Állatok

A BR-nek a Keleti és Nyugati Kárpátok csomópontjában való elhelyezkedését tükrözi az állatfajok és társulások különleges választéka is. A jó állapotban megőrzött vegetáció – bükkerdők, vágott rétek, legelők, és poloninák – előre meghatározzák az életközösségek természetes diverzitását. Mostanáig körülbelül 3600 állatfajt azonosítottak, beleértve a 3300 gerinctelen fajt is.

2.11. Gerinctelenek

A gerinctelenek magukba foglalják majdnem az összes fontosabb rendszertani csoport képviselőit, melyek közül legnagyobb számú a rovarok (Insecta) osztálya – körülbelül 3000 fajjal. A gerinctelenek legtöbbjét lombhullató erdők jellegzetes biotópjaiban találjuk. A földigiliszta-félék (Lumbricidae) számos faja él az erdei talajokban. A legfeltűnőbb az Eisenia lucens, amit korhadó farönkökön és mohaszőnyegeken találhatunk meg a nedves hegyi erdőkben. A puhatestűek (Mollusca) törzse fajokban szegény, hiányoznak a Nyugati Kárpátok endemizmusai, csakúgy, mint a Kárpátok egyéb gyakori fajai. Az egyetlen jellegzetes Keleti Kárpátok-beli csigafaj a Trichia bielzi, amit a gazdag gyepszintű völgyligetekben találhatunk meg. A bükk-jegenyefenyő erdőkben figyelemre méltó a százlábúak (Chilopoda), ászkarákok (Isopoda), és ikerszelvényesek (Diplopoda) változatossága, beleértve a Leptoiulus baconyensis stuzicensis-t, egy Stuzica őserdőben leírt fajt is.

A lombhullató erdőkben a bogarak (Coleoptera) nagy mennyiségben fordulnak elő, különösen a futrinka-félék és a cincérek (Carabidae, Cerambicydae) családjából. Ezek közül a legritkább egy cincér (Strangalia thoracica), amely csak korhadó fákban él, a Keleti Kárpátok elsődleges bükk erdeiben. A leggyakoribbak közé tartozik a Rosalia alpina cincér. Ennek a fajnak a nőstényei a frissen vágott fa réseibe rakják tojásaikat, a lárvák pedig az öreg bükkökben élnek. Nova Sedlica falu közelében a rovarszakértők a holyvaféléknek (Staphylinidae) számos ritka faját találták meg, mint például az elpusztult bükkfa levelek alatt élők (Rugilus mixtus, Stenus ludyi és S.

maculinger).

Sok lepkefaj (Lepidoptera) megtalálható a régióban. A T-betűs pávaszem (Aglia tau) a bükkösök tipikus faja. A többi lepke – különösen a Fabriciana aglaia, Papilio machaon, és Parnassius mnemosyne – elsősorban a réteken tűnnek fel. A gerinctelenek érdekes közössége, beleértve számos endemizmust, a folyók és patakok mentén, valamint a források körül elhelyezkedő biotópokon található meg.

A kétszárnyú rovarok közül (Diptera) összesen 2254 fajt vettek jegyzékbe. 437 fajt jeleztek újnak Szlovákia faunájában. Ezek közül kilencet írtak le új fajként a területről. Számos faj éri el terjeszkedésének határait a Bukovské Hillsben, beleértve a Keleti Kárpátok endemikus fajait, az alpin - kárpáti montán fajokat, az Euroszibériai geoelelmeket, a déli és délkeleti eredetű fajokat, a boreo-alpin és/vagy boreo-montán geoelemeket, stb.

2.12. Gerincesek

A gerincesek elterjedése a védettség mértékétől és bizonyos ökoszisztémák zavartságától függ. A nem erdei és főként az erdőspusztai fajok nagy része az újkeletű kultúrtájakon telepedett le.

A patakok eredeti társulásaiban, a tiszai ingola (Eudontomyzon danfordi) együtt él 19 más őshonos fajjal és betelepített halfajokkal. Ezek a társulások magukba foglalnak kétéltűeket, hüllőket, madarakat és emlősöket is.

