Mi más is juthat az olvasó eszébe erről a címről, mint Adalbert Kuhn régi felismerése, amelyre egy 1853-ban írt, valójában teljesen más témájú hosszabb tanulmányában mint-egy mellékes gondolatként felhívta a figyelmet: tudniillik hogy a Homérosnál megta-lálható ἄφθιτον κλέος kifejezés pontos egyezést mutat a R̥ gveda-beli ákṣitaṃ śrávaḥ szerkezettel (Kuhn 1853: 467).1 Jól ismert az is, hogy Kuhn élesszemű megfigyeléséből kiindulva sokan úgy vélték és vélik, a megállapított egyezés arra is lehetőséget ad, hogy az indoeurópai alapnyelvre egy ’múlhatatlan, hervadhatatlan hírnév’ jelentésű formulát rekonstruáljunk *ḱléwos ń̥dhgwhitom alakban (a témáról és az újabb szakirodalomról lásd többek között Watkins 1995: 173–178 és West 2007: 406–410 áttekintését).
Írásomnak nem az a célja, hogy e rekonstrukció létjogosultságát vagy általában az indoeurópai költői nyelv kérdését részletesen tárgyaljam, noha nem tagadom, hogy velük kapcsolatban sok szempontból szkeptikus vagyok. Vannak egyébként (például Finkelberg 1986; Edwards 1988), akik azt is vitatják, hogy a görög és óind kifejezéseket egyáltalán formulának tarthatjuk-e, vagyis – a Milman Parryétől (Parry 1971: 270) részben eltérő újabb definíció szerint – egy alapvető gondolati tartalom rögzült kifejezésének (Clackson 2007: 181). Hogy ennek az önmagában is szerteágazó kérdésnek csak az egyik szempontját felvillantsam, vegyük észre, hogy a homérosi κλέος ἄφθιτον kifejezés az Ilias kilencedik énekében (Il. 9, 413) nem alkot jelzős szerkezetet, mint ahogyan gyakran idézni szokták, hiszen a melléknév predikatív (állapothatározói) funkcióban található: ἀτὰρ κλέος ἄφθιτον ἔσται „de hírnevem múlhatatlan lesz” (Devecseri Gábor műfordításában: „de sosem hervad-hat a hírem”). Ez természetesen még nem feltétlenül jelenti azt, hogy a homérosi
1 A védikus szerkezet átírását Kuhnhoz képest a mai gyakorlatnak megfelelően modernizáltam. A pontosság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy Kuhn óind oldalon elsődlegesen az ákṣiti śrávaḥ szerkezetet említi (szöveg-hely-megjelöléssel együtt, ti. R̥ gveda [a továbbiakban rövidítve: RV] 1, 40, 4; vö. 3. jegyzet), de rámutat arra, hogy helyette akár ákṣitaṃ śrávaḥ is állhatna (ehhez nem ad szöveghelyet). Az újabb szakirodalomban többnyire ezt a második – pontosabb – azonosítást szokták Kuhn nevéhez kötni.
kifejezés ne épülhetne egy korábbról örökölt jelzős formulára,2 de mindenesetre jól érzékelteti, hogy a kérdés sokkal összetettebb, mint egy pontos kognátumokra épülő összehasonlító rekonstrukció.
Az alábbiakban tehát nem az összehasonlító nyelvészet, a formulakutatás vagy az összehasonlító poétika szempontjait kívánom érvényesíteni. Célom jóval szeré-nyebb ennél: csupán arra vállalkozom, hogy a védikus óind ákṣitaṃ śrávaḥ kifeje-zést a maga költői szövegkörnyezetében körüljárjam. Hajlamosak vagyunk ugyanis olykor elfeledkezni arról, hogy a R̥ gveda himnuszai nemcsak vallási dokumentum-ként vagy éppen az összehasonlító nyelvészet adatforrásadokumentum-ként érdemesek az olva-sásra, hanem költői szövegként is.
