Boldogságbctakarítás Schéncr Mihály

hé nc r M ih ál y • B ol do gs ág be ia ka ríi ás

MD 7 9 . 6 0 5

Schéncr Mihály

Boldogságbctakarítás

Schéner Mihály Boldogságbetakarítás

A címlapon lentről, balról jobbra: Ladányi Zsuzsa, dr. Bereczky Loránd, Kocsányi Pálné és Kocsányi Pál.

A Mester mellett Kovács Edit színművész. Az óvodás gyermek bal oldalán Schéner Mihály, jobbra fent háromfejű figura a velencei karneválból. Háttérben a békéscsabai Meseház két épülete.

A hátsó borítón ''Viráglányok" a Meseház fabulatóriumából.

A könyvben szerepló illusztrációk Schéner Mihály alkotásai.

Schéner Mihály

Boldogságbetakarítás

Bába Kiadó Szeged, 2005

A könyvet szerkesztette, a művész pályaképét készítette Ladányi Zsuzsa

ISBN 963 /3 3 7 70 9

Kiadja: Bába Kiadó

Nyomdai előkészítés Nyomdaelőkészítő 1994 Bt.

telefon (20) 2 4 / 61 52 Nyomdai munkálatok Bába és társai Kft.

6724 Szeged, Cserzy Mihály u. 11.

telefon (62) 464 015 felelős vezető': dr. Majzik István

Schéner Mihály édesanyjának emlékkönyvbe készített festménye és írása

Schéner Mihály:

Ars proxemica

6

I. III.

A meg nem valósult Végül is a Művészet

még születésben-lévö a

Születés előtti Megragadás Káprázata

rejtett titkos a

bent-levő és a kint-levő Szépség telítettsége

különbözősége által

egymásra-vágyakozása Szépsége hite

sosem-egyesülése és a

lehetetlenség megkísértése Hit szépsége

tökéletesség-tökéletlensége A Művészet végül is

a létezők koherenciája Szimbólumok teremtése

a már létezővel ahol a

és Szépség és a Hit

a még-nem létezővel Együtt van

találkozás, Érintkezés, A Művészet önmaga létét

Megvilágosodás valósitja meg

ezért

II. Nincs Ellentétben

Önmagával A fantázia

végtelen virágot-virágzása másikba-hajlása régit és jövendőt együtt-dajkáló Üelen-Szentháromság egyedül és állandóan telen-való

Mindig változó

Boldogságbetakarítás

Az emberi lét dichotom, jó és rossz váltakozik benne, életünk születésünktől kezdve a sírás és a nevetés di­

latációja. több ezer éves törekvése és vágya az emberiségnek, hogy a töldi létre vetettségét (Camus) boldog­

ságban töltse. A római kultúrában Horatius arra buzdít, hogy Carpe diem! (Használd ki az időt, ragadd meg a pillanatot!) Az élet élvezete az epikureusoknál már élvetegséggé torzul, s ez az aránytalanság és a benne megtogalmazódó m értéktelen kéjvágy kultúrák és birodalmak hanyatlásához, majd pusztulásához vezetett. A Panem et circenses! mákonya ma a kábítószer mételyében nyilvánul meg, a dekadencia és a tukmaduma egy helyben forgó mókuskereke a tudat elbutításához vagy a dilemmanélküliséghez vezet, hogy ne változzon és ne is változtasson a politikai rabuliszfikán az egydimenziós ember, ne kételkedjen egyes, magukat már-már omnipotensnek teltüntető személyek isteni kinyilatkoztatásaiban. így születnek a népvezérek és a diktátorok, ín eddig már kettőt abszolváltam. Hitlert és Sztálint.

Mi hát az öröm? A hazugság vagy az a gyermeki ártatlanság, amely a szegénységben, nehéz körülmények között is megtalálja a maga boldogságát? Mi magyarok megtapasztaltuk a sors verését és tapasztaljuk most is 1920-tól, Irianon óta határon belül és kívül. Úgy tűnik, kedves trianoni "barátaink" mostanság tovább náspán- golnak bennünket extra és intra hungariam non est vita. De m it mond a Biblia tanítása, m it mond Krisztus?

"Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa/' Mózest is idézhetem: "Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!" De m it is jelent a bibliai lelki szegénység? Erre a kérdésre a szülőfalum evangélikus espe­

resétől, dr. Gubcsó Andrástól kaptam választ. Bandi bácsi elmagyarázta nekem kisdiák koromban, hogy a lelki szegénység eléréséhez meg kell üresítenünk, meg kell tisztítanunk lelkünket az immorális és dekadens nyű­

göktől. Ma úgy is mondhatnánk, hogy szabadítsuk meg magunkat a tukm adum áktól, üresedjünk meg, hogy be­

fogadhassuk az igazi és tiszta örömöket, vagyis közelítsünk a gyermeki ártatlan örömök forrásához!

Wordsworth angol költő nem véletlenül hirdette, hogy a gyermek a felnőtt atyja.

De mit is tanulhat a felnőtt a gyermektől?

A gyermek mindenütt, a legegyszerűbb helyen is tud játszani, még eszközökre sincs feltétlen szüksége. Be­

bújik az asztal alá, és kioldja a cipőpertlidet. A sík gyepen, a homokozóban is hosszú ideig képes tevékenyked­

ni. Olykor egész napját betöltik a kis ferslógok, az aprócska zugok, mint nekem annak idején a búbos kemence sutja, szeret elrejtőzni minden arra alkalmas helyen, ahogyan én a fából készült kockacukros dobozban vagy kint, a kertben, a kukoricagórék alatt. A gyerek szereti a nem szokványos helyzeteket, szeret magasba mászni, a fára, a ringlispil hintalovára, az apukája nyakába vagy anyukája biciklijének a kosarába. Szereti az aprócska, kézbe fogható tárgyakat, különösen, ha azok mozgathatók, szétszedhetők. Nem is késlekedik lehetőleg min­

dent szétszedni, hogy aztán megpróbálja összerakni.

Azt az ösztönös, globális látást, amire a gyermek 12-13 éves koráig képes, a felnőtt már nem tudja. A fe l­

nőttnek, a művésznek már óriási nehézséget okoz visszatérni a gyerm eki, síkszerű ábrázolásra. A gyermek még képes a zsebkendőjére kiteríteni az egész világot, jól látni ezt ma az aszfaltrajzokon, és az is leszűrhető, hogy az azonos korú gyermekek, bárhol is éljenek a világon, egyformán vagy legalábbis hasonlóan tudnak raj­

zolni. Egy magyar, egy indiai vagy egy fekete gyermek életkorának megfelelően hasonló rajzi fokra ju t. Ámde

14 éves korban jön a nagy skizma, a gyermek látása erre a korra megváltozik, a természetben látott tormák­

hoz kezd alkalmazkodni. Tanítói is erre oktatják, s ha nem tudja lerajzolni a cipőkréméi dobozt vagy más sza­

bályos skatulyákat, még akár meg is buktatják.

Hová lesz a gyermek szubjektív látásmódja? A felnőttnek, netán a művésznek már hatalmas küzdelmet kell vívnia, hogy visszatérhessen a gyermeki, síkszerű felületi ábrázoláshoz. Mint például Matisse, Picasso és Pourri, avagy a romantikus és szintetikus kubizmus pápája, Braque. ts Miro, avagy a bauhausosok a síkba épített alko­

tásaikkal. Mikor fog tudni egy nagy művész síkban festeni? Picasso is negyvenéves koráig nyomorgott, nem ér­

tették meg. Mikor jutottak a szegény Avignoni kisasszonyok a siker piedesztáljára?

Ufam szülőfalumtól, Medgycsegyházától a békéscsabai evangélikus reálgimnáziumba

Édesanyám ébresztett reggel, Damjanich utca 51. alatti házunkból, ahol most állandó kiállításom van, gyalog tet­

tem meg a másfél kilométert a vasútállomásig. Csaknem nyolc évet jártam oda és vissza. Olajlámpásnál tanultam a kiskonyhában. Milyen szép emlékké nemesedett az a nyolc év! Pedig mindig ugyanazon a tájon mozogtam, és még annyi időm sem volt, hogy akár a szülőfalumban, akár Békéscsabán letérjek a megszokott útvonalról, mert jött a vo­

nat, és nem maradhattam le róla. Mégis csodálatosak voltak a reggeli napkelték, a délutáni napsütés, a hóesés, az időjárás változásai. Hetven év távlatából fogalmazom e sorokat, és még ma is úgy érzem, hogy úton vagyok. Alkotói boldog óráimban minden perc nagyon drága nekem és nagyon sokat ér, semmit nem pazarolhatok el, mert jön a vo­

nat, és nem késhetem le. Alkotásomba beépült a drága idő és a drága fér, vagyis a drága idő-tér. Nem pimplizem el azt, ami fontos, mert így is sok időt pazaroltam el fiatal éveimben.

