A kötetben ünnepelt tanárnőnk, Mária jī hindi óráinak egyikén tanultuk meg, bizo-nyára még az első tanév elején, azt a két kifejezést, amellyel a mai beszélt nyelvben jelölik azokat, akik a táplálkozás két jellemző gyakorlatának egyikét vagy másikát követik. A jól hangzó szópárt képező tatsama kifejezések, amelyekről beszélünk, a śākāhārī ’zöldségevő’ és a māṃsāhārī ’húsevő’. Ezeket a kifejezéseket vélhetően a modern nyelvhasználat céljára alkották meg a szanszkrit alakokból, hiszen az ember az angol vegetarian szó etimológiai tövét, a vegetable ’zöldség’ szót véli felfedezni a śākāhārī kifejezés śāka- ’zöldség’ előtagjában.1 Márpedig a vegetarian szót valamikor az 1840-es években, az angol Vegetarian Society megalakulásával egy időben kezdték általánosan használni (Spencer 2000: 238–239).
A növényevésre utaló, śāka- előtaggal képzett alakok ugyanakkor előfordulnak a szansz krit irodalomban is. Bhartr̥hari (Kr. u. 5. sz.) egyenesen a śākāhāra ’zöldség evés’
kifejezést használja egyik versében, de azzal ellentétben, amit várnánk, nem a húsevést állítja vele szembe mint annak ellentétpárját, hanem a śālyodana ’főtt rizs’ fogyasztását (Śatakatraya 1 [Nītiśataka], 82). Hasonló jelenség figyelhető meg a dharmasūtrákban is (Kr. e. 3. – Kr. u. 1. sz.), ahol a śākabhakṣa ’zöldséget fogyasztó’, illetve śākabhakṣatā
’zöldségfogyasztás’ alakok előfordulnak ugyan, ám nem a húsevéssel szemben választ-ható lehetőséget jelölik, hanem vagy a remete növényi étrendjei közül egyet, szemben a többi lehetőséggel, mint például a hántolt magvak, a gumók és gyökerek vagy a gyümöl-csök fogyasztása (Baudhāyanadharmasūtra 3, 3), vagy pedig a vezeklési módok közül egyet, amely zöldségek kizárólagos fogyasztásából áll, szemben a csak tej, csak gyü -mölcsök, csak árpakása stb. fogyasztásával (Gautamadharmasūtra 19, 13).
1 Hízelgő volna éppen indológusoknak elfogadni John E. B. Mayor latin professzornak (1825–1910) és a Vegetarian Society egykori elnökének állítását arról, hogy a vegetarian szó nem az angol vegetable, hanem a latin vegetus ’életerős, eleven’ származéka. Hiszen akkor a vegetarianizmust olyan óind kifejezésekkel hozhat-nánk kapcsolatba, mint a védikus vāja- ’győzelmi díj’ vagy vājayati ’gyorsít, élénkít’. Ennek az elméletnek a cáfolatához azonban vö. Davis 2011.
Ám különös módon éppen egy korai nyelvészeti forrás, Kātyāyana vārttikái (Kr.
e. 3. sz. közepe) nyújtanak értékes támpontot az általunk tárgyalt kérdéshez. Pāṇini egyik szöveghelyéhez fűz magyarázatot a nyelvész, amikor a szóösszetételek egyik sajátos típusának kiegészítő példájaként említi azt az alakot, hogy śākapārthiva
’zöldségkirály’ (Mahābhāṣya 1, 406, 5).2 A későbbi nyelvészeti kommentárokból világossá válik a szóösszetétel természete. Patañjali (Kr. e. 2. sz. közepe) egészen pontosan meghatározza, hogy a szóösszetételből kiesett egy tag, helyesen tehát úgy kell értelmeznünk: śākabhojī pārthivaḥ ’zöldségevő király’ (Mahābhāṣya 1, 406, 6–8). A Kāśikāvr̥tti (Kr. u. 7. sz. eleje) által megadott alak hasonló értelmezésre enged következtetni: śākapradhānaḥ pārthivaḥ ’olyan király, akinek a zöldség a fő dolog’ (Kāśikāvr̥tti 2, 1, 60). Végül a Siddhāntakaumudī (Kr. u. 17. sz. eleje) egysze-rűen csak azzal írja körül a szóösszetételt: śākapriyaḥ pārthivaḥ ’olyan király, akinek a kedvence a zöldség’ (Siddhāntakaumudī 948).
