[Budapest, 1899. október 21.]
Levelét tegnap nem vettem észre. Ma figyelmeztettek rá. Elolvastam, és érzem, hogy tartalmára reflektálnom kell.
Nem a magam érdekében. Ettől fölmenthetem magamat, mert:
1. Gyulai Pál irodalmi érdemeinek, tiszta hazafiságának mindig őszinte tisztelője voltam. Ebben a részben éppen úgy gondolkozom, mint Osvát Ernő úr. Különvéleményének ez a része az én véleményem is.
2. Tizenöt esztendeje, hogy tagja vagyok a Kisfaludy-Társaságnak. Ti-zenöt évig volt elnököm Gyulai Pál. Ez alatt a hosszú idő alatt pártot nem ütöttem ellene, cselt nem szőttem ellene, elnöki méltósága előtt örömmel meghajoltam, tisztelettel, szeretettel fogadtam még csipkedő megrovásait is.
3. Írtam egy-két dalt a szerelemről. Írtam egy-két dalt az árvákról, a szegényekről, az elhagyottakról, akiket nem csak lírával etettem, hanem – a magam szerény anyagi módja szerint – az életben is támogattam. Írtam to-vábbá egy-két dalt a hazáról, meggyőződésem és inspirációm szerint. Ezek-ben összetartásra és kitartásra, férfias munkára és a szabadság szeretetére buzdítottam azokat, akik méltónak tartották verseimet arra, hogy meghall-gassák. A forradalommal nem pózoltam bennük. Ennél okosabbat tehettem.
Lefordítottam a többek közt Byron Don Juanját, a mi századunk legnagyobb verses regényét, húsz évi nehéz, de gyönyörteljes poétai munka árán.
4. Levelét nem tarthatom sértőnek már abból az okból sem, mert ez a levél nem jelenhetett volna meg észrevétel nélkül abban a lapban, amelynek én egyik belső munkatársa vagyok, ha rám nézve sértőnek találták volna.
Mindezekből világosan következik az, hogy nekem e levél kapcsán sze-mélyes elintéznivalóm nincs.
De van az ön levelében egy-két feltűnő és magyarázatra szoruló állítás.
Ezeket az irodalom érdekében tisztázni kell.
Azt írja ön: „Nem a fiatalok: az öregek s a végkimerülés tehetetlenségével született akárhány évesek azok, akikkel a Méltóságod férfialakja össze nem
illik … Nézzen végig Méltóságod a szegényes sorokon, amelyek Ön ellen hadba szálltak.”
Gyulai Pál irodalmi ellenfeleinek ilyetén kicsinylése és meggyalázása vakmerőség, ha bizonyítás nélkül jut a közvélemény fóruma elé.
Meg kell kérdeznem Osvát úrtól: kik azok az öregek és a végkimerülés te-hetetlenségével született akárhány évesek, akik szegényes sorokban Gyulai Pál el-len hadba szálltak? Talán Endrődi Sándor, aki az újabb magyar lírának egyik kitűnősége, akinek a költői vénája ma is gazdagon buzog, aki csak az imént állított büszke emléket magának a Kuruc nóták remek feldolgozásával?1 Vagy talán Rákosi Viktor, akinek a fényes tehetsége egyaránt érvényesül a víg és a komoly zsánerben, aki legutóbb is országra szóló hatást ért el a Korhadt fa-keresztek elragadó rajzaival?2 Vagy talán Bartók Lajos, aki három hatalmas történeti drámával tette gazdagabbá a magyar színpadot, aki a Kárpáti emlé-kekben mély poézisének legszebb gyöngyeit gyűjtötte össze, s aki mint ember annyira végkimerült, hogy a múlt nyáron az egész országot mozgósítani tudta bátor agitációjával, éjt-napot összetevő tevékenységével Petőfi emlékének dicsőítésére?3 Vagy talán Bársony István, aki egyik mestere a magyar próza-írásnak, akinél szebben, üdébb és gazdagabb színekkel kevés magyar toll festi a természetet, akinek a Vadászrajzai a maguk nemében unikumok?4 Vagy ta-lán Szigeti József, aki a Nemzeti Színháznak félszázadon át egyik legnagyobb művésze volt; akinek a nemes Meneniusa és Kentje, felülmúlhatatlan Sass Istvánja és Falstaffja most is előttünk lebeg; akitől a magyar népszínmű két remekét kaptuk; aki annyi felséges szerepet játszott, annyi jeles darabot írt, és annyi fáradozás után most elvonulva pihen megérdemelt babérjain?5 Vagy talán ifjabb Ábrányi Kornél, akinek a működését én nem dicsérhetem, de akiről mások megírták, hogy tehetsége épp olyan nagy, mint produktivi-tása?6 Vagy talán Tolnai Lajos, akinél erősebb, magyarabb prózát senki sem ír, akinek a balladáit olyan ember dicsérte, mint Arany János, s aki az új kor realista regényírói közt első helyen áll megrázó drámaiság és humor dolgában?7
Mondja meg nekem őszintén, Osvát úr: ezek azok az öregek, ezek azok a végkimerülten született tehetetlenek, ezek azok a szegényes sorok?
Ha ezt bevallja, akkor a közvélemény nem önnek fog igazat adni, ha-nem a megtámadottak mellé áll, és a szegényes sorok impozánssá nőnek. Ak-kor a közvélemény ítélni fog, és azt fogja mondani, hogy önt a védelem ne-mes heve elragadta; hogy a rajtuk gyakorolt visszatorlás kegyetlenebb, mint a Gyulai Pálon esett sérelem azok részéről, akik meghasonlottak vele, és el-lene szavaztak. Az ő állásfoglalásuk nem érintette Gyulai Pál írói érdemeit.