Nagyobb és távoli utazásokat nem is tehettem, egyrészt a szegénység miatt, másrészt, 1963-ig nem is volt lehe­

tőség a vasfüggöny mögül a Nyugatra utazásra. Bszembe jut Amerigo tót, a Rómában híressé vált magyar szobrász mondása. (Láttam müveit a termini pályaudvaron és a Vatikánban.) 1969-ben eljött a Csók Galériában rendezett kiál­

lításomra. Huszórik Zoltán filmrendező hozta el, aki az aszódi gimnáziumban tanítványom volt. Sok olyan ember van Rómában - mondta Amerigo lót - , aki a Via de Marguttáról, ahol ő is élt, nem ment át a liberis túlsó oldalára. Hát én sem mentem el más utcába az akkor 6 ezer lelket számláló szülőfalumban, Medgyesegyházán. Most kezdem jobban megismerni, hogy már budapesti lakosként és mint díszpolgára egyre sűrűbben visszatérek hozzá. Visszahúz a szívem az akkori göröngyös útjaira. De jó is volt azokkal a göröngyökkel célba dobálni, és az akácfák tüskés ágai között fel­

mászni! (Nem véletlen, hogy sokáig első voltam a gimnáziumi tornaórán rúdmászásban.)

Sok kedves emlék főz gimnáziumi éveimhez. Kitűnő tanáraink voltak. Csák István Oxfordban szerezte angoltanán diplomáját, dr. Rell Lajos főmélfóságú igazgató úr perfekt latinsággal beszélt. Dr. lomor lános, biológia- és termé- szettöldrajz-tanár az olajkutatásban végzett geológusi munkájáért elsők között kapott Kossuth-díjat. Nem utolsósor- bán említem Mázán László rajz- és művészettörténet-tanárt, aki olyan kegyben részesített, hogy szabad bejárást biztosított számomra a rajzszertárba. Ö volt az, aki nagyban segítette művészi hajlamom kibontakozását. Harminc­

nyolc tanuló volt az osztályunkban, kétharmad részük szegénységi bizonyítvánnyal tandíjmentességet, stipendiumot kapott, ín is közéjük tartoztam. Akkoriban még egy cipő megvásárlása is nagy gondot okozott. Foltozták a cipőt, a ruhát és a bicikligumit. A szegénység mindennapi vendégünk volt, zsíros kenyeret ettünk és a göröngyös út középén futballoztunk, mint afféle utcagyerekek. Milyen boldog idő is volt ez! Kedves emlékem nekem az a nyolc ev, es bol-

8

dogok vagyunk, amikor mint egykori osztálytársak találkozhatunk. Bár sokan meghaltak már közülünk, fehér Dezső­

vel aki a Lóverseny Pálya vezérigazgatójaként ment nyugdíjba, Kiss István vegyészprotesszorral, aki az UNESCO diplomatája volt Bécsben, miután visszatért a holocaust poklából és Káli József meseházi főkurátorral, meg Filippinyi Zoltánnal gyakran találkozunk. Akik élnek, el szoktak látogatni velem a meseházi ünnepségekre. 2004-ben, Mi- hály-napon a közönség nagy örömére elénekeltük együtt az 1912-ben született It s a Long Way című angol katona­

dalt, amit Csák István tanár úrtól angolórán tanultunk. líz zsidó származású fiú járt osztályunkba. Soha nem volt fajgyűlölet a csabai evangélikus gimnáziumban, ahogy a gyulai katolikus gimnáziumban sem. Az ökuménének azóta

is híve vagyok.

Legszebb éveimet a Képzőművészeti főiskolán, boldogságom mesterénél, Rudnay Gyula osztályában töltöt­

tem. egyéniségem kialakulása a skizma meredélyén folytatott élethalálharc, a második világháború éveire, a ttorthy-rendszer végnapjaira, a Szálasi-rendszer m inikirályságának idejére esett, majd jö tt a szovjet felszaba­

dítás, egyben okkupáció, melynek útján újból elindultunk Irianon felé.

1942-ben kerültem Budapestre, az Andrássy út 71. alatt lévő Képzőművészeti fő isko lára. A Rudnay-osztály és a szobrászok, Kisfaludy Stróbl Zsigmond, Bory Jenő osztálya és a Kandó festőosztály az Epreskertben volt, a VI. kerületben, a Bajza utcában. Híres kert volt ez, hiszen régebben, ahogyan azt Szirom bácsi, az altiszt elm e­

sélte, itt fogadta műtermében ferenc Jóska királyunkat Stróbl Alajos, a híres szobrász. A fogadáson, a műter­

mében a Monarchia nagyobb dicsőségére bor folyt a csapból. Csodálatos hely volt az fpreskert, tavasszal virágba borultak az akácfapagony fá i, selymes fényárnyék borította alattuk a gyepet, és mi rajzolóbakjainkon ott rajzoltunk alattuk, a modellek arcát és az aktokat is. A szegénység Irianon óta csak enyhült, de nem szűnt meg. Jöttek a szegény férfi- és női aktok, modellkedtek, hogy pénzhez jussanak, f gy idős nő hervadó vagy in­

kább letűnt szépségére, a test romlására is emlékszem, form a dat esse rei, a forma adja meg a dolgok lénye­

gét - jut eszembe, am it latinórán tanultam. így hát már ébredő fiatalságomban tapasztalnom kellett a konklúziót, hogy nagyon nagy árat fizetnek a nők a szépségükért, t z a szekvencia most is érvényben van: ér­

demes megfogadni a közmondássá nemesedett tanácsot: "Szakítsd le a nap öröm ét!”

Görög és római művészeti tanulmányaim idején megtanultam gyönyörködni a m ilói Vénuszban, mely koro­

kon át ideálja volt a klasszikus formaszépségnek, Praxitelész, Lüszipposz csodálatos hellén szépségideáljában, beleértve Mürón férfi Diszkoboloszát, avagy a római császárság idejének szépséges alkotásaiban, majd a rene­

szánsz Madonna-ábrázolásaiban, Leonardo, Michelangelo, liz ia n , Pierro della francesca műveiben, melyeket sokáig csupán a római régiségek könyveiben tudtam szem lélni, mint foto-szekundiákat. Majd két évtized vas­

függöny mögötti aszkézis után, 1963-ban a párizsi Louvre-ban, a vatikáni Sixtinában és a velencei Doge-palotában végre en face, szemtől szembe, eredetiben is találkozhattam e m űremekekkel.

Főiskolás koromban négyen laktunk egy albérletben, a főiskola közelében, egy szabómester kéglijében.

Rajtam kívül Major Jenő az erdélyi Zilahból, Nagy János Debrecenből - Kandó mester tanársegéde volt - és lasf nőt least ttantai Simon Biáról. Őrá már akkor úgy tekintettünk, mint egy zsenire, mert már akkor olyan eredeti stílusa volt, hogy csodálattal bámultuk. De a mesterek nem nagyon szerették az eredetit, vagyis, ami eltért az ő stílusuktól. így hát ttantai Simon, midőn kapott egy párizsi ösztöndíjat, ott is maradt, soha többé, még láto­

gatóba sem jö tt haza. Pedig még Aczél elvtórs is hívta vissza, mert ttantai Simon ifjúsági elnöksége idején tar­

tott ünnepi beszédében expressis verbis bátorkodott kijelenteni, hogy addig nem ünnepelhetjük március 15-ikét, amíg német csizmák vonulnak végig az Andrássy úton. Két évtized múlva Párizsban találkoztam vele, akkor őt már Dubuffet m ellett a tachizmus, a folffesfészef vezető egyéniségének tartották. Elekor még az Ecole de Paris fénykorát élte. Nem véletlen, hiszen a régi Nemzeti Szalon után ötszáz galéria jö tt létre, a stílu­

sok sokszínűségének köszönhetően Párizs a művészet központja lett. Megmutatkozott ez az Fcole de Paris sok­

felé ágazó stílustörekvéseiben, amelyeket az impresszionizmustól a fauvokon, Nabikon és a konstruktivizmus egyéniségein át és szinte étizedeken keresztül sokféle náció alakított ki. Párizs kelesztő teknője és központja volt a stílusok kialakulásának. Számos kiemelkedő alkotóval: Chagall, Kandinszkij, Malevich, Miro, Matisse, Rouault nevét említem , de ott volt még az analitikus és szintetikus kubizmus atyja, Braque és az ezerarcú Pi­

casso, a hosszú bajszú szürreális showman, Salvador Dali. Ide kívánkozik, hogy 1870-ben Munkácsy pályája fénypontján nagydíjaf kapott Párizsban, de őt már nem érintette meg az impresszionizmus. (Mostani, 2005-ös nemzeti galériabeli kiállítására Bereczky Loránd summe direktor hatalmas anyagot gyűjtött össze az egész vi­

lágból. Legalább tízféle új arcát csodálhattam most meg, bizton állíthatom, hogy Munkácsy zseni és őstehetség volt. Örömmel mondhatom, hogy én már gyermekkoromban láthattam Békéscsabán a műveit. Érdekes, hogy Ripl-Rónayt, aki famulusa volt Párizsban Munkácsynak, megérintették az új irányzatok, és az is tény, hogy elég gyenge hatással volt rá Munkácsy. Ott is hagyta őt, így lett belőle a legnagyobb posztimpresszionista, egyenlő rangban Vuillarddal és Bonarddal.)