Amiként a homérosi szópár az Iliasban csak egyetlen alkalommal fordul elő, úgy védikus óind megfelelője ilyen formában, egyetlen strófán belül szintén egyetlen helyen található meg a R̥ gvedában,3 mégpedig a gyűjtemény első maṇḍalájának egyik Indrához intézett himnuszában (RV 1, 9, 7):4
sáṃ gómad indra vā́javad asmé pr̥thú śrávo br̥hát | viśvā́yur dhehi ákṣitam ||
Rögtön feltűnhet, hogy az ákṣita- melléknév és a śrávas- főnév itt nem közvetlenül egymás mellett található, hanem két különböző sorban. A két szó között ennek elle-nére kétségtelenül jelzői viszony van, azonban az ákṣita- csak egyike a śrávas- hat jelzőjének, noha már pusztán záró pozíciója is egyértelműen kiemeli a többi közül.
Mielőtt azonban a hat jelzőt sorra vennénk, vizsgáljuk meg a strófában találha-tó többi szót, amelyek szintaktikailag a mondat gerincét alkotják (sáṃ… indra…
asmé… śrávo… dhehi…), és amelyek köré a jelzők rendeződnek.
A strófa és az egész himnusz címzettje Indra isten, itt az első sor megszólító (voca-tivusi) alakja utal rá (indra). A sing. 2. személyű imperativusi állítmány ezzel szemben
2 A szókapcsolat későbbi görög szövegekben jelzős szerkezetként is többször előfordul. Ezek áttekintését lásd Schmitt 1967: 62–63.
3 Ha külön tekintjük őket, mind az ákṣita- melléknév, mind a śrávas- főnév gyakorinak mondható a maga 18, illetve 145 R̥ gveda-beli előfordulásával. Az ákṣiti śrávaḥ szintagma, amelyre már Kuhn is felhívta a figyelmet (lásd 1. jegyzet), a gyűjteményben háromszor fordul elő: sá dhatte ákṣiti śrávaḥ RV 1, 40, 4b = 8, 103, 5b „múlha-tatlan hírnevet szerez”; dádhāno ákṣiti śrávaḥ RV 9, 66, 7c „múlhatatlan hírnevet szerezve”. A két változat viszonyáról lásd Schmitt 1967: 64–65.
4 Ebben a rövid írásban csak a kifejezés közvetlen kontextusára, a hetedik strófára összpontosítok. A himnusz egészének rövid jellemzését lásd Jamison–Brereton 2014 I: 99. A szövegben található gyakori alliterációra és szó(elem)ismétlésre Witzel et al. 2007: 497 is felhívja a figyelmet. A R̥ gveda-részleteket van Nooten–Holland 1994 metrikailag helyreállított szövegkiadása alapján idézem.
Hervadhatatlan hírnév
a harmadik sorban található (dhehi). Ehhez kapcsolódik az első helyen álló sám igekö-tő, amelynek eredeti jelentése: ’együtt, össze’, de a dhā ’tesz, helyez’ igével együtt itt lényegében véve lexikalizálódott jelentésben szerepel (’juttat, ad’), bár eredeti konk-rétabb értelme (’ráhelyez, ráhalmoz’) is kitapintható.5 A sáṃ… indra… dhehi szavak tehát, amelyek a beszélő kérését fogalmazzák meg, tudniillik hogy ki és mit tegyen („Adj, ó, Indra…”), keretbe foglalják a strófát. A sáṃ… dhehi ige két közvetlen bővít-ménye ebben a keretben, a strófa középső sorában található: élén a ’mi’ személyes névmás locativusa6 (asmé ’nekünk’), a sor és – nyilvánvalóan nem véletlenül – egyben az egész strófa közepén, centrális helyen az ige tárgya: śrávo ’hírnevet’.7
A versszaknak erre a vázára fűzi fel a költő a hat melléknévi jelzőt, amelyek szintaktikailag a śrávo főnévhez kapcsolódnak. A jelzők párokba rendeződnek, mégpedig nemcsak strófaszerkezetileg (tudniillik soronként két-két jelzőt találunk, amelyeket egy-egy szó választ el egymástól), hanem jelentésüket tekintve is.
