Nem kisebb feladatot kell megoldani a hegedüjáték-nál, a jobb kéznek. Ez a kéz csalja ki a hangszerből a vonó segélyével azokat az elbűvölő hangokat, melyek a
vadállatokat is szelíddé varázsolják s a köveket is meg-indítják. A vonóvezetésnek rendkívüli nagy befolyása van a hang képződésére s az előadásra általában, mert ettől
•függ a hang szépsége, dynamikai árnyalata s hangphra-seologiai jellegzetessége. A vonó főrészei az alsdrész, a középrész s a felsőrész v. csúcs; mindháromnak
meg-van a játéknál fontos szerepe. A vonó alja a legerő-sebb sforzandók s forték játszására szolgál; a csucscsal,
a vonó hegyével, a leggyöngédebb s legfinomabb hangok adhatók. A középrész a forte, mezzoforte és közönséges piano leggyakrabban előforduló árnyalataira szolgál. Tar-tása könnyed és fesztelen legyen. A felkar a testhez tapad, az alsókar kevéssé mozog s a kéztő végzi a legnagyobb munkát, mely a vonó lehúzásánál homorit s a fölmenetel-nél domboruvá lesz. A vonót hátrafelé húzni nagy hiba.
A vonómozgásnak három főfaja van : a szaggatott, vont,
* Scholz. Das Stádium der Stricharten. Op. 13. Breitkopf és Hárzel.
és
összekötött
vonás. Aszaggatott
vonóvezetésnél nem jő alkalmazásba a vonó egész hossza, hanem annak egy kis parányi része, egy kis nyomással érinti gyorsidőkö-zőkben a húrt, melyet ugy föl, mint levonással egyaránt ki lehet fejezni. A vonó ily vezetését leginkább a stacca-tóknál alkalmazzuk. Avont
vezetésnél a vonónak, vagy az egész hosszát, vagy egy részét használjuk, mely bizonyos lassúságot, egyenlő haladást, simaságot követel.A dallamosságot e vonóvezetéssel érhetjük el, melyet Adagiók, Andanték és Cantabiléknél használunk, hol a szaggatottság s a hangoknak összevonása ritkább ese-tekben fordul elő. Az
összekötött
vonásnál több hang van egy vonásra összefűzve. E három főfajon kivül igen sok másnemű változata is van a vonóvezetésnek, mely az.erő s lágyság kifejezésénél, a darab jellegzetessége s idő-mérete szerint érvényesül. Az előadás szépsége, tulaj-donképeni művészete a vonókezelésben rejlik. Ez adja meg.
a hangnak a dallamosságát, ez jellemez s juttatja kifeje-zésre a költő gondolat és érzelemvilágát. Habár a balkéz-nek óriási nehézségekkel kell megküzdenie, működése inkább öntudatlan, mechanismushoz hasonló s a hang árnyalásához, legfeljebb az ujjak rezegtetésével (vibratio) járul hozzá; a vonót vezető jobb kéz feladata sokkal magasabb, az ő hatalmában rejlik ama titok, mely magya-rázója egy mély érzésű léleknek és a gratiák elbűvölő énekének, az angyali kar bájos zenéjének, a sphaerák nyelvének, a szivet marczangoló fájdalmas bánatnak, a lelkesedésnek, a lélek áhitatosságának, a magasztos nyu-galomnak, lemondásnak, kitörő örömnek s az érzelmek s indulatok számtalan fokozatainak leghűbb kifejezője.
A mi a billentyűnek a kéztartás, a fuvóhangszereknek a lélegzés és lehellés, az a hegedűnél a vonóvezetés. A
játéknak legfinomabb árnyalása, akár physikai és psychi-kái, akár technikai és művészeti szempontból tekintve mind ettől függ. A vonókezelésnek azonban oly gazdag változatai vannak, annyi elrejtett titka, hogy azokat illető-leg ugyan nagyjában adhat utasítást a tapasztalaton nyugvó hegedüiskola, főbb vonásait elsajátíttathatja az alapos tanítás, de teljes kiaknázásra csak a hosszú gyakorlat adta finomult izlés, hallás és átérzés képes.