1963 óta többször is voltam Párizsban, hónapokig, sőt egyszer egy évig, itt kaptam meg azt a komparációs élményt, melynek révén lehetőségem nyílt arra, hogy összehasonlítsam alkotásaimat a kortársakéval. Láthat­

tam, hogy a művészet horizontján ezer szálon sugárzik a művészet napkeltéje, ami, akár a Nap sugárzása bol­

doggá tesz embert, állatot, élteti a csodálatos natúrát. Ezt a sugárzást a kommunizmus fénykorában, valószínűleg a szovjet felszabadítók reglamájára megtagadták tőlünk, az impresszionizmust még könyvekben sem engedték be az országba, a nyugaton született stílusok, mint anatémák a dekadencia mételyének számí­

tottak az igazi szocialista realizmusban.

Útkeresés kereszteződésekkel és akadályokkal, égből jött segítség és földi jóakarat

Élső kiállításom 1962-ben a Váci utcai Csók Galériában volt, nem volt könnyű megkapni az állami lektorátusi bizottság engedélyét a megrendezéséhez. De végül, sok huzavona után mégiscsak kiállíthattam expresszionista, főleg figuratív műveimet. A 38-40 alkotás nagy része fantázia szülte kép volt eléggé vad színekkel: vörösek, vad zöldek eruptív kontrasztkitörésekkel, protuberanciákkal, s mindennek együtt semmi köze nem volt a szocialista realizmushoz, amelynek követelményeit szigorúan számon kérték az államilag kijelölt műítészek, művészetpoli-

10

tikai inkvizítorok, élükön Rózsa Gyulával, akinek működése nagy dicsőségére vált a parancsuralmi szempontok­

nak. De Dudka Mária csapongásai is telértek az ostorcsattogtatók flagellációival. Sok mindenki jó akart lenni, de ez nehezen sikerült, mert nehéz lehetett egyszerre két istent szolgálni: a szocialista reglamát és a művészet sza­

badságának múzsáit, mind a kilencet, vagy csak egyet is közülük és Minerva istent, akinek baglya nagyon uhu-ehe és mehe volt. így hát sokan Dionüszosz italával, a borral enyhítettük napjainkat. A szegényebb alkotók pedig az llkovics és a Fehér Ökör álló tömegétteremben és italozóban a felszabadulás első etapjaiban szalmából készült vörös színű lőrével, amelyet bornak neveztek. Sok alkotónak, írónak, költőnek, festőnek ez volt az istenverte ita­

la, menekülése és boldogsága. De nem volt ez ritkaság más korokban sem. Fiég, ha Baudelaire-re, Modiglianira vagy Adyra utalok. loulouse-Lautrec is fogyasztotta és meg is örökítette festményén a zöldes színű abszintot. A mi időnk sorsverésében sem volt ritka úzus, hogy az alkotók egyéniségük meglelése érdekében, a konzervativizmus bilincseitől szabadulni akarva az ital sorsverésf feledtető, keserűséget oldó mákonyában menekültek a boldogság­

hoz. Bár ez az út egyáltalán nem volt könnyű, mégis csodálatos oppositív művek születtek. Fzt az időszakot tart­

ják ma, 2005-ben a kommunizmus fénykorának.

Most a szocializmus nyolcadik, egyesek szerint 12. mutációjában élünk, am ely már liberális és kapitalista beütésekkel színezett, vagy ezektől foltos, talán petyhüdtebb, kifulladt a vitalitása. Ma már minden a pénz­

ügyi érdekek és bajok körül forgolódik, mert egész Európa, az egész világ ettől kódul, az eladósodottság és a meggazdagodás kátyúiban vergődik. S eközben sub rosa, a rejtettségben meggazdagodva váratlanul felem el­

kednek a fogyasztói társadalom urai. Az elszegényedettek, a társadalom perifériájára került, hasznafosztott, pauperizált tömegeknek meg kell tapasztalniuk, hogy a pénz beszél, a kutya ugat. A politikai tukmadumák kakofóniája tölti be napjainkat. Az égi és földi háborúságok közepette felvetődik a kérdés: a társadalmi fe l­

ívelések és a hanyatlás dilatációjában m it jelent az alkotónak a kultúra, hogyan és kik támogatják és kik nem, akiknek pedig támogatniuk kellene?

Nem lehet könnyű ma sem egy miniszterelnök helyzete. Az évtizedek óta növekvő államadósság nyomása alatt, a politikai támadások feszítsd meg' -kereszttüzében, elevenen a keresztfán hánykolódva, a megfo­

gyatkozások és elherdálások közöttesében nehéz lehet a kultúra vezetőinek és talpasainak jerem iádáit is meghallani. Közben egyre hangosabb a fohuvabohu.

Mikor lesz hát már a világ jó ? Mikor jön el az alkotók jó világai1 Most még mindig a közöffesben élünk, a trianoni sebek, a fasizmus által sújtva, a holocaust által megalázva és megbélyegezve és mindétig a magyar monolitikus szemlélet által elszegényítve és a szellemben m egfogyatkozva, s ezek után Európa kapuján bejut­

va, mint szegény rokon, feltámadási reményünkben megfogyatkozva várjuk a jószerencsét. Dum spiro spero.

Az én sorsom a támogatottságom eredőinek az összegzése. Hatvanéves pályám, mely soha nem volt dia­

dalmenet, mindig támogatottságom resultációja volt, és marad. Kik voltak az utamon a támogatóim, ki volt és mi volt nekem jó , és mi az, ami nekem jói* Rudnay mester nekem nagyon jó volt tanulóéveimben. Csodála­

tosak voltak a korrektúrái, özönlöttek más osztályokból szerdán és pénteken meghallgatni őt, mert nemcsak beszélt, a rajzolószénnel bele is rajzolt a növendékek rajzaiba. Néha szinte szétrobbant a széniron az Ingres papíron, mire a nevetés is kirobbant. Csak utóbb tudtam meg, hogy ő is január 9-én született, akárcsak én.

1878-ban a felvidéki Pelsőcön látta meg a napvilágot, s nemzetközi tekintély vált belőle, spanyol nagydíjat is kapott, lizian , lintoretto, liepolo festészete mellett a spanyol Goya is nagy hatással volt művészetére, színei és témái a magyar nép kincseit gazdagítják.

Nesztoromnak és atyai barátomnak tartom tanári diplomám megszerzésétől, 1947-től mind a mai napig dr. Baránszky-Jób László esztéta-filozófust. 1897-ben született. Imádták őt gimnazista növendékei, hiszen él­

mény volt minden tanítási órája. A reneszánsz embereszményt és a totalitás szellemi kincsét sugározta, lékely Zoltán, Szabó Lőrinc és Illyés Gyula fenomének barátja volt, és ő is mint a Szent István társaság alelnöke a fáro- szok fényét sugározta, fia t lux! Igen, fényadakozó volt ő. A leánytanulók rajongtak érte, és később a világ minden tájáról küldték neki hódoló leveleiket. Esztétika könyve maradandó érték, barátságunk örök emlé­

kem. 1 ihanyban volt nyaralója, itt nyitotta meg kiállításomat. Megnyitójának címe: Schéner Mihály mítoszai.

Et fugif irreparábile tempus! Es helyrehozhatatlanul rohan az idő! Húszéves koromban kezdődött a barátsá­

gunk, és ma 83 éves múltam, a Párkák még fonják életem fonalát, érzem, hogy Laci bácsi a mennyekből örök­

ké mosolyog rám.

tanulmányaim befejezése után, 1947-ben rögtön állást kaptam az aszódi evangélikus gimnáziumban, ahol közép- és általános iskolai tanárként rajzot és művészettörténetet, valamint ábrázoló geometriát tanítottam.

(Id ejárt kollégiumba 1835 és '38 között Petőfi Sándor.) NEKOSZ-tanfolyamot is végeztem. Időközben tagja lettem az 1950-ben alakult Képzőművészeti Alapnak, képzőművészeti ambícióim érvényesítése is a fővárosba vonzott. Miután 1951-ben eljöttem Aszódról, csaknem tíz évet hánykolódtam a pedagógia berkeiben. A pestlő­

rinci és pestimrei általános iskolában körülbelül hat évet töltöttem a tanári pályán. Nagy szeretettel, hálás szívvel emlékezem ezekre az időkre, mert nemcsak mint tanárt becsültek meg, hanem képzőművészként is külön és kivételes megtiszteltetésben részesített a pestszentlőrinci tanács vezetője, lakács Árpád. Gönczölné, az Ady Endre utcai általános iskola igazgatónője őszinte szeretettel segítette festészeti tevékenységemet. Sa­

já t virágoskertjéból hozatott virágokat nekem, azokat festettem a rajzi korrektúrák után az osztályban, a ta­

nulók nagy örömére. Gyakran elmentünk a Cséri szeméttelepre, a hulladékhegyek közelében szerzett élményeket a gyerekek szabad rajzokban dolgozták fel. Hálás vagyok azért is, hogy az iskolában két alkotói szabadnapot kaptam.