Az első pāda mindkét jelzője (gómat-, vāˊjavat-) főnévből képzett melléknév, amelyek a formailag kissé eltérő, de teljesen azonos funkciójú -mat- és -vat- képzőt tartalmaz-zák.8 A -v/mat- képzős melléknevek alapjelentése: ’valamivel ellátott’, mégpedig álta-lában ’valami (pozitív, örömteli) dologgal (gazdagon, bőségesen) ellátott’, ez azonban egyrészt a képzés alapjául szolgáló, másrészt a melléknév által minősített szó függvé-nyében különféle árnyalatot kaphat: ’valamit birtokló, valami által kísért, valamit tartal-mazó, valamiből álló’ (Debrunner 1954: 872–873). A strófa első sorában szereplő képzett melléknevek alapszava egyrészt a gó- ’szarvasmarha’, másrészt a vāˊja- főnév, amely-nek eredeti jelentése ’erő, lendület’, de ebben a szövegkörnyezetben a himnuszokban nagyon gyakori ’versenydíj, győzelmi díj, jutalom, elnyert javak’ jelentéssel rendelkezik (Grassmann 1996: 1250; Gonda 1971: 186; EWAia II: 540–541). A śrávas- ’dicsőség,
5 Vö. az alábbi fordításokat: „Verleihe uns…” (Witzel et al. 2007: 21); „Häuf auf uns…” (Geldner 1951 I: 10);
„Place in us…” (Jamison–Brereton 2014 I: 100).
6 A locativus használata az ige alapjelentéséből érthető: „helyezz ránk”, „halmozz ránk” (lásd Geldner és Jamison–Brereton fordítását az előző jegyzetben).
7 A śrávas- ’hírnév, dicsőség, tisztelet’ főnév megfelelője több más indoeurópai nyelvből is ismert (avesztai srauuah-
’dicsőség, hírnév; dicséret’; görög κλέος ’hír, hírnév, dicsőség’; ószláv slovo ’szó’; óír clú ’hírnév, dicsőség’; tokhár A klyu, B kälywe ’hírnév, dicsőség’), így egyértelműen visszavezethető az indoeurópai alapnyelvre *ḱléwos ’hírnév, dicsőség’ formában, amely képzését tekintve úgynevezett nomen rei actae a *ḱlew ’hall’ igéből: ’az, amit valaki hall’
(Stüber 2002: 118–120). A főnév jelentésfejlődéséből arra következtethetünk, hogy az indoeurópaiak számára a hallás-nak – legalábbis az egyik – tipikus tárgya az volt, amit valakiről mint pozitívumot elbeszélnek. Egy személy dicsőségét az jelentette, ami tetteivel kapcsolatban az emberek között elbeszélés, mégpedig elsősorban költői elbeszélés és hallás tárgya volt (Stüber 2002: 224–225). Úgy tűnik azonban, hogy a védikus óindben a śrávas- főnév (< ie. *ḱléwos) és a képzése alapját jelentő śru (< ie. *ḱlew) ige etimológiai kapcsolata már nem volt igazán szoros (Schmitt 1967: 66).
8 A két képző közül a -vat- az eredeti (ie. *-went-), amelyből a -mat- változat az indoiráni köztes alapnyelvi korszak-ban alakult ki disszimilációval u-ra, w-re és uš-ra végződő tövek után (amilyen például a gómat- is; vö. avesztai gaomant- < indoiráni *gaw-mant-). A két képzőről lásd Debrunner 1954: 873–894 kimerítő alaposságú áttekintését.
hírnév’ szó jelzőjeként a két melléknevet leginkább ’szarvasmarhával és győzelmi díjjal kísért’ jelentéssel adhatjuk vissza, mégpedig olyan értelemben, hogy az anyagi javak (gó-, vāˊja-) és a közösség megbecsülése (śrávas-) együtt (-m/vat-) járnak.
