Schéner Mihály mindmostanáig megtévesztette nézőit. Már akit tudott. Elhitette: ő csakis a játék mestere, a mese tárggyá-alakítója, gyermekek kedvence - a világ szépségeinek em lékezetbe-idézője. Még ördögei is pajkos kéjencek, pénzeszsákok, szőrösszívű furcsaságok. Művei gyönyörködtetésre születnek, a szellem ünnepi pillanatai. Csakhogy akik olvasták aforizm áit, hallgathatták okfejtéseit, tudhatták, hogy ez a gyönyörködte
tést varázsló mester legelsősorban önmaga megfékezésének, elhallgattatásának, ördög-visszaparancsolásának művésze. Aki játé kait látta, mindjárt érezte: nagy művésszel áll szemben. És sohasem kérdezte meg senki: a huszadik században ennyire hitelesen lehetne csak játszani? Mert érezhették: mindez a jéghegy csúcsa. Épp ezért elfogadta: ez van, ennyi, köszönet érte.
De nézzük politikusán: Schéner ellenében tartott legtovább az ötvenes évek : elég volt neki, küzdelem nek, elfogadtatni imigyen játékos arcát, a filozófust meg sem kísérelhette. Pedig amögött ott áll a huszadik század minden keserves tapasztalata és egy nagyon művelt és szuggesztív szem élyiség szellemképe, Baránszky-Jób László sugallata. A játék a pokolból, a pokol ellenében virágzott ki életművében rengeteg szen
vedés és óriási műveltség ötvözeteként. Érdekes módon a politikai rendszerváltás először a mesélőkedv eufóri
áját hozta, műfajbővítéssel (film ekben szereplőként-inspirálóként való részvétellel), és csak utóbb, személyes rezignációja erősödésével érezte, hogy - lesz, ami lesz - kifordítja belső pokoli világát is.
Ha újabb rajzai létrejöttének életrajzi körülményeit kellene leírnom (és ezt is le kell írnom, mert a remek
művek születése mindig magával hozza a maga legendáját), egy sötét decembervégi estébe hajló délutánra emlékezem, amikor elém tett a lámpa fényénél műterme sarkában vagy kétszáz rajzot. A hideg télben a meg
előző hosszú-forró nyár, 1992. hat hetének termékét. Békéscsabán, elvonultan szenvedte végig. Hurcolta m a
gával utazgatva, javította-változtatta, » e lle tte « az újabb darabokat. Hangjában némi mentegetőzéssel, depressziójára hivatkozva, de szemében csillogó öntudattal, mintha mondaná: látod, ezt csináltam , ez is ben
nem van. Pedig épp akkor személyes csillaga a siker magasában állt, hetvenedik születésnapja országos ünnep
lésbe ment át. Csakhogy ő ezt az országot, immár az ő személyes országát is esendőnek érezte. Maszkok - mondja, majd félig dadogva folytatja: - , tudod, egyszerre a maszkok elő tti, alatti és utáni állapot... ezekben az emberekben (emberekben?) semmi küzdelem, tehetetlenek, már ellenfeleik sincsenek... valahogy...
olyan... üresek. Maszkok közötti állapot - ilyesmi címet is adnék nekik.
Magam épp akkor tanítványaim mal a műfordító Szabó Lőrinc ürügyén egy versfordítás értelmezésével bí
belődtem, egy Dante-pokol-f iadzással. loseph Conrad-kietlenségidézéssel: í . S. Eliot Ihe Hollow Mén című láto
másával, amelyet Szabó Lőrinc Üresek címmel m agyarított. El-elakadtunk, pedig kom mentárokat vettünk kézbe, tanulmányokat, Vas István, Rónay György, sőt Keszthelyi Zoltán fordítását-értelm ezését is. Szövege igenis egyszerű lenne, de az értelmezhetőség fénytörése, a konstruálásakor alkalm azott idézetszövegek il- lesztettsége más-más eredményt olvastatott az újabb és újabb rátekintéskor. Szóval elakadtunk. Eltettem
ma-gamban, mint azokat a verseket, amelyek magam számára nehezen nyíltak, már annyira ismertem, hogy tudtam kívülről is nagy részét.
