Az Ártatlant megöltem, a hívó hangkelyhet összetörtem, az eljövendő titkát megváltottam, a poklot megjártam. Az éj szeme betakar. A nagyon közelit és a nagyon távolit egyaránt elveszítettem. Elveszítettem a hitem a képtelenségekben, pedig hittem a csodákban, az abszurditásra alapoztam, hittem, hogy a tökéletest a tökéletlenség által megvalósíthatom. Lesújtva heverek a Megvalósíthatatlan égbenyúló tornya előtt, rám zuhant a súlya, halálra vagyok ítélve. Sem az angyalok, sem az ördögök nem emelnek fel többé. Mi várhat még rám? Mi kerülhet az utamba, ha már semminek nincs szárnya? Elragad a halál, hang sem ér el hozzám sehonnan. A csend füleivel már nem hallom meg a Megholt kiáltását és üzenetét, ami befedne a halál után.
Amit a múltban átéltem, az a jövőben már nem tér vissza, mert a múlt árnyéka nem követ a jövőbe;
elvesztettem mindennek a helyét és a nyomát, ami eddig velem történt. Sötétben kóborlók, árnytalanul. A Meghaltnak széttörettek a formái a testünkön, immáron sehonnan, sehová nem követheti útját. Nem tudja sem halálát, sem üdvösségét, sem irgalmát.
Szívünk kívülre került, kitépett aortáin, mint kanálisokban jár ki-be a kóbor szél és a mélyből feltörő zavaros áramlás, mely átöblögeti bennük az ismeretlen járatokat anélkül, hogy látnánk az áramlás sodrását.
Az aortától megfosztott szív és alélek elköltözése miatt is szétesik a forma: ami hozzánk közelít, ugyanolyan elérhetetlen, mint a távoli. Hogy lássa szétszóratásomat, nem tekint rám sehonnan senki és semmi.
Elvesztettem az irgalom kegyelmét, többé nem tudom az Egybe összeszedni magam. Titkaim, amelyeket apokrif szentjeim által a vonulások, áramlások hullámain rejtegettem, az ismeretlenség hiátusába hullottak, Midőn az alkony tengerén a bíbor habokban gyönyörködtem, észrevétlenül eltűntek szemem elöl. Eltűnésük pillanatát sem tudom már, a tünékeny feloszlott, összevegyült a titkok nyomaival.
Életfámon háromszor érett meg a gyümölcs; bőséges termést hullattam, jutott az ég madarainak is. A többit Gorgiána, az egy lyukon át táplálkozó és emésztő Globula, a gömbölyded, személyiség és arc nélküli lény kebelezte be. Valahonnan a jövőből érkezett, eljövendő reményeimet is felfalta. Termésem nagy részének még ideje sem volt arra, hogy megérjen, mert a kamifág paraziták szétrágták, felemésztették azt, ami lehetett volna belőle, elpusztítván annak a reményét is, ami már akkor sem volt lehetséges. Eljött a befejezetlenség végének ideje, mint a halálukat érző gesztenyefák ősszel, én is újra kivirágzóm. Negyedszer immár, s utoljára. Nem érlelektöbbé gyümölcsöt, virágzásban múlok el.
A Múltba szólok nektek, üzenetem a Múltból hív benneteket utolsó ünnepemre, halálmenyegzömre.