A további négy jelző a hírnév kiterjedéséről beszél: a második pāda két jelzője a térbeliség, a harmadik pāda két jelzője az időbeliség összefüggéseiben. De még ezen túl is nagy gonddal választja ki a költő az egyes mellékneveket. A térbeli viszonyokra utaló melléknevek közül ugyanis az első, a pr̥ thú- ’széles, tágas, kiterjedt’ (vö. görög πλατύς ’széles, lapos’; litván platùs ’széles, tágas’) horizontális, a br̥hát- ’magas, nagy’
(vö. hettita park- ’felemel, kiemelkedik’; örmény bar̄ nam ’felemel’; gót bairgs ’hegy’) vertikális irányban tágítja ki a hírnév határait. Nem csupán földi dimenziókról (és példá-ul a magyar „széltében-hosszában” kifejezésre emlékeztető általános megfogalmazásról) van itt szó. Ha ugyanis feltételezzük, hogy a himnusz keletkezésének idején, a korai védi-kus korban a beszélők még érzékelték az etimológiai kapcsolatot a pr̥ thú- melléknév és pr̥ th(i)vī́- ’föld’ főnév között (amely utóbbi eredetileg a melléknév nőnemű alakja volt),9 akkor a második verssor két melléknevét véleményem szerint akár úgy is értelmezhet-jük, mint amelyek egyrészt a föld határáig elérő, másrészt az égig hatoló dicsőségre utal-nak.10 A két melléknév között a párhuzamon túl így egyfajta fokozás is megfigyelhető.11
A strófa harmadik sorának két jelzője végül az időt helyezi a középpontba, miközben a mellérendelésből fakadó párhuzamosság mellett a költő itt még hangsúlyosabban él a fokozás eszközével. Az első melléknév (viśvā́yus-) a víśva- ’minden, egész’ és ā́yus-
’élet, életerő, élettartam’ szavakból alkotott bahuvrīhi-összetétel, melynek jelentése
’egész életen át tartó’. A második melléknév (ákṣita-) a kṣi ’elpusztít, tönkretesz; elmú-lik, elpusztul’ ige (EWAia I: 428) származéka. Más indoeurópai nyelvek rokon szavai (mint például a görög φθίνω ’elhervad, elsorvad, elpusztul’ és a latin sitis ’szomjúság, szárazság, aszály’; LIV: 150–152) és ezek használati köre azt mutatja, hogy az ie. *dhgwhej (> óind kṣi) ige jelentése ’(melegtől) elenyészik, kiszárad, kiapad, elpusztul’ volt, vagyis
9 Az egyes szavak etimológiájáról lásd EWAia II: 212–213 (barh ’erősít, naggyá, szilárddá tesz’); 232 (br̥hát-);
161–162 (pr̥ thú-); 162–163 (pr̥ th[i]vī́ -); 178–179 (prathi ’kiterjeszt, kitágít’). Azt, hogy az utóbbi szócsalád egyes tagjai között – legalábbis részben – még áttetsző volt a kapcsolat, azt olyan közös, tulajdonképpen figura etymo-logica értékű előfordulások támaszthatják alá, mint például sá dhārayat pr̥thivī́m papráthac ca RV 2, 15, 2c
„megtartotta a földet (pr̥ thivī́ m) és kiterjesztette (papráthat)” vagy dīrghám pr̥thú paprathe sádma pā́rthivaṃ RV 5, 87, 7c „a földi (pā́rthivam) hely messzire és szélesre (pr̥ thú) kiterjedt (paprathe)”.