Hartmut Scharfe (1971: 211–219) meggyőzően érvelt amellett, hogy a Kātyāyana által említett śākapārthiva példa egy meghatározott személyre kellett, hogy vonat-kozzon, és hogy ez a személy nem lehetett más, mint a híres Maurya király, Priyadarśin Aśoka. Annál is inkább, mert Kātyāyana egy másik Pāṇini-szöveghely kiegészítő példájaként említi a devānāṃpriya ’isteneknek kedves’ szóösszetételt, amely köztudomásúan Aśoka és feltehetően más Maurya királyok által is használt cím volt. Vagyis a nyelvész, lévén a jeles uralkodó kortársa, élő és közhasználatú példákkal kívánta gyarapítani Pāṇini példatárát.
Szerény hozzájárulásunkkal e tiszteletkötethez a zöldségevő vagy húsevő Aśoka kérdését próbáljuk meg körbejárni az ókori görög és ind források alapján.
Választásunk azért is esett erre a témára, mert ötvözi a jelen szerzőpáros két kuta-tási területét: az ókori vegetarianizmust és a korai ind epigráfiát.
Az Aśoka ediktumaiból készült két görög nyelvű fordításnak, amely ránk maradt,3 az egyik legszembetűnőbb vonása az, hogy úgy mutatják be a királyt, mint aki szellemi fordulatának köszönhetően maga is vegetáriánus életmódra tért át, és az alattvalóinak is ezt írta elő. A görög szövegben ez a királyról alkotott kép félre-ismerhetetlen, mivel a görög hagyományból évszázadok óta ismert fordulatot hasz-nálják a király élőlényekhez fűződő viszonyának a megjelölésére: ἀπέχεσθαι τῶν ἐμψύχων ’tartózkodás a lelkes élőlényektől’.4
2 A kérdés tárgyalásához lásd Scharfe 1971: 219–225.
3 Vö. bőséges irodalommal Canali de Rossi 2004: 185–191; Merkelbach–Stauber 2005: 25–36; Rougemont–
Bernard 2012: 167–173.
4 A szövegforrásokhoz vö. Haussleiter 1935; Dierauer 2001.
Zöldségevő vagy húsevő Aśoka?
A görög–arámi első kandahāri ediktum elmondja,5 hogy Priyadarśin király tízévi uralkodás után megmutatta a jámborságot (εὐσέβεια, amely a dharma megfe-lelője) az embereknek, és ettől fogva jámborabbá tette őket. Azután ez a kijelentés olvasható: „És a király tartózkodik a lelkes élőlényektől, és a többi ember is, és a királynak ahány vadásza és halásza van, mindaz felhagyott a vadászattal” (KD 1, 5–8).6 Az arámi változat némileg módosít ezen a képen, amikor azt mondja, hogy
„ami a táplálékot illeti, a királynak csak kevés (z‘yr) élőlényt ölnek meg, s ezt látva minden ember felhagyott [az élőlények megölésével], sőt akik halásznak[-vadász-nak], azoknak is megtiltották” (KD 1, 3–5 [17–19]).7 Azt nem lehet tudni, hogy mi adott okot a bizonytalanságra a két eltérő fordításban. Mindenesetre úgy tűnik, hogy a fő különbség az állatok mennyiségében rejlik, amelyeket a királynak táplá-lék céljából megölnek. Nem egészen világos ugyanakkor az sem, hogy vajon csak a király halászai és vadászai hagytak-e fel a tevékenységükkel, vagy ezt a biroda-lomban megtiltották minden halásznak és vadásznak.
