformája, megélhetési gyakorlata társadalmilag haszontalan, kife-jezetten kártékony jelenségként jelent meg. A politikai hatalom kijelölte a roma közösségek társadalmi helyét a fizikai munka világában (Apor 2009:79).
Az ellenőrizhető munkahelyek között a cigány csoportok hagyományos pénz-kereseti lehetőségeinek nagy része nem kapott helyet. Azoknak a kisipari cigány szakmáknak könnyebben ment az adaptálódás, melyek könnyen becsatornázha-tóvá váltak, és amelyek a szocialista gazdálkodásnak konkrét hasznot hajtottak, főleg, ha megfogható, letelepedett roma közösségek álltak mögötte.