SCHÉNER MIHÁLY

SCHÉNER MIHÁLY

INFERNÓ

S ch én er M ih ál y : In fe m ó

INFERNÓ

RAJZOLTA ÉS ÍRTA

SCHÉNER MIHÁLY

A könyvborító címlapján éshátoldalán Schéner Mihály kollázsai saját portréjával, a fotókat Majzik Andreakészítette.

ISBN: 963-9144-04-5 Kiadó: Schéner Mihály

INFERNÓ

Bába és Társai Kft.

1997

Előszó

Hiába seprűztük ki a galambárusokat a templomból, mégsem jött el vágyaink égi mennyországa. Tükör által homályosan látunk. Hol lehet Pál apostol valósága, ha sem Itt, sem Ott nincs? Hol van a valóságon túli, megtisztult és igaz, hová sodródhatunk még a belső zűrzavarban és a külső rendezetlenségben? Hol, melyik csillagzaton lehet még helye fohászunknak és könyörgésünknek? Hol, melyik sutban fedhetjük fel hibáinkat, ha nincs már hely az imádságra és a bünbocsánatra? Nem maradt más, mint hogy állandóan mentegessük magunkat, csak így tudunk élni. Mindig valami másról szeretnénk beszélni, mint amiről szó van; ami megszületik, deformált lesz és eltávolodik tőlünk.

Diszkrepancia feszül a kimondott és a megvalósult között, az ember már nem tudja megvalósítani, amit szeretett, akart és remélt, a mű és az alkotó közé köztes emberek, igazságtákoló szépségmagyarázók vegyültek, eltávolítják az alkotót, a közönséget és az alkotást egymástól. Az intermediális állapotban vergődik a művész, kóborol a megfoghatatlanban, messze kerül az igazi szépségtől. Almaimban

néha eljön a fecskeszárn yú angyal értem, hogy kivezessen a zűrzavar sötétjéből és felemeljen a széttört, felbomlott értékfosztott tárgyak hulladékai közül.

5

Helyzetadottságok és transzventációk. (1/1.) Különböző térbeli síkokban helyezkednek el, mint a különböző állapotok morfológiai foltjai. Ezek ismétlődnek, ütközhetnek egymással, de össze is olvadhatnak, fölerősíthetik egymást avagy ki is olthatják egymás erejét, és mint áramlásvonulások helyzetüket is változtatják. A bal oldali sürüsödéstömegböl jobba vonal- és folyamzizegés fut ki, és áthatol a ritkás szövéseken, majd elgyengülveszétoszlik.

Nagy föl- és lefelé hullámzó dilatációban. (1/2.) A fényvakítások felemésztik magukban a közelebbről érkező ritkább szövésű vonalhullámzásokat. Sötétebb gomolyfoltok és sűrűbb kiszakadások a ritkább mezők között. Ami jónak indult, elszövődhet és az elritkulóban megsemmisülhet, bizonyos iránykereszteződések megakadályozhatják a kibontakozását. így változnak az érzelmek és a szándékok is, a máshonnan jövő cselekedetek összeütközései során, a változó erőviszonylatokban egymáson felülkerekedhetnek, alul maradhatnak vagy megsemmisülhetnek.

Áramlások kötegeiben és ezek összefonódásában élünk. (1/3.) Különböző szándékú, erejű, hatású és célú irányok intermedialitásában hánykolódunk. Mily nehéz az eligazodás, mily nehéz ebben a szétfeszítő áradásban megtalálni önmagunkat és az önmagunknak valót. A nagy impulzusütések leteríthetnek és megsemmisíthetnek bennünket utunkon vagy, mint az exodusban, egészen más világba vethetik ki az embert. A sokféleségben ott bujkál az ambivalenciakétarcúsága is.

Szitálás-szaggatásban. (1/4.) Szeretik föntről, magasabb helyekről kihullatni ránk az áldást, mindezt persze a mi érdekünkben teszik, a mijavunkra. Megszoktuk, hogy minden nap reggeltől estig hullik ránk az igazságzápor. Nyomában már folyamok csurognak le a fejünkről a talpunkig. Már igazságtócsában tapicskolunk. Jó volna már egy kis szünetet tartani, és a napfényben megszáradni, megpihenni! Irgalmazz nekünk Isten, hogy szűnjönmeg az igazság náspágolása rajtunk! Márnem kapunk levegőt, mert ha kinyitjuk ajkunk, nyomban eltörni torkunkat az igazságzápor, amitől megfulladunk.

Sűrű áramlás-szövedékben. (2/1.) A négyzetes és deltoid kiszakadásokat, mint elkülönülő szigeteket csapkodják az áramlástenger hullámai. A megmaradt vagy a jövendő szigetei? Más párhuzamok, más vonalrendszerek és más interakciók, árván maradt vagy a végnélküliségtől megmenekült szigetek fényességei.

Duális egybefonódásban. (2/2.) A feltehetően igaz éshelyes állításokkal szinte párhuzamosan futnak a velük ellenkező eszmék útjai. Ezeket, mint a létrák ágait, szinte egymáshoz kötik a vízszintes létrafokok. A duális össze van kapcsolva, a kíméletlen összekötöttségből nincs feloldozás. Csupán kompromisszumok, egyezkedések, alkudozások lehetnek, amelyekben aJó és azIgaz már nemlehet többé önmaga.

Mindent elborít az áramlászuhatagok szőnyege. (2/3.) Alig van valami kihagyás, hézag a folyamatban, de azért mégis adódnak szövési hibák, és ahogy egyre mélyebbre hatol a Rossz, annál gyakrabban jelentkeznek. Úgy látszik, nemcsak a Jónak van Rossza, hanem a Rossz is hibázik, tesz önmaga ellen.

Minél távolabbra esikönmagától, annál inkább elerőtlenedik az egyforma Jó és Rossz. (2/4.) A széleken valami elgyengülés tapasztalható, úgy látszik, nem határtalan az erő, mert minél többet kebelez be magába, annál többetemészt fel atöbb és nagyobb kiterjedésű fenntartásába. A hibák terekethagynak maguk után az összefüggő egészben, és a zűrzavarban másképp alakulnak, áramlanak avonalak. Minden saját hiba egy újabb összeütközés saját magával.

Keresztúton vagyunk mindig. (3/1.) Még akkor is, ha alig van választási lehetőségünk. Ezért akarva, nem akarva a keresztútnál mindenkinek választania kell. A választás kikerülhetetlenül megszabja az ember sorsának alakulását, még akkor is, ha nem választ, mert az is egy fajta választás. A választás morfológiai szempontból többféle lehet: van, amikor csak egyből lehet választani igennel vagy nemmel. Máskor a plurálisból, a többféléből választhatunk, meglehet, mind ugyanazt akarja, de az ugyanaz valahová máshová nőhet ki, máshová diszcendál, inklinál vagy mással akar koegzisztálni. Az is lehet, hogy senkivel és semmivel nem akar kapcsolódni, mindennek van egy tágabb és egy szorosabb szökellése, és eszerint ugyanannak az eszmének, szándéknak is más lehet a koherenciája, konzisztenciája, ami minőségét is meghatározza, sőt minősíti az egy azonosak között. Korunkban hihetetlenül fragmatizálódik minden, az infiniteziálás, a fraktálás, darabolás közben a részek megváltoznak, már nem organikus részei az Egésznek, csupán részletei valaminek. A részletek igazsága pedig nem azonos az Egész igazságával. Az ördög így valóban a részletekben van. A részletek azördög megannyi lehetőségévé válnak.

A Szépség, az Igazság, a Jó és a Rossz önmagát valósítja meg. (3/2.) Ezeket az eszmei kategóriákat azonban nem abszolút mértékhez mérték, ezért nem lehet, veszélyes őket abszolutizálni. Az rendszerint egyfajta maximalizmushoz vezet, mely egyrészt elszegényít, másrészt a pluralitást, a változatosságot csupán egyféle valamihez méri. A Szépségnek, a Jóságnak, az Igazságnak, sőt a Rossznak is kialakít egyfajta monotóniát, ami monolitikus szemlélethez vezet. Az egyféle abszolutizálása jellemző a diktatúrák erőszakosságára. Az eszmék megvalósításának eszköze a megközelítés, az aproximáció, amely a szubjektívnek és az objektívnek kétféle mozgása. Közeibe hozza tárgyát és eltávolítja magától, a szubjektumtól, hogy objektivizálhassa, tárgyiasítsa, hogy tárgyilagossá váljon ítélete. Nem engedheti meg, hogy belelássa magát, s ezáltal elfogulttá váljon tárgya iránt. Nincs rosszabb az elfogultságnál, ezértjó a Rossznak az elaltatott érzékelés. A politikusok, a hasonló és egynézetüek pöfcsókokat váltanak egymással.

Szerelmesek lesznek az egyformásodás mákonyos érzésétől, de ez nem jelent örök szerelmet. Az örökké tartó azonosság csupán látszat és inkább az alakváltás egyik oldala,mely elfedi a minden mederben meglévő különbözőség iránti vágyat, az individuum fontosságát. Ami nagyon jó egy darabig, az azonosság felszínes sikere és hatalmi paktumaegy idő múlva elszíntelenedik, mechanikus fejbólogatássá válik.

