1987 szeptemberében, Négyesi Mária első hindióráján az ábécé mellett nemcsak kétoldalnyi hindi szöveg elolvasásához szükséges nyelvtant kaptunk, hanem rálátást a hindi irodalomtörténetre is. Megtudtuk, hogy négy korszakra osztható, a kezde-tekre (ādikāl, 993–1318), a vallásos bhakti (1318–1643) és a klasszicista rīti (1643–
1843) korszakokra, valamint a modern korra. A fent említett korszakolás Rāmcand Śukla 1929-es Hindi irodalomtörténete óta mindmáig az indiai oktatás alapkövét képezi. Diákként fel sem merült bennem, hogy harminc évvel később megpróbálom majd újraírni ezt a történetet.
Bár a fenti korszakolás rendkívül hasznos, több problémát is tartalmaz. Megfelelő filológiai háttérmunka hiányában Śukla hibásan datált számos kulcsfontosságú művet, vagy éppen hibásan állapította meg szerzőségüket. Más írásaimban bemu-tattam, hogy Śukla irodalomtörténete hogyan illeszkedik az indiai függetlenségi mozgalom légkörébe, melynek része volt a nemzeti hagyományok megismerése, és amely e hagyományokat igyekezett felnagyítani (Bangha 2017: 540–549; 2018: 3–4).
Ebből a szempontból a leginkább kérdéses korszak a kezdetek irodalmáé. A Śukla által idesorolt művek ugyanis vagy nem hindiül, hanem apabhransa nyelven íródtak, vagy pedig nem az általa vizsgált, a Vikrama időszámítás szerinti 1050–1375, azaz Kr. u. 993–1318 közötti korszakból származnak. Elvetendő tehát az ādikāl fogalma?
Vagy inkább átértelmezésre szorul? Hol is találhatók a hindi kezdetek a legújabb filológiai kutatások tükrében?
Mielőtt elindulnánk a felfedezőútra, meg kell jegyezni, hogy nem csak a kezdetek problémásak. A vallásos odaadás, a bhakti a hindi irodalomban jóval később, csak a Mogul Birodalom (1526–1857) idején válik dominánssá, és csak ekkor lesz belőle írott irodalom. A Śukla által a nirgun, azaz leírhatatlan istenséget imádó bhakti körébe sorolt szúfi románcokat (Cāndāyan, 1379; Padmāvat, 1540; stb.) a legújabb kutatás nem a bhakti kifejeződéseként értelmezi. A mogul korszak elején jelen-nek meg a hindiül alkotó bradzsföldi Kr̥ṣṇa-imádó dalnok-költők (Hit Harivaṃś,
Sūrdās stb.), és ekkor lesz az addig szóbeli nirgun-bhakti dal- és vershagyomány-ból (Nāmdev, Kabīr, Raidās stb.) kéziratos irodalom. Ebből a korszakvershagyomány-ból származ-nak a hindi nyelven fennmaradt legkorábbi bhaktikéziratos könyvek, a szikh Gurū Granth Sāhib előzményének számító Goindvāl pothīk (1570–1572) (Mann 1996) és a Sūrdās és Kabīr verseit is tartalmazó Fatehpur-kézirat (1582) (Bahura–Bryant 1982). Mivel szanszkrit és más nyelvű kéziratok viszonylag nagy számban marad-tak fenn az ezt megelőző korszakokból is, és mivel a kéziratok számára kedvező szárazabb éghajlatú Rajasthanban vagy Nepálban sem maradtak fenn ennél korábbi hindi nyelvű bhaktikéziratok, nagyon valószínű, hogy a 16. század közepe előtt a hindi bhaktinak nem létezett jelentős írott kultúrája.
Mi történt azonban a mogul uralmat megelőző mintegy kétszáz évben? A Śukla-féle irodalomtörténet utáni időszak felfedezéseiből köztudott, hogy léteztek szúfi románcok (Cāndāyan, 1379; Mrigāvatī 1503), hindu eposz- és purāṇaátdolgozá-sok (Pāṇḍav-carit, 1435; Rāmāyan, 1442; Dangvāī-kathā, 1480 körül; Cakravyūh-kathā, 1480 körül; stb.). Ezeket a hosszabb epikus műveket minden bizonnyal felol-vasásra vagy énekes előadásra szánták, ám valószínűleg írott formában terjedtek.