10 Az égig hatoló dicsőség képzete több más szöveghelyen is előfordul a R̥ gvedában: lásd például diví śrávo ajáram ā́ tatāna RV 1, 126, 2d „az égig nyújtotta ki nem öregedő hírnevét” (vö. Schmitt 1967: 69, 73). Figyelmet érde-mel a magasba szálló hírnév képzetével éppen ellentétes, de szintén a dicsőség nagyságát kifejező gambhīráśaṃsa- RV 7, 87, 6c ’mély (vagyis mérhetetlen, kimeríthetetlen) hírnevű’ melléknév, amely jelentését tekintve a Pindaros egyik olympiai ódájában (Pind. Ol. 7, 53) előforduló κλέος βαθύ szintagmára emlékeztet (Schmitt 1967: 75–77).
11 A ’magas hírnév’ kifejezés a következő strófa első sorában (RV 1, 9, 8a) is visszaköszön, amely egyébiránt teljes egészében a hetedik versszak szavaiból építkezik: asmé dhehi śrávo br̥hád „adj nekünk magas hírnevet”.
Hervadhatatlan hírnév
a fosztóképzős ie. *ń̥dhgwhito- > óind ákṣita-12 eredetileg ’kiapadhatatlan, hervadhatat-lan’, majd átvitt értelemben ’elmúlhatatlan’ jelentéssel rendelkezett.13 A harmadik sor első jelzője tehát azt fejezi ki, hogy a hírnév, amelyért a költő Indrához folyamodik, az embert egészen élete végéig elkíséri, a második és egyben utolsó jelző pedig még ennél is tovább megy: az Indra által adott hírnév múlhatatlan, még a földi élet vége, az enyé-szet sem szab neki határt. Ezért nem lehet véletlen az ákṣita- szórendi pozíciója sem – és itt nem egyszerűen arra gondolok, hogy a strófa utolsó szavaként eleve kiemelt helyen található, hanem arra, hogy az igei állítmány (dhehi) után helyezkedik el, tehát tulajdon-képpen már a mondat keretein kívül áll, a szintaktikai határokon túl,14 vagyis a költő az ákṣita- jelző szórendi elhelyezésével mintegy leképezi annak gondolati tartalmát.
Madhucchandas, az édes himnuszú látnokköltő15 a legapróbb részletekig átgon-dolt, kifinomult felépítésű strófában16 fogalmazza meg Indrához intézett kérését: adjon gazdagsággal együtt járó hírnevet, amely a föld határáig ér, és az égig hatol, amely elkí-sér az élet végéig, és azon túl is hervadhatatlanul megmarad. Hogy ilyen hírnév jusson ünnepeltünknek is osztályrészül, annál többet és szebbet most én sem kívánhatok.
Bibliográfia
Clackson, James 2007: Indo-European Linguistics. An Introduction. Cambridge, Cambridge University Press.
Debrunner, Albert 1954: Altindische Grammatik. Bd. II, 2. Die Nominalsuffixe.
Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht.
Edwards, Anthony T. 1988: ΚΛΕΟΣ ΑΦΘΙΤΟΝ and Oral Theory. The Classical Quarterly 38, 25–30.
12 Az vitán felül áll, hogy a védikus ákṣita- melléknév pontos megfelelője a görög ἄφθιτος, és hogy ez az egyezés az ie. *n̥ ́dhgwhito- rekonstrukcióhoz vezet. A tanulmány elején említett kétely csupán arra vonatkozik, hogy a teljes jelzős szintagma (*ḱléwos n̥ ́dhgwhitom) rekonstrukciója ilyen formában lehetséges-e az indoeurópai alapnyelvre.
13 Az egész szócsaládról legújabban lásd Lipp 2009 II: 244–268 nagyon részletes elemzését (a szemantikai rekonstrukcióról különösen 258–259).