Megnemértésetek kételyeit, megértésetek biztonságát akarom eloszlatni, hogy megtudjátok, ki is voltam valójában. Én magam is tele voltam kétellyel és bizonytalansággal, akkor is, amikor hittem. Titkaim mindig titkok maradtak, csak ritkán foghattam kezembe, amit elérni vágytam; vágyaim madara önmagától csak ritkán szállt le tenyerembe, s ha mégis, többnyire oly gyorsan tovaszállt, hogy szárnyának csak egy tolla maradt ujjaim között. Leggyakrabban úgy tudtam magamhoz édesgetni, hogy lépet vetettem elé. [gazában véve nem tudom, mijelentett nagyobb örömet: a madarat lépre csalni vagy szabadságát visszaadni... Mikor madaram megfogtam, én is mindig vergődtem amiatt, hogy a szárnyalót tőrbe csaltam, de reméltem, hogy a madár szárnyain üzenetet küldhetek a Mindenségbe. Mára megfogyott a reményem, alig hihetem, hogy a messianisztikus üzenetek valahol otthonra találnak. Értelmét vesztette a szárnyalás, hisz a szférák kaotikusak, turbulenciájukból Szélkotulók leselkednek ránk. Amikor a magasba vágyva földi börtönünkből szabadulni akartunk, hasztalan próbálkoztunk minden égtáj felé. Óriási, szárnyas testű túzokmadarakba és fémtestű, hüllőszárnyú, emberarcú lényekbe ütköztünk, mint repülő, száguldó rovarok, gyorsan közelítve, pillanatok alatt megsokszorozva nagyságukat, elállták utunkat, halálra rémítve bennünket. Visszazuhantunk földi szenvedésünk börtönébe, létünk egyetlen otthonába. Az égből angyalok és szentek helyett nemrég született, félelmetes szörnyek leselkedtek. Mit tehetünk még ezek után földrevetettségünkben? Van-e kiútja a szárnyalásnak, ha sehol nincs része az égen és a földön? Talán kíséreljük meg a Pokolban, hátha ott jobb, hátha a Rossz közelebb van hozzánk.
111
Dobálta Volcanos az ég és a föld atabotáit, a feltörő, siránkozó hangú fragmák bombái visító jajveszékeléssel hullottak alá s fölé, nem tudni, alulról kerültek-e fel vagy a fölül lévők zuhantak alá.
Halvány remény sincs arra, hogy valahonnan tájékozódjunk. Hullanak rám apró-cseprő és nagyobb darabokban, vonalsodrások esőjében, végigtángált záporzuhatagok fojtogatnak és babusgatnak.
Viharrezdülések bizsergetnek, kénes habjaikkal beborítanak, kihabzanak velem valahová, ahol kétfejű kimérák bólogatnak, rám zúduló dühöngésükben hatalmas ütéseikkel megvakítanak. Malomkeréknyi kalapjával csodálatos női bohóc emelkedik ki és nyúl felém sűrűn beszőrzött karjával, miközben rám omlanak csapzott és szétzilált hajkoronájának fonatai. Földi - vagy talán vízi? - létének egyre pirosabb és zöldebb nedvei felolvadnak az áradásban és visszacsurognak arcára, megrám is.
Kövön széttört, kő által koptatott Guttulák, afféle kötojások görögnek összevissza és felém, mintha el akarnának ütni. De az utolsó pillanatban az ömlő láva emésztő lángja és füstje felolvasztja őket. A láng-, a füst-, és a magmaáramlásban már régen elszakadtaktestemtől a kő- és guttulazuhatagok. Csillapodik a vihar.
Tompa sötétség keletkezik s már múlik is el, az áramlás foltjai sűrű vonalkacatokon és gúzsokon, suhintásokon és dagadásokon át bujkálnak, átbuknak, majd visszaérkeznek, útjukat vonalsodrások jelzik.
Pacagöbönyeik sűrű foltmalackái sivítva távolodnak el, már úgyis halottak voltak... Már a keletkezésükkel is a halálukat szolgálták. A formák és a vonalak a váratlan dúlás-fulásban önmagukba gubulnak, mintha kis örömdalokat hullatnának, az önmagába csavarodó kacagás talán csak Aeolus kiszabadult kóbor szeleinek a hangja; emésztő- és táplyukának kürtője egykoron Aeolus torka lehetett. A huzatokbéklyóit lerázva a szelek átzúgnak rajta, istrángjaiktól szabadulva, járom, zabla és gazdájuk irányítása nélkül a sziklákon széttöredezve vágtatnak, egymástól is elrugaszkodva, mint az elszabadult lovak.
Amott, vagy éppen ugyanitt? Alul, vagy fölül? Kicsiny gyermekfejek tűnnek fel és közelednek édesdeden, s midőn elérik átfolyásuk keskeny eresztékeit, átcsillagzanak szárnytalan szárnyalással egy más világba, rövid életük buktatóin és kereszteződésein a parti átokfákat elhagyva fennakadnak az elgörbült, kiáltó ég felé ágaskodó szegkezeken, amelyekre valaha embereket akasztottak. A halálnak, amely egykor diadalmaskodottitt, most hűlt helye,hasznafosztottá vált, ami a halált szolgálta.
Semmi sem oly távoli mostanában, mint a közeli, semmi sem kevesebb napjainkban, mint az Egész.