A testtartásról szóló fejezet fölvilágosítást adott ama lényeges tudnivalókról, melyek a helyes vonótartásnál szük-ségesek, még csak azzal egészítjük ki azt, hogy ha a játékos már nagyrészt elsajátitá a vonóvezetés művészetét, akkor arra kell ügyelnie, hogy az sima, szabályos, tömör s biztos legyen. Karczolás, reszelés, sivitásszerü élesség mind hiányok, melyeket szorgosan kerülni kell. A tremoló-nál a vonót oly könnyedén kell fogni (rendesen csak a hüvelyk s mutató ujjal), hogy az saját ruganyosságánál, fogva végezze a gyors szökéseket, e mellett a kar egész nyugodt marad s csak a kéztő működik. Pl. :
Pl (tirer) követeli. Ezzel lehet a húrokon a legerősebb rezgést létrehozni; ily vonás szükséges az erősen kieme-lendő ütemrészek kifejezésénél, s a sforzatónál (fz, fp) y.
rinforzatónál (rfz), accordoknál s általában minden nyoma-tékkal és sulylyal kiemelendő hangnál. Sok gyakorlottsá-got követel a crescendo <" (növekedő erősség) s ennek ellentéte > decrescendo (apadó erősség) s a kettő
össze-tételének O a szép kivitele. Erre főleg a gyakorlat ad jo utmutatást, különösen midőn teljes az ismeretünk arra nézve, hogy a vonó nyomására kifejtett erő mily arányban oszlik meg a vonó hosszában. Ha az összekötött hangok mennyisége nagy, a melyet egy vonásra kell lejátszanunk, akkor a vonóvezetéssel gazdálkodnunk kell, vagyis minél több eljátszandó hang esik egy vonásra annál hosszabb s minél kevesebb hangot kell játszanunk, annál rövidebb ideig érintjük a húrokat. A vonó hosszú v. rövid voltát az időmérete szabályozza pl. egy egész hangot, mely az Ada-gióban irott darabban fordul elő, sokkal hosszabb ideig kell tartani az Allegróban Írottnál. A vonó fejénél vagy csúcsá-nál végzendő rövid vonások könnyű s fesztelen kéztő tartást követelnek. Az u. n. szaggatott vonásnál (martelé) a vonó végén a legrövidebb alakban kell a hangokat visszaadni. Pl.:
Rubatóknál s kifejező (markírozandó) helyeknél a meg-ujuló lefelé vonást sikerrel alkalmazzák pl.:
Jellemző az ismétlődő fölfelé vonás, mely különösen Joachimnál honos pl. :
Befejező részeknél a hatás emelésére pl. Beriotnál.
Utóbbiban az accordok hárfaszerüen egymásutánban játszandók.
Staccatóknál az első hangot a lehúzásnál nyomaték-kal kiemeljük s az utána következőket élénk szaggatott-sággal martelé szerüleg játszuk fölfelé vonással. Pl. :
Ezt a módját a szaggatottsággnak piquirozásnak (fr.
piquer-től) nevezzük. Ha pontok helyett vonások állanak, akkor még jobban kiemelendők a hangok. Ha ugyanazon hangokból nagyobb mennyiséget (2--3 ütemen át) kell szaggatva játszani, akkor kevésbbé;élesnek s vontatottnak kell hangzania.
TÓ
Egyik érdekes sajátsága a vonóvezetésnek az u. n.
flautato v. strascinato, a fuvola hang. Ez akkor keletkezik, ha a vonó csúcsával v. hegyével körülbelől egy hüvelyk-nyi távolságra a fogantyútól gyöngén huzzuk a húrokat.
A D és A húron legjobban sikerül ez a sajátságos s fu-volaszerü hangja a hegedűnek. Pl. :
Legatóként is szerepelhetnek. Pl. :
A visszhang utánzására külör.ösen alkalmas pl.
Igen gyakori az alapthemának kifejezése üveghan-gokban is, különösen változatokban. Hatás kedvéért accor-dokkal lehet változatossá tenni.
T r
Gyors ütemben legatókban is előfordul pl. :
X V .
A rezegtetés.
A rezegtetés (vibrato) a hegedűn az ujjak egy hely-ben maradó reszkető mozgásából származik, midőn t. i.