Kaleidoszkóp-konfúzió. (3/3.) Kimikszeljük és kiikszeljük nektek a sokfélét, holott már ki sem találtok a sokféléből. Nagyon jó a Rossznak, hogya sokfélével elárasztunk benneteket, megszédítünk titeket a választás lehetőségének mámorával. A negédes, a fénylő, a díszes, az olcsó vagy éppen a drága a minőség hiányát mutatja és minősít maga is. A szelekció nélküli válogatás az ízlés kiszolgáltatása. A világ kiszolgálójává, egyben kiszolgáltatottjávávált a mutatós, hangzatos, olcsó bóvlinak. Nincs idő a bonyolultra és a nehezen érthetőre, hogy leadható legyen, hozzáférhetővé kell tenni mindent vagyis civilizálni kell a tömegeket. A komformizmus vagy unisex a maga sokféléségével, tarkaságával ezt szolgálja. Szabaddátesz a válogatás gazdagsága által. A sokféle: lehetőség a sokszínűségre és az elszegényítésre is. A pluralizálás manapság leggyakrabban a gazdagság önszaporítása. A legfelkészültebben pluralizáltak a karrieristák, szinte a jellemtelenségig.

Keresztutak mentén klausztrofóbia. (3/4.) Előttünk, mögöttünk, felettünk és alattunk keresztutak egymást fedő és fedett rétegei vonulnak keresztül-kasul, távolról nézve szinte értelmetlen vonulások vonulatán, és ki tudhatja, miért erre és amarra. Mindenki a maga útjának utasa, útjának vétkezője, áldozata vagy üdvösségre érkezője; a választás elkerülhetetlen. Választásra vagyunk ítélve még a lehetetlenben is, még a halálba menőnek is lehet utolsó kívánsága. Ami mindig nagyon közel van, azzal elfogult lehet az

Sztereometriában. (4/1.) Az ember gondolatvilágát nagyon meghatározzák azok a sztereometriai rendszerek, amelyekben él és azok modulorjai is. A négyszögre alapuló gondolatvilág már a görögöknél kialakult. Négyszögüre épített terek, megaronok, azok megsokszorozódásai határozzák meg a térkialakítás arányrendszerét és a hozzáépített részek arányait. A porták, a terek, a szántóföldek, az utak kialakításának archaeformája a megaron. Ez a négyszögletüség négyoldalúságot is jelent, és nemcsak otthonteremtésre alkalmas, hanem annak megzavarására is. A négyoldalú szomszédság, a négy oldalról való érintkezés számtalanszor konfliktusok forrása. A négyszögesített archae benne van gondolkodásunk világában is;

ugyanaz, ami gyakran otthonosnak tetszik, pokolláteheti az emberéletét, négyszögesített domesztikációját.

A megaront körülveszi egy nagyobb négyszögesített tér. (4/2.) Bizonyos mértékig eltávolítja az érintkezést és enyhíti a konfliktus erejét. Minden, ami valamilyen teret bezár - így a négyzet is - egyfajta bezártságot jelent. Ha nincs kiútja valahová, akkor a szögletesség tere bezárja az embert, aki abból nem érez szabadulást. Ha a sötétség vagy a világosság egyformán ellepi a szigeteket, akkor mindkettő egyformán félelmetessé válhat. A reményt, az utat az ablakok és a kijáratok jelentik, amelyek kivezetnek a zártságok poklából.

Arányrendszerek. (4/3.) Ha nem nyújt a világosság egy reménysugarat az ablakon át a zárt terekbe, akkor fojtogatóvá válik a tér. Ha az ember elveszti saját arányrendszerét, akkor nem találja a helyét, nem talál rá az otthonára. Ma egyre inkább otthontalanná kezd válni a világ, s mintha az emberiség kezdené elveszteni otthonosságát a földön, félelem gyötri és elvágyakozik valahová. A világűrben keresi otthonát.

Nem tud belenyugodni földrevetettségébe. Kimérák gyötrik és a Föld elpusztulásától való félelem. Házának ablakából kitekintve a bizonytalan ismeretlen tárul elé. Hite a ráció igazságában, bizalma a technika csodájában csődöt mond. Az emberi szabadságért vívott harcai sem úgy alakultak, ahogyan remélte. A bizonytalanság, a kétely és az elvágyakozás a horror érzésével társul.

Mindenütt utak keresztezik egymást. (4/4.) Ezeken az utakon kóborol az ember, újabb és újabb keresztutak következnek, sokszor nem tudja az ember, hogy melyik út jelentené számára az egyedüli, igazi üdvösséget és megváltást. De vajon mi magunk mivel tudunk hozzájárulni saját megváltásunkhoz? Vajon hiszünk-e még az igazságban avagy a sorsából kiábrándult, cinikus ember légüres térben való kapkodása csupán igyekezetünk? A totalitás hite darabokra hullott, és az összetört darabokból a mai ember nem képes összeszedni az Egész formáját. Hová távolodtunk önmagunktól, Krisztustól és az istenitől? Vonulunk, hordozzuk egymás hegyén-hátán tornyosuló keresztjeinket. Testünk roskadozik súlyuk alatt, de a lélek nem támad föl.

Az Ego abszolutizálni akarja önmagát. (5/1.) Irigyli és gyűlöli, pokolba kívánja az eltérőt. A tolerancia csupán fikció, spekuláció és számítás. L’ art pour 1’ art, teoretikus Ego csak mint írottés elgondolt létezik, és minden teoretikus eszme az ezerarcú lét valóságába ütközik. Találkozhat egybeesésekkel, hozzá hasonlókkal, de leggyakrabban az eltérőkkel, a coincidencia oppositorummal találja magát szemben. Ezérta jó szándékú teoretikus előbb vagy utóbb rosszá válhat, a Jó pedig - már csak önmaga ismétlődése által is -,

elszövődik, elkopik. Az idő elszö mindent a mozgás által, mert minden máshová, másfelé és másféléhez kerül. Az áramlásokban nem a linearitás érvényesül, hanem a fönti és a lenti konfliktusa; ami konstans volt, konzisztenciáját veszti.

A sötétség vemhesedik. (5/2.) A szaturált sötét áramlásfelhők ránk szakadnak. A sodrások, a levegőelszívások, a légürességek hullásai a viharban tomboló orkán erejével törnek át, elsöprik és elpusztítják, ami útjukba esik. Kozmikus távolságokból érkező gigászi erők járják be a földet. Ami ki- és elszabadul, hatalmas erőket mozgat meg, és hatalmas erőket köt le magához, s bár erejüknek megvan az útirányuk, hatásukés hatalmuk előre kiszámíthatatlan. Veszedelmet hoznak a viharkavaró turbuluszok, és ők maguk is a vihar veszedelmébe kerülnek. A vihar elsodorhatja, elsöpörheti őket is. Aki szelet vet, vihart arat.

A vihar utáni pusztulásban Atrox és a mortifer angyalok is elvonulnak. A tönkrement, kiüresedett pusztaságban vajon lesz-e feltámadás és üdve arombolásnak, vajonújra születik-e a régi Rossz vagy aJó jön napvilágra?

A Rossz zizegve, mint záporszőnyeg hullik le. (5/3.) A kaszkádlépcsőkön megtörve szétesik, tócsák képződnek a csarnokokban, aztán a Rossz szétterül az egész Földön. A tömörség és a töménység idővel széttöredezik és veszít erejéből, súlyából. Ami az időben elszövődik, az elerőtlenedik. így szőheti át a Rossz a Jót időben és térben, így terül szét, és hatol be a talajba, hogy ami termést hozó humusz volt, azt terméketlenné tegye. Hadd beszélje, hadd panaszkodja ki magát az ember, kiáltsa szét a baját a térbe, ott majd eloszlik, elfárad ereje. Széttöredezik és a fragmalépcsőkön lefelé haladva kis házi marakodássá jelentéktelenedik...

Antropoid kiüresedések, testetlen imágók. (5/4.) A Rossz testetlenné teszi azt, ami organikus volt.

Megszabadítja organikus funkcionalizmusától, és mint homoid, üres árnyakat visszacsatolja megtévesztő és hazug humanizálásával. Mint számára veszélyest, a Rossz lerombolja és kiiktatja, sőt demoralizálja az emberi organikusság összefüggéseit. Ami ezt lehetővé teszi, az az emberi értetlenség és érdekkülönbség, a tömegek következetlensége és feledékenysége. A Rossz stratégiájának érvényesüléséhez az emberi hibák, a konstrukciós, elvi tévedések biztosítanakszabad utat.

Akolok a tenyérben. (6/1.) A szekértáborokban védekező vezetés összetömörül. A diszfraktációs világ dohogásában aritmiás zavarok keletkeznek, ebbe kapaszkodik bele mindkét tábor, ebben talál ürügyet intézkedéseihez a kormány, és ebbe kapaszkodik bele az ellenzék. A diszfraktáltság, a széttöredezettség és annak ambivalenciája mindig jól jön, fontos a hatalmon lévőknek, és jó az ellenzéknek is, mert mindent, ami rossz, a vezetés gyengeségének és hibájának róhat fel. Az antagonista szekértáborok a diszfraktációk alapos ismerői, mert saját maguk létében már ugyanezen állapottal találkoztak. Amivel ők, maguk sem tudtak korábban megbirkózni, aztutóbb az újabb vezetés nyakába varrják. így működik az áthárítás és átörökítés. A steril koncepciók is állandó válságba kerülnek, a pártok ezért szekértáborokká válnak. Mivel állandó támadásnak vannak kitéve, védeniük kell magukat, így hát ők is támadnak.

Hullásban. (6/2.) A széttöredező pártok hangzatos történelmi igazságokat, konvencionális köz­ helyeket hangoztatnak, gyenge oldalukat, az önös érdekek hajszolását, az anyagi előnyök szerzését igyekeznek eltitkolni, eltakarni. így minden szépnek mutatkozik. De ha a háttérbe tolt összefüggéseket felfejtjük, kiderül, hogy az előnyösnek feltüntetett oldalon korrupciók és egyéb erkölcstelen, törvénytelen akciók rejtőznek. A pártok, az eszmék bukását a nemes ideák mögött megbújó valódi érdekek feltárása okozza. A jéghegy alatt gyenge a pártokfundamentuma.

