kimenetelűnek látszott, mert a királyné 1485. évi márcz. 8-án Kállai Jánost kérte meg, hogy a perben az ő érdekeit pártfogolja1). Mire végződött a per, ismeretlen.
Mátyás király halála után azonban rövid idő alatt sok minden megváltozott, s a szegediek a kiváltságaikon ejtett csorbákat gyakran tűrni voltak kénytelenek. Ulászló, s még inkább Lajos király előtt ismételten panaszkodtak, hogy több helyen adókkal s vámokkal ter-helik. Lajos király ennélfogva 1523-ban újabb kiváltságlevélben bizto-sította a szegediek vám- és adómentességi jogát2). Hogy ez újabb kiváltságlevélnek minő hatása és következményei voltak, ismeretlen.
De másrészről nyoma maradt annak is, hogy a szegediek is okot adtak arra nézve, hogy mások jogainak tiszteletbentartására kötelez-tessenek. A többi közt Palóczi György esztergomi érsek, Palóczi Mátyás országbíró és Palóczi Imre testvéreknek jobbágyait, kik valószínűleg mint zemplénmegyei tutajosok fordulhattak meg Szegeden s itt talán kihágásokat és károkat tettek, amiért az illetőket, vagy helyettük másokat letartóztattak s otthon levő társaik helyett meg is zálogoltak.
E jogsérelem miatt Zsigmond király 1429. évben Szegedet meginteni nem késett, tudatván a hatósággal, hogy ha a polgárságnak a nevezett jobbágyok ellen bárminemű követelése lenne, azokat a földesarak tör-vényes bírósága előtt értör-vényesítsék3).
Ilyen küzdelmei voltak Szeged népének a mohácsi vész előtt, melyek mind azt tanúsítják, hogy a lakosság mindenkor munka által szerzett magának jólétet s vagyont; azt bizonyítják, hogy a város belső élete nem tengődésből, hanem szakadatlan törekvésekből állt, s hogy a régi szegedi polgár is ép olyan volt, mint a mai, ugyanazon szellemtől, érzelmektől vezéreltetett, mint a jelenlegi.
86
tózkodásra Szegeden és környékén szállásoltatott el. De a királyi kincstár zavarainál fogva rendes zsoldját nem kapta meg s a különben is féktelenkedésre hajló idegen csapatok a város népét zsarolták, szükségleteiket fosztogatások írtján szerezték be. A lakosság természet-szerűleg védte jogait, miből összeütközések támadtak s nem egyszer a vitézek szenvedtek vereséget, mi a bajtársakat felingerelte. Ellenség módjára különösen a tanyákat dúlták; raboltak, gyilkoltak, gyújto-gattak s garázdálkodásaiknak vége-hossza nem volt.
A város népének keserűsége tetőfokra emelkedett, a károsultak elégtételt, kárpótlást követeltek. Panaszokat intéztek Kinizsihez, a délvidéki főkapitányhoz, hogy a fegyelmet állítsa helyre, vagy a csapa-tokat helyezze el. De az orvoslat késett. A város hatósága és a kör-nyékbeli helységek elöljárói ennélfogva követeket küldtek Budára s Ulászló király előtt panaszolták keserves sorsukat, melynél „még a kegyetlen török szolgaságban szenvedők állapota is tűrhetőbb". Arra kérték a királyt, hogy adjon a város polgárainak hatalmat, hogy a
„rájuk nehezedő gonoszságokat, miután tovább nem tűrhetik, fegyve-resen visszatorolhassák."
A király rendeletet intézett Kinizsihez, hogy a fekete sereget fegyelemre szorítsa s ha az engedelmességet megtagadná, kényszer-eszközöket alkalmazzon. A fővezér teliát Szegedre jött s békés úton hatott a csapatokra. Megszabta az árakat is, melyet a katonák az igényelt élelmi- és takarmányszerekért fizetni tartoznak. így a rend és békesség helyreállítottnak látszott. De alig távozott Kinizsi Szegedről, a garázdálkodások fokozottabb mérvben újultak meg. Az újabb pana-szokra Kinizsi katonáival elindult Temesvárról, hogy a javíthatatlanokat megfenyítse. Előre kiadott rendeletében a város körül szétszórtan tanyázó csapatok összpontosítását kívánta, azon ürügy alatt, hogy a sereget a törökök ellen vezeti. De a csapatok megsejtve Kinizsi szán-dékát, Szegedről kivonultak s a pusztaságon összpontosulva, magukat elsánczolták.