f s most, amikor lapozni kezdtem az új rajzgyujteményt, önkéntelen indult a szöveg bennem, mondtam ango
lul, ismételtem ebben-abban a magyarításban, de leginkább a magam magyarázó-prózájában - ahogy éppen a rajzok kihívják belőlem a megfelelő részleteket. A mester mondja utánam a szöveget, fordítja ő is magyarra, cso
dálkozik, fényes szeme fogja az összefüggést kép és szöveg között. Majd hirtelen visszakozik: hidd el, én ezt a verset nem ismertem. Mondom: ez a szerencséd; amit csináltál, nem illusztráció, ez két szuverén alkotó hasonló, ''összeolvasható’' alkotása. Az "olvasat’' bennem állt csak össze, a véletlen müveként: ami izgatott, amikor ide
jöttem, azzal találkozom most, belőled keseruen-sugárzóan. Különböző korok, alkotói problémák - mégis itt, ebben a muteremsarokban véglegesen és mozdíthatatlanul összeállt az idő egésze. Ha könyvben megjelenik a végleges válogatás, ha bármikor kiállításon sorakoznak a rajzok eredetiben - mellettük el kell hangozzék, le kell íródjék az üresek szövege is. Nem ok-okozati összefüggésből, de valahogy lényegi azonosságuk szuggesztiójakén.
Schéner az a festőművész, akinek beszédmódja sem az ábrázoló művészet, sem az absztrakció. Olyan jellegze
tesen huszadik századi mester, akinek életművében a század újszülöttje, a műfajjá önállósult mitológia válik al
kotássá. A létezést sem nem hasonlatként, sem nem metaforaként nem fogadja be, hanem mint olyan önmagát ismétlő történést, amely minden korban jelen van, csak másként, más-más történetben válik elbeszélhetővé.
Schénernek a történelemmel akadt a legtöbb baja: hát kilépett belőle, megszüntetve azt. Nem vesz tudomást er
ről a voluntarista emberi konstrukcióról: őt csak az érdekli, ami leírhatóan megtörtént. Csakhogy ezeket a történetkéket nem fűzi egymáshoz, inkább egymásra vetíti. Így születtek az emberiség ősképei-mítoszai, és így rajzolódnak meg Schéner képzetei, tói szimatoltak körülte, botrányt orrontva mind az ábrázolással-üzletelők, mind az ellenükben a törvényeket kereső absztraktok. Fütyült ő mindezekre. A létezés mikéntjére ezekkel a magaszülte-örökölte-alakította mitikus alakzatokkal kérdezett rá. És ezek "nem felelnek, úgy felelnek’' (Koszto
lányi). Vannak. És bennük van Schéner, és beleláthatom magamat, másokat - történeteket, amelyek ismétlődnek örök visszatérésükben.
Az "üresek’' ott hajladoznak legújabb rajzain, mint a Guy Fawkes Day szalmabábui, melyeket az angol törté
nelem sikertelen parlament-robbantóira emlékező játék végén eldobnak, tűzre vetnek, elfelejtenek a november 5-i angol népszokás játékos kellékeiként. A tragikusnak indult "üres’' kaland a népi játékban él már csak tovább. A történelemből kihullott alakjátéktiguraként "funkcionál’' a jelenben. Eliof a Dantén, loseph Conradon edzett in
telligenciával ránézett, mint szigetországi jövevény ezekre a figurákra, és már indulhatott a vers-mítosz, amely évezredek történeteit gyűjtötte egybe, amint a frissen-látott szalmabábuk panaszát vélte hallani. Schéner is a já tékból érkezik, hogy ezekben a nehéz hetekben a madárijesztők örök ürességében élje mítoszivá a kiüresedés, a döntésképtelenség tengő-lengő állapotát.
1925 és 1992 - lehet-e a két korszak között összefüggést találni? Ne is keressük! Az alkotói helyzet telelhet meg egymásnak. A keresztút a Waste Land (122) és az Ariéi Poems (az első darabja, a Journey ot the Magi az 1927-es dátumot viseli) között. Mélység és a magasság ütköztetése. A ttalászkirály-Parsifal drámai sebesültsége és az evangliumi ihletettségű dalok közötti depressziós átmenet. Ahonnan visszatérve már nem lehet ugyanúgy élni: megváltozott az ember, a korábbi megszokott környezet idegenné válik: az ugyanaz már nem jelentheti ugyanazt: "Visszatérünk a helyeinkre, ezekbe a királyságokba, / de többé nemigen fértünk össze, a régi rendben, / az idegen néppel, amely két kézzel kapaszkodik az isteneibe. / Másik halált szeretnék. (Mágusok utazása).
