Az ököritói tűzvész kapcsán a falu archaikus világának pusztulá-sán, a régi rend helyére betörő, de voltaképpen a korábbi kerete-ket szétzúzó kultúrának a romboló hatásán is eltöprengett Móricz.
A rendnek a törékenységét jelezte, a szükségszerű szétesést meglát-va: „A magyar nép értékes anyag, nem is lehet becsesebbet kívánni már parasztnépnek, mert az már nem lenne többé paraszt, hanem valami lendülésre kész fok, amely belső kvalitásai miatt kénytelen a baromi munkát otthagyni s a magasba a szellemi munkára törni.
[…] Valami szomorúan sajátságos dolog az, hogy nálunk senki sem egészen az, ami.”198 A falu valódi arcával már néhány évvel koráb-ban, a szatmári gyűjtőutak során szembesült, amikor rájött, hogy az irodalmi falukép mennyire hamissá vált.
Móricz a családi tradíciót követve tett kísérletet a teológia elvég-zésére – a reformátusságnál azonban volt egy sokkal kérdésesebb öröksége is, a paraszti eredete. Hiszen úgy vált parasztíróvá sokak (már a kortársak) számára is, hogy soha nem élt paraszti sorban, belülről nem is ismerte a parasztok életét. Ahogy testvére, Móricz Miklós megállapította: „Ő a falun mindig vendég, látogató, figyelő,
196 Tanulmányok II. 236.
197 Tanulmányok II. 236–237.
198 Tanulmányok II. 235.
együttérző. […] Számára a falu nem közvetlen élmény, csak szem-lélet és a látogatóban kelő megértés.”199 A testvér figyelt fel arra is, hogy a paraszti származás Móricz Zsigmondnál legalább annyira konstrukció, mint valóság – Móricz Miklós az először folytatások-ban megjelenő Életem regénye kapcsán mondta állítólag a követke-zőt bátyjának: „Érdekes, a te apád paraszt volt, az enyém iparos.”200 Azért is lehetett a parasztsághoz kötődés sokkal inkább tudatosan kialakított szerep, mint készen kapott hagyomány, mert leginkább akkor teremtődött meg, amikor az író, a Kisfaludy Társaság meg-bízatását teljesítve, visszament gyermekkora helyszínére, hogy ott folklóranyagot, dalokat, balladákat, meséket gyűjtsön. Semmilyen hangrögzítő berendezés nem volt nála, vagyis dallamokat nem vett fel, csak, részben gyorsírással, feljegyzéseket készített a kék fedelű jegyzetfüzeteibe. Felnőttként, népdalgyűjtő útjai során, az ott ta-pasztaltak és az irodalmi falu- és parasztélményeinek ütközése miatt kezdett szembenézni tehát a paraszti világ irodalomba emelésének lehetőségeivel. Ahogy egy 1933-as, Nyugat-beli írásában kifejtette,
„faluimádattal”, de nem a személyes tapasztalatokból, hanem az olvasottakból kialakított ideálképpel érkezett meg a faluba, ami-kor 1902-ben népköltési gyűjtésre kapott megbízást. S ott a mesék világát vélte megelevenedni a gyönyörű nyarat és az aratást látva, majd szembesült azzal (még mindig az irodalmon keresztül gon-dolkodva), hogy nem a varázslatos mesék, hanem a tragikus bal-ladák világába érkezett. És ekkor értette meg azt is, hogy a vendég faluképe sosem lehet azonos az ott élőével: „Azontúl már figyeltem a magánéletek tragédiáit is a költészet által feldolgozottak mellett.