Az érdek összenőtt deviancia, mozgatható holt anyag. (6/3.) Gyakran hivatkoznak a történelemre, emlegetik a nép múltjának dicső és fényes lapjait, felidézik méltatlan sorsát, vesztett helyzetét, a nagy és híres királyok, vezetők, hősök példáját, a mártíromságokat, hogy az elmúlt dicsőség visszfénye bevilágítson a nép életébe, reményt és hitet nyújtson. A népiség és a hazafíság inaugurálása támasz a jelen nehézségeinek leküzdésében, ajövő reménységének záloga. A múlt jelenbe érő, jövőt alakító cselekedetei az identitás, az entitás, az autentikusság, a nyelv, a történelem és a haza létének záloga. A népnek, mint nemzetalkotó Egésznek a totalitása nyilvánul meg benne, miközben feltűnnek az oppozitív devianciák is, a megtévesztések, az önös, egyéni és csoportérdeknek a közérdek fölé helyezése, a széttörések, a kis csoportokra való szeletelés, hogy könnyebben lehessen bánni velük, a felnagyítások, a kis igazságok manipulálása, a jelentősek háttérbe szorítása, az érték- és érdekhamisítások, a jogtalan, méltatlan anyagi előnyökhöz, pozíciókhoz való juttatás. Minden devianciának két szarva van, ritkán születik unikomis ártatlanságból, de csak akétszarvút lehet igazságüstökénél fogva megragadni.

Ajtón kívül és ajtón belül másféle emberi viselkedés. (6/4.) Ami az ajtón belül van, az más bizalmat kíván, a titkos és belső körökben külön stratégia és programrecept készül belső és külső használatra. Elemzik a magatartást, számba veszik az elképzeléseket, a beetetés vegyészetének konyhája tele van titkos kísérletezésekkel. Mert a jót sem mindiglehet direkt módon elérni, gyakran eltitkoltmanipulációkkal sikerül csak érvényesíteni. Az üdvösségre vezető módszereket sem szabad nyilvánosságra hozni, a cél, a legkülönbözőbb akciókkal megelőzni az ellenfelet. A gyorsaság, a rejtettség éppoly fontos, mint a megtévesztés, a ködösítés, a félrevezetés, az elterelés, az ámítás és a csúsztatás, sok vagy éppenséggel minél kevesebb informálással. A fő az ellenfél elhallgattatása, nevetségessé tétele az ambivalencia felerősítésével, a kis igazságok felnagyítása, a nagy hibák eltussolása, másokra hárítása, a dezavuálás, az értékelés manipulálása által. Érvényes ez a hatalmon lévőre és az ellenzékre is. Nem baj, ha a társadalom nem tudja meg az igazságot, hiszen az úgy is relatív. Érdek nélkül semmi sem igaz ma már, ezért ma sem lehet az utcáról bemenni sehová.

Holtak a pusztítás, a kifosztás, a pauperizálódás romjain. (7/1.) Számtalanszor ismétlődött már a történelemben, amit napjainkban láthatunk, hogy miként fosztatik meg egy nép, egy társadalom, hogy miként triumfál a megsemmisült, a kifosztott fölött a béklyóitól megszabadult embertelenség. Elhullik az ember dicsőségének virága, terméshozó földjéről nincs aratása. Sírva fohászkodik irgalomért a holttá dögölésekpusztasága felett a győzelem dicsőségének angyala. Mi is újból és újból irgalomért esdekelünk az emberi irgalmatlanságban. A társadalmi mozgások aritmikus kilengései előre kiszámíthatatlanok, inkább csak utólag konstatálhatjuk, hogy hiba történt, amikor kitör a botrány. De a kilengések nagy része rejtve marad, a kompromisszumokat követő megállapodások után évtizedekre a titok pecsétjét ütik rájuk. Az egyének a mozgások kiszámíthatatlan változásai miatt hol nyertesek, hol vesztesek, mivel az események gyakran nem a maguk aktuális idejében következnek be, hanem a mozgás egymást követő interferenciáiban.

Az eufórikus győzelmi mámort nem ritkán botrányos visszavonulás, rohadás követi. Amikor valaminek a rendszere túllép önmagán, akkora saját Rossza által elrohasztja magát.

Ambivalens lét. (7/2.) Balról, alulról feltörő áramlatok széltölcsért kergetnek maguk előtt. A tornádó ereje összetöri, lerombolja a betont és a vasat, pedig csak a lepalackolt áramlás porából áll. Eső- és viharcseppeket izzad ki magából, szinte inmaterializálja az anyagot. A fojtó, dögölő, lapító, tákoló, disszipáló erőmonstrumpusztító áradásokkal semmisíti meg a kemény és szilárd anyagból valót, megfojtja a lélegzőt. Világgurgulák, világgnómák, aszfodéloszvirágcsepp - gorgószörnyek. Fékevesztett dörgés vágtat a sötétségben, a rendezetlen szétszaggatásokban. Nyüszítés, nyikorgás, kibömbölt, lepalackolt robbanások, hangjuk behorpasztja a földtekét és az újra borjadzó guttula-globulákat. Kozmikus, széthulló, vulkáni protuberanciák vakítanak tüzes fényükkel és izzásukkal a sötétségben, nincs se kárhozat, se megváltás, se irgalom, mert nincs semminek helye, fészke és otthona. Semmi nemtalálja a helyét, az érzékelés ambivalens lett, önmagával csalja magát, se ide, se oda nem tartozik, ide is, oda is sorolható.

Az erők harcában erre-arra niklinál az erők tánca, torzsalkodása és birkózása. (7/3.) Nem csak az elégedetlenség befolyásolja a társadalmi csaták kimenetelét, hanem a pártokhoz tartozás potenciális előnyei, a múltban szerzett pozíciók is. A politika a tömegek rovására túlexponálja magát, túlzásai hátrányosan érintik a más érdekek által mozgatott tömegeket, rétegeket. Állandó vibrációk, remegések rázzák meg az uralkodó pozíciókban lévőket és híveiket, valamint a velük ellenkező oldalon lévőket. Obskuranciák, botrányok, személyi skandalumok. A nép szenved ezektől. Botrányoknélkül a sajtó már nem is tud megélni, s ránevelték erre az intermediális, közöttes állapotban vergődő, kiábrándult, pesszimizmusba süppedő társadalmat is, amely alig tud a saját sorsának intézésébe beleszólni. A diszkrepancia már a szervezetek felépítésében benne van, az automatizmusok egyre gyorsabb taposó, pedálozó üresjáratait működtető új informatikai rendszerek a konzisztencia és koegzisztenciahiánya miatt nem szolgálják az emberiség javát.

Ambivalenciába sodródunk. (7/4.) Ősi konstrukciós, emberi hiba, mely napjainkban kiterebélyesedik, hogy az ember megkülönbözteti egymástól az egyformán jót és hasonlót. Nem tűr el egy-más mellett hasonló vagy egyenlő értékű jót. Ezaz emberiség örök háborúskodásának a kiinduló pontja is. Ami fontos a számára, azt magasabbra értékeli, míg a hasonló jót, ha az nem szolgálja érdekét, devalválja, sőt rásüti a megkülönböztetés bélyegét. Ilyen autokrata automatizmusok árasztanak el minket, és a hangoskodásban már nem lehet eligazodni. Merről fúj hát aszél, merről jönnek jó vagy rossz hírrel ajósok madarai? Ma márnem tudhatjuk biztosan, mert ugyanazok a jósok az állandó, örökös forgolódásban hol a bal, hol a jobb oldalon jósolnak. A fordítvanézés és a dolgok visszájára fordítása éppúgy hozzátartozik az igazság komplexitásához,

mint az igazság egészének darabokra tördelése. Az igazságtöredékek megtalálhatók az igazság mindkét

Oh, fallace spene honiris! (8/1.) Az emberiség elveszejti, és ezért transzcendenciákban keresi magát.

Minden, ami volt, emlék, kincs a múlt vermeiben, sóvárgás valami olyasmi után, ami nem jön többé vissza.

Ami térben és időben létezett, ami test és élő volt és elmúlt, az egyszer megtörtént. A történelem a holttá válás, pragmatikus érvelések és ellentétek, nézetkülönbségek és azok magyarázatainak folyamata. Mintha visszajóslások lennének, amiket előre megjósoltak. Origonok és postagmák sorakoznak az elmúlt lapjain, a hősök, akik ellenségei voltak egymásnak, egymáshoz közel kerülnek az írott sorokban. Együtt vannak szemünk előtt, akik külön voltak, így pragmatikusan meg is magyarázhatjuk cselekedeteik rugóit, és értjük tévedéseik konzekvenciáit. Az emlékek és monumentumok visszaszármaztatások, dicsőítők vagy dicstelenítök. Fordítva is történhet, utólag rehabilitálhatják az egykor dicstelen kiátkozottat. így kaphatott szobrot Savonarola Rómában, a Campo del Fiorin. Az emlékek az idő formájába kerülnek, és miként Georg Kubler írja, az idők szekvenciájában idővel fel- vagy leértékelődnek. Szerepük fontossá válhat későbbi korokban.

Együtt a sziluett fészkében. (8/2.) Minden jól belesimul az árnyékvilágba, egymáshoz simul az ellentét, a krudelitás is, a cselekedetet is elszövi, ellapítja a testetlen kifejezéstelenség és alaktalanság.

