A Műcsarnok öt hatalmas terme zsúfolva az alkotásaival. Nemcsak a falak. Maga a tér. Mindjárt a bejárat kedvenc figurái sorfalai között: fából faragott monumentális nyugalmú pásztorai jobb kézről, balról színes mesefigurák hosszú sora. A bejárattal szemben lévő fal egész hosszában pedig a négy és fél méteres "ökrössze
kér' fenséges nyugalma. Mintha egyetlen fából lenne kifaragva. De hol van ekkora törzs, ilyes vastag? - Szerte filigrán fémfigurák csillogó acél vonalritmusa. - A termet spanyolfalak szelik át, rajtuk odalehelf álmok, szín- harmóniájuk, vonalritmusuk iriggyé tehetné egy Chagall, Matisse vagy ttartung formaérzékenységét. Igen, a háromét együtt. - A kutyafáját! - csettintenének, ha tudnának magyarul. Viszont ezek a francia színálmok magyarul beszélnek: Dorottya-vázlatok. Fej nélkül, kéz nélkül lebegnek a síkon, a teretlen térben. Szemben a Moore és Medgyessy formanyugalmát árasztó vaskos ökörszekérrel. S ez a légies finomság és ez a robusztus nyerseség, súlyos realistái - tölgyfa! - egymásnak testvér rokonai, nincs stílustörés ebben a vásári tarkaságban.
Fz a varázslat.
Élet tölti be a termeket. Vásári nyüzsgés és templomi áhítat. A hatalmas tömeg megilletődött csendben fél karéjban várja a megnyitó elhangzását, hogy szétszéledhessen, megfüröszthesse szemét ebben a pazar forma
világban, amely derűsen és egyben ünnepélyesen tekint reá körös-körül. Középütt háttal az ökrösszekérnek, s szemben az ünneplő közönség fél karéjával, ott áll már a szertartás főpapja, Juhász Ferenc, maga is varázsló, varázsszavak mágusa, a fővarázsló, kezében az imaszöveg. De hol késik a mester, ennek a különös, tarka s mégis fenségesen nyugodt álomrealitásnak az életre varázslója, az alkotóművész. Jócskán elérkezett a meghí
vón hirdetett megnyitás ideje. Juhász Ferenc a törvényszabó mesterek fegyelmezett és fegyelmező tekinteté
vel néz körül, ő maga nem tartozik a pongyola várakoztatok közé. De nem lehet őt magát sem várakoztatni.
Körül kell nézni, hol lehet az ünnepélyes megnyitó főszereplője. Megártott neki a lámpaláz, elkésett? - Meg
esik az ilyesmi. - Szinte érthető lenne ilyen gigantikus erőfeszítés után. Nemcsak mindennek a létrehozása, megteremtése, egy új világ teremtése után, hanem mindennek az ide összehozása, elrendezése, bármilyen k i
tűnő segítség mellett is, s általában a muzeális Műcsarnok szentelt óvatosságának az áttörése, megnyerése e különös eredetiség, még csak nem is formabontó, de egyenesen förvényszabó szuggesztív világa számára. Egy
általán nem szokatlan, hogy a maratoni futó összerogy a célnál. Utána kell nézni, hol lehet, mi történhetett vele. Mégis, felsorakozott már az ünneplő közönség, középütt a köszöntő szöveggel az, aki ünnepi fényt köl
csönöz puszta megjelenésével is bármely kulturális eseménynek, s nem tud megszólalni ajkán a szó, mert nincs akit köszöntsön. - Kezd kínos lenni a helyzet. - Fszembe jut a Csók-galériabeli "háromkalapos" kiállítás ideje, amelyet szőröstül-bőröstül megvett egy műgyűjtő angol lord, és Londonban Archipenko szobraival együtt á llí
totta ki azután az anyagát. Mindez értetlen, lesújtó hazai kritikák után. Nem csoda, ha Misi barátunknak meg
szédült akkor a teje, a kritikák okozta megtántorodós után megnőtt, duzzadt az önérzete, sőt a zsebe.