Biztosra vehető továbbá, hogy a később lejegyzett nirgun-bhakti versek és dalok jelentős része ebből a korból származik.
Hariharnivās Dvivedī és Śivprasād Siṃh már az ötvenes években felülvizsgál-ták a Śukla-féle korai műveket, és további korai puránikus történeteket fedeztek fel, melyek azonban mindmáig kiadatlanok (Haricand purān, 1396; Haricarit-Virātparv, 1424) (lásd Dvivedi 1955; Siṃh 1958). Dvivedī és Siṃh a hindi kezdetek irodalom-történetét kívánták összeállítani, ám még ők is korainak gondoltak számos olyan művet, amelyet ma már későbbre datálnak. A kezdeti korszak kutatását megnehe-zítette, hogy a korai hindi művek kiadói gyakran egymástól elszigetelve dolgoztak.
Az ezt követő években látott napvilágot a legkorábbi puránikus történet, a dzsaina Sadhāru Pradyumna-caritja (1354) (Kashlival–Chainsukhdas 1960). A cambridge-i szanszkrittudós, John Smith pedig rekonstruálta a Rajasthanból származó legrégebbi hindi szerelmi költemény, a Vīsaldev-rās (1450 körül) szövegét (Smith 1976).
Találhatók azonban még ezeknél is korábbi alkotások. A hindi perifériáját jelen-tő maithili irodalom legkorábbi műve, a köljelen-tői kézikönyv, a Varṇa-ratnākara 1325 környékéről származik (Chatterji–Mishra 1940). Két szöveg még korábbra, a 12.
századra datálható: a különböző országokat vetélkedő nők alakjában (rājalakṣmī) bemutató hosszú kőfelirat, a Rāula-vela (Gupta 1962), valamint Dāmodara Paṇḍita hindi mondatokkal illusztrált szanszkrit nyelvkönyve, az Uktivyaktiprakaraṇa (Jinvijay Muni 1953). Mindezekhez hozzáadható még Viddhaṇū kéziratban létező Jñānapañcamī-caupāīja (1366), melyet eddig még nem tárgyalt a hindi
A hindi irodalom kezdetei
irodalomtörténet.1 Noha ezekről a kutatásokról az egyre inkább elerőtlenedő óhindi irodalomoktatás alig vett tudomást, a fenti listából látható, hogy már a 15. század közepe előtt is viszonylag gazdag irodalmi hagyomány létezett.
Egy és ugyanazon irodalom körébe sorolható-e azonban a teljes anyag? Lehetsé-ges-e valamiféleképpen rendszerezni a műveket? Śukla felfogása szerint a periférikus Rajasthan és Mithila irodalmai a hindi részét képezték, a jelenlegi közmegegyezés azonban e régiók irodalmát általában különválasztja az óhindiétől. Ennek egyik oka az, hogy 2003 óta az indiai alkotmány elismeri önálló nyelvként a rádzsaszthánit és a maithilit. Ennél is fontosabb azonban aláhúzni, hogy a rádzsasztháni művek kézira-tait jórészt csak nyugaton, Rajasthanban, a maithiliekét pedig jórészt csak Kelet-Indiában használták. Megjegyzendő továbbá, hogy bár az óhindi nyelvészet számára kincsesbánya, a Benaresben íródott Uktivyaktiprakaraṇa nem irodalmi mű, és az óavadhinak kategorizált hindi csak illusztrációként szolgál benne. Ha tehát félretesz-szük a nem hindi és nem irodalmi alkotásokat, akkor a hindi irodalom kezdeteit az alábbi művek adják (a lista származási helyüket és nyelvi besorolásukat mutatja):
• Rāula-vela, 12. sz., Dhar (Malwa, Madhya Pradesh) – különféle nyelvjárások
• Sadhāru: Pradyumna-carit, 1354, Erach (Bundelkhand, Uttar Pradesh) – maru-gurdzsar