«gy bizonyos hangot fogó ujj föl és alá kis mozgásokat végez, legtöbbször gyors egymásutánban. Ily esetben a he-gedűt csak a hüvelykujj tartja s a rezegtető ujj hegye
nyomul gyöngéden a húr azon pontjára, hol a hang fek-szik. A rezegtetés lehet lassúbb és gyorsabb is. A vibratot
•egy kis kigyóvonallal jelöljük, melyet az illető hang felé irunk.
Tj&rt-ot'
A reneszerzők ritkán használják. Érzelmes s dallamos helyeknél néha használhatni, de gyakori alkalmazása
émelygőssé, túláradóvá teszi az előadást, melyet kerülni kell, nehogy szokássá váljék. Kezdőknél s a czigány nép-zenekarainknál gyakran hallhatjuk a lassú s macskanya-vogáshoz hasonló felkuszással egyetemben. Ez hiba s ép annyira kerülendő mint az éneknél a folytonos tremolázás.
Sóló darabokban helyzetfestésképen előjön, de itt is ritkán,, zenekari művekben nem.
X V I .
Az előadás művészete.
Mint minden hangszernél, ugy a hegedűnél is az előadás művészete a hangok kellő árnyalásában áll egy-felől, másfelől ama helyzetfestésben (situatio) rejlik, melyet ugy ér el a művész, ha nemcsak megérti, hanem teljesen át is érzi azt, a mit előad s tökéletesen beleéli magát a költő gondolat s érzelem világába. Nagy kár, hogy Les-sing a művészet határairól beszélve nem terjedt ki a sóló művészetekre is, mert itt bizonyára szentelt volna egy fejezetet a zenei hangfestésnek. A hangszerek alkatuknál fogva nemcsak arra alkalmasak, hogy emberi s állati hangokat utánozzanak, természeti jelenségeket magyaráz-zanak, hanem elvont gondolatokat is képesek érzékeltetni hangutánzás s festés által. A madár füttye, az emberi ének, a vihar zúgása, a szél sivitása, a kard csörgése, a fegyverek ropogása, a harang kongása, a dob pergése, a bánat s öröm sokféle változata stb. mind kifejezésre ta-lálnak.
Az előadást egyfelől mechanikai eszközökkel, más-felől szellemileg emelhetjük. Miként a festő a szinek kü-lönböző vegyítésével arra törekszik, hogy egy a szem előtt megelevenülni látszó jellemzetes képet állítson elő, ugy
kell a hegedűsnek is a rendelkezésre álló különböző elő-adásjeleket, kifejező zenei sajátságokat kiaknáznia, hogy a fülre kellemes hatást gyakoroljon, a lelket egy maga-sabb eszményi légkörbe ringassa s a szivet forrongásba hozza.
Az erős és halk hangok színezésére ötféle főfokozatot különböztetünk meg. 1. Fortissimo a legerősebb hang, a melyet a hangszerrel létrehozhatunk a nélkül, hogy a fülre sértő volna. 2. Az erős (forte) hang alatt, az általánosan hasz-nált erőteljes színezést értjük. 3. A mezzoforte közép-erősség, az erős és halk hang középrészét teszi. 4. Piano alatt általában a hangnak halk színezését értjük. 5. Pia-nissimo a leghalkabb hang. Hosszú gyakorlat által sze-rezhetjük meg a kézséget e jelek helyes s alkalomszerű használására. Crescendo-va\ jelezzük a hang erősségének növekedését, decrescendo-nak v. diminuendo nak nevez-zük a hangnak fokozatos erőbeli csökkenését. Az erőstől a halk hangra való átmenelnek s viszont, fokozatosan kell történnie, ez átmenetet különben a hang időbeli értéke is szabályozza, egy fél hangnál gyorsabb a véglethez jutás-mint egy egész hangnál, de mindkettőnél a fokozatosság-nak meg kell lennie. A erese, és deetesc. összekötésénél
< > a hang v. hangösszlet középrészére esik a leg-nagyobb erősség, a vonónál hasonlókép a közép részéhez való közeledés alkalmával történik a legnagyobb kéznyo-más. A színezést már kezdetben gyakorolni kell, hogy a lehető legnagyobb tökélyt elérhessük.
A legatót, mely a hangok felett egy kis félkörrel van jelezve, egy vonóvétellel (egy vonással) kell játszani.