Kiüresednek a gesztusok, nem tudni, hogy a felemelt kezek áldást vagy éppen átkot osztanak, befogadnak vagy kéregetnek. A kiontott vér és a sebek nyomai eltűntek régen, hullásban a konfiguráció, a szürke és egyre sötétedő, szálkás, töredékesőben az anonimitás fészkébe húzódik a Rossz a Jóval. A kis háborúságokat magába emészti a Semmi. Balra mintha falak lettek volna, alul valamiféle figura, deréktájon kardszúrás nyoma, arra esik az árnyék, rézsút a szitáló esőben. A fej magasságában kiderengések, háromszög alakú bevágással - lehet, hogy egy szúróeszköz hegye -, bemetszés az összepréselődött, árnyékba hulló sztereometriai síkokban. Talán itt járt, és itt dalolt egy madár. Vagy a halál angyala? Múltunkban járunk, a dicsőség mezejénvagy altemplomában, ahol az ignorancia, az ignorábilisül a fészkében.

Ami fészkébe esett, az az idő rostáján kihullt. (8/3.) A befogadó fészekkalap, ami a főt őrizte, feneketlen lett, ami a teteje volt, az az alja lett, kiszakadt, a Danaidák hordója lett, amiből kihullik az emlékezés a feneketlen mélységbe. Balra elfekvő tákok a derengő, holdas éjszaka sejtelmes zöldeskékjében.

Itt járhatott a halál vigasztaló angyala, a sirató és kegyelethozó. Most összehordta a csontig elaszottakat, halmokba, gödrökbe egyengeti el őket az elnémult, elmosódó emlékezet. Egymás hegyén-hátán fekszenek a barbárság hirtelen összedobált halmai alatt. A szemüregükben megbúvó rettegés és a kínzás iszonyata most már látás nélküli látatlanságba dermedt. Hol leszhát az ember végső pihenése? Ázsia sztyeppéin vagy Afrika szavannáin? És hol pihenhet meg végre a vándor, ha se a földön, sem a pokolban nem talál nyugalmat?

Nincs kímélet, se felnőttnek, se ártatlan gyermeknek, se megkínzott öregnek. A gonosszá lett világban sírjukon túlra nem hatol le az isteni kegyelem.

Sziluettek csákós fejjel. (8/4.) Figurák az utolsó stációban: kőben vagy anyagtalanságban, a Vezúv kitörése utáni hamuba és megszilárdult lávába bugyolálva, ahogy 79-ben, a pompeiekkel történt. Figurák életük utolsó perceiben; őrt állva, az utolsó leheletig őrizve helyüket. Immár örökre betakarva, infernóba hullva sejlenek az elysiumi árnyékmezőkön. alattuk még feketébb, könnyed áramlás, mely ködbe burkolja őket. Följebb nagy szakadások világosodnak egyeseknek fényt adva, oldalról láttatva valamiféle emberi figurák imaginárius képeit és nyomatait. Sugárzanak a lenyomatok, mert a lények, akiknek emlékét őrzik, ezer éve sugárfertőzést szenvedtek, a radioaktivitás még évezredekig nem enyészik el. Itt járt a Gonosz, és milliókat pusztított el. most még a sugárzáshullatás kezdetén vagyunk, de ki akadályozzameg, hogy mindent elborítson? Látja-e valaki az emberiség létének sugárzó vízióját? Lehet, hogy csak a bogarak maradnak fenn?

Az égből leselkedik a denevérszárnyú halál, hol kétszarvú Gonosz Kukula Ördög képében, hol mint Csörmöncs, hol mint Egylyukú Globulapofa. (9/1.) Kopogós lábcsonkokkal jár, amelyek arra sem alkalmasak, hogy a földön tipegjenek, így csaknem mindig a levegőben tanyázik, hiszen a földön hamar elfáradna, kimerülne. Neki a levegöégben való lét az igazi otthona, onnan mindent lát, ami lenn van, akár a saskeselyű, aki fésűs szerkezetű szemével a kisegér mozgását is érzékeli. A Gonosznak az ajó, ha minden apró-cseprő mozdulatot észlel és számba vesz. Még ahajszálvékony, repedésszerü elmozdulások is fontosak, mert a kicsiben van a Nagy Ördögi Kongenialitás. A rontásnak a kicsiből kell kiindulnia, és ott kell végződnie, oda kell behatolnia. így hat a pusztuláshullató méregeső is, hullik fűre, fára, vízbe, apróbb és nagyobb élőlényekre. Füstszerüen elterül a tájon. Nincs ijesztőbb, mint a fentről személytelenül ránk vigyorgó mortiferpofák. Ahogy a láthatatlan isteni mindenütt jelenvaló, ugyanúgy láthatatlan és mindenütt jelenvaló az Igazi Monumentális Ördögi.

Egymáson lovagolva szárnyalnak a magasban a denevérszárnyú gonoszok. (9/2.) Szárnyuk alatt lapul a pusztításhozó gyújtókelegy. Mint rajtaütő darazsak vagy dühös méhek, fentről százával lecsapva ellepik, megszállják a szinte földi idillben élő hangyaembereket, a kicsi gőzölgő gyárakat,játékpalotákat és házakat. Hirtelen lecsapva rájukjóformán pillanatok alatt elseprik őket a föld színéről. Visszakényszerítik az embert a barlangi létbe, a hegyek, a föld alá, a napvilág nélküli bogárlétbe, hogy éljenek úgy, mint Kappadókiában a trogloditák, mint a vakondokok, föld alatti járatokban. A háború és a Gonoszelöl a föld alá bújik az ember félelmében.

Az arckifejezés nélküli Ovulapofák, mint Ovomortaliszok és mint Bifla-Ovok halálba édesgetik az embert. (9/3.) Közreveszik csoportokban, segítséget ajánlanak fel neki a metrón, a vonaton, a pályaudvaron és az utcán. A házakba is bekopognak, ha ódzkodnak a megszólítottak, beléjük kötnek, provokálják őket, kifosztják, még meg is ölhetik őket. Tojásdad fejek harisnyaálarcban, felismerhetetlen tojásarccal, lárvapete-pofák, mint a hangyák, a rovarok és a tetvek, amik tömegesen élösködnek a rózsabokrokon és a virágszirmokon, parazita létük felismerhetetlenségében szabadon sétálnak a félelemben lévő emberek sokaságában. Most már öregekre, gyerekekre és nőkre leselkednek, követik őket, úgy tesznek, mintha ők is rendes emberek lennének, hogy bizalmukba férkőzve szabadon kilessék őket. A Gonosz által sarkalva és felajzva újra és újra meglepik az ártatlant, lecsapnak rá, kifosztják és megölik. Immár triumfál a Gonosz az egész világon, már ajtónk előtt leselkedik, otthonunkba is behatol a félelem. Hiába ezernyi lakat, a Gonoszság paradigmái, mintapéldái rohamosan teret nyernek.

A Gonoszság családiassá válik és domesztikálódik. (9/4.) Kedvességgel magához dédelgeti az ártatlant, a naivat és a gyermekit. Lombrózó sokkal kifinomultabb lett mint volt, immár megnyerő arcú, jól ápolt és jól öltözött, jól táplált, felékszerezett, feltupírozott és csábító. Immár tömegeket'ejt rabjává a nagyzoló, közvetlenkedö, kedveskedő és segítökészséget mímelő Gonosz, a nehézségekkel küszködök számára gyakran ő a szociális segítséget nyújtó jóakaró, aki hazug reményekkel végül is kifosztja áldozatát.

Gyermekeket, fiatal kiszolgáltatott nőket rabol el és áldoz fel szervbankok számára és szexulum-kankulum céljára. Óvakodj akedveskedöktöl,mert a Gonosz a legkedvesebb és a legtöbbet ígérő!

Egyszarvú Kőglomula-Törpe és kőbimbófej-hajladozás. (10/1.) Mintha Knosszosz királyi palotájában lenne, Le Corbusier 2 méter x 38 centiméteres aránymodulorjai között ül a törpe Glomula- Gólem. Büszkén, magabiztosan feszít egyszarvú ártatlanságában, lényéből békesség, erő és önbecsülés sugárzik. Megkövesedett, már nem kell mosolyognia, integetnie és leereszkednie, a kezdeti kedveskedés kömeredtséggé magasztosult. Rezzenéstelenül ül a hatalom csúcsán. Ha csak a szemöldökét ráncolná vagy ha ajkán megjelenne valamiféle mozgás, szájtátás, szájbiggyedés vagy csücsörítés, már megremegnének tőle a közelben hajladozó kőbimbófejek. Valami megnevezhetetlen tojásdad félelem öntené cl arcukat, és szikrát csiholna a megszilárdult, glaciális, dermedtté kristályosodott anyagból. A látvány az élőből, a változó, esendő és sírva iákoló, dadogó, tapsoló emberből kiváltja a félelem odaadásának misztifikációját. Mert félelmetesen tiszteli archéját, a misztifikált idolt, amely az ősi tüzből, levegőből és vízből lett a felizzás, a lehűlés és a kővé dermedő kikristályosodás után.

Kőágyon, mint ágyasok, kissé odébb egymástól. (10/2.) Az eltávolodás is összeköt, akárcsak a korábbi, szorosan egymásba bújó összeolvadás. Kővé dermedve a közeli és a távoli egyformán statikussá, szesszilissé válik, mint a kövekre tapadó korallszerelem, mint az interferencia fázisállapotainak megmerevedése. A Jó és a Rossz hatalma a megmerevedésben van. A kőben manifesztált mű a megállított szerelem pillanata, a megállított magasztos hatalom apoteózisa. Külön úgyis minden változik, elmúlik és el is romlik. Ezért valahol meg kell állítani a Jót és a Rosszat is, lehetőleg a csúcsponton, a kiérés és odaérés kulminációjának magaslatán. Akinek van megállása avagy készsége a visszavonulásra a hatalomban, az még jót is tehet, megőrizheti magát szépségében, jóságában vagy elhúzódhat a gonoszságától, még mielőtt az

kiterebélyesedne benne. De ki vonul vissza önszántából? Oh, Scipio Africanus, hová lettek példáid? Ki engedi szélnek hadseregét diadal idején Luculluson? A hatalom birtokában ugyan ki tudja elhárítani a hízelgő, karrierista csatlósok, támogatók csatlakozását? A még nagyobb hatalom eléréséhez jól jön az árulók, a pálfordulók,az áthasonlók segítsége. De ami nagyon közel kerül egymáshoz, az veszélyes is lehet, mert aki megízleli a hatalom erejét, az maga is vágyakozni fog rá határtalanul. Ezért az emberiség egész történelmén végigvonulnak a királygyilkosságokés a trón viszály ok.