Akkoriban a gyárak patronálhatták és anyagi támogatásban is részesíthették a képzőművészeket. Novák Györgyné, a lőrinci pamutfonó párttitkár-igazgatónője nagy szeretettel segített engem, és lehetőséget kaptam tőle arra is, hogy a műhelyekben konstruktív festményeket készítsek. Ezek a művek 69-ben, a Csók Galériában rendezett kiállításon is szerepeltek. Emlékszem, hogy a gyári munkások és a tisztviselők harmonikusan éltek együtt, s ez kisugárzott az én munkásságomra is. Váratlan és életre szóló élménybe csöppentem, amikor 1956.

október 23-án a VII. kerületi Dohány utcai albérletembe igyekeztem, s a forradalom kellős közepében talál­

tam magam.

12

Ötvenhatban búcsút mondtam a tanári pályának, lehetőségem nyílt arra, hogy az akkoriban alapult Képző- művészeti Alapba képeket küldjék, ekkortól már független művészként tartottam fenn magam, ily módon a tanári fizetés többszörösét kerestem, elindulhattam a művészek szabad és rögös útján. Ezzel elkezdődött az egyéniségem keresése is. Azóta úgy érzem , hogy csak az Isten parancsol és vezet az utamon. Ot szeretném szolgálni, és am it tőle kaptam, magam is igyekeztem alakítani a hibáim állandó javításával.

íme itt vagyok 2005 júniusában Népem előtt, mint kétkezi talpas képzőművész, és úgy érzem , most már mindennap fel kell támadnom, mert elrohant az idő, és sokat elpazaroltam , elhullattam belőle. Ráadásul még most sem ismerem magam, ezért hát: Nosce te ipsum! (Szókratész) Magam keresem, de nem jó , ha mindig ugyanazt.

Szekvencia: Az ugyanaz az ember életútján mindig más.

Szekvencia. A "mindig m ás’' nem fejeződik be, és nem is fejeződhet be a művészetben, hanem valahol ab­

bamarad. Példa erre Leonardo művészete.

Szekvencia: Keressük az isteni tökéletességet, de az emberi rekreáció nem az Isten omnipofenciája, hanem egy vágyakozás az isteni iránt.

Szekvencia: Csak a cezaromán despoták, népvezérek ám ítják magukat és bolondítják az emberiséget isteni hatalommal.

Két ilyen kataklizm át már én is átéltem , és félek, a szemünk előtt látható Közöttesból nehogy egy harma­

dik is megszülessen, s az emberiségnek még azt is el kelljen szenvednie. Ez már sok lenne nekem is, nem is é l­

ném már túl! Vagy három a magyar igazság?

Pályaívemet az itt közölt életrajz, mint írásos addíció foglalja össze, am it nem is én írtam , hanem átéltem , miközben állandóan hibáztam , hogy magam lehessek, de magamtól is szöknöm kell, így útközben és festés közben érzem a legjobban magamat. Mivel egyre több vagyok és batyum súlya is nyom, egyre kevesebb leszek.

Néha ez a kevés is íáraszf már, mert sok! Végül is, ami olyan kézzelfoghatónak tűnt, az nem is volt olyan egy­

értelműen kézzelfogható expressis versis és versibilitas sem, mert TITOK. De m ilyen ió lenne a TITKOK TUDÓJÁNAK lenni.

1969-ben nyílt meg, ugyancsak a Csók Galériában a második kiállításom , a szeretett igazgató, Magyar Éva segítségével. Nagy barátom, a költőzseni Juhász ferenc mondott megnyitóbeszédet. A Képcsarnok Vállalat egy­

re többet segített anyagi és szellemi jólétem kialakításában. Vezetője, Török Béla ma is jó barátom. A Képcsar­

nok Vállalat 1956-tól, megalakulása óta hosszú időn át úgyszólván az egyedüli támogató és értékesítő szervezete volt a képző- és iparművészeknek. Zseniális találm ány volt, ügynökgárdája nemcsak országunkat telítette az alkotásokkal, hanem az ARTEX vállalaton keresztül külföldre, még Japánba is eljuttatták a műve­

ket. Eletutamon a Szinnyei Kollektíva volt az a központ, ahol a műveinket hetente begyűjtötték, és az ügynö­

kök országszerte értékesítették azokat. Ma is hálásan gondolok Szilárd Vili bácsira, az igazgatóra Képgyűjteményének és antikvárium i kincseinek országos híre volt, például két Kokoschka-képpel is büszkél- kcdhetctt. Vu! bácsi kedvence lettem, jóakaratának számtalan gesztusát sugározta rám. Idős korát meghazud­

toló aktivitása bámulatba ejtett. Zsidó származása m iatt már a numerus dauzus idején inzultációk érték de az Isten megmentette ót a holocausttól. Sugár Gyula m ellett Balogh Ervin jó barátom volt még a Szinnyei Kol­

lektíva másik favoritja. Sok szép emlék idézodik fel bennem ezekből a cudar időkből

A világháború, a német okkupáció eseményei egész Európát feldúlták, sót a német tengeralattjárók New York előtt, ante portas voltak, Afrikában is dúlt a sivatagi háború. Inter Arma silent musae. Háborúban hallgat­

nak a múzsák. Márpedig égen, földön és tengereken dúlt a háború, az új fegyverek messzebordó pusztítást idéztek eló, Mars isten és a német fasizmus nem kím élt senkit és semmit, nagy hekatombája volt ez a világ né­

peinek. A magyar nép is áldozatul esett a német inváziónak, ráadásul Hitler csatlósának szegődött. 1944. októ­

ber 13-án kudarcba fulladt Horthy elszakadási törekvése, tábornokai cserbenhagyták.

En sem kerülhettem el országunk újabb válságát. 1944 októberében behívtak katonának, mint más főisko­

lai hallgatót és egyetemistát. Már a gyalogsági kiképzés idején ráébredhettem a rettenetes szégyenletesen fel­

szerelt magyar katonaság minden nyomorúságára. Vagy negyven folt volt a kiképző zsávolyruhámon, és a mogyoródi sátortáborban mindenünket ellopták. E processzusba végül kénytelen volt mindenki bekapcsolódni, valam it, például sapkát vagy zubbonyt visszalopni. A nyomorúságot fokozta a ludovikás tisztek embert nem is­

merő kegyetlenkedő drillje. Az én "jobbik lábbelim" három számmal nagyobb volt, mint a bal, rövidesen ba­

kancsfeltörést kaptam, s ez, ami nagy balhét okozott nekem, később isteni segítségnek bizonyult. Kórházba kerültem, s míg odabenn lábadoztam, az alakulatomat kidobták a keleti frontra. Az oroszok egyetlen hét alatt feldarálták az egységet. A kórházból Jászapátiba, a fogatolt tüzérséghez kerültem. Itt jobb sorsom lett, irodán dolgoztam, és hozzájuthattam a menlevelekhez. így menesztettem magam az ismeretlenbe, vagyis megszök­

tem. Az Epreskertben bujkáltam, az egyik romos pavilonban. November 13-ától a Gestapo a velünk szemben lévő épületbe költözött, több zsidó menekülttel együtt vártam a szovjet felszabadító hadsereget. Isten kegyel­

méből (?) január 13-án az Epreskerthez ért a szovjet hadsereg első csoportja, fiatal katonákat láttam, akiket egy nagy bajszú törzsőrmester hajtott kancsukával a kezében. A Podmaniczky utca közepére parancsoltak ben­

nünket ágyút tolni a tűzharc közepette. Ezután még legalább tízszer kellett megszöknöm a malenkij robot, a kicsi munka elől. Akiknek ez nem sikerült, azok kisvártatva a szovjet Gulagokban folytatták életüket, akik nem haltak meg, négy-öt év múlva esetleg hazajöhettek.

Miért is foglalkoztam ennyit Mars istennel és miért nem a művészet múzsáival vagy a clarisokkal vagy Mi­

nervával és a baglyával? Mert a háborúban alakult ki bennem az a félelemből eredő elszántság és az ebből származó gyakorlatom, hogy mindenhonnan megszököm, ahonnan úgy érzem, meg kell szöknöm. Vajon a mű­

vészetem szabadsága sarkall erre, vagy az istenadta humánum iránti vágyam és a kegyetlenkedések durvasá­

gai indítanak erre? Netán az üres beszéd a pulpitusokról, amikor nem száll fel a szellem madara az Isten felé..? Mint magyar állampolgár és mint alkotó kérdezem: Mit ér egy olyan hazában lenni, ahol az ember nincs OTTHON? Petőfi talpra, magyarl-ja most is aktuális. Válságban vagyunk. Annyi a magyarkodás, és túlteng a tukmaduma. Az én életszekvenciám az volt és maradt, hogy az alkotások manifesztálják legjobban kilétünket, hitünket, vallásunkat, tiszteletünket és szeretetünket. Ha nem szerethetjük magunkat, hogyan adhatunk má-

soknak szeretetet? Márpedig mindenki csakis abból adhat szeretetet, amennyije van neki. Akiben nincs szere­

tet, az ne adakozzon! Mi hát a Művészet? Szeretetadakozás!? Érdemes a Művészet a Szépség és az Igazság szolgálatára? Meggyőződésem, hogy a Művészet tükröző fénye, emanációs sugárzósa által szolgálunk és szol­

gáltatunk, ezért a költemény, az írás és minden, ami alkotás, a legautentikusabb m ilétünk és miben létünk demonstrálására. Quod demonstrandum erat gloria patriae suamus.