A lelkes élőlényektől való tartózkodás fordulata a második kandahāri ediktum szövegében is felbukkan. Ez különösen meglepő annak ismeretében, hogy itt főleg a Kaliṅga leigázásával kapcsolatos eseményekről van szó, ami önmagában nem indokolná a gondolat előkerülését. A prákrit eredeti mellőzi is, hogy hasonlóról beszéljen: „Azután most, Kaliṅga megszerzése után, heves dharmaelmélyedése, dharmavágyakozása és dharmatanítása van az isteneknek kedvesnek. Megbánása van az isteneknek kedvesnek Kaliṅga meghódítása után. Mert az emberek megölé-sét vagy halálát vagy elhurcolását, amelyre ott sor került a meghódítatlan meghó-dításával, az isteneknek kedves nagyon fájdalmasnak és súlyosnak találja” (RE 13C–E).8 A görög fordítás bizonyára a több százezer lélek megölésének említésétől indíttatva szükségesnek érezte Aśoka szellemi fordulatába belefoglalni az élőlé-nyektől való tartózkodás elrendelését: „Ettől az időtől fogva részvét és szánalom fogta el, és súlyos lelkifurdalás gyötörte, melynek folytán elrendelte, hogy tartóz-kodjanak a lelkes élőlényektől, és buzgó erőfeszítést, intézkedést tett a jámborság
5 Az alábbiakban a feliratokra történő hivatkozásoknál a következő rövidítéseket alkalmazzuk: KD = Kandahar edict, azaz kandahāri ediktum; RE = rock edict, azaz nagy sziklaediktum; MRE = minor rock edict, azaz kis sziklaediktum; PE = pillar edict, azaz oszlopediktum.
6 (5) καὶ ἀπέχεται (6) βασιλεὺς τῶν ἐμψύχων καὶ οἱ λοιποὶ δὲ (7) ἄνθρωποι καὶ ὅσοι θηρευταὶ ἢ ἁλιεῖς (8) βασιλέως πέπαυνται θηρεύοντες.
7 (3) bm’kl’ lmr’n mlk’ z‘yr (4) qṭln znh lmḥzh klhm ’nšn ’thḥsynn wzy nwny’ ’ḥdn (5) ’lk ’nšn ptyzbt.
8 (C) [tato] pachā a[dhu]nā ladhe[su ka]lig[e]su [tive] dha[ṃ]māv[ā]ye dha[ṃma]kāma[tā] dha[ṃ]m[anu]
saṭh[i] ca devānaṃpi[ya]sa. (D) se ath[i anusaye] dev[ā]naṃpiya[sa] vijini[tu] kal[igāni]. (E) [a]vijitaṃ [hi vi]
ji[na]mane [e] tata vadha [vā ma]lane va apa[va]he [vā ja]nasa se bāḍhaṃ vedaniyama[te] [gu]lu[mate] ca devānaṃpiyasa (Eṟṟaguḍi).
érdekében” (KD 2, 14–16).9 Természetesen arról nincs szó, hogy a fordítás ne tarthatna számot hitelességre. Könnyen lehet, hogy a görög szöveg megfogalma-zóiban igény támadt az egymás után háromszor is megismétlődő dharma tartal-mának pontosabb meghatározására, ezért eligazítást kértek az indiai írnokoktól.
Ekkor a prákrit ediktumok szelleméhez hűen megjelölhették nekik a dharma egyik legfőbb jellemzőjét vagy alkotóelemét: az élőlények életének el nem vételét és a lényeknek való nemártást.