• Viddhaṇū: Jñānapañcamī-caupāī, 1366, Rajgir (Bihar) – maru-gurdzsar
• Maulānā Dāūd: Cāndāyan, 1379, Dalmau (Uttar Pradesh) – rekonstruált avadhi
• Jākhū Maniyār: Haricand purān, 1396 – archaikus bradzs és apabhransa
• Lakhansenī: Haricarit-Virātparv, 1424, Jaunpur-Chausa (Uttar Pradesh) – bradzs (csak négy sor)
• Viṣṇudās: Pāṇḍav-carit, 1435; Rāmāyan, 1442, Gwalior – bradzs archaizmu-sokkal
A Rāula-vela kivételével mindegyik mű kéziratokban másolt, elsősorban caupāī vers-formában íródott elbeszélő költemény. A szerzők közül Sadhāru, Viddhaṇū és Jākhū Maniyār dzsaina, Maulānā Dāūd pedig muszlim szúfi volt. Viddhaṇū és Dāūd népi, a többi szerző pedig puránikus történeteket dolgozott fel. Viṣṇudās eposzai, bár hindu témákból merítenek, inkább hősköltemények, melyek a vallásosságnak viszonylag kis teret adnak. A műfaj és a versforma azonossága azt sugallja, hogy a Rāula-vela kivé-telével mindezek a művek egy vallásokon és vidékeken átívelő hagyományt képeznek.
1 A kézirat a Śrī Hemacandrācārya Jaina Jñānamandira 3233. számú kézirata, melyet a 15–16. században másolhattak.
Az egységes hagyomány ellen szól azonban a nyelvi sokszínűség. Az avadhi és a bradzs, a régi hindi irodalom két fő nyelvjárása már itt megjelenni látszik. Maru-gurdzsarnak a Rajasthanban (maru deś) is elterjedt ógudzsarátit nevezik, amelyet elsősorban dzsainák használtak. Ez a nyelv a bradzsban járatos olvasó számára archaikus bradzs benyomását kelti, melyben a bradzs ardhatatsama szókincse he -lyett gyakran az apabhransára jellemző tadbhava szókincs használatos.2 Míg a bradzs kettőshangzókat használ (kahyau ’mondta’), a maru-gurdzsar magánhangzócsopor-tokat (kahiu ’mondta’). A maru-gurdzsar még megőrzi a locativus-instrumentalis ese tet és egyes apabhransa névutókat. A birtokos névutó például itt még tanau, míg a bradzs ban kau vagy ko.
A helyzetet bonyolítja, hogy a művek születésüknél későbbi kéziratokban marad-tak fenn, a kéziratos hagyományozás pedig modernizálta nyelvüket az évszázadok során, különösen akkor, ha a műveket elő is adták. Jól megfigyelhető ez a moderni-záció a Pradyumna-carit kézirataiban. A kiadás alapjául szolgáló legarchaikusabb, 1548-ban másolt kézirat egyik párversének szövege a következő:
puṇu puḍu choḍi dikhāliu jāma, maṇa akulāṇaü naravaï tāma
(Pradyumna-carit 54) Aztán amint [Nārada] [Rukminī] képét kibontotta és megmutatta, a király (ti. Kr̥ṣṇa) szíve vágyra gyúlt.
Ezt a sort a modernizáló 1578-as kézirat ilyen olvasatban adja:
phaṇi paṭu kholi dikhāyā jāma, maṇa akulāṇi sundara tāma
Itt az első szó elírás a bradzs phuni (szanszkrit punaḥ) ’aztán’ helyett. A második a modern paṭa (szanszkrit paṭṭa) bradzs hímnem nominativusi végződéssel ellá-tott alakja. Ugyanezen szavak helyén az 1548-as kéziratban archaikus tadbhava szóalakok állnak. Az írnok a régiesnek érzett choḍ- ’kienged’ ige helyett a modern khol- ’kinyit’ absolutivumát használta. A leglátványosabb a maru-gurdzsar dikhāliu
’mutatta’ igealaknak a modern hindiben is használt dikhāyāra történő változtatása.