"Akik szemük előreszegezve / keltek át a halál másik Királyságába" azok számára a pokoljárás egyik állomá- sa-látványa az "üresek" világa: "nem úgy emlékeznek ránk - ha egyáltalán - mint / elveszett, erőszakos lelkek- re, hanem / mint az üres emberekre ( a kitöm öttekre." "A mélypont ünnepélye "ez a pillanat, mint ezt Pilinszky költői helyzete is meghatározza: a feltámadás előtt, "a harmadik napon" amikor "a legnehezebb" hogy egy má
sik magyar költőt, Juhász ferencet is idézzem. Benne a dialógus a versben: egyszerre íródik a pokolraszálló szem
szögéből, aki távozván diadallal emelkedik az Ariéi dalok magasába, és ugyanakkor a pokolban tengődő értelmetlen létre horizontjáról: "Vakon, hacsak / fel nem ragyognak újra a szemek, / mint az alkonyi halálország / örök csillaga / és százlevelu rózsája / egyedüli reménye / az üreseknek."
A mű egyszerre írja le a megítéltséget és az ítéletet, ugyanaz a kép kettős állapotot rögzíti: a mozgás, a "vak változás hazárd reményé” -t (Szabó Lőrinc) és a mozdulatlan langyosságot, a tehetetlen "kiköpöttséget". Nem kétféle embertípus romantikus szembesítése ez, hanem a valaha egyetlen ember más-más arculata. Ugyanaz az ember-jelenség - más-más horizontról tekintve. Es a műben magában ezek a horizontok "olvadnak össze". A bár
minemű "Istentávolság" kárhozottsága úgy jelenik meg, hogy ugyanakkor a leírásban érzékelődik a "szállá alá poklokra, harmadnapon halottaiból feltámadó" katartikus ereje is. A mítoszok összeolvadása által.
Mert ezek a mítoszok, az Eliotéi is, a Schéneréi is önálló teremtmények: improvizációk a népi játékok és a kultúrszimbólumok vándormotívumaira. Schénernél eddig inkább csak a népi ihletettséget vették észre, a mézes
kalács-figurákat, a bábos leleményeket. A teljes kultúrkincs arányos beszüremlését elkendőzték a látványos-játé
kos mozzanatok. Mostani sorozata megtartva-mégis-elveti a maszkokat, a velencei karneváldíszleteket, itt most már a nagy grafikushagyomány újjászületésének lehetünk tanúi. Az igazi példa és mester az a Dürer lehet, aki a mítoszt saját rajzos invenciójának vetette alá, és végül új mítoszokat kreált ezáltal. Schénert ez a sugallat szaba
dította fel: a maszkok ráforrnak az emberre, aki elesettségében-mefamorfózisában-vedlésében ráismer saját
"patkány"-létére is, menny és pokol között meghatározatlan lényként tengődik, hogy kihívja végre ezáltal ön
magából önmaga megítéltetését. Mint a fiatal Szabó Lőrinc Eliot versével szinte egyidőben megírta a Súlyos fel
hők című versében: Árnyak, a némaság fegyencei / vagyunk; s nézzétek csak, barátaim, / arcunk mennyire álarc!... tétován / lengünk a szélben."
A rajzok a rettenetes, elhiszem, de így igaz" horizontjáról indulnak - és tartják is ezt a szintet mindvégig. A bennük mégis feszülő drámai erő egy másik horizont sugallatát lopja ugyanakkor ebbe a világba, "form átlan alak, színtelen árnyalat, / bénult erő, mozgásnélküli gesztus" a "tém a", de a megvalósítás: form ált alak, színes árnyalat, épülő erő, mozgásra kész gesztus. A maszkos alakok (akárha a maszk felvéfel-rátéfel előtt is avagy után) önmagukban: üresek. Ez volt a kihívás Schéner Mihály számára. De az alkotóművész éppen ezzetaz üresség- gel vívott meg. Mint a mesebeli sárkánnyal. Csakhogy itt nincs mese, nem lehet sárkány. Itt vérre megy. Az "üre
se mitikus jelenlétét kell az alkotás szabályainak ellensúlyozniuk: a művészi felm utatás, a megtormáltság - Illyés szavával - egyben "győzelem-vevés... a poklon is".
Magyar Napló, 1993. szeptember 17.
Kabdebó Lóránt