Odaintett hát egy taxit: - Nagymarosra! - Nova kérem? - kérdezte a jámbor gépkocsivezető, azt hívén, hogy nem jól hallott. Nagymarosra - ismételte meg Mihály barátunk csendesen, mintha ez az úti cél innen a
Ferenci-ek teréről a legtermészetesebb lenne. - A sofőr fejet csóvált, megnézte kissé magának a némileg illum ináltnak tűnő, de ilyen formában is tiszteletet parancsoló pasast, és mintha csak a lovak közép csapna az ostorával, így sóhajtott fel: - Hát gyerünk. - így volt képes Misi akkor eltűnni tűrhetetlennek érzett pesti, hazai környezeté
ből, ekként "disszidált" Nagymarosra, Zsellyére, Kenésére, Füredre s gyakorta a szívének oly kedves Nagyvá- zsonyba, a Kinizsi-vár falai közé, olykor tihanyba, szerte a hazába, a Balaton, a Duna m ellé, az emberek közül. A kudarc és siker egyaránt megrendítette a hitét nemcsak önmagában, s az emberekben, de bizonyos mértékig a festészetében magában is. Ha mindez lehetséges, hol itt a m érték? - De azóta sok idó telt el, az 1964-es Grosvenor Galery után 1978-ban a Mail Galleries ugyancsak Londonban; közben Amsterdam, Hamburg, Berlin, Varsó, a magyar vidék kiállítóterm eiről nem is szólva: Kaposvár, Vác, Békéscsaba, Nagykanizsa, Cegléd, Pécs, Szeged, Hajdúszoboszló, Eger, Kecskemét, Balmazújváros, Veszprém, Aszód, Komárom, Zalaegerszeg, li- hany, Dunaújváros. Nagy László verse, s végül a Munkácsy-díj is - messze jutottunk a szkizotim elszigetelődést inspiráló "m űkritika" áldatlan korszakától és annak hatásától, amely indokolná a közönség, a közvélem ény elől elbújást. - Igen - mondta valaki - , itt van a szomszéd teremben. S csakugyan ott állt békéscsabai hívei kö
rében, s kezében a kiállításkatalógus egyik példányával: "dedikált". - Ami nem kevesebből állott, mint hogy minden egyes odanyújtott katalógusba egyetlen vonallal népi ornam entikájú babafigurát, jellegzetes Schéner-figurát rögtönzött golyóstollával. - Meg kellett várni, míg egyik ilyen figurának a vonala véget ér - szerencsére ez alig egy pillanatig tartott - , s akkor tapintatosan megérintve a vállát magához téríteni az " a l
kotás" révületéből: - Feri már türelmetlenül vár rád. - Rákattantotta a golyós tolira a kupakot, zsebébe tűzte, és még mindig a rajzolás derengő révületében, de szaporán megindult a reá várakozó ünnepélyes gyülekezet
hez. Szerényen mentegetődzve üdvözölte az őt nagyon is jól ismerő és így az egész jelenetén jó t mosolygó költőt, kissé rendbe szedve öltözetét kihúzta magát, s helyet foglalt közte és a Csabát képviselő tanácsel
nök-feleség között, rezdületlen arccal hallgatta végig a művészetéről szóló szárnyaló m éltatást, nem külön
ben az utána felcsattanó fergeteges tapsot. - A csabaiak hatalmas jó féle csabaiakkal megrakott kosárral fejezték ki ragaszkodó szeretetüket, a tanácselnök felesége pár keresetlen üdvözlő szó kíséretében nyújtotta át a virágcsokrot. Az ünnepelt a jó féle csabaiakkal megrakott kosarat azonnal elhelyezte a háta mögött álló szekér faragott ökreire - a megnyitó közönségének nem kis derültségére. Megszólaltak a csabai kvartett népi hangszerei, a közönség szétszéledt a termekben, egy csoport ismét megrohanta az ünnepi alkalom ra szokat
lan gonddal öltözött, még szakálláf is szoanyírozottan körülnyíratott, mindenképp disztingvált átlag úriem ber benyomását keltő, kelteni akaró, varázslót, aki nem éppen magas termetével jóform án eltűnni látszott így nemcsak művei, de immár tisztelőinek is hatalmas tömegében. A szőkébb baráti kör tagjai a megnyitók szoká
sa szerint bevonultak a Műcsarnok e célra mindenkor szűknek bizonyuló fogadószobájába, hogy pohárköszön
tővel is megünnepeljék a művészt küzdelmes pályája csúcsnak tűnő állomásán. De azt bizony megint csak nagy nehezen lehetett előkeríteni. Csabai muzsikusainak dedikált. Csak némi m éltatlankodása közben lehetett őt tőlük végül is elszakítani: - ' Felutaztak. Ide. A kedvem ért." - Mármint a m uzsikusai, a csabaiak. - Nagy nehe
zen helyet kapott a meglehetősen zsúfolt teremben, s most ott folytatta a kezébe nyomott katalógusokon a rajzos dedikálást. Látszott, hogy kedvét leli a figuráiban, biztos a keze, hibátlan, ép, egész mindaz, ami a keze alól kikerül.