Az ókori görögség Indiáról kialakított képében a szellemi célokra törekvő, bölcs és mértékletes „vegetáriánus király” eszménye elevenen élhetett. Ennek a világos tanúságát adja Philostratos (Kr. u. 2–3. sz.) műve, amelyet a tyanai Apollónios éle -téről írt. A Pythagoras tanítását követő férfi, aki maga is szigorúan tartózkodott a lelkes élőlényektől, a bölcsesség megszerzése céljából Indiába utazik. Mialatt a brāhmaṇák csoportjához igyekszik, akik a Gangesz-medencében élnek, átutazik Taxilán, ahol ismeretséget köt a helyi királlyal. A király, aki talán azonos lehe-tett az indopártus uralkodóval, Gondopharésszal, csodálatot vált ki Apollóniosból és kíséretéből, nem utolsó sorban mértékletes életmódjával és szerény étrendjével.
Vendégének kérdésére elmondja: „Bort annyit iszom, amennyit Héliosnak loccsin-tok, amit pedig vadászat során szerzek, azt a többiek eszik meg, nekem pedig elég a puszta testedzés. Az élelmemet zöldségek (λάχανα), datolyapálma bele, datolya gyümölcse képezi, és mindaz, amit a folyó öntöz. Sok minden terem nekem a fákról is, amelyeket a saját kezemmel művelek meg” (Philostratos: Vita Apollonii 2, 26, 35–41).10 Röviddel a beszélgetés után lakomához ülnek, amelynek a részleteiről is olvasunk: „Az asztalon halak és madarak hevernek, egész oroszlánok, gazellák és vadkanok és tigrisek hátsó fele, ennek az állatnak a többi részét ugyanis nem fogyasztják, mivel azt állítják, hogy rögtön a születése után az elülső lábait megeme-li a felkelő Hémegeme-lios felé” (Philostratos: Vita Apollonii 2, 28, 10–15).11 A gazdagon megrakott asztalról a király és a vendége nem fogyaszt, hanem együtt étkeznek közös étrendjük miatt, miközben a meglátogatandó brāhmaṇákról beszélgetnek, akiknél történetesen maga a király is nevelkedett.
9 (14) ἀπ’ ἐκείνου τοῦ χρόνου ἔλεος καὶ οἶκτος αὐτὸν ἔλαβεν∙ καὶ βαρέως ἤνεγκεν. (15) δι’ οὗ τρόπου ἐκέλευεν
Zöldségevő vagy húsevő Aśoka?
Mennyire egyeztethetők össze ezek a nyugati tudósítások az Aśoka prákrit nyel-vű ediktumaiban foglaltakkal?12 Zöldségevő vagy húsevő volt-e a király? Hódolt-e a vadászatnak? Tudjuk, hogy az első nagy sziklaediktum kezdő mondata így hangzik:
„Itt egyetlen állatot sem szabad feláldozni elvéve az életét!” (RE 1B).13 Joggal várhat-nánk ezek után az állati élet teljes megkímélését és a fogyasztásuktól való tartózkodást.
Viszont a folytatás másról árulkodik: „Korábban az isteneknek kedves Priyadarśin király konyháján naponta sok százezer élőlény életét vették el mártás készítése céljá-ból. De most, amikor ezt a dharmafeliratot írják, csak három élőlény életét veszik el:
két páváét és egy gazelláét. De még ezt az egy gazelláét sem állandóan. Később még ennek a három élőlénynek az életét sem fogják elvenni” (RE 1F–H).14 Több probléma is felvetődik. Miért csak a mártásról (sūpa) emlékezik meg a szöveg, amikor az állati húst bizonyára más formákban is fogyasztották? Vajon magának a királynak és/vagy szűkebb udvarának a táplálékáról van-e szó? Miért kell a jelenben ragaszkodni az egy gazella és a két páva fogyasztásához, ha egyszer rövidesen ezeknek a megölésével is felhagynak? Végül ha az ediktum elején az állatok feláldozását megtiltotta a király, akkor a páváknak és a gazellának a beszerzési forrása vajon nem a vadászat volt-e?
Ebben az esetben pedig nem maga Aśoka volt-e, aki ezeket az állatokat elejtette?