Klasszikus fejek az ablakokban és félszárnyú angyal, alul örvös vadállatok árnyai. (10/3.) Ablakba vagy paloták, múzeumok termeibe kitett klasszikusok, császárok büsztjei: Julius Caesaré, Augustusé, Caracalláé, Caliguláé, a Pannóniában is jártbölcselkedőé, Marcus Auréliusé, a félénk Claudiusé.

A hatalom megszerzésének és elveszejtésének paradigmái ők, akiket a renaissance-ban kiástak a feledés rétegeiből, és most a múzeumokban sorakoznak. Mi az, amit hozzá lehetne tenni napjainkban ahhoz, ami az ő idejükben megtörtént? Az ismétlődések és a hasonló szekvenciák megerősítik őket tetteikben, a Jót a Rosszal együtt manifesztálják és monumentalizálják. Ami alattuk, az altemplomok labirintusának mélyén van, az a jelentőség nélküli árnyak örvösacsarkodása.

Alul élő arc kedves mosollyal, felül globulatátogás. (10/4.) Olyan kedves volt kezdetben minden és egyre közelebb került, és a kedves gyermeki felnőtt szerelemre érett. Rózsás arcán égi, cirmos kivirágzás.

Aztán mégis megfakult, kiürült, kitágult, lötykős, lapatyos, ernyedt lett, dágdagadással szétfolyt, globulává vált. Lehervadt a mosoly, eltűnt a vágyakozás, a kívánatos, megbabonázó szépség, a kedvességből házsártosság lett, az arc undok, kiállhatatlan, blazírt és flegma. A szépség játékát aggodalmaskodás, csövesség, félelem és eröltetettség, a birtoklás reményt vesztett, rángó kísérlete váltotta fel. Mit is tehet, aki elvesztette hatalmáta maszk felett? Vagy visszahúzódikvagy erőszakhoz nyúl. Pereatglóriamundi!

Trignoma fakutya-pofák. (11/1.) Az ember naponta vereséget szenved, nem tudja sorsát jobbra fordítani. Ügyintézéseiben folyton kudarcok érik. Nem tud az egyre bonyolultabb kódrendszerek dzsungelében eligazodni, a jelek és jelzések megfejthetetlen apokrifok a számára. A törvények vagy hiányosak vagy elavultak, kontextusai nem harmonizálnak a mai követelményekkel. Az ambivalencia már a törvénykezés pillanatában tetten érhető, az értelmezés is diszkrepanciába kerül. Az ember a hatóságok egyoldalú hatalmi döntésének kiszolgáltatottja, meginog a demokráciába vetett hite. Látja, hogy különféle manipulációkkal, hamis igazolványokkal és pecsétekkel, fiktív cégekkel mérhetetlen előnyökhöz, pénzekhez lehet jutni, miközben a társadalmat mérhetetlen kár éri. A Rossz és a Gonoszság szolgálatába állították a technikát is, százmilliós szupermodem gépezetek és softwarek segítik a manipulátorokat. Könnyen megjósolható, hogy az a technikai zsenialitás, amelybe a Rossz is befészkelte magát, tönkre fogja tenni magát, azembert is.

Signifer Bachanta. (11/2.) Minden figura valamit képvisel, és valamilyen szesszilis ülőkén - bilin, seggpódiumon - ül, a hatalom kis vagy éppen túldimenzionált trón- és ürülékszéken trónol. E szokás a megszerzett javak és kiváltságok, fundusok és allodiumok seddatuma, istentől, királytól, ki tudja, kitől származtatható. Előbb négykézlábról két lábra emelkedett, megtanulta magát áthimbálni egyik ágról a másikra, aztán megtanult trónolni is és hatalmi jelvényeket, pénztökönyöket szorongatni és csörgetni. Mint nagy guberátor, a lukrum camera őrzőjeként ül az összehordott, összelopott pénzhalmon, mint trónuson, itt játssza végig az élet bachanta peccanta ördögi játékát sua propria manu et pede. Ahol az alakoskodás commedia deli’ arteját játsszák, kézzel-lábbal, álarcban, a mögöttesből olykor elöbújva, szerény krucifixummal, pichista, képmutató hittel. De gyorsan elbújik és sajnálkozik, sajnáltatja magát, ha kémek valamit tőle. Elsírja, hogy rossz idők járnak, termését elverte a vihar. íme a Rossztermése a Jóban. Jóban és

Rosszban egyaránt alaposan benne van az ember.

Csak egy lépést tégy előre, különben maradj helyben! (11/3.) Milyen jóljön a statikus póz, az egy helyben topogó modell. Amikor egy lépést teszünk előre, valójában sehová nem haladunk, hiszen ha a lépés mozzanatának pillanatnyiságát köbe vésnénk, látnánk, hogy az egy lépés hátra. Ugyanannak a képmutató lépéstelenségnek a póza, a stazimer, a megrekedt egy helyben topogás tojástánca. Az egy lépés előre avagy hátra valami Rossznak a tipi-topija. Még csak tipegés-topogás sem, túlértékeljük tehát, ha azt mondjuk róla, hogy egy helyben topogás. Főleg nagyot tévedünk, ha haladásnak nevezzük, mert nem jelent helyváltoztatást, csupán egy helyben való súlyáthelyezést. így haladunk néha, hogy semmit nem haladunk előre. Mégis, amikor egy helyben maradunk, rendszerint hátra megyünk, mert ami nem halad előre, az stagnál, tehetetlen vagy retard, maradi. Nem alkalmas arra, hogy egyenlő tagja legyen annak a társadalomnak, amelynek az akceleráció a haed line-ja, a fő vonala. így hát a stagnálás a hátrányos megkülönböztetés kiváltója, a hátramaradás veszélyezteti az ember helyzetét.

Kaneforapofák. (11/4.) Valamit visszünk és hordunk a fejünkön; tartóoszlopként szép görög vázákat vagy, mint Atlasz, az egész világot. De a világ mégis a fejünkben van, onnan bugyborog elő a szellem, az inspiráció, az alkotás, a szépség, aharmónia, az igazság kaneforája. Amit ők a fejükből kitesznek a kobakjuk tetejére, azt hordjuk mi a vállunkon. Ez az emberiség történelme, kulturális léte, alkotásai, kincsei melyeket a háborúk tönkre tettek. A romok romjaikban lábunk alatt diszkrepálnak, és ott lebegnek a szív aritmiájának görbéjén, ingatagon, mint kiméra-mementó. A fejünkön hordott történelmi ballasztoktól az egykori kiegyensúlyozott járásunk töredezetté vált, aritmikussá, hisz felborult a szépség és az arány egyensúlya, odalett a kecses mozgás. A múltból a jelenbe dohog a Rossz, és bediffundál napjainkból ajövőbe.

Összecsapódott testek az áramlás sodrásában. (12/1.) A csapzott gabonatáblák ilyenek vihar után, amikor a kalászok elterülnek, a gabonaszalmák szálai egymáson, szanaszét, az anyaföldre dőlve. A vihar kaptációja a vetés, a vihar kezében a sorsunk. Mi mást tehet a Nagy Boldogasszony, mint hogy jó aratásért esdekel istenéhez. A.mi úszik, hirtelen lebukik, mintha valami lehúzná, mintha örvény ragadná el vagy, mintha a mélység titkainak polipkarjai rántanák le, annak a láthatatlan rémnek a csápjai, amelyről a régi tengerészek meséltek. Lábukkal égnek meredő gubós lények, fejük a mélybe, a szitáló homokba fúródik.

Mintha csillagostoraik lennének, tehetetlenül kalimpálnak ide-oda a vízöblönyben. Az elsüllyedt lelkek kóborolnak így az alvilágban. Az utcákon is így lődörögnek a kitépett, kifosztott, lélek nélküli emberek, vonszolja őket valami, céltalanul ödöngenek, hulladékot hagyva maguk után mindenütt, ahol megfordultak.

Társadalomból kitaszítottak, a törvények peremén élők, akik felett ugyan nem mondtak ítéletet, de sorsuk betelvén ítélet nélkül is kiközösítetté váltak. Nincs határa kifosztottságuknak és megnyomoríttatásuknak.

Hosszú az útja a közöttes halálnak, az üdvözlet nélküli halálba menésnek. A dicspúpok és dicspupulók talpa alatt alaktalan féreglétbehullanak, már nem kérdeznek és nem vádolnak.

Holtukban az Atya elé járulnak a kisdedek, hátul a hajdani kedves hozzátartozók. (12/2.) Most, mint a mögöttes létben háttérbe tolt, szükségtelenül feláldozottak, ragaszkodnak Atya Urukhoz, de félnek is tőle tehetetlenségükben. Odaadták és felélték magukat, amijük volt, elmúlt, amijük maradt, már nem kell.

Mint a Nílus papiruszmocsaraibakosárban kitett felesleges kisdedek, most ők is megmentöre várnak, de nem nyúlik feléjük sem apai, sem anyai kéz. Már megszokták, hogy senkihez nem tartoznak, meg is szöknének, ha befogadnák őket. A Rossz csökötté tesz a Jó iránt, a Jó áldozatvállalására már alkalmatlanná válik az elvetemült. A Jó anyagát megmételyezi a méreg, a Rosszban már nem teremJó.