S egyre jobban megismertem magát a falu életét. Rájöttem, hogy ez az élet nem olyan ragyogó és napsütéses, mint amilyennek a vendég, a rövid ideig átsuhanó szemlélő látja. Ma is megvannak füzeteim, amelyekből, ha kinyitom, egyszerre csap rám a daloló nép és a szen-vedő nép.”201 A fáklyában is megjelent már az a tapasztalat, Matolcsy Miklós rádöbbenéseként, mennyire más volt messziről elképzelni a falusi képeskönyv-idillt, majd közelről megélni a valóságot: „A kis házak, a csöndes kis falu. A boldogság kis oázisa, fehér falak,
pi-ros muskátlik, az utcán keringenek a fehér kuvaszok, megkergetik a barna ludakat meg a sárga tyúkokat. Hejjej, micsoda más így kö-zelről ez az élet, mint mikor kijön a diák legátusnak pünkösdre.”202
Móricz öt utat tett 1903 nyara és 1907 tavasza közt, az első volt a leghosszabb, ez 1903. július 15-től egészen szeptember elsejéig tar-tott, utána általában két-három-négy hetes volt egy-egy útja, ame-lyek során 6-8 faluban készített feljegyzéseket és gyűjtött anyagot.203 Szatmári gyűjtéseinek egy részét két kötetből ismerhetjük, ezeket Népköltési gyűjtemény címen Katona Imre és Voigt Vilmos rendezte sajtó alá. Ha valaki ebből a kétkötetes kiadásból tájékozódik Móricz szatmári gyűjtéséről, könnyen hiheti, létezik egy harmadik kötet is, csak valamilyen okból elkerülte a figyelmét − az első kötet előszavá-ban ugyanis a következő kijelentést találjuk: „A Móricz Virág által sajtó alá rendezett mesekötetről (Móricz Zsigmond: A halhatatlan-ságra vágyó királyfi. Móra Kiadó, Budapest 1984) a mi kiadásunk meséinél kell még szót ejteni.”204 Ez a harmadik kötet azonban 1991 óta nem jelent meg, a Móricz gyűjtötte meséket a Petőfi Irodalmi Múzeum Kézirattárában (másolatban pedig a Néprajzi Múzeum-ban) lehet megtalálni. Hogy miért alakult ez így, arról a magyar néprajzban terjengő pletykáknál többet (amelyek hőse nem Móricz, hanem két, egymással rossz viszonyba került szerkesztő) nehéz ki-deríteni.
A teljes szatmári gyűjtés közzététele azért is fontos lehetett vol-na, mert az egyik szerkesztő, Voigt véleménye szerint Móricz „egész életművének egyik kulcsa ez a népköltési gyűjtő időszak.”205 A Mó-ricz-kutatás 1945-től az 1980-as évek végéig tartó időszakának meghatározó alakjai fontosabbnak állították be a gyűjtött anyagnál, a népköltészet, a mesék, vagyis a szövegek tapasztalatánál, az ezeken az utakon szerzett emberi, társadalmi élményeket. Czine így fogal-mazta ezt meg: „Nem is gyűjtése költői anyagának van a legnagyobb jelentősége. Az is felbecsülhetetlen; de legfontosabb mégis az, hogy a népgyűjtésen [sic!] keresztül eljutott a daloló és szenvedő ember
199 MÓRICZ Miklós 1966: 160–161.
200 MÓRICZ Virág 1981b: 162–163.
201 Tanulmányok I. 759.
202 A fáklya 37.
203 A gyűjtőutakról részletesen lásd: HAMAR 2008: 55–82.
204 Szatmári gyűjtés 1. 12. A meséket, legalábbis a kötet tanúsága szerint, nem Móricz Virág rendezte sajtó alá, a válogatást és a szövegek gondozá-sát Borbély Sándor és Kormos István végezték.