Csak inni nem ivott együtt a rákoccintókkal. Derűs öniróniával tért ki a kapacitálás elől: Én már megittam a magam porcióját egész éietre. - Célzás volt ez a háromkalapos korszakra, am ikor nemegyszer Krúdy-módra
indította útnak a kocsit, amerre a kedve szottyant, nem törődve vele, mit mutat az óra a pálya végén. - Vajon tudta-e, hogy hova indul?
ügy érzem, be kellett mutatnom e mögött a közösségi-tárgyi jellegű, szinte személytelenített életmű mö
gött az egyéniséget, a mögötte rejtőzködve eltűnni látszó egyszerre kalandos, s makacs, hírrel, hírnévvel, gonddal, fáradtsággal, költséggel nem törődő, csak az ügyet szolgáló puritán egyéniséget, akitől mi sincs tá
volabb, mi sem idegenebb, mint a rátarti nagyképűség, az alkotásaira büszke művészgőg. fz objektivált, intenzivált jelrendszer mögött ezeknek a formáknak, életformáknak az alázatos tisztelete áll. fz biztosítja a rangjukat és hitelüket. Mert a mű mindig csak számláló, számba vehető, számítható, de a világnézet, a maga
tartás, a személyi hitel az, ami benne kifejezésre jut, az a nevező, amely az értékjelentést meghatározza, a fontos. A magatartás.
Schéner Mihály reneszánsz ember, tervező és kétkezi mester, műves mester, kitől nem idegen semmiféle feladat, semmiféle anyag, alázatosan áll a világgal szemben, kicsi és nagy iránt egyforma szeretettel, s ekként jósággal és derűvel, olykor eltűnődve, de mindenkor megértőn, fájdalmas megrendüléssel, játékos vigasztalás derűjét kívánva ennek a gondterhelt, fájdalmas arcnak, a mai világ arcának, a vonásaira varázsolni. A huszár az ő emblémája, hetyke bajuszával, zömök magabízásával, kerek koponyáján vitéz csákójával - de nemegyszer fej nélkül, mint egykor az obsit-fotográfiákon. Csak az ő huszárjai nem várják már az odaragaszfását, örökre elvesztették azt azokon a csatatereken, amelyeknek alkonypírja, lángja vérpirosán ott dereng mögöttük hát
térként. A letűnt Európa csataterein, pazarló módon szétszórt huszár, a magyar nép színe-virága, a vakmerőn halálfélelmet nem ismerő, halálba rohanó, oktalanul gépfegyver kaszasuhintására rendelt magyar típus, típusa a magyarnak... Amely eltűnt a történelem színteréről. - "Hol vannak a huszárok?" - kérdi a verselő éghátté
ren keresztülhúzódó kézírás. - ' tiszteletet a huszároknak" - vallja szinte tüntető anakronizmussal a másikon.
- Egy korszak, amely a kor esztelen lovagi harcainak századokon át szimbóluma volt. Eeledésbe merült azzal a lelkülettel, amelyet képviselt. Ennek a történelmi kulfúrjelenségnek, lelkületnek a jelrendszeréből nőtt ki Schéner Mihály magyar szürrealizmusa. A méltóságteljes paraszffigurák, presbiterek, bírák, pásztorok, betyá
rok és pandúrok, mind ugyanaz a fajta, ugyanaz a sors véste keményre arcukat, edzette hajthatatlanra, ke
ményre derekukat. Ezek fölött lebeg pusztai délibábként a Babaszerető, valamint a Dorottyái kocsi, valamiként ezek előkelő zárkózottságának vonalrendszerében rajtuk a sok játékosságában is artisztikus, csil
logó acélfigura. Egy történelmi nemzeti életközösség életárama csiszolta őket rokon egyformára. S most itt merednek, lebegnek, mint önmaguk játékos kísérteiéi: a múlt csontváza. Az ükapák, hogy kísértsenek és em
lékeztessenek. Egy egész világ, amelynek vidám tarkasága, elevensége mögött a megőrzés, a feltámasztás, az életre varázslás, a tiltakozás fájdalmas gigászi erőfeszítése borong. Amint efölött az egész életforma, e mö
gött a huszárvirtus, vitézi, lovagi magyar virtus fölött ott borongott az öngyilkos céltalanság. Ennek volt a cso
dált jelképe. - Európa szemében, Európa előtt, anélkül, hogy az ennek akárcsak tudatában is lett volna. Európa majd minden nemzetének hadseregében - csak a magáéban nem már, mert az századokon keresztül nem léte
zett. Egy szellemiség, egy lelkűiét puszta hordozója volt Európa különböző csataterein - különböző nemzetek lobogója alatt, vezényszavának engedelmeskedve, fogalomként.