Semmi sem volt jobb és érvényesebb, mint az, ami manapság félbemaradt. Semmit nem kellett olyan könnyenmegbocsátani, mint maaz elhibázottat. Semmi sem esik most olyan jól, mint ami nem jó. Miértkell a gének szeszélyének keresztjét hordaniuk az anyáknak? Miért kell egy egész életen át elbíbelödni és elboldogulni azzal a lénnyel, aki örömtelennek, elhibázottan és bánatra született? Miért kell a végérejárni annak, ami elkoppan az agyból a csont-bőrön át és marad ráncos, puha agybugyborgás, kobakba zárt, határtalan lehetetlenség; csoda, amely felemel a kozmikus szférákba. Hová juthat el a földi kacérkodás a földöntúlival? Csak a sötétben lévőt foghatjukmeg a túlvilági fényekből...
A gazdagok a szegények kenyerét fogyasztják, azt amit elvettek tőlünk. Megalázottan kolduljuk a maradékát annak, ami a mienk kellett volna legyen, és szegénységünkben nem jut számunkra hely másutt, mint az Intermediálisban, a Közöttesben. Szegényei lettünk magunknak. Repedésekben, zugokban, sutokban és gödrökben, a tákok ágbogain, néha templomok lépcsőin van az otthonunk, újból és újra rosszra ébredünk, mert elvették tőlünk mindennapi lakásunkat és kenyerünket. Hol az adakozó kéz a halakkal, hova szállhat le a kanbűzös és ikrás levegőben a szabadság madara? Mindent letaroltak a banáncsupázók és a tízszájbendősök. A színek is eltűntek. Színük, illatuk és kelyhük kegyelme nélkül mivé lesznek virágaink?
Hová fognak járni a méhek imádkozni? Hová lett a harangok hangja, amely életre és halálra szólított bennünket atemplomba?
A pipogófa széltől gerjed, pirul, dagad, édesedik és rózsaszín boldogságot szellent. Boldogságot pipulnak már az újszülött okos pipulák is, csodájukra járhatunk, hisz örömükben vagy bánatukban máris
A Kankula-Görvély-Sunykó lépesmézes, hazug szavaival furulyázza szívünkbe, lelkűnkbe tettetett szívjóságát, fragelláns ostorába is virágot fon, kiostorozzabelőlünk mindazt, ami valóságos és igazi. így hát ami biztos, az nem kell, nincs mire vámunk, csak a bizonytalanra. A Pinics-Ragacs-Döglégy ajkunkra repül, hogy megtermékenyítse az édes rosszat. És jönnek újból az évezredes nagy remények, amelyek újabb bukásunkat okozzák. Meghalt reményeket csigabigáznak ki újra, akik újból és újból előbukkannak az igazságtákolók pátemoszterén. Most is ugyanazok ők, mint akik korábban voltak, csak időközben más lovakra ugrottak át. Mintha mindent tudnának, mindig csak magukat mondják, semmit nem tanultak a bukásból. És ismét feltűnnek a Tízszájbendös Szirittyek, a piros táskájukat riszáló Picsa-Ramatyok, az intermediális, közöttes szolgálók, csak az ő testükön átjuthat a főnökhöz az ügyfél.
A Csuszkuszma lassan, de biztosan vonszolja hernyótestét veteményesünkben, felmászik virágainkra, bokrainkra, és bendöpofájának reszelőivei lelegeli kertjeinket, erdeinket és szívünk gyökeréig lecsupázza életfánkat. A hernyóinváziótól felborult az ökonómiánk, nincs már sem levegőnk, sem pénzünk. Az elit bankistállókból érkező mammonfejők minket fejnek le, tőlük függ mindennapi kenyerünk. Ördögfiókákat dédelgetünk; aranyosak, szeretjük őket, mert kicsik, nem vesszük észre, hogy dédelgetésünk közepette óriássá nőttek, s telhetetlen étvágyukban már minket is fel akarnak falni. Tipitupik tapacsolnak, bukfenceznek nekünk, mint akik örömünket szolgálják, s eközben észrevétlen ki is fosztanak bennünket.