Az archaikus jāma… tāma (hindi jaise… taise) ’amint… úgy’ szópár, talán a rím
2 A tatsama a szanszkritból változtatás nélkül átvett szó egy későbbi nyelvben; az ardhatatsamában csak a szanszkrit fonémák kiejtése változik meg, amit időnként az íráskép is tükröz (például Yuddhiṣṭhira → Juddhiṣṭhira), a tadbhava szavakban az egész szó megváltozik (például Yuddhiṣṭhira → Dudhiṣṭhila).
A hindi irodalom kezdetei
miatt, változatlan maradt. A maru-gurdzsar akulāṇau (vö. szanszkrit vyākula)
’vágyra gyúlt’ szó a múlt idő jelzésére a bradzs -i végződést kapta. A tadbhava naravaï (szanszkrit narapati) ’király’ szót a későbbi írnok annyira idegennek érez-te, hogy teljesen másra: a tatsama sundara ’szép’ melléknévre cserélte. A kiadáshoz használt másik két késő 16. századi kézirat szövege inkább a korábbihoz áll közel, bár néha azok is modernizálnak. E nyelvi modernizáció szem előtt tartása rendkívül fontos az irodalmi hagyomány rekonstruálása szempontjából.
Az általunk felsorolt legkésőbbi két mű Viṣṇudās két eposzátdolgozása, melyek-nek a nyelvezete bradzs. Sheldon Pollock ezt a két eposzt tartja a bradzs irodalmi hagyomány elindítójának (Pollock 2007: 394). Érdekes módon e művek kézira-tai is néha egészen archaikus formákat őriztek meg. Egy 1750-ben másolt könyv a Rāmāyan alábbi olvasatát hozza (Dvivedi 1973: 184):
kahī kathā so rāmahī tanī, rājanīti dasaratha kī ganī
(Rāmāyan 28) Elmesélte Rāma történetét, és elsorolta Daśaratha királyi elveit.
1. kép
E sor helyén az 1863-as kézirat az alábbi olvasatot hozza (Dvivedi 1972: 2):
rāmacandra prabhu tribhuvana dhanī, tāsu kathā riṣi nārada bhanī
(Rāmāyan 15) Urunk, Rāma a három világ ura. Nārada r̥ ṣi elmesélte a történetét.
Ez az olvasat egyfelől eltávolítja az archaikus maru-gurdzsar tanī birtokos névutót, másfelől pedig Rāma istenségét hangsúlyozó bhaktival itatja át a szöveget.
Viṣṇudās művei a Pradyumna-carithoz képest csak jóval későbbi kéziratok-ban maradtak fenn, de még ezek szövegét vizsgálva is számos archaizmust talál az olvasó. Érdekes módon ezek az archaizmusok az esetek túlnyomó többségében maru-gurdzsar szóalakok (Bangha 2014). Ezek a nyelvtani jelenségek pedig a műfaj és a versforma mellett a korai maru-gurdzsar művekhez kapcsolják Viṣṇudās eposza-it. Nagyon valószínű, hogy az eredeti nyelvezet a 18–19. századból fennmaradtnál sokkal archaikusabb volt, és nagyon közel állt a Pradyumna-caritéhoz. Hasonló lehet a helyzet Jākhū Maniyār Haricand purānja és Lakhansenī Haricarit-Virātparvja esetében is. Az előbbi megőrzött archaikus alakokat, az utóbbiból csak négy sor
2. kép
A hindi irodalom kezdetei
olvasható szövegkiadásban, és bár nem mutat archaikus hatást, a többi mű alapján kizárható, hogy abban az időben ennyire letisztult bradzsot használtak volna.
Kilógni látszik a sorból a szúfi Maulānā Dāūd Cāndāyanja (Gupta 1967), melyet a legrégebbi fennmaradt avadhi alkotásnak tartanak. Ez a szúfi költemény egészen a 16. századig rendkívüli népszerűségnek örvendett, mikor is a sokkal kifino-multabb esztétikai és filozófiai arzenált felvonultató Padmāvat lépett a helyébe.