Úgy hisszük, ezekre a kérdésekre nemigen adható megnyugtató válasz. Ha az edik -tum buzdítás kíván lenni a dharma követésére, akkor nem a tárgyi hűség a lényeges.
Képes ugyanis kifejteni a működését és hatást gyakorolni akkor is, ha belső ellent-mondásoktól terhes. Az ediktumok eszköztárának egyik állandó eleme a múlt és a jelen szembeállítása. Ehhez az eszközhöz folyamodva az uralkodó képes kiemelni a saját érdemeit a dharma gyarapításában, egyúttal buzdítani népét, hogy tovább gyarapodjon. A negyedik nagy sziklaediktum ennek az eljárásmódnak ékes példáját szolgáltatja: „A múltban sok száz éven keresztül egyre csak nőtt az élőlények életé-nek elvétele és a lényekéleté-nek való ártás. […] Ami sok száz éven keresztül nem volt korábban, az most gyarapodott az isteneknek kedves Priyadarśin király dharma-tanítása folytán: az élőlények életének el nem vétele, a lényeknek való nemártás. […]
Ez és sok más dharmagyakorlás gyarapodott. És az isteneknek kedves Priyadarśin király a jövőben is tovább gyarapítja ezt a dharmagyakorlást” (RE 4A, C–E).15
12 Aśoka állatokkal szembeni bánásmódjának hosszabb-rövidebb elemzéséhez vö. Alsdorf 1962: 49–53;
Schmithausen 2000: 170–172; Gaál 2013: 266–273.
13 (B) hida no kichi jīvaṃ ālabhi[t]u pajohitaviye (Jaugaḍa).
14 (F) puluvaṃ mahā[nasa]si devānaṃpiyasa piyadasine lājine anudivasaṃ bahūni pānasatasah[a]sāni ālab-hiyisu sūpa[ṭh]āye. (G) se aja adā iyaṃ dhaṃmalipī likhitā tiṃni yeva pānāni āla[ṃ]bhiyaṃti duve majūlā eke mige se pi cu mige no dhuvaṃ. (H) etāni pi cu tiṃni pānāni pachā no āla[bh]iyisaṃti (Jaugaḍa).
15 (A) atikaṃtaṃ aṃtalaṃ bahūni vasasatāni vaḍhite va pānā[la]ṃbhe vihisā ca bhūtānaṃ […] (C) ād[i]se b[a]hūhi vasasa[t]ehi no hūtapuluve tādise aja va[ḍhite de]vānaṃpiyasa piy[a]dasine lājin[e] dhaṃ[m]ānus[a]
Ami a vadászat kérdését illeti, a nyolcadik nagy sziklaediktum ezt választja témájául. Az ismertetett elv itt is megfigyelhető, hiszen Aśoka szembeállítja saját példáját a régebbi királyok gyakorlatával: „A múltban a királyok szórakozásutazás-ra vonultak ki. Ebben vadászat és más hasonló kedvtelések voltak. Az isteneknek kedves Priyadarśin király felszentelése után tíz évvel a bodhifához vonult ki. Ezzel ott dharmautazást tett. […] Ez nagyobb gyönyör az isteneknek kedves Priyadarśin király számára, a másik ennek csak a töredék része” (RE 8A–D, F).16 Bár vonzónak tűnhet Aśoka szavait úgy értelmeznünk, hogy a király önvallomást tesz arról, hogyan adta fel vadászszenvedélyét, magának a szövegnek a fordulataiból ez nem következik.
Úgy tűnik, egyszeri látogatásról van szó a Buddha felébredésének színhelyére, még ha a hasonló dharmautazások feltehetők is a népét rendszeresen felkereső és tanító király részéről. Mintha az utolsó fordulat, amely arra utal, hogy ez a gyönyör többszöröse annak, amit a szórakozásutazás nyújt, nem a vadászat teljes feladásáról árulkodna.