Öreg tarkoponya simogatása és gubófejek holdvilágban. (12/3.) Kislányzizegés öregember reszkető simogatásában, remegővé dermedt szeretetében. Dadog, nyammog az agg, még mindig szeret, pedig már alig pislákol a lángja, sajnálni való tehetetlenségében még mindig odahajol a kisebbikhez, a még tehetetlenebbhez. Aggastyánszeretet, a halál árnyékában az öreg már önmagát siratja és búcsúztatja halálba dermedő, tétova mozdulatokkal. A szeretet utolsó szívdobogásával mozdulnak simogatásra a már kihűlő kezek. Az effajtaexcluzivitásra már nincs emberi kázus, mert a végsőre és a kezdetire már nem jutaz emberi közelségből. Nagyon távol van az öreg a gyermektől, hiszen a gyermek fél a halálban élő öregektől. A gubófejű, aki kicsi és nagy fejű is, már és még nem követheti oda, ahová még nem jutott el, mert a márélő a még élőtől halálidegen, és a még élőmár tehetetlen az élővel való találkozásában.

Élők előtt koponyák úsznak sejtelmes áramlásban. (12/4.) A szemüregben kihullott tekintetek árnyai kóborolnak, sejtetnek valamit, de semmit nem mondanak. Széttört biológiai organizmusok összetákolva, agnoszkálva; emberek voltak egykor, most ledöfve, meggyilkolva, vagy talán halálba szenderedve, lőtt, vágott, szúrt sebektől elvérezve úsznak előttünk a holdvilágban. Ibolya kelyhének mélyén elparázslott méhecskeszemek, és kihullott fogak tákjai a hajdani kedves mosoly helyén. Ami egykor egymás közelében volt, az mostanra szétesett és darabokra tört. Akik mondák, legendák hősei voltak, az utódoknak már aligjelentenek valamit, hiába keresik vissza dicsőségüket, csak mint koponyatöredékek maradtak fönn, egyforma rokontalanságban üresednek.

Jajveszékelő, elhárító, halálba hulló és halott mozdulatok. (13/1.) Ami az egyiknek a jajveszékelés mozzanata, az a másiknak az elhárítás mozdulata. A halálba hullás mozdulatát nem követi az életben lévőé, mert az felfelé szárnyal és megragadja tárgyát. Ha teheti, a holtában lévőt szépen elegyengeti, kezét összekulcsolja, igy, imádkozással segíti őt örök nyugalomra térni, hogy a túlsó oldalon beszállhasson Kháron ladikjába és nekivághasson a végtelen tér- és időutazásnak. így parentáljuk el egymást már az életben, gyakoroljuk a temetést már az élet palesztráin, gesztusokkal felelgetünk egymásnak, mindig mentegetőzve, elhárítva közelünkböl a másikat. Mentjük magunkat tőle, hogy aztán utólag megsajnáljuk, akinek romlását félrevonulásunkkal előidéztük. A Jó mindig ott van a Rossz közelében, és kegyelmetad önmagának akkor is, hanem is olyanjó.

Hátrahökkenő odaadás. (13/2.) Két ellentétes együtt, egy gyékényen, összegyúrva, megsütve még ehető is lehet: a kis szúnyogorrú pici pipulacsörmöncs és a sztoikus mértéktartó az enthuziasztával, a szeretetkitörés és a szívadakozás a fukarságban elbukással és feláldoztatással. Hátrahőkölve, mint karóba zárt Oszlopos Simeon merev tokával hők- és pöfduzzadással, nyakszirtjére támaszkodó csigolyáján állva, hasához, mint potrohához zárt kezekkel, netán zsebre dugva, magához hajló kunkorisággal, ujjaival édesdeden matatva lapaty tenyerén. Kicsit megroggyanva, meghatva, lazán hajladozva, alig leplezve konokságát, puhán, nem ropogósán és nempattogó léptekkel végül elsomfordál, mint megszelídült, megértő lény, egyre jobban eltávolodva attól, amit közelről mérlegelve a kenyérmorzsákba majdhogy bele nem duggatott. íme, a kovász, az erjedés mindig bele van dagasztva mindennapi kenyerünkbe, ezért olyan kirobbanóan pozsgás és dágdagadt.

Egyik a hallgatás füle tövén, másik a fülkagyló körgugoldáján ül. (13/3.) Tojásdad arcának fényében, a fül alatt a Fületlen Senki. Mintha alul hallanánk az alul lévőt, ami a fül mögött van, és mélyen lent avagy bent a tudatalatti templomában, a nagyon összetekeredett exták bélhurkáiban, csavart gubancaiban és emésztő szerveiben. Hiszen minden, ami elbomlik, felszívódik, azt a belső szerveink dolgozzák fel imaginárius, titkos, soha napvilágra nem kerülő műveletek során izzadják ki az igazgyöngyöket, de a Gonoszságot is, amelyet inplálni is tudnak, nemcsak filtrálni a Jótól. A rossz nedvek bugyborgását eltakarja az epidermisz maszkja. Az érzékeink forrás vidékéről érkező búvópatakok egyformán szállíthatnak jó és rossz intuíciókat, impulziókat. Úgy tűnhet, a külső hatás a meghatározó, pedig az csak arra való, hogy a bensőnkben lévőt pulzálja, flagellálja és kicsiholja a belső érzelemszikrákat. Mily rafinált az ész, hogy tud szelektálni! Kifiltrálja bensőnkből a Gonoszság alantas, gyilkos gondolatait, és ártatlan pelyvaként szélnek ereszti. Nem árt tehát meghallani és tudni azt is, ami a fülünk mögött van, jó lesz számba venni alantasságainkat is! Amikor ráülünk a fülünkre, és nem halljuk meg, ami komisain végigmotoszkál, akkor hagyjuk, hogy a személyiség várába behatoljon az ellenség és elfoglalja azt. Ekkor jelennek meg a lapaty fülekhallás nélkül és a tojás fejek fületlenül.

Magába gubbadt gnóm eltorzult cselekedetek tetején. (13/4.) Ahol az eredeti szándék el- csenevészedett, ott maszk mögé bújt a személy. Az elszemélytelenedett eszmék dágdagadó hangoskodássá váltak, szócsőáradások és hangzáporok, óriási fülszaggatások töltik be a teret. Nyomasztó otthontalansággá változtatják a földet és a levegöeget. A világ menedéket keres, mert a vulgarizáció miatt nem találja otthonát.

Az arányosnak született izolációba került. A túldimenzionált hangok óriás fülekre várnak, amelyek elszakítanak a valóságtól, amelyek számára nincs többé édes zene és szó. Az elhangzott szavaknak nincs otthonuk, és nincs csendje ahangnak, nem tud megpihenni a szó ívén a gondolat. Hová lett az intő, az óvó, a bíztató, a kérő, a szerető és a szerelmes hang? Hová lett a gondolat és a cselekedet hitele? A méretek megváltoztak, és elhagyták eredeti formájukat. Gnómmátöpörödött bölcseket látunk, akik csupán önmaguk

Csillagtaréjok alatt kukorékoló fejek. (14/1.) Balett-táncot járnak, mint a dízőzök, jó köztesek között, mintha satupofák közé lennénekszorítva, remegnek a szexulum-kankulum vergődésben, fuldokolnak a közeli szőrbundahullásban. Egyre mélyebben hatolnak az infernóba, sehol egy kis szabad nyílás az égre. A megbabonázó és mindent elborító szex, mely az agyat és a látást is eltompítja, piros taréjjal és púderes, olykor vazelines tomporral magába kukorékolja a magával telhetetlent, hogy halálra dögönyözze abnormális infernókapujában, véletlenül sem eresztve ki onnan bekebelezi, mint camifag-növények a kelyhükbe bódult méheket. Oh, mit tettél Antonius, oh mit tettél Kleopátra!

A szirity karusszelrepüléssel a földre bombázza magát. (14/2.) Nem térhetsz ki száguldása útjából, nem térhetsz el az általa meghatározott motívumalakzattól, mert egész rendszerével száguld feléd. Láthatod, mily szépen kiérlelt, kirajzolt és megsturkturált, mily dekoratív. A kristályokban mindig az elrendeződő törvényszerűség szépsége rejtőzik. A Gonosz ugyanúgy kristályosodik és struktúrába épül, mint a Jó. A Rossz talán még jobban képes erre, mert leleményesebb a Jónál, és mivel a Jót is képes bekebelezni, több a lehetősége. A Rossz ornamentikája, mesterien elrendezett szerkezete gyakran megbabonáz és elkápráztat, ámulatba ejt, ezért nehéz kitérni előle. Milyen szép is a repülő- és a méhrajok vonulása, milyen erő van szépségükben és milyen szépség az erejükben! A Rossz diadalánakmámora sajáterejének tudatában van.

Csörmöncsök álhatatossága, disznópofák csodálata, grumplirohadás, fonnyadás. (14/3.) Bökszemekkel, hosszú bökorrokkal, bökmellekkel, feltűnő önteltséggel pörgetikki az elszáradt hüvelyekből a borsómagokat a fórumokon. A disznópofák ámulatára boldogságukat kicsorgatják a szájukon, a sörtéjük között, lábuk eresztékei közé. Szívbéli tökönycsurranások hullanak és permeteznek fentről a meggyötört, összegörnyedt, fogatlan aggastyánokra, banyákra és banyuluszokra, a még szintén fogatlan, százéves, szakállas csecsemőkre, az öreg csecsemöarcokra, az infantilizálódott, immár szenilizálódó öreg gorillák arcára. Löttyedt és lapaty már minden testrészük, a hurkásodó bugyrok ráomlanak az egykori csöcsmök- és kankulumkelegyekre, és lábtátian lebzselnek szanaszét. A sziromdagonyákból a csábítás eltávozott, csupán a sziritycsipogás, szuszogás, röfögés, akatyvaragynyögések maradtak.