Azt a hangot, melyen jelzés nincs, staccato kell játszani, azaz mindeniket idői értékének megfelelően külön vonó-vétellel. A hegedű hangjának eltompitására a hangfogót
(sordino) használjuk, melyet a pallóra alkalmazunk. Ezt azonban csak ott alkalmazzuk, a hol a használata elő van irva, pl. Beethoven v. Volkmann vonósnégyeseiben, néhol egész Adagiót kell hangfogóval játszani, mely sajátságosan fátyolozottá teszi a hangot. Ujabbi vonósnégyeseknél gyakori a használata. A vonóval végzett (tremolando) rezegtetéssel ugyanazon hangszinezetet érjük el, mint a balkéz ujjainak reszketős mozgatásával. A zeneszerzők ritkán alkalmazták s akkor is csak a hatás emelésére. A sforzato (rfz) v. fortepiano (fp) által kiemelt hangok sem nyerhetnek egyenlő alkalmazást a különböző fajú darabok-ban ; mert pl. egy gyöngéd, andalító Adagiódarabok-ban v. Andan-téban az uralkodó hangulatnak ily jelekkel való megzava-rása helytelen volna s megrontaná az általános jó benyomást. A megragadó s erős szenvedélyt ábrázoló he-lyeknél azonban, hatásosan alkalmazhatók az erősen szí-nezett (markírozott) hangok v. hangsorok.
E czélból a kevéssé színezést v. mérsékelt kiemelést veszik gyakorlatba a zeneszerzők, a (mezzo forte pianót) középerősséget. A zenei érzék, épugy mint a beszédben a nyelvérzék, itt is utmutatóul szolgál. Miként a drámairónak bele kell magát képzelnie a különböző helyzet által kelet-kezett szereplő egyének gondolat és érzelemvilágába, hogy önmagához következetes jellemet rajzoljon ; ép igy az elő-adó zeneművésznek is bele kell hatolnia a zeneszerző művének belsejébe, hogy átértve a költő helyzetét, hasonló hatást s érzelmeket keltsen a hallgatókban, mint a milye-nek alatt a mű alkotója állott. A szép s eredeti fölfogás-sal bíró előadás biztos hatásra számithat s a kevésbbé költői művet is élvezhetővé teheti, ép ugy, mint a kitűnő színművészek jellemző alakításokkal a gyengébb szerepből is elfogadhatót nyújthatnak s a darabot a bukástól
akár-D R . V A J akár-D A : A H E G E akár-D Ű . 12
hányszor megmentik. Az önálló fölfogáshoz s jellemző előadáshoz fejlett zenei érzék, aeszthetikai ítélőképesség, érző sziv és finomult ízlés kell, hátterét képezi mind-ennek a velünk született hajlam és tehetség.
Kitűnő hegedűművészek és énekesek előadásaiból sokat lehet tapasztalni. Ezek gyakori meghallgatása fej-leszti ízlésünket. Még egyugyanazon darabban is változ-hatik a forték v. a pianók árnyalásmódja ; az érzelmes adagio v. andante nem hasonlítható össze a játszi menüet-tel, vagy tüzes allegróval. Ha a darab időmérete nem is volna jelezve az időmértékkel (metronom), a jó zenei érzék kijelöli a helyes utat itt is. Az előadó művész önálló fölfo-gása érvényesülhet egészben véve, az időmértéken azon-ban változtatni nem szabad, mert gyakran az időmé-ret (tempó) a darabnak legjellemzőbb oldala. Pl. a ma-gyar „lassuü-nak a 4/4-ed vagy egész s a „friss"-nek a
2/4-ed ütem. Az előadás képzéséhez tartozik az is, ha a különböző időben megjelent művek zenei sajátságait s jellemző vonásait tanuljuk megismerni, hogy így a darab előadásánál ne tévesszük egyik műizlését a másikkal, ré-gibb felfogást az ujjal.
Nem hiába választják előszeretettel a hegedűművé-szek hangversenyeikre C-, D-, E-, G- és A-durban s ezek-nek megfelelő A-, H-, E-, D- és Fis-mollban irott dara-bokat, mivel ezekben az üres húrok jobban érvényesülnek s ezzel kapcsolatban a hangszer zengő ereje is pom-pázhatik, holott pl. a ' 5-hangnemekben irott daraboknál majdnem minden hangot az ujjal kell kifogni.
X V I I .