De az ön visszatorlása diszkreditálni akarja őket a közönség szemében, és meg
akarja őket fosztani tehetségük, munkaerejük, hivatásuk nimbuszától. Igaz-ságos ez?
Mondja meg nekem továbbá: kik azok az „igazi fiatalok”, az „irodalom igazi fiataljai”, akik ma nálunk „a magyar irodalom igazi zászlóját tartják”, akik
„olyan kevesen vannak”, s akik a „Kisfaludy-Társaságnak a priori kitagadottjai, nem mintha Gyulai Pál nem láthatná meg őket, hanem mert a pseudo-fiata-lok korhadt erdeje mindig közöttük állt”.
Ezek rejtélyes szavak. Szeretném, ha Osvát úr megmutatná azt az igazi zászlót, hogy őszintén meghódoljak előtte. Melyik irodalmi kávéház sarká-ban áll szomorúan begöngyölve? Hozza elő, Osvát úr, és bontsa ki! Én szíve-sen megyek vele mint hűséges közkatonája, ha bebizonyítja nekem, hogy ez csakugyan az igazi zászló, és nem holmi szecessziós rongy. És jöjjenek elő az igazi fiatalok, akik olyan kevesen vannak! Mit produkáltak eddig? Vagy csak ezután szándékoznak produkálni valami nagyot, ami egyelőre csak a fantá-ziájukban él? Mindegy! Elő velük! Az igazi fiatalságot (és az igazi tehetséget) nálamnál senki sem becsüli jobban. Ha meggyőződöm arról, hogy jobbak, nemesebbek, munkabíróbbak, tartalmasabbak, hazájukra nagyobb díszt ho-zók, mint a „végkimerülés tehetetlenségével született pseudo-fiatalok”, akkor én zászlójuk alá esküszöm.
Ám „peregtessék könnyeiket” a végkimerült öregek és pseudo-fiatalok
„gondolathálózatuk űrszemein át múltjuk tisztásaira”. Vigye őket az ördög! Én önökkel megyek. Önöket jelölöm majd a Kisfaludy-Társaságban. És amikor azt teszem: „hangomból még a bátortalanság rezgő látszata” is hiányozni fog!
Ábrányi Emil K: ismeretlen.
M: áBrányi Emil: Válasz. Osvát Ernő úr levelére. = Budapesti Napló, 1899.
október 22., 8.
Ábrányi Emil (1850–1920) költő, újságíró, műfordító; Lord George Gordon Byron (1788–1824) Don Juan című verses regényét 1873-ban kezdte el fordítani, munkájának második, átdolgozott kiadását 1899-ben jelentette meg az Athenaeum.
Ábrányi levelében Osvát 1899. október 19-i, homályos megfogalmazásait kéri számon (lásd 3.) – Ábrányi valószínűleg nem tudta, de Osvát a Gyulai ellen „hadba szállók” közül többek írói erényeit is dicsérte, olykor magasztalta (lásd alább).
Osvát Kálmán szerint bátyja „önérzetes választ írt az Ábrányi-levélre (többek közt: »Aki újabb irodalmunkat figyeli, annak a nevemet ismernie kell…«), de vesze-kedést nem akar, nincs is joga Gyulait még jobban megterhelni. Aki bizonyára rájuk is szólana: »Hagyjátok, cigányok!« Ezt a levelet a Budapesti Napló nem közölte
(Áb-rányi a lap főmunkatársa volt). Az afférnak ez a jelentéktelen kiágazása különben az-zal nyert befejezést, hogy pár nappal később Ábrányi Emil látogatást tett Osvátnál, magával hozva részére Don Juan-fordítását.” (Lásd Osvát Kálmán 1945, 104.)
1Endrődi Sándor (1850–1920) költő, újságíró; Kuruc nóták című kötete az Athe-naeumnál, 1897-ben jelent meg. (Vö. O. E.: Endrődi Sándor Összegyűjtött munkái. = A Hét, 1899. január 22., 61–62.)
2Rákosi Viktor (Sipulusz, 1860–1923) író, hírlapíró, humorista. (Vö. O. E.: Rákosi Viktor: Korhadt fakeresztek. = A Hét, 1899. június 11., 399–400.)
3Bartók Lajos (1851–1902) költő, író, szerkesztő; Kárpáti emlékek című verseskötetét a Franklin adta ki 1885-ben.
4Bársony István (1855–1928) író, újságíró; vadásztörténeteivel vált ismertté; A sze-relem könyve című munkájáról Osvát A Hét 1899. január 8-i számában referált (30).
5Szigeti József (1822–1902) színész, színpadi szerző. Első írói sikereit A vén bakancsos és fia, a huszár című népszínművel aratta 1855-ben, Sass István a Csizmadia mint kí-sértet című darabjának alakja. A szövegben említett Shakespeare-hősök: Menenius Agrippa (Coriolanus), Kent grófja (Lear király), Sir John Falstaff (IV. Henrik).
6Ifj. Ábrányi Kornél (1849–1913) író, költő, újságíró; a levélíró bátyja.
7Tolnai Lajos (1837–1902) írót Arany János a nagykőrösi gimnáziumban tanította.
Irodalomtörténeti vándormotívum, hogy Arany megdicsérte Tolnai balladáit, azonban ennek forrása nem ismeretes. Tolnai A sötét világ című önéletírásában úgy emlékezett, hogy a versírástól Arany kifejezetten eltanácsolta, de egyik-másik pró-zai munkájáról elismerően nyilatkozott (lásd tOlnai 1994, 245, 262).
•