205 Szatmári gyűjtés 1. 10.
meglátásáig, a népi élet problémáiig.”206 Nagy Péter pedig a követ-kezőképpen: „Látása ekkor kezd kibontakozni eddigi rózsaszín ködéből, annak a hamis idillnek az illúziójából, amely oly jellemző volt a századforduló magyar értelmiségének egész beállítottságára, s melyet ő úgyszólván az anyatejjel szívott magába.”207 Bár Nagy Péter állításához meglehetősen nehezemre esik csatlakozni, mégis kétségtelen, hogy a szatmári gyűjtőutaknak Móricz életútjában, írói identitásának kialakulásában kulcsszerepe volt, még ha az újabb ku-tatásokban az életútnak és az életműnek ez a fejezete (talán azért is, mert Czine és Nagy Péter annyira kedvelték…) többnyire kimarad.
A Móricz-újraolvasásnak is nevezhető időszakban egyedül Hamar Péter volt az, aki (láthatólag a Petőfi Irodalmi Múzeumban megta-lálható kéziratos hagyaték vizsgálatára is támaszkodva) megkísérelte a szatmári utak pontos útvonalát, időhatárait tisztázni. Konklúziója, bár előzőleg sok megoldatlanságra mutatott rá a szatmári gyűjtés kapcsán, inkább hárító: „Arra a kérdésre, hogy mit érhet népraj-zi szempontból a PIM-ben őrzött hagyaték, csak olyasvalaki tudna érdemi választ adni, aki e tudomány [a néprajztudomány – Sz. Zs.]
művelője. […] Bizonyosan vannak a füzetek lapjain olyan népi alko-tások, amelyek egyedi értékűek, másutt nem ismertek, de kiszűrésük és feldolgozásuk nem irodalomtörténészi feladat. // Ami viszont az utak emberi-írói hozadéka, arról Czine Mihály elmondott mindent, ami fontos és lényeges, hozzátenni bármit is, fontoskodás lenne.”208
Nem hiszem, hogy Czine 1960-as könyve óta ne lehetne a Szat-márban gyűjtött anyag életműben játszott szerepének kérdését újra felvetni, ahogy azt sem gondolom, hogy a folklórkutatás szempont-jából csekély jelentőségű lenne a Móricz által gyűjtött mesék máig kiadatlan anyaga. A már idézett Népköltési gyűjtemény előszavából az is kiderül, hogy a Móricz 1903 és 1907 közt tett hat gyűjtőútján le-jegyzett anyag nem pusztán a később neves íróvá vált gyűjtő szemé-lye miatt érdekes: „Móricz nem tudhatta, hogy az 1903 és 1908 közti évek az utókor számára a magyar népi kultúra »aranykoraként« ke-rülnek a kézikönyvekbe. […] Minden olyan áttekintés, amely ezen évekből maradt ránk, kétszeresen értékes számunkra, hiszen a
ma-gyar néprajzkutatás mindmáig is mindent ehhez a korszakhoz vi-szonyít.”209 1979-ben Erdész Sándor néprajzi szempontból kevésbé értékesnek minősítette a kéziratban maradt meseanyagot: „Ortutay Gyula 1950-ben vagy 1951-ben bízta meg Sebestyén György fiatal írót és kritikust Móricz népköltési gyűjteményének számbavételé-vel, egy esetleges későbbi kiadás céljából. Rövidesen nyilvánvalóvá vált, hogy a néprajztudomány mai nézőpontja szerint ez az anyag inkább irodalmi forrásanyag, mint tudományos célokat szolgáló néprajzi gyűjtés. E népköltési gyűjtemény minden darabja írói át-írással, átköltéssel készült, tehát Móricz nem hiteles leírásra, hanem egy később hasznosítható anyag összeszedésére törekedett. Ezt mu-tatja a gyűjteményen belül a meseanyaga is. Móricz Zsigmond 31 népmesét gyűjtött. Azonban mind töredékes, mindegyiknek csak a legjellemzőbb fordulatait jegyezte le.”210
Móricz az utolsó gyűjtőútjain kezdett el a mesék iránt kiemelten érdeklődni, ahogy ezt Katona Imre is megjegyzi: „gyűjtései során egyre inkább a mesék felé fordult, sőt, végül bizonyára elsősorban irodalmi alkotásaihoz szerzett élményeket, ismereteket és ihletet.