Hatvan év után visszatekintve elmondhatom, hogy pályám nem volt diadalm enet. Alkotásaim batyui háta­

mat és agyabugyámat is terhelték, egy időben újból és újból feltették bírálóim a válasz nélküli kérdést, hogy a sokféléből melyik az igazi, m elyik vagyok én? A sokfélével így saját gondjaim is megsokasodtak, mégis az a meggyőződésem, hogy nem szabad szim plifikálni a sokfélét, fzú tta l beismerem, bú'nbánattal állapítom meg, hogy mindig magam voltam az oka annak, hogy nem feleltem meg. fontos m érföldkövet jelentett a 83-as mű­

csarnoki kiállításom , a Műcsarnok összes terme rendelkezésemre állt, hogy bemutassam művészetem életfáját.

A tárlatot 5o ezren tekintették meg, az utolsó napon meglátogatta a kiállítást Aczél György is. Vállam ra téve a kezét, megbocsátó tekintetét rám függesztve mondta: "Jól van Schéner elvtárs, csinálja csak a kis lovacskáit, de tudja, hogy mit kellett tartanom a hátam a szovjet elvtársak előtt a maga müvei m iatt."

Sokfélét termő életfám alatt nagyon sok támogatóra találtam . Hálával és szeretettel em lékezem meg a legegyszerűbb segítőimről, akik a mindennapitól a legkülönlegesebb gondjaimban is segítettek. Minden transzventálódik az életben, és a művészet sem csupán I art pour I art, hanem tükröződése valam inek, ezért publicitás is. A beérkezett művészek elhivattatása és meghívásai sokasodnak, és ahol ott vannak, nemcsak f iz i­

kai valójukban kell jelen lenniük. Ott kell lenniük testestől-lelkestől, a test pedig - m int tudjuk, és én is tudha­

tom, mert most példának okáért 83 éves múltam - rom lik, nekem is mindennap fel kell támadnom. Nincs olyan nagyszerű gép vagy vasból készült szerkezet, mint az emberi test! 50-60-70-80-90 évig is működik.

Hát nem az ember van vasból? Becsüljük meg hát ezt az isteni adományt!

Tekintsék soraimat töldi létem barázdáinak, amelyekbe mint a földművelő paraszt magokat vetettem, s amelyekből szép termést arathattam és sok boldogságot takaríthattam be. Sokan és sokat segítettek a kaszá­

lásban és a kévekötésben is. Most, a nagy aratásom idején fogadják hálámat, amiért együtt voltak velem, és én velük lehettem. De írásom sorai nemcsak hálaadorációk, szeretném, ha piros színű szőnyeggé válnának köny­

vem lapjain, azon a grádicson, amelyen segítőimet felvonultatom. Hiszen nem akárkik ók a magyar firmamen- tumon, hanem sugárzó fényadakozók a mai frakfált, pártoskodó gyűlölettől terhes, szeretetadakozás nélküli világban.

Következő soraimat utolsó előtti vacsorának tekintsék, melynek mintaképe Leonardo Utolsó vacsora című festménye. Az én betűkkel rajzolt képemen olyan személyek is szerepelnek, akik már nem élnek, de müveik­

kel ők is itt vannak közöttünk, tehát együtt van a mennyei fogadóson a natális és a posztnatális. Együtt lesz, ami elmúlt és ami most is él, ami bízvást megmarad abból, amik voltunk, és jelen lesz a jövő titkában rejtőz­

ködő múlt, reménykedésünk a szebb jövőben.

Életem és munkálkodásom több évtizede számtalan szállal köt Békéscsabához. Dér László múzeumigazga­

tó diáktársam volt az 1930-as években, bátyjával, Dér Endre költővel egy osztályba jártam a gimnáziumban.

1978-ban négy műtermet épített a város a Jókai színházzal szemben, az Andrássy út 2. alatti épület harmadik és negyedik emeletén. Az egyiket felajánlották nekem. Ma is itt lakom, ha Csabára megyek, fizetem a lakbért és annak a sok zajos rendezvénynek az "árát", amit a sétálóutcán rendeznek, amelyek miatt, na és a közeli diszkóból dübörgő lárma, az onnan távozó részegek ordífozása, valamint a gördeszkások randalírozása miatt nem tudok sem aludni, sem élni. Mindezt - Békéscsaba díszpolgáraként - köszönettel kell vennem. De azt a so kját is meg kell említenem, am it Békéscsabán 1978-tól kaptam és amit ma is kapok, amire hálával fogok gondolni életem végéig. Itt említem hát fekete Zsóka tanácselnök-helyettes fáradhatatlan támogatását 1978 fáján és dr. Gally Mihály akkori polgármester, ügyvéd barátom ma sem szűnő segítségét ügyes-bajos dolgaim­

ban. Soha nem feledem, hogy '78-ban szorgalmazta a Meseház mielőbbi megvalósítását. A város megvette az egykori jómódú ttursán parasztgazda Békési út 17. alatti portáját, a rajta lévő két parasztházzal és kukorica- góréval. Ezeket Katsányi Pál építész barátom és Sisa Béla műemlékvédelmi felügyelő, építészmérnök segítsé­

gével a legszebb, leghitelesebb csabai népi építészeti hagyományok alapján restaurálták. A két házat a régi görög építészet mintaképének tekintem. Akárcsak Minosz királynak a krétai Knósszoszban lévő palotája, vagy Corbusier marseilles-i Modulor épületében, a két csabai ház is 2 méter 38 cm-es arányokat rejt magában. Na­

gyon jó itt élni, játszani, alkotni és mesét mondani. Számtalan kitűnő szakember gazdagította terveim szerint a parasztház belső berendezését. Középen, a volt konyha ma müveimmel hívja a gyermekeket, szüleiket és az ünnepekre érkező vendégsereget már 15 éve. Az utca felőli fabulatórium, amelyet tisztaszobának neveztek a

parasztok, most Mesemondószoba, az ablaknál a mesemondó trónszékkel, amelynek tám láján első királyunk színes olajfestésű, fába faragott domborművé és tanításainak szelleme inspirálja a székben helyet foglaló óvo­

dás és kisiskolás nebulókat, akiknek itt mesét kell mondaniuk. Milyen nagy élm ény számomra időnként betop­

panni ide! Lehuppanok a régi búboskemence patkójára, ilyen volt 83 évvel ezelőtt a medgyesegyházi szülőházam konyhájában is. Ma is szívesen elbújnék a kemence és a fal közötti sutban, de kinőttem belőle. Szí­

vesen visszarévedek a gyermekkorba, amikor nádsípot fújtam ... De már rekedtes a hangom.

A többi szobában is alkotásaim a berendezési tárgyak, egyben a gyermekeknek szóló játékpropozíciók. Lát­

ható itt 13, játékot ábrázoló törvénytábla, itt kaptak otthont a színes Viráglány-reliefek, am elyekhez Ágh Ist­

ván Kossuth-díjas költő barátom írt verseket. Csodálatos költői világával elvarázsolja az ember fiá t. több verse a tankönyvekbe is bekerült. A Meseházban ékeskedik még több más játékfigurával együtt a Krumplinyomó hu­

szár népi instrumentuma is, amelyet Ágh István azonos címmel énekelt meg. így nyargalunk mi már immár 15 éve a Meseházban, nyomot hagyván arról, hogy vagyunk, voltunk, remélve, hogy az eljövendő korokban is m a­

radhatunk - általuk.

Varga Miklós és Králik János a meseházi bútorok, a tulipános láda faragásában, az ajtófélfák készítésében tüntette ki magát, az ezermester Kabody László, a Jókai színház tervezője, szcenikusa csodálatos kantárfona­

tot font színes filcből, aranyfonalakból és láncból. í z a műremek mindannyiszor előkerül az általam alapított Rotária-ünnepeken, használják a színjátszók, és ékeskedtem vele magam is az időközben készült portréfil­

mekben. Hálával tartozom Zsila Juditnak, Hovorka Zsuzsának és Kovács íd ifn e k , a színi stúdió fagyainak. A Dómján Edit-díjas Kovács Edit baráti közreműködésével több kiállításom m egnyitóját tette emlékezetesebbé.

Ide kívánkozik még a nehéz sorsú Vajda Márta szép csabai emléke is. Békéscsabához köt még a Rencz Antal fő ­ rendezővel való kapcsolatom, ő állította színre a Gyalogcsillag című ifjúsági színdarabot, am it Csukás István nekünk írt. Együtt dolgozhattam a csabai színházban kedves koreográfus barátom m al, Vásárhelyi Lászlóval is a Háry János színpadra állításában. En a darab díszlet- és jelm eztervezője voltam , elképzelésem alapján egy több méter magas emberi kéz tenyerén, dombjain és ujjhegyein játszódott a darab. Az ötletet magamtól, a Kézalbumomból ' loptam".