Ez jut kifejezésre, ez ju t érvényre ezeknek a képeknek a népi szürrealizmusában, formanyelvében. Egy sors, amely formanyelvre kellett, hogy bízva legyen. Az a bizonyos 'szívnémaságra születettek" szava. Az a bizonyos megfagyott hang, amely azonban többé nem fog kisikolfani a kürtökből, a trombitákból. Kísérteties
világ Schéner Mihály népi formanyelvének mindig fölényes nyugalmú, de olykor mégis groteszk fintorokba át
csapó, gyanúsan harsány kacajú, modern világa.
Ezek nem Izsó szecesszionista, délceg, táncoló kuruc vitézei, nem Thaly Kálmán mú'balladáiból léptek k i, nem is Endrődi Sándor kuruc dalaiból. Távol áll tőlük minden kosztümös daliásság, hetykeség, tömörek, zömökek, mint a krumplinyomó huszárjai, táncos vonalaik visszahúzódtak a mozdulatlanságba, kurjantásaik a hallgatásba, a némaságba, a faszobrok parasztalakjaiban s a farosttáblák okkersárgába vésett pandúr, betyár, ködmönös parasztfiguráiban, egybeötvözöft kontúrjaiban egyaránt. Eszük ágába se ju t, hogy az európai plasz
tikai formanyelv gazdagítására kontraposztot produkáljanak. Nem ebben áll a magyarságuk. A magába húzó
dott erő, a várakozás, a nyugalom félelmetesen kiegyensúlyozott viliága ez. A döbbenetes, fenyegető hallgatásé. Schéner játékfiguráiban is van valami előkelőség, ünnepélyesség, méltóság; a formák választékos
sága arra vall, hogy nem pusztán játékok ezek, többet jelentenek. Sajátjuk az a méltóság, am ely a magyar szólaltatója, kibontója lenni Schéner Mihály.
A népi eszközök és gyerm ekjátékok együgyű, ösztön diktálta formanyelvén, a szent szegénység áhítatának stílusgazdagságában. Mert minden stílus ereje, gazdagsága az egyszerűségében rejlik. A penetráció és koncent
ráció művészi alaptörvénye érvényesül benne. Lehet egyszerűbbet elképzelni, m int Parthenon lovaiéi1 Vagy a görög vázák figuráié, avagy maguknak ezeknek a vázáknak a megformáltságáé? S mi a titku k? Azonos életér
zés, századok folytán kiérlelődött form aízlés szülöttei. Egy azonos m értéké, a mesotés-é, am ely az egész gö
rög kultúra lényegét teszi. Ilyenre és nem másra figyel, erre tör Schéner Mihály a maga százféle anyagban végzett kísérletein. Mert ez nem szobrászi vagy festői, tehát pusztán esztétikai stílus, ez a művészetben mé
lyen rejlő valami más: az élet stílusa, ami úgy is nevezhetünk, mint nemzeti stíl, népi stíl, mert életform a.