Megtehette, mert soha senki nem kérte számon a munkáját.”211 Két dossziéban találjuk a meseanyagot. A gyűjtőutakon használt kék füze-tek vannak az egyikben, bennük többnyire vegyes anyaggal − a mesék piszkozatai egy füzetben szerepelnek népdalokkal, sőt, eszközökről készült leírásokkal, adatközlőkről készített rajzokkal. Ezekben a füze-tekben Móricz írása helyenként igen nehezen olvasható, általa kitalált rövidítéseket használ, sőt, néha egy mesén belül a gyorsírásra is áttér.
Van viszont egy másik dosszié, benne külön lapokon, jól olvashatóan lejegyzett, összerendezett szövegekkel. Ennek a borítéknak a jelzése azonban egy tévedést is elterjesztett a Móricz-kutatásban. A
Népköl-206 CZINE 1960: 186.
207 NAGY Péter 1975: 46.
208 HAMAR 2008: 73.
209 Szatmári gyűjtés 1. 9.
210 ERDÉSZ 1979: 25. Lehet, persze, ismét Móriczra támaszkodni, ha a gyűj-tött anyag jelentéktelensége mellett kívánunk érvelni. 1907. március 20-án, a Kisfaludy Társaság elnökének, Beöthy Zsoltnak írt levelében Móricz a gyűjtött anyagot nem dicsérte különösebben: „Bizony sem a magyar népköltészetre, sem általában a magyarságra nem örvendetesek azok a ta-pasztalatok, a melyeket tettem. Alig sikerült valami eredményt elérnem, törmeléket vagy értéktelen dolgokat hallhattam, s ez uton végzett gyűjté-semnek csak igen csekély része gazdagíthatja az egész gyűjteményt.” Elol-vasható: Ethnographia, 1952, 448.
211 Szatmári gyűjtés 1. 322
tési gyűjtemény jegyzeteiben is azt olvashatjuk ugyanis, mint a boríté-kon: hogy a gyűjtés nemcsak Szatmárban történt, de Krassó-Szörény vármegyében is. Erre a hibára Hamar Péter mutatott rá: „A Szatmá-ri gyűjtés jegyzetírója szeSzatmá-rint (2. kötet 289.) MóSzatmá-ricz Krassó-Szörény megyében is gyűjtött meséket. A tévedés forrása a PIM M.100/509-2/1-31. jelzetű dossziéjának fedőlapja: »[Móricz Zsigmond népmese-gyűjtése Krassó-Szörény, ill. Szatmár vármegyékből] – [K. n.]«. Mó-ricz többször is elhagyja a helységnév előtagját, pl. Szatmárpálfalva, Szatmárudvari, Nyírcsászári esetében, igazodva a helyi megnevezés gyakorlatához. Krassó nevű település nem volt a történelmi Magyar-országon, a szó csak elő- vagy utótagként fordul elő a helységnevek-ben.”212 Az összerendezett meseanyag gyűjtésének helyszínei (a tisztá-zatokon Móricz mindig jelezte a gyűjtő nevét és lakhelyét) Adorján, Domahida, Kisar, Krassó, Penyige; a mesemondók kivétel nélkül fér-fiak. A következő meséket találjuk meg ebben az anyagban (jelzem az adatközlőket, a gyűjtés helyét, a mese terjedelmét):
1. A félkezű kirájné − Szilágyi Zsigu, Adorján (15 lap) 2. A lencse átka − Piskorán György, Domahida (1 lap) 3. A mészáros farkasa − Piskorán György, Domahida (1 lap) 4. A juhász − Törös József, Kisar (14 lap)