Koponyakavarodásban rémszirity áldóvagy megálljt mutató kézzel. (14/4.) A száguldó rémszityka megállást parancsol, félelmet kelt és megdermeszt. Az irtóztató látvány paralizál, a Gonoszban és a Rosszban is hatalmas erő van, és ugyanúgy meg tud babonázni, mint a Jó, mint a Szép. Ha meglep, nincs előle kitérés, menekülés. A késői iákolások már nem segítenek, még a nagy erőszaktevö is tehetetlen lesz vagy összezsugorodik, összehúzza és megadja magát, száj-, kéz- és lábtáti lesz. A Gonosz ereje legyőzi még őt is, bámulni és csodálni fogja, fölajánlja magát a Rossznak. A Gonosz diadalának fénye bűvkörébe vonja, úgy röpköd körülötte és hullik emésztő tüzébe, mint a rovarok a lámpabúra égető forróságába. Összeégve haláltusában vergődnek.

Csak egyszer kell elkezdeni a hazudozást, a nagyzolást és a rongyrázást, és nem lesz megállás többé. (15/1.) Napjainkban a gátlástalanságtöretlenül átbújik az akadályokon, átcsúszik a kisebb nyílásokon is, bejut mindenhová, előtte semmi nem lehet zárva. Kihasználja a réseket, a hézagokat, becsusszan ajtón, ablakon át, a törvények rései között. Neki kedvez a sznobéria, a többnek látszani, mint ami vagyok, a minél gyorsabban és könnyebben odaémi-szándék, akár mások feláldozása árán is. A kevés, a híjával való nyereségessé transzponálódik, a kicsi gyorsított tempóban óriássá gyarapodik. Az átmenet természetes velejárói ezek, most még el is fogadhatók, de az átgondolatlanság mögött, a könnyelmű ígérgetésekkel karonfogva szépen besétálunk a hazudozások, a burkolt hitványság légkörébe, ahol a glorifikálás aureólája köröskörül sugározza a hiszékeny megtévesztetteket. A töksiket és a tojásfejűeket körülgallérozza, honorálva, hogy a felajánlkozás és adakozás bizonyságaként szívüket és lelkűket már kitették, tálcán hordják körül. Nincs is más, amit felemészthetnének magukból, kirakják a kecskelábakon nyugvó országos menyegzői asztalra, amelynekközelében jut mindenkinek egy kis édesség. Ami az asztal alá van söpörve, az már a kutyáknak sem kell.

Valahonnan elterelték őket. (15/2.) Most itt van együtt a sovány a kövérrel, a felcicomázott a meztelennel, a kívánatos a gusztustalannal, a pöfmeteg az irdatlannal, a szuszogó görvény a csipkó- csörmönccsel vagyis mindenki, válogatás nélkül, úgyis olyanok, amilyenek. Együtt vagyunk a céltalan, ejtőző, kedves semmittevésben, egyeseknek relaxálás, másoknak úgy sincs semmi dolguk, sodródnak az életre-halálra szóló legalkalmasabb diszpozícióban, a dolgavégezetlen kötetlenségben. Szabadok, mert feleslegessé váltak, nyugdíjasok, állásukat vesztett tengő-lengők, leépítettek, alkalmatlannak minősítettek, létszám alattiak és felettiek. Nekik már senki nem parancsolhat, és ők sem parancsolhatnak senkinek, már nem vindikálhatnak maguknak semmiféle hatalmat. Odöngenek, tesznek-vesznek, csöbörből vödörbe csurognak az utcákon és a tereken.

A horizonton sikeres galacsinhajtók és gödörbe csúszott pechesek. (15/3.) Többre voltak hivatva, de lecsúszva, gödörbe jutva már semmit sem látnak. Az éber, ügyes, mindenre felkészült, intelligens kozmogon nagyon vigyáz az időre, hogy mindig ott legyen a horizont vonalán, bárhol jár is a világban.

Nyitott mindenre, nem szűkül be akis hazába, akárhol van, a nap csak az ő napjalehet. Igyekszik, hogy kora reggel, lehetőleg mindenkit megelőzve, elsőként legyen a horizont vonalán, így elsőként lesheti meg a napfelkeltét, a fatamorganat, és akinekkorán kel anapja, az fata félix lesz, mert aki aranyatakar lelni, annak észnél kell lennie. Jó, ha a horizontmenedzserek a napnyugtát is elsőként csekkelhetik, mert aki előbb ér a hadszíntérre, az diktálhat. Az elhullottakon nincs mit sajnálkozni, ők számba semjöhetnek.

Értelmesen kimetszett kisebbítések és nagyítások. (15/4.) Állandóan fényben vagyunk, zuhognak ránk a fényemanátorok pásztái, tompán dübörög és csörgeti szívünk az extázis és az acid. Fölgyorsít az égig, a legfelső emeletre, az Empire State Building tetejére repít. Zuhanások föl és le, fénycsóvák színárján úszunk, repülünk, és bódulatban ődöngve tapogatózunk, kotulunk ott is, ahol nem lenne szabad. A fényemanátormanok és manipuluszok kimetszették a nekik valót. Mágikus révületbe csavarodva már mindenki együtt remeg, felismerhetetlenné válik, nem számít már, melyik, kinek a teste. A pazar fény verés átkozottul összekeveri a rejtekéből előtörő alul ós belül lévőt, a multimédiális inspiratrix beikszeli őket a maga exspiráljába, és elhagyja azt, ami szégyellni való. A gáttal elfedve és elaltatva, ami gát nélküli, az kitakarva és mint bomba kirobbantva az épületek tövében és kissé lejjebb, a vánszorgó scarabankulumok fölött.

Hánykódó, zizegő töredékek. (16/1.) Holttesthalom - huppanásokon buckázik a holttádögölö, a Mortifer, a névtelenségbe tűnt, arc és test nélküli Rémgonosz Király, a zsarnok, milliók manipulusza.

Lándzsahegyén koponyamonstranciák, a dicsőséges halál diadalmenetéből rabláncra vert, tömegesen egy kupacba dobott testek, leszakadt, bombáktól széttépett testrészmartalékok. A meszes gödrök fehérlő hekatombái felett, a kékes, miazmás fényben a halál menyasszonya, a Tribáda lebeg, ajka nyirkos a telhetetlen halálkéjtől, a halált sóvárgó epekedéstől. Lehelete szanaszét terjeng a világban, halálekéje egyre hosszabb barázdákat szánt a halálba csendesültek egymást követő halmain.

A Föld hátán tűzliliomok nyílnak. (16/2.) Mindent elpusztítanak, városokat szippantanak be kelyhükbe. Istenverte pöfgombák dörömbölnek Isten égi hajlékának kapuján. A széthasadó atomokból felszabaduló megatonnák ereje széttépi, és hamuként szórja szét az Isten és ember alkotta világot. A gigászi erejével kérkedő ember nemcsak embertársai ellen fordul, hanem kihívja az Istent is, mintha nem tudná, hogy mindent Isten teremtett, az ő jóvoltából való, és hogy szent az ő seregének ura. Szétterjed és fehér foltokat hagy a pusztító sugárzás, nyomában fehér foltokkeletkeznek, a védtelenek és ártatlanok között még évtizedek múltán is tarol a gyilkos kór, amely behatol a természetbe is. Kicsi aszfadéloszok fognak nyílni minden kertben, és az újszülöttek meghalnak a tulipánbimbójában, még mielőtt kinyílhatnának.

A bajok állandósultak. (16/3.) Állandó segítségre van szükség, mert állandó, szüntelen kiszolgáltatottságban élünk. Egymás kiszolgáltatottjává válik az egyén és az állam, melynek intézményei a segélykérők panaszától hangosak. Areggeltől estig tartójeremiádák és vádaskodások betöltik az utcákat és a tereket. Kompromisszumkeresés, sztrájkfenyegetés. Az ezerhangú iákolás kalamajkája mint ezerkarú polip átfonjaaz egésztestet, rágubancolódik, mint Laokoonraés fiaira a kígyók, az isteni büntetés megtestesítői. A Rossz útjába újabb Rossz kerül. Újabb bajok tetézik a bajt, a félelem nő, mert a bajok végtelen kígyóvá tekerednek, és az Ördögi Sárkány már a saját farkába harap. Bezárul az ördögi kör. A hullásban egymást keltetik a bajok, és kitaszigálják a magasból az újabb rosszat. A gazdagság és a szegénység ollója egyre jobban kitátja a száját, a satupofa ajkak egyre szűkebb helyre szorítják, tömegmasszává préselik az egykor

differenciált, egyéni sajátosságoktól színes tömeget. A társadalom a bajok vemhes hordozója lesz, demoralizálódik, az egyén társadalmon kívülivé válik, a reménytelenség, a maffia, a drog áldozata.

Settenkedik a Gonosz, és az egyre terjedő félelemben settenkedni kényszerül a becsületes, az ártatlan is.

Házaspár, hónuk alatt halott gyermekük. (16/4.) Lent villogó szemű Gonosz, majd Kukula ördöggel, fejlezuhogásban és tátott szájú bendöpofák egymásra tátogva várják fáradhatatlanul a betevő falatot. Zihálnak a soha be nem telő mohóság vágyától. A felforgató, ítéletidő-zuhanásban szétcsapzott, véletlenül képződött, élettelen négyszögek szakadnak szét. Nem tudni, honnan hová tartanak. A nagy hullásban az emberekkoponyatetejük fölé emelik kezüket, talpukat félelmükben csaknem a hónuk alá rejtik.