Számtalan kreatív lehetőséget kínált nekem Békéscsaba, a kreáció lángja 15 éven át lobogott, és nemritkán magam is a tűz csiholója lehettem Kecel és Miszlay színházi igazgatósága alatt. Szólnom kell a ruhatervezők­

ről is. Valach Marika és a többi varrónő, valam int a férfiszabászok a legmodernebb és a régi vágású holm ikat is el tudták készíteni, sujtásokat, paszomántos ruhákat terveztek, és egyik ruhaköltem ény sem volt pacuha, pe­

dig a Háry János és a János Vitéz jelm ezeit én a ruharaktár sutjaiban elfekvő hatzsáknyi ficm ből, a szabásnál kimaradt anyagokból terveztem. Méterszámra varrták össze nekem a vásznat a bársonnyal, a brokáttal, a ró­

zsaszín kombiné és bugyi simogató anyagaival. A francia király bugyogóját egy-egy csabai uraság, úrhölgy csipkés hálóköntöséből készítettük. így hát megszületett a mondriános geometrikus síkokból álló Háry János budoár. Lám, a szegénységből is származhat gazdagság, a puritánságból is sokat kihozhat az, aki használja az eszét és a fantáziáját, netán még a tudatalattit is. A színpadi deszkán mi is szegény gazdagok lehettünk, s a nézők is gazdagodhattak minden előadással.

A Meseház fennállásának 15 éve alatt sok szép ünnepet tartottunk a kukoricagóré előtt az árnyas udvaron.

Rotária Ünnepeknek neveztem el azokat az időszaki ünnepeket, amelyeknek a Tavaszcsengető Virágünnep, a Nyári Orömaratás és az Őszi Boldogságbetakarítás nevet adtam. Ez utóbbiból szárm azik e könyv címe is. De

tartottunk Mikulás- és karácsonyi ünnepet és Télmúlató Ünnepet is. Számtalan öltözetet terveztem, és egy egész albumot töltöttem meg a Mikulás-figurákkal. Szent Mihály napja évszázadok óta a betakarítás napja. Mi is akkor, Mihály-napon ünnepeltünk 2004-ben a Meseház udvarán. Az égiek is kedveztek a mostanság igen gyakran szeszélyes időjárásban. Hét ágra sütött a Napocska, és Héliosz Dionüszosszal karöltve volt jelen, a Me­

seházi Költők ünnepelték őket és nem utolsósorban a Mihályokat, Gally Misi barátomat és a kétkezi talpas kép­

zőművészt, vagyis engem. Aki által ünnepeltetve voltunk, aki az ünnepséget lehetővé tette, szintén egy Nem Akárki Mihály, mert ő a mi Istenünk földi kedvence, Simon Mihály, vagyis druszánk, Csaba mindenki által tisz­

telt és szeretett Tóakarója és Segítője, munkatársainak védangyala, s ha nem is Szent Mihály, de az ő seregéből jött. Csodálatos és boldog ünnepeink támogatója több mint egy évtizeden át. Nemrég nyugdíjba ment. Egy 2005-ben megjelent rendelet miatt kellett távoznia. A rendeletét kisvártatva megváltoztatta a minisztérium.

Nem írhatom itt meg, hogy miért nem kerülhetett vissza mégsem hivatalába ez a mindannyiunk által szeretett ember, akit munkatársai is visszavártak, s aki annyi jó t tett a gyermekkultúra támogatásáért, a költészetért, csodálatos ünnepeink létrejöttében felülmúlhatatlan érdemeket szerzett. A megkínzatások emlékét az idő el­

mossa, megkínzókat és gáncsoskodókat pedig megnevezni sem érdemes, mert ahogy jöttek, úgy el is tűnnek a Semmiben. De dr. Simon Mihály barátunk dicsősége soha nem múlhat el, mert gyermekünnepségeink fényében ott ragyog a szemekben, és lelkűnkben is tovább él, amit tőle kaptunk. Isten éltessen téged Misi barátom, és az Orbán legyél velünkl Végül azért felteszem a kérdést, vajon vége szakadt a Meseházban az aranjuezi szép na­

poknak, vagy folytatják utadat, vajon lesz követőd? Remélem, igen, s talán már itt dajkálja őt közöttünk a Janusz arcú Kronosz. Szólnom kell másik állandó támogatómról, a meseházi ünnepségek másik gyakori részve­

vőjéről, dr. Bereczky Loránd művészettörténészről, a Nemzeti Galéria főigazgatójáról is. Hivatala Budapesten a Várban, a magyar művészeti Parnasszuson van, a kupolából tekint a Dunára s azon túlra, a múlt dicső nagyjai­

nak reneszánsz szemléletével, szeretetének szómolatlanul adott megnyilvánulásával támogatja Békés megye népét. (Békési születésű.) A művészeti élet fárosza ő, boldogok vagyunk, amikor velünk van, és vele együtt érezhetjük itthon magunkat. A Meseházban számtalan alkotó találkozhatott a megye népével, a gyermekek­

kel és a pedagógusokkal. A költők személyes jelenléte, a saját maguk által felolvasott versek hatására a bol­

dogság fénye sugárzik a gyermeki szemekből, és még a szülők, a nagyszülők szemében is újra felragyog a gyermeki boldogság.

Művészetem nagyon fontos motívuma a maszk. Baráti társasággal, ismerősökkel több évben is voltunk a velencei karneválon. Busszal szoktunk menni, Kaszás Györgyi iparművész titkárnő vezetésével, s mindannyi­

szor boldog három napot töltünk a Szent Márk téren, a kanálisok városában, a gyönyörű Velencei Köztársaság soha el nem múló dicsőséges fényében. A karnevál megrendezése az 1250 körüli időre nyúlik vissza, a Signoria a város legfőbb ünnepévé nyilvánította, híre az egész világról vonzza a látogatókat. A maszkok mellett az el-

képesztő fantáziagazdagsággal készült, pompás kosztümök is elkápráztatják az embert, majdnem mindegyik egy vagyont ér. Háromfejú'karneváli figurát is láttam, különösen kedveltek a reneszánsz stílusú ruhák. A világ kortárs művészetét bemutató Biennálékra is el szoktunk látogatni. A hím eskó-m ozaik falú, csodálatos sze­

cessziós épületben lévő magyar pavilon a kiállítás dísze a Giardiniben. Velence még a tompább, fanyarabb em­

bereket is elbűvöli, különösen, ha még a gondolierik énekét is élvezhetik a Canal Grandén, vagy a kisebb riokon, melyek összekötik a velencei szigetvilágot. Vaporetton továbbutazva velem együtt mindig sokan cso­

dálják a tenger lagúnáit, lorcellót, Muránót és Buráno színes világát.

térjünk most vissza szép hazánkba, ami még megmaradt belőle nekünk! Annak is a keleti csücskébe, Békés megyébe, am it kedves régi, híressé lett barátom, Féja Géza Viharsaroknak nevezett el annak idején, a Horthy- rendszerben, amikor a parasztságnak még volt képviselete a parlamentben, élén az ellenzék nagyszerű vezé­

rével. így nekem is volt pártom. Én is parasztcsaládból származom, nagyapámnak 10 holdja volt. Szegény parasztoki Ma nincs a parlamentben képviseletük. Sajnálom őket és magamat is. Könyvem most a Volta-ív se­

gítségével átkapcsolom szülőfalumba, Medgyesegyházára, amely kb. 30-35 km-re fekszik Békéscsabától.

Nagy-Magyarország Arad megyéjének egy kis csücske, amely idekerült, Csonka-Magyarországra, a nagyobbik rész Romániában maradt. Innen szoktak átmenni az október 6-i ünnepségekre Aradra, ahol a m inorita atyák őrizték és gondozták a '48-as szabadságharc darabokra tört emlékm űvét. Anyám is aradi, ebben a gyönyörű városban és Máriaradnán éreztem gyermekkoromban, az 1925—30-as években a legjobban magamat. Mindig fájó szívvel emlékezem erre az időre. Medgyesegyházának régen 6 ezer lakosa volt, most 5 ezer lelket szám­

lálnák. Az itt élő parasztság szorgalmas, leleményes munkával olyan agrikultúrát alakíto tt k i, am ely paradig­

mául szolgálhat más gazdaságoknak, ahol rosszabb adottságok és anyagi lehetőségek közepette kell élniük a földműveseknek. Medgyesegyházán a dinnyetermesztés dicsőséget arat és jó anyagi körülményeket terem t. A medgyesi dinnye olyan jó és édes, hogy kamionszámra viszik Svédországtól Görögországig. Hála Istennek, szü­

lőfalumnak olyan polgármestere van, aki minden tudásával a falu népét segíti, ráadásul előre köszön minden­