5. A megbukott menyegző − Balogh András verse [az utolsó oldal hátlapján], hely hiányzik (3 lap)
6. A megtörtént álmok − Törös József, Kisar (32 lap) 7. A pap testvérje – Károly Mihály, Krassó (14 lap)
8. A pujkapásztor – Törös József, Kisar [ceruzával jelezve: csonka!]
(19 lap)
9. A rest legény meg az ügyes jány – Károly Mihály, Krassó [a hátla-pon jelezve: Krisztusmonda] (1 lap)
10. Az ördögjány – Barta Sándor, Adorján (16 lap)
11. Bárson czigány – Tóth László, Domahida [a hátlapon ebben a vál-tozatban: Bársony czigány] (15 lap)
12. Czigány adomák – Piskorán György, Domahida (I-V., 7 lap) 13. Ferencz és János meséje – Károly Mihály, Krassó (31 lap) 14. Gólya meg a róka – Piskorán György, Domahida (1 lap) 15. Habókos Tilafercz meséje – Piskorán György, Domahida (6 lap)
16. Három ügyes asszon – Piskorán György, Domahida (11 lap) 17. Hétországi kirájfi – Barta Sándor, Adorján (11 lap)
18. Hogy járt a kiráj – Károly Mihály, Krassó (5 lap)
19. János szóga meséje − Piskorán György, Domahida (6 lap) 20. Kettős mese – Törös József, Kisar (22 lap)
21. Ki másét kívánja, magáét is elveszti – Balogh András [verses, hely hiányzik] (2 lap)
22. Kirájkisasszony Mari – Károly Mihály, Krassó (12 lap) 23. Kis Jankórul − Piskorán György, Domahida (11 lap) 24. Kis Miklós − Piskorán György, Domahida (11 lap) 25. Kutya meg a farkas − Piskorán György, Domahida (1 lap) 26. Ludas Matyi − Piskorán György, Domahida (4 lap) 27. Medve, sas, hal sógorok – Tóth János, Domahida (12 lap) 28. Napészak városa – Szabó Ferencz, Penyige (11 lap)
29. A szentelt talp – Balogh András verse [hely hiányzik] (3 lap) 30. Tallos király − Piskorán György, Domahida (3 lap)
31. Ludas Matyi − Piskorán György, Domahida (3 lap) 32. Vas Jankó – Tóth János, Domahida (22 lap) 33. Világszép János − Tóth János, Domahida (23 lap)
Nem mindegyik itt található szöveg mese: van köztük Krisztus-adoma, cigány Krisztus-adoma, és egy feltehetőleg vőfélyként is tevékenyke-dő adatközlő, Balogh András három verse is. De ami most a lénye-ges: az anyag nem maradt piszkozatban, Móricz láthatólag dolgozott rajta azután is, ahogy hazatért Szatmárból, hiába terjedt el a Móricz-kutatásban és a folklorisztikában is, hogy soha nem kérték rajta szá-mon a gyűjtött anyagot. Annál, hogy a szászá-monkérés elmaradása mi-att nem készült el az anyag rendezésével, sokkal valószínűbb, hogy Móricznak magának nem volt már később ideje, türelme ahhoz, hogy kiadásra előkészítse a gyűjtött népdal- és meseanyagot: „Több-ször sürgették, és ő több„Több-ször jelentgette, hogy már »félig rendezett állapotban« több ezer dal s mese van a birtokában, hogy »folytatja«
és »befejezi« a kötet rendezését és jegyzetekkel ellátását, hogy ek-kor és ekek-kor – mindig újabb határidőt jelölve – »teljesen elkészítve«
szándékszik benyújtani. Vargha Gyula már 1905-ben megígérte és tervbe vette Móricz gyűjtésének a kiadását, de még 1910-ben is visz-szaadta »további selejtezés és rendezés végett«.”213