Ezek közé a fajok közé tartozik a foltos szalamandra (Salamandra salamandra), hegyi billegető (Motacilla cinerea), vízirigó (Cinclus cinclus) és a közönséges vízicickány (Neomys fodiens), melyek a hegyi folyamok és a szomszédos parti élőhelyek jellegzetességei. Az alacsony dombok folyópartjait a kockás sikló (Natrix

tessellata), a jégmadár (Alcedo atthis), a barázdabillegető (Motacilla alba) és a partifecske (Riparia riparia) foglalják el. A mezei poszáta (Sylvia communis), nagy fülemüle (Luscinia luscinia) és a nádiposzáták (Acrocephalus palustris, A. schoenobaenus) természetes parti bozótosokban fészkelnek. A Starina víztározó megépítése óta a régióban korábban ismeretlen vízimadár fajok (általában Anser, Cygnus, Aythya, Mergus) tűntek fel. A vidrák (Lutra lutra) egész évben megfelelő vizű folyamokban élnek.

A száraz réteket és legelőket elfoglalták a fürge gyíkok (Lacerta agilis), rézsiklók (Coronella austriaca), búbos bankák (Upupa epops), erdei fülesbaglyok (Asio otus) és több más apró madár, amelyek szórványos fákon és bokrokon fészkelnek. A sárgahasú unka (Bombina variegata), tarajos gőte (Triturus cristatus), barna varangy (Bufo bufo), zöld levelibéka (Hyla arborea) és a vízisikló (Natrix natrix) vízzel telt zsombolyokban élnek és szaporodnak. A sárszalonka (Gallinago gallinago), a bíbic (Vanellus vanellus) és a haris (Crex crex) általában a nedves réteken fészkelnek. A mezőgazdasági termelés intenzitásának növelése az olyan őshonos fajok számának csökkenéséhez vezetett, mint a mezei nyúl (Lepus europaeus) és a fogoly (Perdix perdix), melyeket betelepített fajok helyettesítettek, mint a fácán (Phasianus colchicus).

Kis területük ellenére a poloninák faunája különböző. A legfontosabb fajok közé tartoznak a hegyi és erdei pityerek (Anthus spinoletta, A. trivialis), a rozsdás csuk (Saxicola rubetra), az elevenszülő gyík (Lacerta vivipara) és az északi szöcskeegér (Sicista betulina).

A sok erdőlakó faj közül a ragadozó madarak különleges jelentőségűek. Míg az egerészölyv (Buteo buteo) gyakori, a kányák (Milvus milvus és M. migrans), és sasok (Aquila pomarina és a ritka A. chrysaetos) szintén fészkelnek a rezervátumban. Egy másik fontos fészkelő madár az uhu (Bubo bubo). A kisragadozók - nyuszt (Martes martes), vadmacska (Felis silvestris) és borz (Meles meles) - kifejezetten gyakoriak. A vadállatok is megszokottak, és táplálkozási bázisként szolgálnak a nagy ragadozók számára, mint a medve, a farkas és a hiúz.

A gerinces növényevők és ragadozók populációi nagyon sokat változtak a II. világháború után, amely fokozta a bevándorlást Ukrajna és Románia hatalmas erdős hegységeiből. Mostanában a lengyel Bieszczady Nemzeti Park emlős faunája gazdagodott az európai bölény (Bison bonasus) ember általi betelepítésével, amely már átlépte a szlovák territórium határát.

3. II. EMBEREK ÉS TERMÉSZET

3.1. Letelepedés

Régészeti kutatások bizonyították, hogy a NP és BR régiója a korai kőkorszakban népesült be. Az Ulic-ban ebből a periódusból származó réz szerszámokat és arany dísztárgyakat találtak. Bronzkori tárgyi leleteket is találtak Stakcin északi részén, beleértve egy faragott taréjokkal díszített tegezt. Következésképpen a letelepedés a régióban valószínűleg csökkent.