A szomjúság és éhség tűzesőjében sehol egy csepp remény, hogy félelmük szomját és reményük éhét olthassák, zuhog az erjedt förtelemzagy, csapzott hajuk lecsorog ölükbe. A majom Kukulaördög éldelegve bújik Gorgiánához, ágyasához, a Gonoszhoz, és, mintha unikomis volna, bökdösi egyik szarvával, hízeleg neki, és alulról naponta fölbokszolja ötbökbakulájával. Elfedi őket védernyőjük és széles kalapjuk a hónuk alá szorított halott vagy még statu nascendi meghalt magzatukkal.

Báj-orthogánia-commixta. (17/1.) Hullik ránk a mediamix, arcunkba vágva, púderezve, képünkbe gyúrva, dögönyözve, mint make up, mint nekünk kikísérletezett divatvégtermék, mint robur-robor, in- és diszkondicionáló pedulum és speculum, internet és postnet, kis tömőlyukakba táplálva, tubusolva kínálják, mint pasztát. Garantáltan ideális, speciális nőnek és férfinak, halál ellen regeneráló, roboráló és melioráló, méhpempös, jojobás, puhító, lágyító és finomító, mindenkinek ajánlva, különösen a tönkrement arcúaknak, főleg az ápolatlan szegényeknek és elesetteknek. Jót tenne nekik a ráncfelvarrás is, mert olyan ráncos, meggyötört pofával, mint amilyen nekik van, olyan rossz megjelenéssel, bárhova menjenek, csak gyanút keltenek, teljesen esélytelenek. Adni kell mindenkinek magára, szükséges hát a szemöldökcsipegető, a bajuszkefetyelő, a duduló-didilö habverőkanál, az ágyékcsupázó tanga, a lágyékturbulusok, a szép formát növesztő kelegyek. Napra késznek kell lenni a korízlés divatjában. Aki fittyet hány a korszellem ízlésére és igényére, az nem számíthat a nők szimpátiájára, a női tömegek szavazatára. Elnök sem válhat senkiből az ő támogatásuknélkül. A szegény, az elnyomott soha nem képviselheti önmagát, mert külseje taszító.

Csibék és csibulák, mint csotrogányok. (17/2.) Advokáta sine apellata. A csipkók állandóan szedegetnek, mert a mozgás szándékot fejezki. Le-fel bólogatásuk olyan, mint a helyeslés. Csak az a nekik való, amit banka-bök szemük meglát, ami ostobaságuk érdekében áll, amit képesek felfogni és ostobaságukban megérteni, a Rosszból az áttekinthetetlen egyszerű. Gyűlölik a náluk okosabbat, a nem közülük valót kiközösítik. Az atávisztikus taktilitás csak a számára megközelíthetőt szereti. Ami taszítja őt, azt még ha meg is közelíti, nem viseli el. Mire is jutnának ilyen formán az ostobák a nem ostobákkal? A velük született különbözőség és ellentétesség miatt egyre többet beszélnek a toleranciáról. Pedig egyre jobban utálják egymást, de ha az érdek úgy kívánja, leküzdik ellenszenvüket. Nem a szerzetesek jóságáról van szó, az elesettek gyógyításáról, felemeléséről! A rossz érzékelések a rossz szellemiséget táplálják, nem lehet jobb szolgálója az erőszakra épülő hatalomnak, mint a fontossá tett és kiemelt ostoba, főleg, ha neki is juttatnak a hatalomból.

Arcjellegtellenítés. (17/3.) Kimetszés, eltakarások, kihagyások és felnagyítások, mint arcmanipulációk.

Balra fenn az arc egyik felének árnyékba került része látszik. Kimetszésben és eltakarásban, majd teljes megvilágításban, kékeslilás fehéren, odébb rózsás fényben egy bohóc, hegyes süvegben, fényben ragyogva.

Ártatlan lárvaárnyékok, az arcvonások púderesen homogenizálva. Alul kifejezés nélküli globulák, mint krumpliformák sietős hullásban, lefelé tartó mozgás és forgás által arctalanítva. Jobbra, alul bohócarc, lapos tányérföveggel, szinte koponyátlanítva, mintha nem is volna agykoponyája. Takarjuk el az agy helyét, hogy ne is kereshessük! Hátul, jobbra fönt tétlenségbe és mozdulatlanságba zárt, hasznafosztott figura, nem is tudjuk, minek áll ott, ahol vár. Középen szájtáti, indifferens disznópofa. Mögötte zárt-táti, a semmire sem nyíló száj, mintha bevarrták volna. A kiüresedett, merev tekintetek a legalkalmasabbak arra, hogy az okosság vagy abutaság benyomását keltsék, holott valójában semmit nem mondanak.

Bohócok, nevettetők és jokulátorok grumplipofákkal szemben. (17/4.) Elkérgesedik a maszkok mögé bújt játékosok szíve, mert egyre vaskosabb és tompább közösségnek játszanak, mely horrorra éhes, istenea pénz, ezértbárkit átver, nem okos, mégis leleményesen ravasz és gátlástalan, alattomos és mindenre kész. A sátáni a menő, visszavonul hát a becsületes és a szorgalmas, mert ilyennek lenni egyhangú és unalmas, cseppet sem vonzó, így nem lehet karriert csinálni. Az utcáról nem lehet csak úgy bemenni és valamire jelentkezni. Mit tehet az ártatlanság képében a bohóc, mikor az élet a legképtelenebb bukfencek színtere?

Csörmöncs-kaptáció. (18/1.) Szellem-, értelem- és érzelem tákokkal vakító szteroídák sötétségáramlatokban. Lent, jobbra a Kaptató Csörmöncs, a fogyasztóimitátor. Buzdító és kőkemény a Rossz fogyasztására. Az ehetetlent eszi, mert ami eddig ehető volt, az egyre manipuláltabb lett és ezáltal egyre ehetetlenebb, mégis fogyasztható, mert mesterségesen ízesített. Amit a mechanizmusok az érzelemtől és az értelemtől kifosztanak, apparátusok helyettesítik. Gyorsabbak, mint az ember. Fényesen vakító agy- és érzelempótlék-szteroidák világítanak a kábult bénultságba. A hihetetlenül felfokozott emóciókkal együttjár a megsemmisülés. A vakító megvilágítás az árnyakat is abszorbeálja, árnyék nélkülivé teszi, egy áramlásvilágba keríti az embert, ahol többé nincs fény és árnyék. Fénytelen és árnynélküli ködökben úszik tárgy és ember, a kiterjedésnek már nincsenek formai terei. A gyorsan vonuló mérhetetlenben a mozgás csupán fénysuhanás.

Alul hegycsúcsfej, amely semerre sem mozog, csak az ég felé néz mereven. (18/2.) Ami közelében van, azt nem láthatja, nincs nyaka, nincs lehajlása. Osbeton-feltekintés; minden lecsurog orcájáról süvegesen lefelé terebélyesedő testén. Legurul az is, amit megfoghatna, mint magas hegycsúcsról, lepörög a mélybe és összetörik rajta. Kö-kövön nem maradó arcéi, lefelé simulóarcpofa, mintha erózió koptatná, behengeresedik, sehol egy szöglet vagy lépcsőfok, ahol megpihenhetnerajta a tekintet, a simogatás is lecsúszik róla a pokol fenekére. Felette valamiféle test úszik kivehető lábakkal. A fej helyén valami nagy és kivehetetlen formájú fehér tömb. Talán még nem faragta ki a Mester a fehér márványtömbből. Pedig mintha benne volna a fej helye. A biológia organikus káprázatában talán itt maradt egy test sugárzáslenyomata, évezredekig nem fog szétbomlani. Fent,jobbra fénylevél-csavarulatba bebábozódott sötét forma, mint őszi levelekbe csavarodott lepkebáb. Balról egylábú fénysugárzás-komplexum úszik az áramlásban, és előbukkannak az újabb sztereometriai formák, most már széthullott geometriafogalom üres nyomataiként vonulnak az egytekintetü hegycsúcsok szemei és a mozgathatatlan, kifürkészhetetlen arc felett.

Fölböffenő buboréklaskagombalapatyok- és guttulák. (18/3.) Nyugtalan tér-, arány és távolság nélküli helyzetekből merülnek fel, majd visszaderengve eltűnnek a fehér vagy fekete kürtőkben, ahol nyomuk vész, hogy aztán kissé eltolódva és elcsúszva az áramlások, a repedések és a fénytörések árkain és az újabb buborékokon más formában újra megjelenjenek. Nem is hasonlítanak eredeti önmagukra. Mások a fény áramlás szövedékébe sodródnak, globulákbendőjébe kerülnek,befalva, elnyeletve, megemésztve örökre eltűnnek. A fények felfoghatatlanságában elmerülnek a tudattalanban, eltűnnek az ignorációban, a megismerhetetlenben. Más formába kerülnek, amelyből nincs visszaút. Talán a pokol, talán az ég nyelte el őket.

Csetlő-botló, egymásba kavarodó kubisztikák tekintet nélküli arcokkal, járásra képtelen lábakkal. (18/4.) Mint a hajlékony nádszálak, úgy görbülnek ide-oda az innen-onnan érkező áramlásfuvallatokban, kubisztikus kiszögelléseikellenére ott is hajlanak, ahol szerkezetük természete szerint nem hajolhatnának. Meggyűrödnek a szögletek, és egymásra csúsznak, fittyet hányva az organikus hajlíthatatlanságra. Nincs itt már semminek törvénye, se formának, se szerkezetnek, se életnek. Üresen, tartalmuktól, lényegüktől megszabadulva, a vélt régi abszolutumtól, autonómiából, önmaguk autentikűsságából kivetkőzve, kitagadva, elhagyatvahajladoznak valami előtt, amiről nemtudni, honnanjön, hová tart, mivégrelétezik.