Kinizsi csekélyebb számú liuszársággal jött Szegedre, akikkel a csehek ellen sikeresen nem működhetett volna, Ennélfogva a városnak és környékének lakosságát fegyverre szólította s az így rendelkezésre álló haderővel a csehek ellen vonult. A segélyhadat útjában elhagyta, illetőleg lesbe állította, ő pedig a huszársággal a lázadók táborát megtámadta. Ezek vitézül védekeztek, mire Kinizsi színleg vissza-vonult. A csehek most elhagyták táborukat s a menekülőket üldözni kezdték. Midőn már a város alá közeledtek, hol az egyenesre szegezett kaszákkal felfegyverzett polgárság volt elrejtve, Kinizsi huszárjai vissza-fordultak, a polgárság pedig két oldalról rohant elő s az üldözőket közrefogta és bekerítette. Megkezdődött a mészárlás s a csehek közül mintegy 600-an elestek, a többiek pedig szétfutottak. De ezeket is
mind összefogdosták, az elhagyott tábort és sánczolást, hol nagy zsák-mány volt összehalmozva, a segély-sereg elfoglalta. A főczinkosok ezután kivégeztettek, a többiek pedig Kinizsi csapataiba beosztattak1).
Az egykorú történetírók a csehek körül sánczolt táborának helyét nem jelölik meg pontosan. Bonfinius szerint, a csehek Halas (Piscina?) közelében, tehát a mai alsó pusztán táboroztak. Lemészárlásuk való-színűleg a Matyér mellett történt, mert a lesbe állított polgár-sereget itt lehetett alkalmasan elrejteni. Hogy hol van eltemetve a 600 halott, kifürkészni nem lehetett, pedig ez dönthetné el a bizonytalanságot.
Nemcsak az alsó, de a felső pusztán is, többször találtak a XV. század jellegét magán viselő fegyverzetet vagy katonai fölszerelést. A kígyósi pusztán (Majsa határában) 1816-ban különféle arany csattokat és boglárokat találtak, melyek valószínűleg a feketesereg valamelyik csapatvezetőjének tulajdonai lehettek2). A fekete halom (Szeged hatá-rának legészakibb csúcsánál) is telve van csontvázakkal, rozsdaette vasdarabokkal és a hagyomány szerint ott csatában elesettek pihennek.
De nem valószínű, hogy a feketesereg szétverése itt történt volna, mert a Halas körül létezett táborhely és a Szeged felé történt vissza-vonulási út irányától ez a hely messzi, távol esik.
Szeged tehát megszabadult nyűgétől, de három év múlva újabb csapás sújtotta a város népét. 1495-ben kitört a pestis, mely kezdetben a felvidéken dúlt, majd az ország belsejében terjedt. II. Ulászló király a vész elől Budáról elmenekült és „kiméne az erdőkbe és mind oda vadásza. Onnét méne Szegeddé, Szegedről Csanáddá"3). A királyt az egész udvar és a zászlós urak serege követte s ez alkalommal Szegeden többrendbeli királyi tanácskozmány is tartatott. Itt fogadta a többi közt a török követséget is. A királyi kincstár gyakori pénzzavarain a város segített. Adótartozásán túl ekkor is 1940 frtot adott át a kincstartónak4).
A királynak szegedi időzése az okt. 23—31. időszakra esik5), tehát a város ekkor még vészmentes volt. De kétségtelen, hogy a
fi Istvánt!: Historianun de rebus Ungaricis. Coloniae 1622. 26. lap. — Bon-finius : Rerum ungaricarum decades. Bázel, 1568. 722—723. lap. — Horváth Mihály : Magyarország történelme. Pest, 1871. III. k. 260. 1.