212 HAMAR 2008: 76. 213 CZINE 1960: 186.
A feljegyzések azért is izgalmasabbak sokszor a tisztázatoknál, mert bennük az adatközlőkre vonatkozóan nemcsak neveket és helyszíneket találunk. A Medve, sas, hal sógorok című, a domahidai Tóth Jánostól gyűjtött mesére vonatkozóan például a IX. füzet 104. oldalán a következő megjegyzést lehet felfedezni (feltehetőleg a „mikor tanulta” kérdésre adott válaszként): „elég régen, még tán az apámtul, aki ’54-be halt meg”, a szintén általa elmondott Vas Jankó című mesénél pedig, a IX. Mesék feliratú füzet 115. olda-lán: „Tóth János / szül. 1839-ben / házasodott 1865. / Itt született még az apám is.” Vagy a Napészak városa című mese piszkozatánál, a Mesék X. feliratú füzet 86. oldalán: „Még apánktul, 60 éves, Szabó Ferencz.” Móricz tisztázatai abban az értelemben is „tiszták”, hogy kihagyta belőlük214 a füzetekben még meglévő, a közösségi gyűjtési helyzetet is megmutató közbeszólásokat: a Vas Jankó füzetbeli vál-tozatában például a „Péter tesvír, nyiss kaput, mer mingyá vígem lesz. Akkinyitototta [sic] a kaput, annak meg ojan kastíja vót, hogy a teteje az eget írte.” mondatok után a Mesék X. feliratú füzet 23.
oldalán a „Jajajuj!” közbeszólást, az „Oda van a világot gerebjízni.”
mondat után a Mesék X. 26. oldalán a „Hun vette azt a gereblyét?”
kérdést olvashatjuk. A tisztázatban csak ritkán tett kivételt Móricz és egészítette ki a meseszöveget: a legszórakoztatóbb, a tisztázatba is beemelt kommentárt a Bársony czigány című mese végén olvas-hatjuk. Itt a mesemondó, a domahidai Tóth János, mesélés köz-ben láthatólag elfeledkezik arról, hogy már a mese felénél gyereke született a királylánynak és Bársony cigánynak (sőt, voltaképpen a bonyodalmat is ez, a testi érintkezés nélkül, csak Bársony cigány gondolatából fogant gyermek okozta) – a mese végén a következő párbeszédet olvashatjuk:
„Néni Hát a gyerek hol van?
Mesélő Nem tudom én.
Öreg Nem haggya aszt az annya, tudod.
Mesélő Nekem nincs gyerekem még, hát nem jut mindenkor eszembe.”
A halhatatlanságra vágyó királyfi Móricz Virág által írott elősza-vában más érdekességet is találunk: kiderül belőle, hogy Móricznak nem egyszerűen mesegyűjtőként és meseíróként volt a mesékhez köze, de a meseelmélet, mesetipológia kérdései iránt is érdeklődött.
Ennek a ténynek más bizonyítékát is fellelhetjük. Móricz Virág közli az apjának Sebestyén Gyulához 1919. szeptember 10-én írott levelét:
„Kedves Barátom,
a nagy magyar mesegyűjteményen dolgozom, s azzal a kéréssel for-dulok hozzád, légy oly kegyes, írd össze azoknak a neveit, akik nálunk a mesetípusokkal, a mesék szimbolikus és mitikus tartalmának vizs-gálatával, egyáltalán mesetanulmányokkal foglalkoztak, amennyire le-het, címekkel együtt: hogy én azokat kivallathassam. Ha közülök valaki a szemed elé kerülne, mondd meg neki, tiszteljen meg azzal, hogy jöj-jön ki hozzám Leányfaluba. (Hajóval lehet jöj-jönni s nagyon kellemes ha-jóút. Az Eötvös térről indul a hajó délután két órakor, s visszamehet, ha nagyon siet este kilencre vagy reggel nyolcra. Egy pohár kerti karcost ígérhetek ebben az ételszűk világban.)
E mai szomorú s reménytelen világban ez a nagy nemzeti cél lelkesít még, és remélem, mindent megér, ha meg tudom csinálni.