14 Bár verses szövegekben a szórendi kérdések mindig különösen érzékeny problémákat vetnek fel, azt megál-lapíthatjuk, hogy a védikus óindben (mint ahogy minden bizonnyal az indoeurópai alapnyelvben is; vö. Fortson 2010: 156–158) az igei állítmány alapesetben a mondat végén állt (Macdonell 1916: 284).
15 Az ind hagyomány szerint a himnusz szerzője Madhucchandas, Viśvāmitra egyik fia, akinek a neve bahu-vrīhi-összetétel, melynek köznévi jelentése ’édes (mádhu-) himnuszú (chándas-)’.
16 Ez a mesteri kompozíció véleményem szerint magának Madhucchandasnak a költői tehetségét dicséri – és ebből a szempontból valójában mindegy is, hogy indoeurópai eredetű formulákat használ-e fel, vagy csak egy ősi védikus tradíció elemeiből építkezik.
EWAia = Mayrhofer, Manfred 1992–2001: Etymologisches Wörterbuch des Altindoarischen. Bd. 1–3. Heidelberg, Winter.
Finkelberg, Margalit 1986: Is κλέος ἄφθιτον a Homeric Formula? The Classical Quarterly 36, 1–5.
Fortson, Benjamin W. 2010: Indo-European Language and Culture. An Introduction. 2nd ed. Malden–Oxford, Wiley-Blackwell.
Geldner, Karl F. 1951: Der Rig-Veda. Aus dem Sanskrit ins Deutsche übersetzt und mit einem laufenden Kommentar versehen. Bd. 1–3. Cambridge, MA, Harvard University Press.
Gonda, Jan 1971: Old Indian. Leiden–Köln, Brill.
Grassmann, Hermann 1996: Wörterbuch zum Rig-Veda. 6., überarb. und ergänzte Aufl. von Maria Kozianka. Wiesbaden, Harrasowitz.
Jamison, Stephanie W. – Brereton, Joel P. (transl.) 2014: The Rigveda. The Earliest Religious Poetry of India. Vol. 1–3. New York, Oxford University Press.
Kuhn, Adalbert 1853: Ueber die durch nasale erweiterte verbalstämme. Zeitschrift für vergleichende Sprachforschung 2, 455–471
Lipp, Reiner 2009: Die indogermanischen und einzelsprachlichen Palatale im Indoiranischen. Bd. 1–2. Heidelberg, Winter.
LIV = Rix, Helmut et al. (Hrsg.) 2001: Lexikon der indogermanischen Verben.
2. Aufl. Wiesbaden, Reichert.
Macdonell, Arthur A. 1916: A Vedic Grammar for Students. Oxford, Clarendon.
Parry, Milman 1971: The Making of Homeric Verse. The Collected Papers of Milman Parry. Ed. by Adam Parry. Oxford, Clarendon.
Schmitt, Rüdiger 1967: Dichtung und Dichtersprache in indogermanischer Zeit.
Wiesbaden, Otto Harrasowitz.
Stüber, Karin 2002: Die primären s-Stämme des Indogermanischen. Wiesbaden, Reichert.
Van Nooten, Barend A. – Holland, Gary B. (eds) 1994: Rig Veda. A Metrically Restored Text with an Introduction and Notes. Cambridge, MA, Harvard University Press.
Watkins, Calvert 1995: How to Kill a Dragon. Aspects of Indo-European Poetics.
New York–Oxford, Oxford University Press.
West, Martin L. 2007: Indo-European Poetry and Myth. Oxford, Oxford University Press.
Witzel, Michael et al. (Hrsg.) 2007: Rig-Veda. Das heilige Wissen. Erster und zweiter Liederkreis. Aus dem vedischen Sanskrit übersetzt und herausgegeben von Michael Witzel und Toshifumi Gotō unter Mitarbeit von Eijirō Dōyama und Mislav Ježić. Frankfurt a.M.–Leipzig, Verlag der Weltreligionen.