A húrok feszítő és nyomó ereje

A helyesen fölhangolt húrok a nyakra feszítő és a fedélre nyomó hatást gyakorolnak. Savart szerint a quint feszítő erejét 11 klg. teszi ; a többi húrokét' kevesebbre, mind a négy húrét 40 klgra. A húrtartóról rézsútosan 155 alatt fölfelé menő húrok nyomó ereje a fedélre körülbelől 3 klgr. Együttvéve a négy húré, közel 12 klgr.

A hegedű fája

A fa kiváló fontossággal bír a hegedű készítésénél.

A fedél, lélek és gerenda készítésére a fehérfenyőt (Abies pectinnata) használják. A hát, oldallapok, nyak és palló

•előállítására a juharfa (Acer Pseudo-Platanais) a legalkal-masabb. Gyakran s több rész készítésére szolgál a hárs

•és ébenfa is Előbbiből készülnek a fedél széleit köröző sávok, utóbbiból a fogantyú, hurtartó, kulcsok, nyereg és a gomb, a melyek azonban hangtani szempontból alig jöhetnek tekintetbe.

A tölgy és fenyőfa a fedél készítésére a legalkal-masabb. Ruganyosság és rezgőképesség tekintetében min--den mást fölülmúl a nélkül, hogy az üveg vagy réz tömör-ségével s nehéztömör-ségével bírna

Chladni szerint a tölgyfa ugyanazon hőmérsék mel-lett a levegőt 18-szor múlja felül a hangvezető képessé-get illetőleg, ha az erek hosszirányában történik a hul-lámzás, mig az üveg és réz csak a 162/3 számot éri el Habár tudták az arányt, mégis találkoztak egyesek, kik kísérletet tettek üvegből v. rézből előállítani a hegedűt, de kevés sikerrel. A tölgyfa azonban csak akkor bir kiváló értékkel, ha régi, kiszáradt, az erek irányában van vágva

6*

és szervezetileg egyenletesen van nőve. A fa helyes kivá-lasztása tehát rendkívül fontos dolog. A gyakorlott szem könnyen tájékozódhatik; mivel azonban csak kevés mes-ter van abban a helyzetben, hogy a fát egyenesen az erdőből hozathassa, megszárittassa s beszállittassa, a keres-kedők becsületességére szorul s legtöbb esetben a messze távolból hozatja az anyagot. A jó fa drága, de általa a hangszer sokat nyer. A fa kiválasztására sok mód van, a górcsövi vizsgálati eljárás egy kissé körülményes. Ha a tölgyfa megvizsgálásánál csak a szemünkre támaszkodunk, arra kell ügyelnünk, hogy lehetőleg egyenletes növésű legyen; az évgyűrűk egyenes vonalban párhuzamosan fussanak. Minél sűrűbben állanak, annál tömöttebb és rendesebb növésű a fa, ellenben minél távolabb állanak az erek, a fa annál lágyabb és szivacsosabb. Ha a fedél készítésére használandó fának évgyűrűi, a középtől kifelé számítva mindig szélesebbé lesznek, e szerint szabály-talanul vannak nőve, azért még nem vetendő el föl-tétlenül.

A jelenkor legtöbb hegedükészitői abban a kényel-mes helyzetben vannak, hogy a hangszerükhöz szükséges fát levágva, megszárítva s már hosszú időn át raktározva nagy kereskedők utján kaphatják cseh, német és a tiroli erdőből. A legjobban rezgő fát a cseh erdőből kapják az Arber, Rachel, Mittagshegy és Otta között elterülő helyen, a Zwiesel-Eisenstein vasút mentében. A pompás tölgyfák, valóságos őserdőként, mintegy 2000 méternyire terülnek el a hegységek oldalain, lejtőjén. A lágy talajon növő, vagy mély völgyekben található fák nem használhatók, a szilárd sziklás helyeken gyökerezők zenei szempontból a legértékesebbek s legdrágábbak már csak azért is, hogy nehéz a megközelitésök.

A régi olasz hegedükészitők főképen az Alpesek déli nyúlványaiból nyerték anyagukat. Stainer J. maga kereste ki szülőföldjének erdeiből a megfelelő fát. Sok zenésznek azonban az a nézete, hogy miként az olasz fénymáz nem állitható többé elő, ugy a régebben nyert kiváló minőségű fák is kivesztek. Ez a nézet azonban nem áll, mert nem bizonyítható semmivel sem. Az értékesebb hangszerek hát- • lapját ma már kizárólag iharfából készítik, mivel rendkívül szép, másfelől hangtanilag is megfelelő. A legszebb s a legértékesebb szélesen ivezett fa. Ha két részt ugy állítunk össze, hogy a vonalak jobbról és balról rézsútosan

beme-nőleg egymásnak megfelelők legyenek, akkor még szebb lesz. Mivel pedig az iharfa nagyon kemény, ennélfogva simára dolgozható, a mi a fényezett máznak különös szép fényt kölcsönöz. Épen ez áll az oldalokra nézve is. Az iharfa hangtani tekintetben megközelíti a

lúcz fenyőt

és a levegőnél 12—13-szorta nagyobb a hangvezető képes-sége. Mivel pedig a hát az igen erős hullámzással a fedél rezgését csak csökkentené, azért a hát részére a kemény iharfa sokkal inkább megfelel. Épen ez okból a gyárilag készített hangszereknél az olcsóbb bikkfát használják.