Aśoka ötödik oszlopediktumában szinte egyedülálló példáját találjuk meg annak, amikor az uralkodó nem jól megformált példabeszédekkel, hanem gyakorlati előírá-sok sorával fordult a népéhez. Ezek az előíráelőírá-sok az állati élet védelmében fogantak.
A számos előírás közül, amelyeknek többsége meghatározott állatfajok védelmét szolgálja, szembetűnik egy, mivel szoros kapcsolatban áll az állatok fogyasztásával:
„Felszentelésem után huszonhat évvel úgy rendelkeztem, hogy ezek az állatok nem megölhetők: […] minden négylábú, amelynek nem veszik hasznát, és nem fogyaszt-ják” (PE 5B).17 Ez a rendelkezés felmenti a megölési tilalom alól azokat a négylábú állatokat, amelyeknek a fogyasztása vagy más célú felhasználása általános volt az indiai gyakorlatban. Még jobban megvilágítja a kérdést a rákövetkező szövegrész:
„A nőstény kecske, az anyajuh és a koca, akár vemhes, akár szoptatós, nem ölhető meg, sem a kicsinyeik, amíg el nem érik a hat hónapot” (PE 5C).18 Könnyű ezekből a szavakból visszakövetkeztetni arra, hogy a felsorolt állatok alapvetően megölhe-tők és fogyaszthatók, védelmet pusztán a megkülönböztett állapotukban élveznek.
Érdemes megemlíteni, hogy ebben a sorozatban hiába keressük a tehenet, amire más magyarázat nem kínálkozik, mint hogy az ediktumok felírásának idejében ettől az állattól általánosan tartózkodtak.
thi[y]ā an[āla]ṃbhe pānānaṃ avihisā bhūtānaṃ […] (D) esa aṃne ca ba[h]uvidhe dh[a]ṃmacalane vaḍhite. (E) vaḍhayis[a]ti ceva devānaṃpiye piyada[s]ī l[ā]jā dhaṃmacalanaṃ imaṃ (Dhauli).
16 (A) atikaṃtaṃ aṃtalaṃ devānaṃpiyā vih[ā]layātaṃ nāma nikhamisu. (B) heta migaviyā aṃnāni ca hedisāni ābhi[la]mani h[ū]su. (C) se devānaṃpiye pi[ya]dasi lāja dasavasā[bh]isi[te] saṃtaṃ nikhamitha [saṃbodhi]. (D) tenata dhaṃmayātā […] (F) esa bhuye lati hoti devānaṃpiyasa piyadasi[ne] lājine bhāge aṃne (Eṟṟaguḍi).
17 (B) saḍuvīsativasaabhisitena me imāni jātāni avadhiyāni kaṭāni […] save catupade ye paṭibhogaṃ no eti na ca khādiyatī (Delhi-Toprā).
18 (C) ajakā nāni eḍakā ca sūkalī ca gabhinī va pāyamīnā va avadhya potake ca kāni āsaṃmāsike (Lauriyā-Ararāj).
Zöldségevő vagy húsevő Aśoka?
Az állatok védelmét célzó előírások közül néhány a halászat-vadászat téma-körébe vág. Ezek nem a vadászatot tiltják meg, hanem bizonyos korlátozásokat fogalmaznak meg: „Erdőt ok nélkül vagy ártó szándékkal nem szabad felgyújtani.