Puckányok és patkányok, kétlábú rágcsáló emlősök, mindent bekebelezők szaladgálnak közöttünk, a sötétben már alig lehet őket megkülönböztetni egymástól, természetüknél fogva felmorzsolnak mindent, ami az útjukba kerül. Számukra atudomány és a művészet is csak felszecskázott zibizaba. Már az isteni kovácsis őket szolgálja, társadalmi státuszuknak hódolvakét tappancsukra három patkót is készít, pedigjóformán már nem is használják a lábukat, csodás meseautókon vonulnak fogadásokra és gálákra. Megjelentek a gazságfúvók, a gonoszság lángját gerjesztik. A csörmöncs orrukból csöpögő nedvek elpusztítják legszebb virágainkat, s ha mégis maradnémi élet,rátörnek a holttá dögölök.
Életrevaló voltam már születésem pillanatában, csipogásommal és sírásommal értésre adtam szándékaimat. Csodámra jártak; szépnek, okosnak, aranyosnak tartottak. Ahogy felnőttem, s bizonyos ismereteket szereztem a tudományokban, a művészetekben és a filozófiában, Faust útját próbáltam követni.
Rádöbbentem, hogy egyre jobban eltávolodnak az emberek tőlem, egyre magányosabb leszek. Úgy látszik, meghalt bennem az aranyos, kedves, okos kisded. Vajon hogyan könyöröghetném vissza magam a gyermekek közé, amikor már negyven éves a fehér szakállam? Nem szeretnék azért negyven éves fehér szakállú csecsemő sem lenni,ha gügyögni és pipogni fogok, kigúnyolnak, hogyöreg majom vagyok. így hát nem marad más, kóborlók az út közepén és meglesem olykor a bokrok mögül az önfeledten játszó gyermekeket.
Annyit náspágoltak, okítottak életemben, s bírálták felül gondolatom, nézeteim és munkáim, hogy nem lenne meglepő, ha igazán már nem is tudnám, ki vagyok, mit csináltam. Szinte kiűztek magamból.
Önfejűnek, csökönyösnek mondtak, s azt kérdezték, melyik is vagyok a többféle közül, amit csinálok. Ha nem szereztem volna meg magam számára bizonyos inerciát, már régen meghaltam volna magamban, s ma már ott lógnék valamelyik elhagyott, útszéli tákfán, úgy himbálóznék, ahogyan a szél fúj ide-oda. Avagy a vízben élnék, brekula hangommal betölteném a bugyborgó, fortyogó, böfögő, békanyálmoszatos zatykatyvaratyot. Valahol ott tenyésznék az egysejtűek, az ebihalak és a vízben lévő pöfmetegek sorában. Az emberi törzsfejlődés avagy visszafejlődés láncában lehetnék az egyik szem. Most, hogy miután túléltem néhány rendszerváltást és életben maradtam, s bekerültem az egysejtűek és az ember közötti teremtményvilág egyik csoportjába, vajon megérem-e azt, hogy átéljem az egysejtűtől a korallállatokig kétéltű és póklétemet, mint a XX. században megkövült archéoptéryx - gyíkmadár - a mai vízi, földi és égi őskáosz létet. Előre sejtve a törzsfejlődés eljövendő legfejlettebb teremtményét, az egy lyukon át táplálkozó és ürítő Globulát, amely a legjobban fog alkalmazkodni a sugárléthez, az ózonlyukon át való lélegzéshez és a fénypokolhoz, a legnagyobb bekkereldózist is elviselve. A kérdés csak az, hogy génjeim hány hekkereire vannak beprogramozva? Ha így megy, hamarosan ki fogderülni.
113
A holt lelkeket siratom az arlekinekben. Bábosán, csörgősipkásan, tarka bohócköpenybe bábozódva ők is siratnak valakit a maszk mögött, közben rángatják a madzagokat. Avagy ök maguk is madzagon lógnak, amit távolról egy gonosz mestermozgats ők táncolnak neki? Szerepeket játszva halnak meg, végigjátsszák a halált, holott a bennük lévő már régen meghalt, vemhesek a belsejükben eltemetett holtaktól. Csetlésük-botlásuk azért olyan darabos, azért koccannak egymáshoz tagjaik, mert már bábok és mások irányítják őket.
Holtak ők, csakolyannak tűnnek, mintha életben volnának.