2) Magyar Akadémiai Értesítő. 1850—51. évf. III. fűz. 168—172. lap.
s) Heltai G.: Magyar krónika. Győr, 1789. H. k. 363. 1. — Verancsics: Összes munkái. Pest, 1857. II. k. 3. 1. — Istvánt!: Historiarum de rebus Ungaricis. Coloniae 1622. 43. 1. — Istvánt! tévesen 1496., a többi kútfők pedig 1510. évre helyezik a a pestis dúlását és a király szegedi menekülését.
fi Engel: Geschichte des ungrischen Reichs. Fortsetzung der allgem. Welt-historie. Halle, 1797. 49. köt. 174. lap.
fi Ráth K : A magy. királyok hadjáratai. Győr, 1861. 259. lap.
88
ragály már ekkor Szeged felé terjedt,, mert a király tovább menekülni volt kénytelen. A városnak ez alkalommal tanúsított hűsége és szol-gálatkészsége nem is maradt következmények nélkül. Ulászló király 1498. évben adta ki a város részére azt a szabadalmi levelét, melyben a Béla és Endre királyoktól nyert kiváltságok alapján'a város polgárait mindazon jogok és kiváltságok használatában megerősítette, mint amely kiváltságokkal Buda és Székesfehérvár lakosai élnek1). 1499-ben pedig a latorján-utczában tartandó vij országos és hetivásár nyitására adott engedélyt2).
Ezen királyi kegyelmek a város további fejlődésére kétségtelen kedvező hatásúak voltak s Szeged jelentőségét és forgalmát még inkább növelték. A forgalom emelkedésére különben nagy kihatással volt az is, hogy a törökök ellen intézendő hadjárat kiindulási és táborhelyéül újabban is Szeged tűzetvén ki, mint hol az ország haderejének egybe-gyűlni kell vala. Ulászló király 1499. évi május elején saját csapataival meg is jelent Szegeden, de a főurak és vármegyék bandériumai késtek.
A király Szegeden időzve egy ideig sorba sürgette a rendeket, hogy katonáikkal és ágyúikkal bevonuljanak3). De mindez hiába. A szegedi tábor csakhamar feloszlott s így Jajcza és Nándorfehérvár megvédése a magára hagyott Corvin János herczeg feladata maradt.
A törökök terjeszkedése mind nagyobb arányokat öltött, az ország védelmére szükséges intézkedések pedig lanyhák és eredménytelenek voltak. Az 1504. évi országgyűlésen a szűkkeblűség már annyira ment, hogy a nemesség kimondta, hogy csak a végső szükségben ragad fegy-vert s az ország határait a főurak és főpapok bandériumai, úgy a királyi várak őrségei biztosítsák. De mint láttuk, a főpapok és főurak is vonakodtak kötelességeiket teljesíteni.
Bakócz Tamás érsek 1511-ben Rómában keresett segítséget, honnan a pápának azon felhatalmazásával tért vissza, hogy hirdessen keresztes hadat s miként egykoron Hunyadi és Capistrán a néphaddal vetettek gátat a török terjeszkedésnek, úgy most is keresztes hábo-rúval igyekezzenek a veszélyt elhárítani. Bár számosan ellenezték az erre vonatkozó, pápai bulla kihirdetését, az urak többsége kapva-kapott ezen, hogy a hadviselés terheitől megszabaduljanak.
A keresztes hadjárat tehát kihirdettetett s 1514-ben a hadak gyülekezési helyei kitűzettek, a sereg vezéreül pedig a vitéz Dósa György neveztetett ki. A vezér székely eredetű volt, de Erdélyből kibujdosva, ifjúságának egy részét, Szegeden töltötte, hol ügyességénél fogva Pálfi Balázs főbíró igen megkedvelte és fiául fogadta4). Itt a
1) Oklevéltár LIV. sz. a, 2) Oklevéltár LV. sz. a,
3) Károlyi oklevéltár III. k. 37-38. 1.