A gyarmatosítás következő hulláma a 14. század végén volt, amikor a történelmi dokumentumok szerint, ruszin pásztorok és földművesek érkeztek. Falvakat alapítottak és a kiterjedt erdőket mezőgazdasági területekké alakították. Néhány évig vám- és adómentesek voltak, és különböző előnyöket élveztek. Az úgynevezett Valachian gyarmatosítás ezen periódusa a 17. században fejeződött be, és átalakította a régió tájképének jellegzetes vonásait, beleértve az alapvető településmintát és a poloninák botanikai örökségét.

A 17. század végén egy előre megjósolt csökkenés következett be a népességben, az 1679-től 1680-ig tartó pestisből és az 1675-től 1717-ig tartó Habsburg család elleni felkelésből eredően. Később, a ruszinok visszatértek Galíciából a kihalt régiókba. A leghíresebb A.V. Duchnovic (1803-1865) volt, az Osztrák-Magyar Monarchiában élő nemzeti újító, tanár és író. A legfontosabb építészeti emlékművek a régióban a fatemplomok (cerkvi), amelyek ebben a periódusban keletkeztek. Ezek a keleti egyház (ortodox vagy görög katolikus) szertartásainak vallási épületei, melyek belseje 16. és 19. századi ikonokkal gazdagon díszített, legjobban Ulicské Krivé (1718-ban épült) Rusky Potok (1740) és Topola (a 17. század második fele) falvakban maradtak fenn. A 18. század elejétől zsidó telepesek vették be magukat a falvakba, és ottmaradtak az 1940-es évek végéig.

Mindazonáltal a nem megfelelő gazdasági és szociális körülmények miatt a 19. század végén és a 20. század első felében sok ember emigrált a tengeren túlra és Nyugat-Európába, hogy munkát találjon.

1991-ben, a BR szlovák szakaszának keleti és déli részén található 10 faluban 3721 ember élt. Minden falunak 200 - 500 lakosa volt. A nyugati részen hét falut (Starina, Vel’ka Pol’ana, Ruské, Smolnik, Ostroznica, Dara és Zvala) evakuáltak a Starina víztározó építése során. A régió gazdasági és kulturális központja Ulic falu (1200

lakos). A helyiek többsége a mezőgazdaságban és erdészetben dolgozik a NP és BR-ben. Csak néhányan dolgoznak a közeli nagyobb városokban.

3.2. Földhasználat

Mivel a NP és BR területének majdnem 80%-át erdő borítja, az uralkodó gazdasági tevékenység az erdőgazdálkodás. Bár az erdők több mint fele magántulajdonban van, a terület nagy része állami vállalatok kezében van. Az erdőket működésük szerint 3 kategóriára oszthatjuk: véderdők, speciális célú erdők és termelő erdők. A véderdők teljes területe 1778 ha-t foglal el, főként meredek lejtőkön, és a talaj erózió elleni védelem szempontjából fontosak. A speciális hasznosítású erdők (7391 ha) magukba foglalják a természet megőrzése szempontjából legfontosabb erdőket a BR magterületén, valamint a Starina víztározó körüli egészségügyi erdőket. A fennmaradó erdőterületek (23.334 ha) főleg a fakitermelést szolgálják. Mostanáig a fakitermelés gyakran intenzív tarvágást jelentett, amely folyamat nagy ökológiai veszteséget eredményezett. A jövőben ezeket az erdőket a speciális hasznosítású erdőkhöz hasonlóan fogják kezelni, azaz szálaló vágással, melyet természetes regenerálódás követ. A fő fafaj a bükk, de a platánt, kőrist, tölgyet és jegenyefenyőt is hasznosítják.

Az elmúlt években nem őshonos tűlevelű fajokat (norvég lucfenyő, erdeifenyő) is ültettek.

A mezőgazdaság szintén hagyományos földhasználat a NP és BR területén. A mezőgazdasági területek 6480 ha-t foglalnak el, leginkább 250-ha-től 550 m-ig, bár néhány szánha-tóföld ennél magasabb. A rövid szezon és a sok csapadék miatt a fő termények a takarmánynövények: lóhere és silókukorica. Búzát, rozst, árpát és zabot szintén művelnek, ahogy a hagyományos terményt, a pohánkát is.