Maradok igaz tisztelettel és szeretettel barátod,
Móricz Zsigmond”215 A mesetípusok iránti érdeklődésre más bizonyítékunk is van:
a szintén a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött Móricz-könyvtárban számos mesekötet megtalálható (tudjuk például, hogy birtokában volt a Märchen der Weltliteratur sorozat több kötete is), köztük a Magyar Népköltési Gyűjtemény Vargha Gyula által szerkesztett új folyamának 1907-ben megjelent IX. kötete, amely Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből származó, Berze Nagy János gyűjtötte népmeséket tartalmaz. Ebben a könyvben, ahogy erre Móricz Tra-gédia című novellájának szövegváltozatairól szóló tanulmányában Cséve Anna felhívta a figyelmet,216 érdekes kéziratos jegyzeteket ta-lálunk. Móricz meseszerkezeteket vázolt fel, mesemotívumokat
ha-214 Az sem biztos, hogy valamennyi tisztázatot Móricz saját kezűleg írta le:
öccsei, Miklós, István és Dezső segítettek neki ebben a feladatban. Lásd.
HAMAR 2008. 57.
215 MÓRICZ Virág 2002: 206.
216 CSÉVE 2004a: 17.
tározott meg a lapok szélén, ceruzával jegyzetelve. Az első, az Este, Éjfél mëg a Hajnal című mesénél például a következőt találjuk:
„I. Babszemből eredés II. otthon nőnek
III. 3 királylányt kimenteni IV. a törpe
V. leszállás VI. alvilág VII. fel a lányok VIII. vak epizód IX. griff X. elégtétel”
Több mesénél is jelezte azokat a részeket, amelyek nem viszik előre a cselekményt (a proppi fogalmat használva úgy is mondhat-nám, nem feleltethetők meg semmilyen funkciónak, a szerkezet megsértése nélkül elhagyhatóak lennének) – itt a „Cifra!” szót írja a szöveg mellé. Vannak olyan jegyzetek is, ahol Móricz egy-egy me-setípust állapított meg (alvilági mese, szolgáló mese, Férfi Hamupipő-ke, Buvós mese), szerepkört határozott meg (segítő állatok), vagy azt jelezte, hogy egy mesén belül voltaképpen új mese kezdődött el. De nemcsak ilyen megjegyzéseket fedezhetünk fel: legalább ennyire iz-galmasak azok a mondatok, amelyekkel a mesemondókat osztályozta.
A mesemondókat a meséktől annyira elválaszthatatlannak tartotta, hogy a kötet tartalomjegyzékében minden egyes mese mellé odaírta ceruzával az adatközlőt is. A már emlegetett legelső mesénél ezt ol-vassuk: „Értéktelen, de tiszta változat.” Az 59. (Daru János) és a 60.
(A katona) című mese közt a következő mondatot olvashatjuk: „Va-laha végig hallotta a mesét, de buta fejjel kivonatolja”; vagy a Baka János című mese végén (391.): „a boszorkány mondakörből effé-lék maradnak meg az értelmetlen cigányok fejében, ez mind olyan ijesztős, boszorkánycsuda.” Móricz bírálta az adatközlőket úgy is, hogy kihúzott mondatokat, szavakat a mesékből, logikátlanságok-ra mutatott rá, meg olyan módon is, hogy összegezte a véleményét a mese végén. A Nemtudomka című mese végén a következőt talál-juk: „Rossz mesélő: modernizál, magyaráz, szószaporít.” A legerő-sebben talán a 64., Igazság és hamisság című mesét követően
fogal-maz: „Rossz mesélő, mert nem tiszteli a mesét, belekölt, indokol, összekever, fűzfapoéta.”
A mesemondók iránti érdeklődés tehát a mesegyűjtő Móricznál
A mesemondók iránti érdeklődés tehát a mesegyűjtő Móricznál