kinek. 2004-ben summa cum laude jogi doktorátust szerzett. A neve Nagy Béla, aki a m agyarlakta, felvidéki Gutáról, mint menekült érkezett haza, vagyis ide haza, az odahazából. Olyan ünnepségsorozatot honosítottak meg Medgyesen, am ilyhez hasonlókat Olaszországban lehet látni, ahol egy-egy település a rá jellem ző termék által alakítja ki képmását. Medgyesen augusztusban már évek óta megrendezik a Dinnyefesztivált, ilyenkor napokon át tart a vigasság. 40 ezer vendég kíváncsi a m ajorettekre, a fúvószenekarra és főleg a dinnyéből fa ­ ragott kreációkra. Legutóbb egy 57 kilós dinnyepofa kapta a fődíjat, idomai engem a m ilói Vénusz tomporára, más néven popsijára em lékeztettek. Nem véletlen, hogy Medgyesen feltűntek a dinnyeszobrász-nyanyák. Őkeí is díjazták. Igazuk van, nincs olyan anyag, ami ne volna alkalmas a művészetre, itt a szobrászatra. Ez a nagy­

szerű gyümölcs még engem is m egihletett, és számtalan dinnyepofát és tökvigyorit rajzoltam , s abban re-

ménykedem, hogy a potrohos bíróval ér egy kis pipa-pupi-dinnye-zabi-áldással majd színdarab is készülhet egyszer a Dinnyetesztiválra. Csak vállalkozna már végre erre valamelyik kitűnő színdarabíró barátom, többen is elmennének dinnyecsösznek vagy dinnyetolvajnak a színdarabba, Bajnay esperes barátom talán áldást is mondana.

több mint 100 festményem és több konstruktív plasztikám Barna Sándor gyűjteményébe került, az ő töre­

kiben lévő birodalmának muvésztelepére. A csodálatos dombhátról körültekintve kitárulkozik a Balaton szép­

sége, sétálhatunk az ősi és istenadta természetben, az erdők és nádasok világában, vagy a hinták valamelyikének bakján ülve, az erdő kátyús útjain is trappolni tudó holland fríz telivérek által repítve a vissza­

vágyott múlt században érezzük magunkat. Az erdők sűrűjében, a lombkoronák között átszűródő napsütés tört fényárnyék foltjain haladva mintha az erdő templomában járnánk, mintha az üvegablakokon átsejlő fény játszadozna velünk és kísérne minket utunkon. Nincs is szebb romantikus élmény, mint visszalátogatni a múlt­

ba. Már csak egy faun hiányzik, aki a hátunk mögött ülve hétágú sípján furulyázna nekünk. Amikor utunkról visszaérünk, a lovászok m egitatják, megetetik, lecsutakolják a lovakat, az istállóban, mint régen, szegre akasztják a lószerszámokat. Minden itt van, ami régen szép volt, a régi időkben, amikor még nem volt autó sem. Itt újraéled barátságunk a lovakkal, akik jóban-rosszban, a háborúkban is hű barátaink voltak. Eszembe jut a magyar huszárok dicsősége is, ami a legkedvesebb témám. Equus. Mily sok emlékem van róla! Például Huszárik Zoltán film je, az Elégia, amely végigvisz bennünket a ló történetén, tíz díjat nyert el vele. Barna Sán­

dornak többször vendége voltam a művésztelepén, ahol fiatal művészeket fogad hosszabb időre. Ezen a mű­

vésztelepen alkotó munka folyik, a kert másik részéből iákolás, báránybó'gés, kecskemekegés, kukorékolás, disznóröfögés, gyöngytyúkpipogás hallatszik. Itt egy boldog oázis van, az ember, az állat és a balatoni táj ökonomikus együttélése, ahol mindenki érti egymás beszédét. Itt nincs rohanás, csak frappolás, játékos kerge­

tőzés, itt hajtás van, nem agyonhajszolás, kifáradás és kiüresedés. Itt mindennek és mindenkinek fontos szere­

pe van, amit ember és állat békés együttlétben tölt be, és talán az isteni szeretet bibliai fénye ragyog a szent tájon. Barna Sándor gyűjteményében Rudnay Gyula mester tíz műve látható.

Rudnay Nagybábonyban festette legszebb képeit. A bábonyi tájon a selymes lombú akácfák bólintanak fe­

lém, hiszen én ezt a tájat csaknem mindenütt láthatom, mert olyan magyar és olyan színű, amilyenekkel Rudnay mester festette a tájat. En is ilyen színekben látom a vidéket, amikor autóval visznek és nézem a réte­

ket, a magyar falvakat, az ólakat és a gémeskutakat. Láttam Bábonyban Rudnay kertjét és emlékszobáját, az elvadult parkban a hatalmas öreg körtefákat, amilyenek talán másutt már sehol nem találhatók. Es itt van az evangélikus templom is, amit gyakran megfestett, ahol az ő istenét imádta. Emlékek szárnyán haladtunk a ka­

nyargós kis úton és tapasztalhattuk, hogy a falusi emberek őrzik Rudnay mester emlékét, és még beszélnek ba­

rátságosságáról és jó szívéről. Nem messze van innen Zala, ahol Zichy Mihály múzeuma található az ő egykori

kastélyában. Zichy nemcsak kitűnő rajzoló volt, hanem nagy festőművész is, nem véletlen, hogy három cárnak is udvari festője volt. Kálmán Imre, világhírű operettszerzőnk múzeuma Siófokon található, itt volt szerencsém 2005 áprilisában kiállítani a 83 holocausttal foglalkozó festményemet kiállítan i, és itt volt szerencsém a mú­

zeumigazgató, Matyikó Sebestyén József társaságát élvezni, művészeti, irodalmi és Siótok történelmével kap­

csolatos ismereteit, szerteágazó műveltségét csodálni, tó barátom, nagyon megszerettem szellemének messze sugárzása m iatt is.

Körmendi Anna és Csák Máté világa

Nem könnyű azt a sokoldalú tevékenységet körbejárni, amelyet Körmendi Anna és férje, a műem lékvédel­

mi és gyakorlati teoretikus építész szakember folytat immár több évtizede. Fáradhatatlanul végzik egyedülál­

ló kultúrmissziójukat a képzőművészetek terén, am it rangos könyvkiadói munkássággal tetéznek. Nem könnyű a dolguk a gyakran változó és a kultúrát nem mindig értékén becsülő körülmények között. Az anyagi kondíciókról nem is szólva, mert nemcsak hogy nem elegendőek, hanem még meg sem kö zelítik azt, ami gróf Klebelsberg Kuno vagy Wlasics Gyula kultuszminisztersége alatt rendelkezésre állt, és ami ma is zsinórmértéke kellene, hogy legyen a kultúra támogatásának. A kultúrához is pénz, pénz és pénz kell, mert publicitás nem le­

het alkotások nélkül, és az alkotások sem lehetnek publicitás nélkül. Az alkotások útján nagyon fontos szere­

pet töltenek be a könyvek, mert azokon keresztül találkoznak az alkotók, a legautentikusabb művészeti írók és a clairvoyance gyújtók, tudjuk, hogy a sokoldalú és zseniális Picasso még 40 éves korában is nyomorgott, egy ízben arról számolt be, hogy a Bateau Lavoirban lévő albérleti szobájának kulcsát elvette tóle a tulajdo­

nos, mert nem tudta fizetni a lakbért, felemelkedésének útját az biztosította, hogy egy műgyűjtő felfigyelt rá, és ezután müveinek értékét a magaslatokba, művészetét a Parnasszusra em elték. F paradigmából is láthat­

juk, hogy a képzőművészet útja nem diadalmenet, évtizedek múlnak el, míg egy-egy alkotó az egyéniségét ki tudja alakítani, és azt a lexikális tudású művészettörténészek, akik ism ereteiket m onolitikus kultúrviszonyok között, az egyetem padjaiban szerezték, be tudják illeszteni előre elkészített lapjaik közé. Párizsban az Fcole de Paris létrejötte előtt a Nemzeti szalonban még az impresszionistákat is elim inálták, kidobták az 1870-es évek táján. Magyarországon is mindig monolitikus volt a szem lélet. A Horthy-rendszerben a Gresham művész- csoport uralta a terepet, ő volt a Nap a magyar művészet firm am entum án, az ő vélem ényük verdikt volt, am i­

nek nem is lehetett alterációja vagy appellációja. Kitűnő mesterek voltak a Greshamben: Szőnyi és az akkor a divat csúcsán tündöklő Bernáth Aurél, a szobrászatban pedig Pátzay Pál, akiről utóbb látjuk, hogy inkább az iróniájáról híresült el, mintsem a művei alapján. Barcsay mestert, aki kisebb volt náluk, Nyenyőkének nevez­

ték. Bálint Fndre, Kocsis Ernő vagy az általam is nagyon szeretett Gadányi Jenő nem is jöhetett számításba. Azt mondták akkor, hogy Szőnyi István művészete már 30 éves korában kiforrott, neki már nem kellett tanulni és változtatni, amikor Rómába kikerült, Picassót itt Magyarországon valószínűleg már a rózsaszín korszakában megkövezték volna, pedig ő legalább húszféle művészeti lusztrumon ment át. Mi változott azóta minálunk?