A Cāndāyant az avadhi nyelvjárás területére eső Dalmau erődjében írta a szúfi Maulānā Dāūd turkī, azaz arab írással (1., 2. és 3. kép).
turakī likhi likhi hindukī gāī
(Cāndāyan 9) Arab betűkkel írva India nyelvén énekeltem.
A költemény azonban nemcsak Dalmau provinciális környezetére figyel, hanem Delhire is. Dāūd a 17. strófában elmondja, hogy a verset akkor költötte, mikor Delhiben Firoz Śāh volt a szultán, és Jaunā Śāh a főminiszter. Dāūd szúfi tanító-mestere, „Jainadī” pedig valószínűleg nem más, mint a delhi ciśtī szúfi mester,
3. kép
Zainuddīn, Niz̤āmuddīn utódjának, Naṣīruddīn „Cirāgh-ě dehlī”-nek az unokaöccse.
Mindez azért fontos, mert arra utal, hogy Dāūd célközönsége nemcsak a szűkebb értelemben vett Avadh volt, hanem a Delhi Szultanátus szúfi irányultságú lakói.
A Cāndāyan szövege öt arab írásos, töredékes, többnyire illusztrált 16. századi és egy 1617-ből származó devanāgarī írásos kéziratban maradt fenn. A devanāgarī kéziratot Rajasthanban másolták, és a szöveget nem avadhiul, hanem a kor irodalmi nyelvezetén, bradzs nyelvjárásban adja vissza. A bradzs formák minden bizonnyal a fentebb tárgyalt modernizáló tendenciára vezethetők vissza. Az eredeti nyelvezet megállapításának két akadálya van. Az egyik az arab írásból fakadó bizonytalan-ságok. Ez az írás nemcsak hogy nem jelöli a rövid magánhangzókat, de nem tesz különbséget a kettőshangzók és a hosszú magánhangzók között sem, továbbá korai formája nem jelöli nemcsak az ind, de még a perzsa sajátosságokat sem. Nem tesz például különbséget [dzs] és [cs] vagy [k] és [g] között, a nyelvheggyel képzett ind hangokról nem is beszélve. A másik nehézség abban rejlik, hogy a kéziratok több mint száz évvel későbbiek a mű keletkezésénél. A művet kétségkívül előadásra is szánták, és nyelvezetét valószínűleg ennek függvényében modernizálták is az évszázadok során. A Cāndāyan újabb kritikai kiadásán dolgozó Śyām Manohar Pāṇḍey személyes közlése szerint a legelterjedtebb kiadás készítője, Mātāprasād Gupta a mű bizonytalan nyelvezetét a 16. századi avadhihoz igazította, melyen
4. kép
A hindi irodalom kezdetei
az avadhi legnagyobb mesterei, Mālik Muḥammad Jāysī és Tulsīdās is alkottak.
Mindezek alapján elmondható, a mű nem kötődik annyira erősen Avadhhoz és az avadhi nyelvjáráshoz, mint ahogyan a 20. századi kutatók állították. A versforma és a műfaj alapján valószínűsíthető, hogy Dāūd nyelvezete nem különbözött teljes egészében a hindi területeken egyre inkább meggyökeresedő maru-gurdzsartól.
Feltételezhető, hogy a Rāula-vela kivételével a fenti művek ugyanazon irodalmi hagyományhoz tartoztak, és a 14. század közepétől olyan irodalmi kultúra alakult ki a hindi területeken, mely a későbbi hindi irodalmi nyelvjárásoknak, az avadhinak és a bradzsnak is alapul szolgált.