Jómagam is háromszor haltam meg életemben. Szerencsémre vagy szerencsétlenségemre túléltem a halált. Közel vagy hozzám Arlekin, mivelhogy te is holtodban élsz. Téged nem fenyeget már a halál, mert megdicsőültél azáltal, hogy egészben maradtál. Aki Egyvalaki volt, azért szomorú, mert az Egész lassan, részeiben hal meg, s ami szép és jó lehetett volna benne, meg sem született, vagy fokozatosan leépül. Csak a fűrészporral kitömöttek, vagy az üresek élik túl a közelítő halált. Ez a világ olyasmivel van tele, ami csak a fele, a negyede, a tizede annak, ami lehetett volna. Tele van ez a világ a lehetetlenné vált, megmaradt lehetséges boldogságával anélkül, hogy tudnánk, mit is koldulhatunk vissza abból, amit elveszítettünk.
Elborított mindent a sötétség, amit mégsem, azt a kedélyemet elhomályosító ború takarta be. A formák - a bennünk lévő ősképek nyomataitól - sejtésekké válnak, semmiről sem bizonyos, hogy olyan, amilyennek látni. A tárgyak megszűntek létezni, nem foghatjuk rájuk, hogy emberi, vagy más létezők, test nélküli, megfoghatatlan formavíziók csupán, nem tudjuk, csak hisszük, hogy van kiterjedésük. A megfoghatatlanságban úsznak, lesüllyednek, felborulnak és belehullanak valamibe, ami fehéren vakít vagy sötétségbe süpped. Keressük az összefüggéseket; mintha testrészek, kezek, lábak és arcok, homoid formák közelítenének egymáshoz, ám semmi bizonyság nincs arra, hogy ezek egy emberi test összefüggései. Lehet, hogy távolról érkező, a mélységekből föl-fölbugyborgó lökésektől származó, összefüggéstelen találkozások, amelyekben még az oppozitív koincidenciáknak sincs helyük. Fény- sötétség- és formafragmentumok, amelyeket az áramlások dibdáb összefolyása terel egy víz alatti karneválra, ahol semmi nem függ össze, ahol az emberi logikának és értelemnek nincs szerepe, s amelynek látványa csupán értelmünk elvesztése által fogható fel, minden egyéb abszurditás és fikció. Az értelem logikájával és szillogizmusával itt csúfosan megbukunk. Óriási tojásdad globulafej, a maga álmatag telítettségével; a sötétség által elszőtt óriásbendö tetején megcsillanó fény; kisded lábacska, néhány, a sötétség fészkéből itt-ott kivillanó arcrész, lábak és kezek, mint elaszott testek csontbakulái; egy talp, egy gömb, egy baltaszerű arcképmás - holttá vált, véletlen egymás közelébe csapódott illúziói az ember fikcióinak, sem az életben, sem az életen túl nincs közük a valósághoz. Semminek nincs kezdete és vége, csupán egyet lehet tudni, hogy valahonnan valamerre folyik, valamiféle emanációt sugároz belénk olyasmiről, ami valószínűleg nem is létezik.
Szüremkedés, amelyben egymást akarja legyőzni a sötétség és a világosság, végül mindkettő elbukik.
Se nem fény, se nem sötétség igazán, valamit megevett az egyik a másikból és valami megmaradt mindegyikből, ezért szinte dohosán penészt és fényt izzadva elbukik minden, amiről azt hittük, hogy üdvösségünket szolgálja, hogy napvilágra hozhatja örömünket, s hogy visszalophatja a fény világosságát a szellemünkbe, hogy felvillantja a remény színeit és felszárnyalhatunk. Csakhogy már minden bekebelezve, megemésztve, hiába kérdezzük, hol jár, merre bujkál? Elcsurrant a fény, elcsöppentek a Csörmöncsök hosszú csőrén az ízek és mintha mindent megmételyeztek volna. Mintha puha léptekkel itt járna az egylábú madár, föl-fölkavarva a tenger százéves iszapját, megzavarva a halak, az indák populációját. Eltipeg előttünk, anélkül, hogy bármit felfoghatnánk, megérinthetnénk, a felkavart szürke zagy és tengeri üledék mindent elfed a finom csendben. Mindent elvakít a felbolygatott szürke iszap. A holtaknak csendre és érintetlenségre van szükségük a tengerek és az égbolt mélyein. Iszapkóborlásunkban ablak nyílik előttünk, de hiába próbáljukmegközelíteni, nem nyílik sehonnan sehová. Elúszik még egy-két fénydiszparáció, de az is lehet, hogy csak visszaverődés az, amit látunk,fénytörésjátszikvelünk a sötétben.