Schéner életformára akar visszavezetni eszközben, játékban, faliképben, szoborban. Szemléletmódban. Mert van bizony a szemnek is ízlése, nem csupán a fülnek, a hallásnak. Sót ha meggondoljuk, az övé még kénye
sebb, érzékenyebb, jellemzőbb és dominánsabb. Na ez az érzékenység épp művészi szempontból, művészi te
rületen kevésbé kifinom ult, kim űvelt is, mint belső szervünké, a hallásé, az alakífatlan világ tárgyi formáihoz apad. De hogy funkcionál, azt az is m utatja, hogy megkísérli őket alakítani. A mindennapi használati eszkö
zökön is rajta hagyja a nyomát; a krumplinyomón, a járm on, az istrángon, a köcsögön, hogy az öltözék egyes darabjairól ne is beszéljünk. Ezeknek az ízlésvilágoknak konvergálniok kellene az életérzésben, abban az élet
érzésben, amely lényegében nem más, mint ösztönössé fokozódó közösségtudaf, nemzetté váló nép. Fülep La- jos ez nyomozta a szecesszió ornamentikájában, táncfiguráiban, még Ferenczi európai atmoszférikusságában is, mindenben, ami modern, talán még Csontváryban is, azon az alapon, hogy az az igazán nem zeti, ami vala
mi újat ad Európának, gazdagítja, fejleszti az egyetemes művészet kifejezőeszközeit. Épp ekként lehet erede
ti. Ez a kor művészetfelfogásának megfelelő artista szempont érvényesítése volt: a felszín technikai eredményeiben látta, az okon kívánta mérni a nem zetit, az újon. Pedig könnyű belátni, hogy az teljesen más ermeszetu struktúra: a fejlődés dialektikájában nála épp a másik póluson, az Ősin, a beidegzeft form anyelv
hez hu továbbépítésén kell legyen a hangsúly. Az emocionális mélységrétegekben lappangó, s a művészetben
megnyilvánulni, kibontakozni akaró formanyelvet kell hogy revelálja: természetesen ehhez a fejlődés egyete
mes eredményeit felhasználva; inkább a szintézisük, az organizálásuk bizonyos teremtó’ hangulati zónában, s ekként gazdagításuk a feladata, semmint hogy pusztán a kifejezéseszközök gazdagításának kísérleti labora
tóriuma kívánjon lenni. - Az egzisztencialista tipológia, amelynek jegyében Prohászka Lajos modern eredmé
nyekre - valamint akkor immár a Bartók-zene tanulságaira! - támaszkodó nemzetkarakterológiája épül, a népinek új szerepet szán formanyelvi és kedélyi értelemben, a képzőművészetben is. A térformálás, a statika, a vonalak és színek világszem lélet és vérmérséklet által meghatározott, kötött dinamikája, a zártság és nyi
tottság, szóval mindaz, ami spontánul érvényesül a népi formakincsben, törvényszabón, csakúgy, mint a zené
ben a pentatonika.
Furcsán fog hangzani, Schéner nem népiességre törekedett, amikor leegyszerűsítette expresszionista-szür
realista formanyelvét: hanem monumentalitásra. 5 ekként talált, szükségképpen, haza. Ezt vélte meglelni a századok lecsiszolódott formanyelvében. Épp úgy, mint Bartók. Akinek Vonós és ütós hangszerekre írt szimfó
niája, vagy akár a Hegedűszonátája, ugyan távol áll minden népi primitivitástól: de annak erejét, tisztaságát, emocionalitását, hangzatát hordozza magában, a karakterét. Olyanféleképp, mint a népi nyelven - de teljes skolasztikus fegyverzetben! - Divina Comedia-f író Dante müve, vagy a mi Aranyunké, s ilyen tekintetben, ösz
tönösen, Ady, vagy annak idején az angol Shakespeare. Mert formanyelv csupán ösztönös beidegzésu lehet. Mo
dernként és ősiként egyaránt. A művész a mélytudaf, az emocionális réteg, az ízlés sugallta tendenciák szinfézisnyelvén szólalhat meg infenziváltan. A nemzetek jelrendszerének, művészi jelrendszerének szükség
képi ozmózisa - a szellem az, ami összeköt - természetesebbnek tűnik a zene és a képzőművészet területén, hiszen ezek látszólag tulajdonképpen a legkülönbözőbb nemzeti kultúrákban azonos nyelven beszélnek. De furcsa módon nem ugyanazt mondják. Gondoljunk csak az olasz reneszánszra, a spanyol barokkra, a francia impresszionizmusra és az északi gótikával egytestvér expresszionizmusra. Mindenik az illető nemzeti kultúra természetes anyanyelve, és csupán ekként, mint ilyenek hatnak azután egymásra. Az irodalomban, a költé
szetben a nyelvi különbség ellenére korántsem válnak ilyen jellegzetes nemzeti karakterrel külön a stílusok. A magyarázata ennek, hogy az irodalom végső soron mindenkor a ráció síkján mozog és kénytelen maradni, míg a zene és a képzőművészet minden ízében szenzuális, és így mélyen az emocionális rétegbe mélyeszti gyöke
reit, onnan szívja tápláló nedveit, erőit. Ezeken a területeken mindenkor értékstruktúrát érintő jelentés és ér
tékstruktúrával azonos lesz a nemzeti, faji ízlésben gyökerező, ösztönös beidegzett formanyelv, ízlés. Mint említettük, a művész a mélytudat, az emocionális réteg, az ízlés sugallta tendenciák szintézisnyelvén szólal
hat csupán meg infenziváltan - bár ugyancsak különös módon, művészien csupán a tudatosság kontrollja alatt.