Állatot nem szabad élő állattal etetni” (PE 5F–G).19 Meghatározott naptári napokra és ünnepnapokra érvényes az az előírás, mely szerint „nem szabad halat sem megöl-ni, sem árusítani. Ugyanezeken a napokon az elefánterdőkben és a halászterülete-ken nem szabad megölni a többi állatfajt sem” (PE 5H–I).20
Hetedik, záró oszlopediktumában Aśoka visszaemlékszik pályafutására, mint-egy summázza egész életművét. Kitér általában a szabályozások és a meggyőzés eszközének különbségére, komoly belátással előnyben részesítve az utóbbit. Ezen a ponton emlékezik meg az állatvédő előírásokról is: „Hoztam azt a dharma-szabályozást, hogy ezeket és ezeket az állatfajokat nem szabad megölni. És még sok más hasonló dharmaszabályozást is hoztam. De meggyőzéssel nagyobb mérték-ben valósult meg az emberek dharmagyarapodása a lényeknek való nemártás és az élőlények életének el nem vétele céljából” (PE 7LL–NN).21
A király eszményi ábrándokat szőtt, de uralkodói gyakorlatában nyilvánvaló-an törekedett megtartnyilvánvaló-ani az egyensúlyt. A népével szemben támasztott elvárásai reálisabb talajra helyeződtek az olyan rendeletek által, amelyeknek a gyakorlati megvalósítása is belátható volt. Éppen ebből a szempontból lehet tanulságos a kis sziklaediktumának második felében található instrukciók sorozata, amelyeket hivatalnokain keresztül kívánt eljuttatni a társadalom bizonyos célcsoportjaihoz.
Egyrészt a tanítókról és tanítványokról van szó, akiknél vissza kell állítani az időtál-ló értékeket, a szülőknek és a mesternek vaidőtál-ló engedelmességet. Másrészt olyan személyekről, akiknek a foglalkozásában különös jelentőséget nyer a dharma másik legfőbb jellemzője vagy alkotóeleme (guṇa), amelyet a szöveg úgy fogalmaz meg:
„Az élőlényekkel szemben részvétet kell gyakorolni” (MRE 2F).22 A célszemélye-ket jelölő szavak értelme mindeddig homályban maradt. Ezért kis hozzájárulásunk újításaként a sornak az általunk javasolt értelmezését adjuk: „Ugyanúgy parancsol-játok meg az elefánthajcsároknak, a büntetés-végrehajtóknak, a lóidomároknak és a brāhmaṇáknak!” (MRE 2J).23 Ezeknek a személyeknek különösen ügyelniük kell
19 (F) dāve anaṭhāye vā vihisāye vā no jhāpetaviye. (G) jīvena jīve no pusitaviye (Delhi-Toprā).
20 (H) […] mache avadhiye no pi viketaviye. (I) etāni yevā divasāni nāgavanasi kevaṭabhogasi yāni aṃnāni pi jīvanikāyāni no haṃtaviyāni (Delhi-Toprā).
21 (LL) dhaṃmaniyame cu kho esa ye me iyaṃ kaṭe imāni ca imāni jātāni avadhiyāni. (MM) aṃnāni pi cu bahu[kāni] dhaṃmaniyamāni yāni me kaṭāni. (NN) nijhatiyā va cu bhuye munisānaṃ dhaṃmavaḍhi vaḍhitā avihiṃsāye bhutānaṃ anālaṃbhāye pānānaṃ (Delhi-Toprā).
22 (F) prānesu dayitaviye (Eṟṟaguḍi).
23 (J) he[me]va ānapayātha hathiyārohāni kāranakāni yūgyācariyāni baṃbhanāni ca (Eṟṟaguḍi).
arra, hogy a részvétet ne veszítsék szem elől, amikor foglalkozásuknál fogva embe-rekkel és állatokkal dolgoznak. A brāhmaṇák említését a felsorolás végén bizonyára az állatáldozatokban való közreműködésük magyarázza.
Bibliográfia
Források
Aśoka = Hultzsch, Eugen (ed.) 1925: Inscriptions of Asoka. Oxford, Clarendon.
— = Schneider, Ulrich (ed., comm., transl.) 1978: Die grossen Felsen-Edikte Aśokas. Wiesbaden, Otto Harrassowitz.
— = Andersen, Paul Kent 1990: Studies in the Minor Rock Edicts of Aśoka. Vol. 1.
Critical Edition. Freiburg, Hedwig Falk.