Sajnos a monolitikus szem léletet itt nem lehetett kiacatolni azóta sem, pedig van bőven pártoskodás, de az nem a másféle képviseletében nyilvánul meg, hanem ugyanannak az egyfélének az ellentétes rabulisztikájá- ban. íz é rt van fontos szerepe Körmendi Anna és Csák Máté vállalkozásának! Ők felkutatják hazánkban a sokfé­

lét, mindazt, ami már a ttorthy-rendszer óta feküdt el valahol, ami értéket sem kapott, mert nem is kerülhetett az értékelhetőség napvilágára. Körmendi Anna és Csák Máté kultúrm issziója ma már egész Magyar-

országot behálózza. A cipókról készült festményeim kiállítása Budapesten a Damjanich utcai palotájukban volt. Sopronban lévő kiállítóterm eik kincseit a szomszédos Ausztriából érkezők is megcsodálják. Kulturális te­

vékenységük dicsőségéhez hozzájárul féri fiuk, aki Németországban szerezte művészettörténészi diplomáját, tudását, műértő, ítélkező és értékelő, valamint nagyszerű szervező képességét én is nagyra becsülöm. Buda­

pesten, a Fáik Miksa utcában nyitott galériájuk még magasabb dimenziókba emelte, még rangosabbá teszi te­

vékenységüket, hiszen szinte egyedülálló létesítmény a fővárosban. Én Körmendi Anna és Csák Máté tevékenysége egyik kivételesen megtisztelt alkotójának érzem magam. 1999-ben adták ki a 60-as években készült müveimet a kitűnő francia tudású művészettörténész, Mezei Ottó elemzésével. Ez a könyv sokoldalú kibontakozásomat, párizsi utam hatásait értékeli. 2002-ben adták ki a művészetem teljességét bemutatni szándékozó trilógia első részét a festészetemről, teljes lesz pályafutásom 60 évének rezüméje az előkészület­

ben lévő másik két kötettel, amelyek szobrászatomat, grafikáimat is bemutatják, sőt, felmerült egy negyedik könyv kiadásának terve is, filozófiai elmefuttatásaimat, sokak által költészetnek nevezett írásaimat tartal­

mazná.

Virágok világában Murvay László galériájában

Pesthidegkút ékessége a Rozmaring tsz virágoázisa, melegházaiban és útjain sétálva tavasztól télig, téltől tavaszig virágcsodák nyílnak. Ilyen szépet és bensőségeset még nem láttam soha, mint itt, ebben az atmoszfé­

rában, ahol örök élet és örök virágzás van, ahol az emberi gondoskodás védő és ápoló kezei vigyáznak a szép­

ségre. Dombok és hegyek között, a szinte pillanatonként meglepetésként ható tájban fekszik az épületkomplexum, amely Senectus néven idős emberek otthona, védő- és szeretetháza. A megfáradt test itt feltámad a környezet láttán és a gondoskodó szeretet simogatásóban. Bevallom, különösen meghatott még engem az a terem, amely mór a bejáratnál meglepetést okozott nekem. "Schéner Mihály Galéria" - olvastam a címtáblán. Murvay László barátom jóvoltából az én festményeim, azaz színtloreszkáfumaim is helyet kaptak a virágok között. Gyermekkorom óta szeretem a virágokat, művészetemnek ma is fő témái. Azt hiszem, hogy a virágok az emberek boldogságát szolgálják. Érzékenységükkel, virágzásukkal szoros szimbiózisban vannak az emberrel, aki ápolja, öntözi őket és vigyáz rájuk. A szerető gondoskodást meghálálják. Ki gondolta volna, hogy az én műveim otthont kapnak a virágok között? Az én lelkem és szívem is virágozni kezd, ha itt vagyok.

Vágási István barátomról

Pista barátom amikor távol van, akkor is a közelemben vagyis velem van a mindennapok gondjaiban, ne­

hézségeiben, amiket mindig felold szeretetének leleményességével, praktikusságával és pragmatikus termé­

szetével. A helyzeteket nemcsak a javam ra fordítja, hanem minden előzetes gondolatával az én javamat szolgálja. Ő a prenatális, a távolban is és a jövőben is jelen lévő barát. István természetének alapköve ajóság, amelyet kiterjedt békéscsabai társaságában szüntelen gyakorol. Szereti a Szépet, így több évtizedes múltra te­

kint vissza nála a szépség iránti olthatatlan vágyakozás, még Czóbel Béla képeit is gyűjtötte. Én pedig elmond­

hatom, hogy sokszor a még meg sem száradt festményemet in statu nascendi megveszi. Olyan jó szívvel van irántam, de saját maga iránt is. Inkább mindjárt, in cito megveszi magának, nehogy lekéssen róla, és a másé

legyen. Bis dat qui cito dat - nemcsak magunkra, hanem másokra is érvényes a latin közmondás. Kétszer ad, aki gyorsan ad, ne legyünk hát kunktátorok, amikor cselekedni kell! Végtére is nem vagyunk politikusok. Vágá­

si Pistával szeretünk a magyar tájban vonulni, szeretek útközben lenni, a Volvojával karikázni falvakon, erdő­

kön és mezőkön, a békési, bihari, csongrádi és Bács-Kiskun megyei tájakon. Most kezdem igazán megismerni a még megmaradt magyar tájak szépségét, én innen nem vágynék el soha, még ha korbáccsal kergetnének, ak­

kor sem. több évtizedes pályám rögös útján azt kívánom mégis: "Parce Pater virgis!” Azaz: "Kím élj meg, atyám, a korbácsütéseidtől!” Nunquam tibi carminam dico, mert így nem tudok neked éneket mondani. Ne­

künk Pista barátommal már a hajnali 6 órai induláskor pirkad az agyunk, és játékos, szinte költői erudícióval új szavakat és fogalm akat találunk ki. Miért is játszunk mi a szavakkal? Mert - fp iktéto sz stoáiból idézek - ami nem tőlünk függ, azon úgysem tudunk változtatni. Ezért úgy gondoljuk, hogy játszani kell a szavakkal, hogy nevetve mondhassuk ki az igazságot. Legalább magunknak és magunk között vagyunk. így minél több vonulást kívánok még magamnak az életben Pistával és Pistának velem!

Schéner Mihály

Mókuskerék" úti kárpit

"Tuzhalól” úti kárpit

Árpási Zoltán

A krumplinyomó huszártól a győzelem ig

Itt a bicska, bugylibicska, / ingyen adja Miska bátyja, / vagyis SCNÉNER M. és TSA, / ha kinyitom , ha becsu­

kom, / tíz forint az ára! - dalolta Ágh István 1977-ben Schéner Mihálynak, fiát persze, hogy a Móra ferenc Könyvkiadó mesekönyvében, a Krumplinyomó huszárban. Amelyen akkor született fiam , majd a lányom is fe l­

nőtt. A versek és a Schéner-bábuk bűvöletében. Onnan ismerem a Mestert. Meg a Meseház udvaráról. Ahol össze­

trombitálta költő barátait, a köztársasági elnöknéf, valam int a legjobb m űvészettörténészeket és játszott.

Velük, azok vele, s mindahányon értünk. Közben bábui, a krumplinyomó huszár, a mákgubófeju kakas-huszár, a szamár-huszár, a lovak, a pásztorok, a Struga manó, a csepú'rágók és a pásztorkirályok benn a Meseházban táncra perdültek a boldogságtól, hogy ott bolondozik az udvaron.

Aztán itt az a tilm l Ahol kosztümbe öltözve lépdel, mint egy király. Kezében a maga készítette betlehem­

mel. Kalapban, a gyermekmesék királya. Korona helyett kalapban! Ki tudná utána csinálni? Ki ereszkedne le hozzá hasonlóan a mesék világába? Ki tudna, király lenni polgárként, mint ő? Senki.

Még nincs vége! A Táncsics Alapítvány Életmű-díjának átadása a Magyar Nemzeti Galériában. Megismételhe­

tetlen pillanat, ha a szeretetnek válla lenne, akkor magasba em elték volna. Nem csak jelképesen, valóságosan is. így maradt a jelképes felem elés. Az sem kevés!

Végül találkozások a műteremben. Rögtönzött rajz 2002-ben az INFERNO első oldalára. Szöveggel: "Árpási Zoltán jó barátomnak és gyermekkultúránk támogatójának, és most m int inspirátornak a kedvére. Együtt a Szépség igazságáért, a magyarok Istenéért és a gyermekekért, » a k ik a virág kelyhében van n a k«. Szívből:

Schéner Mihály (Miska) Az első mondat nem fontos. De a második! És az idézőjeles félm ondat, "a gyermekek, akik a virág kelyhében vannak — az igen! Azért a mondatért érdemes Schéner Mihály barátjának lenni.

Egy hónappal később újabb rajz, újabb szöveggel: ...hozzám mindig jöhetsz, tárva-nyitva az ajtóm , m in­

dig rendelkezésedre állok. (...) ...ebben a kakiban mi fogunk győzni, mert jobbak vagyunk."

Kedves Mester! Ott leszünk! Segítünk!