4) Verancsics György: Összes munkái. Pest, 1857. 11. lap.
katonai pályára lépett, 'melyen vitézségénél fogva rövid idő alatt nagy előmenetelt tett.
Minthogy a vezérnek a szegediekkel igen jóemlékezetű össze-köttetései voltak, a hulla kihirdetése után a szegediek nagy számmal seregeltek Dósa táborába, hol a keresztesek legtöbb reményt keltett elemeit ők képezték1). A papok vezetése alatt összegyülemlett s a kereszt jelvényével ellátott jobbágyok azonban a földesurak által vissza-tartattak és jobbágymunkáik tovább folytatására szoríttattak, sőt szám-talanon még a táborokból is visszatereltettek. Ez a hadakat minden-felé felingerelte s a keresztes jobbágyok dühe a földesurak ellen láza-dásban tört ki. A néphad így méginkább szaporodott, rabolt, gyilkolt s rövid idő múlva az egész ország lángba borult. A nép nem a törökök legyőzését, hanem az urak kipusztítását vette czélba. Az egyik tábor Dósa vezérlete alatt, kit az áramlat magával ragadott, Pest megvé-telére, egy másik Eger és, Debreczen elfoglalására törekedett. Egy harmadik, Mészáros Lőrincz czeglédi pap vezetése alatt a Duna-Tisza közén garázdálkodott s megint egy másik, melynek Borbás pap volt a hadnagya, Báes-Bodrog vármegyében pusztította a földesurakat.
A szegedi keresztes hadak nem ezért ragadtak fegyvert. Ok valóban a törökök elé óhajtottak menni; azért is midőn az elfajulást tapasztalták, lassankint elhagyták a tábort és visszatértek övéikhez.
De nevük a keresztesek dulásaihoz már hozzátapadt, s őket is a „lator pórokkal" együtt emlegették.
Azért is, midőn a bácsi kereszteseket Bornemisza Imre Mada-rasnál, a szerémi ráczság segélyével szétverte, a szegediek iránt való ingerültségnél fogva, másrészről a ráczok megjutalmazása czéljából szóban forgott, hogy a ráczoknak „az urak Nagyszegedet adnák kob-zásra szolgalatjukért, ők azon megelégednének. Kin az urak sokat tanácskozónak, mit kellene tenniök, mert ezt forgatnák v a l a : az Szeged nagy város Magyarországnak, más pedig, hogy király fővárosa volna, nem engednék. Azonban a szegedi bírák, polgárok j övének nagy ajándékkal az urakhoz és elnyomók, hogy Szegedet meg ne rabolják"2).
Csak a véletlen és a jó szerencse mentette meg ekkor Szegedet a tragikus végzettől. De a veszély azért nem múlt még el, a helyzet tovább is válságos maradt. Mert a város elleni gyűlölet azért, mivel a szegediek a keresztesek táborát elhagyták, az egykori fegyvertársak, a keresztesek közt is lábra kapott. A szegedieket hűtleneknek, áru-lóknak nyilvánították s azon módon, mint a földesurakat, a várost is elakarták pusztítani. Egyik seregük Mészáros Lőrincz vezetése alatt Szeged ellen indult, hogy elfoglalja, kirabolja s azután a Csanádvár birtokbavételére igyekező Dósa-féle hadtesttel egyesüljön.
9 Verancsics Gy.: Összes munkái. 6. 1.
2) Verancsics : i. m. 8—12. 1.
90
Szeged lakossága elszántan várta a támadókat. A város három-ezer fegyverest állított ki, betudva ebbe a halászokat és hajósokat is, kik mindenekelőtt a két külvárost, melyek a királyi vártól távolabbra estek s ép ennélfogva védtelenek voltak, sánczokkal körülvették.