A tényt, hogy e művek valamiféle kapcsolatban állnak egymással, témabeli ha son -lóságok is megerősíteni látszanak. Az alábbiakban a három legkorábbi művet hason-lítom össze. A Pradyumna-carit (1354), Pradyumnának, Kr̥ṣṇa és Rukmiṇī fiának fordulatos története, Kr̥ṣṇa és Rukmiṇī házasságával kezdődik. Kr̥ṣṇa felesége, Satyabhāmā öntudatlanul is megsérti Nārada bölcset, aki bosszúból nála is szebb feleséget szerez Kr̥ṣṇának: Rukmiṇīt. Fiukat, a csecsemő Pradyumnát azonban elra-bolja egy démon, és egy tündér (vidyādhara) házaspár neveli fel. Neveltetése során a gyermek hatalmas tudásra tesz szert, melyet leginkább csínytevésre használ mind nevelőszüleinél, mind pedig igazi szüleihez való visszatérte után, otthon és álruhában, Kr̥ṣṇa másik felesége, Satyabhāmā és annak fia, Bhānukumāra, de még maga Kr̥ṣṇa ellen is. Hol Kr̥ṣṇa hatalmas édességgombócait, laḍḍūjait eszi fel, hol Bhānukumārát űzi el varázsszúnyoggal egy kertből, hol pedig Satyabhāmā kútjából issza ki az összes vizet, hogy aztán árvizet okozva kiköpje a városi bazárra. Az őt megtámadni készülő Kr̥ṣṇa seregét pedig elaltatja. Mikor felfedi kilétét, apja trónörökössé teszi, emellett hatalmas menyegzőt rendez neki, melyre a hagyományos indiai országok uralkodói mellett még Gazni (Gājanavai) ura is eljön. A negyedik ének Pradyumna és Rūpcand háborúját írja le. Pradyumna fiának Rūpcand lányát szeretné feleségül, de ő foga-dalmat tesz, hogy Kr̥ṣṇa nemzetségével nem közösködik. Mikor azonban egy csatát követően Pradyumna fogságba ejti, elfogadja a házassági ajánlatot. Az ötödik, utol-só énekben Pradyumna a dzsaina Neminātha tanítását hallgatja, és megtudja, hogy Kr̥ṣṇa és nemzetsége el fog pusztulni. Erre maga is dzsaina lesz, lemond a világról, majd vezeklése révén megszabadul korábbi tetteinek súlyától, és eléri a legmagasabb dzsaina tudást, a kevalajñānát. A történet szinte végig pörög: városleírással kezdődik ugyan, de aztán szinte csak események leírását olvashatjuk benne.
A Jñānapañcamī-caupāī (1367) a jñānapañcamī ünnepen betartandó böjt hatását mutatja be a kereskedőfiú Bhaviṣyadatta szintén fordulatokban gazdag történetében.
Az elbeszélés itt is városleírással kezdődik, majd Bhaviṣyadatta születésével és tanít-tatásával folytatódik. Mikor Kamalaśrī, Bhaviṣyadatta anyja házukba enged egy
dzsaina szerzetest (munivara), férje elűzi otthonról, és új feleséget vesz, akitől újabb fia születik, Bandhudatta. Felnőve Bandhudatta tengeri kereskedőútra indul, és magá-val viszi féltestvérét, Bhaviṣyadattát is, akit aztán egy szigeten hagy. Bhaviṣyadatta azonban nem hal meg, hanem feleségre lel. Mikor Bandhudatta visszatér, megint csak becsapja Bhaviṣyadattát, és elhajózik a feleségével. Bhaviṣyadatta kalandjai azonban minden megpróbáltatás után jól végződnek. A történet szerint azért, mert anyja rendszeresen böjtölt érte jñānapañcamī napján. Ez a költemény nem annyira cselekménydús, mint a Pradyumna-carit, és valamivel többet bemutat a szereplők érzelmeiből. Mikor például Bhaviṣyadatta rájön, hogy egyedül maradt a szigeten, hosszú panaszban tör ki. A mű végén pedig dzsaina tanításokat olvashatunk.