Baudhāyanadharmasūtra = Olivelle, Patrick (ed., transl.) 2000: Dharmasūtras.
The Law Codes of Ᾱpastamba, Gautama, Baudhāyana, and Vasiṣṭha. Delhi, Motilal.
Bhartr̥hari: Nītiśataka = Tripathi, Shrikrishnamani (ed., comm.) 1990: Nītiśataka of Bhartr̥hari. Varanasi, Chaukhamba Surbharati Prakashan.
Gautamadharmasūtra = Olivelle, Patrick (ed., transl.) 2000: Dharmasūtras. The Law Codes of Ᾱpastamba, Gautama, Baudhāyana, and Vasiṣṭha. Delhi, Motilal.
Kāśikāvr̥tti = Sharma, Aryendra et al. (eds) 1969–1985: Kāśikā. A Commentary on Pāṇini’s Grammar by Vāmana and Jayāditya. Vol. 1–4. Hyderabad, Sanskrit Academy, Osmania University.
Patañjali: Mahābhāṣya = Kielhorn, Franz (ed.) 1962–1972: The Vyākaraṇa-Mahābhāṣya of Patañjali. 3rd ed. rev. by Kashinath Vasudev Abhyankar. Poona, Bhandarkar Oriental Research Institute.
Philostratos: Vita Apollonii = Conybeare, Frederick C. (ed., transl.) 1912–1921:
Philostratus, The Life of Apollonius of Tyana. Vol. 1–2. London, Heinemann.
Siddhāntakaumudī = Bhattacarya, Bishnupada (ed., comm.) 1974:
Siddhāntakaumudī of Bhaṭṭoji Dīkṣita. Calcutta, Sanskrit Pustak Bhandar.
Zöldségevő vagy húsevő Aśoka?
Szakirodalom
Alsdorf, Ludwig 1962: Beiträge zur Geschichte von Vegetarismus und Rinder -verehrung in Indien. Wiesbaden, Steiner.
Canali De Rossi, Filippo 2004: Iscrizioni dello estremo oriente greco. Un repertorio.
Bonn, Habelt.
Davis, John 2011: The Vegetus Myth. http://www.vegsource.com/john-davis/the-vegetus-myth.html (Letöltve: 2017. 09. 30.)
Dierauer, Urs 2001: Vegetarismus und Tierschonung in der griechisch-römischen Antike (mit einem Ausblick aufs Alte Testament und frühe Christentum).
In: Linnemann, Manuela – Schorcht, Claudia (Hrsg.): Vegetarismus. Zur Geschichte und Zukunft einer Lebensweise. Erlangen, Fischer, 9–72.
Gaál Balázs 2013: Vegetarianizmus és nemártás az ókori Indiában. Keleti és nyu -gati perspektívák. In: Déri Balázs (szerk.): Convivium. Az ELTE Bölcsészet-tudo mányi Karán 2012. november 6–7-én tartott vallásBölcsészet-tudományi konferencia előadásai. Budapest, ELTE BTK Vallástudományi Központ, 197–316.
Haussleiter, Johannes 1935: Der Vegetarismus in der Antike. Berlin, Töpelmann.
Merkelbach, Reinhold – Stauber, Josef 2005: Jenseits des Euphrat. Griechische Inschriften. München, Saur.
Rougemont, Georges – Bernard, Paul 2012: Inscriptions grecques d’Iran et d’Asie centrale. London, SOAS.
Scharfe, Hartmut 1971: The Maurya dynasty and the Seleucids. Zeitschrift für vergleichende Sprachforschung 85, 211–225.
Schmithausen, Lambert 2000: Essen, ohne zu töten. Zur Frage von Fleischverzehr und Vegetarismus im Buddhismus. In: Schmidt-Leukel, Perry (Hrsg.): Die Religionen und das Essen. Kreuzlingen, Hugendubel, 145–202.
Spencer, Colin 2000: Vegetarianism. A History. New York–London, Four Walls Eight Windows.