Midőn a keresztesek Szeged alá értek, meglepetve tapasztalták a sikeres előkészületeket és a külvárosoknak védőképes állapotba tör-tént helyezését. .Lőrincz pap tehát számba véve az esélyeket, neveze-tesen : hogy a királyi várat a falak erősségénél fogva megvívni nem képes s hogy a város lakossága kitartó ellenállásra kész és képes, Szeged alól elvonult, számítva egyúttal arra, hogy a Szegediek esetleg később újra csatlakozni fognak a keresztesekhez. Szeged környékét mindazáltal kirabolták, felgyújtották s azután Dósával egyesülten Csanád várát ostrommal bevették, hol még a püspököt is karóba vonták. A káptalan már azelőtt elmenekült onnan. Szegedre költözött, hol a királyi várban talált biztos menedéket. Ide szállíttatott a kápta-lani kincstár is, a nagy értékű egyházi eszközök s drágaságok. Ezek közt volt szent Gellért kazulája és a szentnek ereklyéit tartalmazó nagy ezüst koporsó, mely 200 márka értékű volt, s melyet még Lajos király anyja készíttetett1).
A keresztesek ezután Temesvárt akarták elfoglalni, de itt Sza-potyai teljesen szétverte őket, Dósát nagy kegyetlenkedések közt kivé-geztette, fejét pedig levágatta és azt Szegedre, Pálfy Balázs főbíróhoz elküldötte2).
A város tehát ezúttal is megszabadult a feldúlás veszedelmétől, de nem az elemi' csapás szülte kárvallástól, mely két év múlva ezután következett be. 1516. évben ugyanis a város egy nagy tűzvész alkal-mával majdnem teljesen leégett. A szerencsétlenség után a hajléktalan polgárság nagy szorgalommal fogott hozzá otthonának újra alapításához.
Az épületfát messziről, Erdélyből és Mármarosból kelle beszerezni, honnan nagy mennyiségben úsztatták a Tiszán és a Maroson a tuta-jokat. A parttulajdonosok azonban több helyen jogtalanúl vámolták- és adóztatták őket. E miatt a királyhoz fordultak panaszaikkal, ki is nem késett a kívánt tilalmat és védlevelet részükre kiszolgáltatni3).
Lajos király különben az útazó szegedi polgárok részére 1523.
évben új védlevelet adott ki, ugyanakkor megerősítette s illetőleg átírta atyjának 1498. évben kiadott azon oklevelét is, mely által Szeged lakosai Buda és Székesfehérvár polgáraihoz hasonló szabad királyi városi összes jogokkal és kiváltságokkal ruháztattak fel4).
1) Theiner: Vetera Monumenta. Romae, 1860. II. k. 767. 1.
2) Verancsics: i. m. — Istvánfy i. m. 66—71. 1. Lásd egyúttal Márki S.: Dósa György és forradalma. Budapest, 1886. 145. lap.
3) Oklevéltár L1X. sz. a,
4) Oklevéltár LXD. és LXIV. sz.
Lajos király is megfordult Szegeden, még pedig nejével, Máriával.
Itt tartózkodásának vagy átutazásának idejét pontosan kideríteni nem lehet s csak az valószínű, hogy az 1522—26. évek időszakában s ille-tőleg az 1523. év nyarán lehetett, midőn a király Kevibe utazott volt.
A király s illetőleg a királyné Szegedet jól ismerte, mi kiderül Batthány Ferencznek az 1551. évben; Mária özvegy királynéhoz intézett tudó-sításából1), ki az egykori nagy és gazdag Szeged sorsáról emlékezik meg. Szeged II. Lajos király idejében ugyanis az országnak legnépe-sebb, legtekintélyelegnépe-sebb, vagyonos városa volt, élénk kereskedelemnek és fejlett iparnak örvendve. Miként az 1522. évi egyházi tizedlajstrom-ból is kiderül, a város ekkor 1493 háztizedlajstrom-ból állt, lakosságának száma 6245, illetőleg 8745 főnyi volt, akik között a szerémi hegységben birtokos szőlős gazda 77, juhos gazda 131, iparos pedig 291 volt. Azon időben e számadatok tekintélyes közgazdasági erőt képviseltek2).