A Bhojpur környéki ahír pásztortörzsek legendáiból merítő, ám szúfi ihletett-ségű Cāndāyan a szerelmespár, Lorik és Cāndā történetét meséli el. A történet itt is városleírással kezdődik. Govar város ura, Mahar lányát, Cāndāt négyévesen kaszt-jának és státuszának megfelelően kiházasítja. Később derül csak ki, hogy a férj egy sohasem mosakodó, félszemű, férfiatlan törpe. Cāndā egy év tépelődés után vissza-tér az atyai házba. Szépségéről hallva Rūpcand, a szomszédos király háborút indít, hogy elrabolja (1. kép). A vesztésre álló csatát Lorik fordítja meg Cāndā családja javára, és az ezt követő diadalmentben pillantja meg az egyébként elzárt Cāndā az elefánton lovagoló Lorikot (2. kép). Ezután Cāndā és dajkája aktív segítségével Lorik is beleszeret Cāndāba. Lorik egy évig kolduló yogin lesz (3. kép), és végül megszökik Cāndāval. Loriknak azonban már van egy felesége, Mainā. Mivel a két feleség nem jön ki egymással, Lorik Cāndāval együtt elhagyja otthonát. Útközben Cāndāt kétszer is megmarja egy kígyó. Mikor Cāndā halála miatt Lorik magát is elégetni készül, Cāndā feléled. Közben otthon Mainā egyre várja Lorik hazatér-tét. Mikor Lorik megtudja, hogy Mainā és anyja nyomorban élnek, hazatér. Sajnos a történetet ezen az epizódon túl egyik kézirat sem őrizte meg.
A formai hasonlóságokon túl csak néhány elbeszélésbeli párhuzamot emelek ki.
Számos építőelem megtalálható a szanszkrit és apabhransa irodalomban. Az érde-kesség elsősorban a hasonló építőelemek átvétele. A szanszkrit mahākāvya követel-ményeinek megfelelően például mindegyik történet magában foglal egy idealizált városleírást (nagaravarṇana). Ez mindhárom esetben a cselekmény indítása előtt szerepel. A mahākāvyahősökkel ellentétben azonban két történet főhőse nem elő-kelő származású királyfi, hanem egy kereskedő, illetve egy katona, akinek családja nyomorba süllyed. Mindegyik történetben jelentős szerepet játszik a két feleség vetél-kedése. Az első kettőben egy szent bölcs látogatásának következményeként szorul háttérbe az első feleség, és a két asszony vetélkedése elsősorban a gyermekeik között nyilvánul meg. Az, hogy az ellenséges király neve két történetben is Rūpcand, inkább
A hindi irodalom kezdetei
csak véletlennek tűnik. További hasonlóság azonban az első két történetben a tanulás-ra helyezett hangsúly. A harcoskasztú Ptanulás-radyumna taníttatása alább olvasható:
phuṇi so paḍhaṇa ujhāvali gayaü; likhiyu paḍhitu savu vujhivi liyaü.
lakṣaṇa chandu tarku vahu suṇiü; nāṭaka rāü bharatha savu muṇiü.
dhanuṣa vaṇako vūjhiu jāṇu; siṅgha jūjhakau jāṇiu jāṇa.
laḍaṇu paḍaṇu nikāsu païsārū; savu jāṇa praduvanu kumvāru.
(Pradyumna-carit 137–138) Idővel tanárhoz (upādhyāya) járt tanulni. Írást, olvasást, mindent megismert.
Tanulmányozta a versformákat, valamint az érvelés módjait, és a nemes Bharata Nāṭyaśāstráját is elsajátította.
Magáévá tette az íj és a nyíl tudományát, és megtudta, hogyan kell harcolni egy oroszlánnal.
Megtanulta a hadviselés módjait, a támadást és a visszavonulást. Mindezt megismerte Pradyumna királyfi.
5. kép
Ezzel szemben a kereskedő Bhaviṣyadatta taníttatása így nézett ki:
pañca barisa so bhayaü sacetu, gaü caṭasāra paḍahiṃ lahu jītu.
aṣara paṃti lihāi tāsu, puvva paḍiu nahi visaraï jāsu.
lacchaṇa chaṃda paḍhaïjaï soi, bhavisavayaṇa cāhai savu koi takku chaṃda aru joisu gaṇaï, kāva kavitu guṇa saṃkha ko gaṇaï.
lacchaṇa chaṃda paḍhaïjaï soi, bhavisavayaṇa cāhai savu koi takku chaṃda aru joisu gaṇaï, kāva kavitu guṇa saṃkha ko gaṇaï.