A gazdasági körülmények és a takarmánynövény-termelés dominanciája az elsődleges okai a NP és BR farmjain történő marhatenyésztésnek. A hagyományos forma az extenzív legeltetés, és nemrég bevezették az elkerített legelőket is. Az állami mezőgazdasági vállalatok mellett a farmerek a saját földjüket is megművelik a falusi udvarokon. Sok generáción keresztül, ez a gyakorlat kis szántóföld és rét mozaikokat eredményezett, amelyek különleges mintát adnak a tájnak, és növelik annak kulturális és történelmi jelentőségét.

Az NP és BR produktív használatára épül a sport és rekreációs használat, elsősorban a vadászat és horgászat.

Sok vadállat él a régióban, melyek közül a leggyakoribb az őz és a gímszarvas, a legértékesebb trófeás fajok. A legérdekesebb horgászhelyek a kavicságyas szubmontán folyamok, ahol a hegyi fajok – a kövi csík (Noemacheilus barbatulus), a botos kölönte (Cottus gobio), a fürge cselle (Phoxinus phoxinus), a sebes pisztráng (Salmo trutta morpha fario) fordulnak elő, a vésettajkú paduccal (Chondrostoma nasus), küllőkkel (Gobio gobio, G. uranoscopus), a nyúldomolykóval (Leuciscus leuciscus) és egyéb fajokkal együtt.

4. III. TERMÉSZETVÉDELEM

4.1. Történelem

A természetvédelem a Kelti Kárpátokban 1906-ig nyúlik vissza, amikor megalapították a Stuzica természetvédelmi területet a jelenlegi lengyel és ukrán határ mentén. A terület ökoszisztémájának sértetlenségét sokáig megfigyelték a területen dolgozó tudósok, és 1955-ben helyesen elismerték a Szlovák Nemzeti Tanács természetvédelemről szóló törvénye által. Ennek a törvénynek megfelelően egy kezdeti állami természetvédelmi hálózatot alapítottak 1964 és 1967 között, azért, hogy megóvják az ember által zavartalan eredeti ökoszisztémákat (Stuzica, Riaba skala, Havesová, Rozok, Pl’asa). A további teljes tájvédelem időpontja 1977-re tehető, amikor a Kulturális Minisztérium megalapította a Vychodné Karpaty/Keleti Kárpátok Védett Tájegység (továbbiakban VT) 96.910 ha-on.

1990-ben a természetvédelmi hatóság indítványozta a VT keleti részének a Vychodné Karpaty (Keleti Kárpátok) Bioszféra Rezervátumhoz csatolását. Ebben a törekvésben összefogtak a csehszlovák, lengyel és ukrán környezetvédőkkel. Ez az együttműködés vezetett a határon átnyúló Vychodné Karpaty/Bieszczady Bioszféra Rezervátum megalapításához 1993-ban. A lengyel oldalon a Bieszczady Nemzeti Park, a Cisniansco-Wetlinski Természetvédelmi Terület és a Valley of San Természetvédelmi Terület egyesült. Az ukrán területen a korábbi Carpathian Zapovednik tekintélyes részét integrálták.

Ennek a szokatlan háromoldalú rezervátumnak a szlovák szakaszát 1993-ban ismerték el a Keleti Kárpátok/Easr Beskid (továbbiakban BR) részeként. A szlovák terület a Bioszféra Rezervátum koncepciójának megfelelően három részre oszlott: a hét komponensű magterületre (2643 ha), a pufferterületre (14.373 ha) és az átmeneti területre (23.585 ha). 1999. február 2.-án az UNESCO Ember és Bioszféra Programjának döntése alapján, a

Keleti Kárpátok Bioszféra Rezervátumot (Lengyelország/Szlovákia/Ukrajna) kiválasztották a Bioszféra Rezervátumok Világhálózatához való csatlakozásra.

A Poloniny Nemzeti Park 298,05 km2-es területet foglal el, azaz 29.805,05 hektárt. Védőzónája 109,73 km2, vagyis 10.973,29 hektár.