A tudatos nem inspiráció jellegű a műben, a műben nem ő beszél, de mint mindig, ellenőriz, tilt, lefogja a ke
zet, áthúzhatja a sorokat, falnak fordíttatja vagy egyenesen széthasogattathatja a indulat, az érzés vak sugal
lata alatt színessé vált vásznat. Azt, amit csak a naiv emocionalitás súgott, sugallt, de nem az ''ihlet”, a magasabb rendű koncentráció pillanatában, nem halálos komolyan, hanem csak úgy, oda sem figyelve, sztere
otípiaként, frázisként, üresen, formátlanul, vagy mint formajáfékot. Mert a művészi tudatosság, a kritikai ösz
tön, ha csupán passzívnak tűnik is, de éberen figyel, rajta keresztül jutott a mélytudatban mindez, megszűrve - ha onnan újként kell is, hogy előbukkanjon.
S ez minden megjegecesedett, frazeológiává vált, minden ornamentikus "népiességnek” a veszedelme.
Mint ornamens díszítőelem, konvenció megjárja, de csak ilyenként, ilyen valóságsíkon. A szabad teremtés, a művi individualitást parancsoló művészet világában hamisan, semmitmondóan kell, hogy hasson. Akármint
fal-dísz a Lechner-féle szecesszionista ízléskultúrában, akár még Izsó lobogó ingujjas, délceg, Fiilep szerint nem annyira táncos, semmint kontraposztot megvalósító alakjaiban, akiknek tem atikus munépiessége akkor ütkö
zik ki, ha - mint a Búsuló juhásza - nem maradnak vázlatok, hanem felöltözködve teljes népi kosztümben mutatkoznak. Tematikusok, nem képviselnek stílust. Mint végeredményben érzelmes népi műdalaink legtöbb
je . Bartókék, Kodályék képessé tették a hallásunkat, hogy ezt kiérezze - lehet, hogy Fülep nyomán, de m in
denképpen Lechner és Izsó után jö ttek.
Scbéner tiszta zenei form ákat felvillantó anyagában, tematikuson, nagyon is m otiválást hordozó konkrét
ságában tel-felbukkan emésztetlenül másoltnak ható motívum - a tarka, vásári, díszítőnek használt tárgyak többféle változata nélküli átvételében: a textilpárnák és a m ézeskalácsalakok m éltán csábító egyszerű átvéte
lére gondolunk. Amint nem Kodály, de még Bartók sem tud ellenállni bizonyos dallam , bangzat-találafok nyers átvételének. De az ő rendelkezésükre még akkor is ott állt a nyers átvétel ellenszereként a meghangszerelés.
Schéner kiállításanyagának egészében úgy hatnak ezek a tiszteletben tartott, tüntetőén a maguk változatlan
ságában átvett formák - mint alapakkordok. Csak éppen nem olvadnak bele egy nagyobb kom pozíció dallam á
ba. Tórészt csupán legfeljebb felerősítik. Interpretálják, igazolják az egyéni stílusába szervesen beleötvözött, vagy éppenséggel determináló stíluselemeket.
Mert ha kétségtelenül is gyermeki alapélmények áhítata parancsolta is a mélyről napfényre hozni ezt a for
makincset - az előhívó ehhez a teljes modern európai festői, képzőművészeti élm ény és tudatos tapasztalati anyag. Nemcsak szerves, de szervező élményanyag. Nem él eléggé a köztudatban, s a modern művészetelm é
letben sem érvényesül eléggé, hogy ezek a legkülönbözőbb tér-, szín-, fény- és látáselm életeken, tudományos kísérleti analíziseken alapuló, s ezek alapján a köznapi, jellegtelen, m űvészietlen szem léletm ódot, szemléleti anyagot felszámolni kívánó, tehát végtelenül, végletekig tudatos művészi irányok - kezdve már az impresszi
letben sem érvényesül eléggé, hogy ezek a legkülönbözőbb tér-, szín-, fény- és látáselm életeken, tudományos kísérleti analíziseken alapuló, s ezek alapján a köznapi, jellegtelen, m űvészietlen szem léletm ódot, szemléleti anyagot felszámolni kívánó, tehát végtelenül, végletekig tudatos művészi irányok - kezdve már az impresszi