Vuillaume szerint az iharfa, a melyet a régi olasz mesterek használtak, Horvátországból, Dalmátiából és Törökországból származik. A velenczeiekkel tengeri hábo-rút folytatott törökök hozták Olaszországba s evezőket csi-náltak belőle.

Az evezőknek szánt fából késziték az olasz mesterek a legszebb hangszereket. Dr. Schebek szerint S. előtt már voltak egyesek, kik a hegedűk alakjának tökéletesítésén fáradoztak. így

Chanot Ferencz,

ki 1788-ban született Milecourtban s

Galbusera Antal,

ki Milanóban működött.

Fétis a fr. akad. szemben, a mely a Chanot-féle

hege-dükről nagy elismeréssel nyilatkozott, Ch. műveit csekély értéküeknek állitja ugy, hogy ma már alig akadna vásárló, ki 10 fr. adna darabjáért. Savart egyik kortársa

Raum-baux

Viktor (Párisban), a hátra alkalmazott egy második keskeny gerendával vélt nagyobb áthatóságot és egyenle-tességet adni a hangnak. Fétis szerint néhány művész próbája után az ily kettős gerendázattal ellátott hegedűk erős hangjukkal, de kiváltképen a G-húr feltűnő

hangza-^tosságával tűnt ki. Ugy látszik a két gerendázat egymásra való hatása hozza létre az erőteljességet, Fétis szerint ez a részecske fölösleges, lehet, hogy a kevésbbé jó hang-szerek nyernek vele, de a kitűnő hanghang-szerek teljesen nél-külözhetik. A hegedükészitésről szóló művek már eddig is egy egész külön irodalmat képeznek.

Baselben

Simoutre

N. E. tette közzé érdekes fejte-getéseit „Un progrés en lutherie" (Haladás a hegedüké-szitésben) cz. alatt. Ebben a szerző ismerteti uj találmányát, melyet „harmóniai támfácská"-nak v. „hanggerendá"-nak nevez. Ezek előre elkészített kis fácskák — rendesen tölgy-fából — melyeket a hangszer / nyílásai közzé a fedél-gerendázattal átellenben, a hátlapra alkalmaznak s helyez-nek el s az a czéljuk, hogy a hanghullámokat egyesítsék, kiegyenlítsék, erősítsék s ezáltal a hangszer kellemes hangzását elősegítsék. A hanggerendák elhelyezése a helyett, hogy az eddig divó módszer szerint a fedél v. hát évgyű-rűivel párhuzamosan történnék, ezzel ellenkezőleg kereszt-ben alkalmazzák azokat. Simoutre 7 rövid hanggerendát különböztet meg, mely részint a fedél, részint a hát lap-ján van elhelyezve. Ezek legkisebbje egy hanglécz (lélek) átmérőjű ; a legnagyobbnak 36 mm. a szélessége és 70 mm. a hossza s a szerint használhatók, a mint erőt, lágy-ságot, tömörséget vagy a hangok egyenletességét óhajtjuk

elérni: s a kitűzött czél szerint változik nagyságuk, vas-tagságuk, szélességük.

Gyakran nagy nehézségeket okoz e kis gerendák helyes alkalmazása, mert ez csak a hangszer elkészítése után tudható meg s e miatt ha hibás a hangszer szerke-zete újból szét kell azt szedni s addig alkalmazni e kis gerendákat, mig a kívánt eredmény el van érve. Sokkal czélszerübb volna a régi mesterek művészetét eltanulni, kik nem alkalmazták e gerendákat s mégis örökbecsű műveket hoztak létre. Először ezt a művészetet kellene elérni s azután a javításokra gondolni. E szerint S. talál-mánya még nem mondható haladásnak vagy tökéletetesi-tésnek.

Az előbbi találmánynál kétesebb értékű

Sprenger A.

(Stuttgartban) „hangcsavarja". A hangszer belsejében el-helyezett egy kis nyereggel ellátott hanglécz ez, mely egy csavarral erősebben v. gyengébben feszíthető.

Eltekintve az eddigi kísérletektől, melyek a hegedű tökéletesítésére irányultak ugyan, de a régi mesterek mű-veit meg se közelitették, kiváló figyelmet érdemel Dr.

Stelzner Alfréd

(Wiesbaden) kutatása, mely által sikerült neki tudományos alapon a vonóshangszerek készítésének módját megállapítani s ezáltal e téren uj korszakot al-kotni.

Stelzner találmánya s rendszere szerint,* mely hang-tani tanulmányon nyugszik, a vonós hangszerek már el-készítésük alkalmával oly hangterjedelemmel, oly tömör, kellemes s lágy hanggal bírhatnak, mint a régi olasz mesteiek művei s 2—3 hónapos hegedű kiállja jóság te-kintetében a versenyt Guarnerius és Stradivarius

hegedüi-* Musik-Instrumenten Zeitung. 51. Jahrg. 1891.

vei is. Hosszas kutatás s kísérletezés után, mely kivált-képen aira irányult, hogyan lehetne a hang arányait nö-velni, arra az eredményre jutott, hogy ez különösen akkor érhető el, ha a hangszer egyes részei arányuk (nagyságuk) szerint meghatározott elv alapján összhangzásba hozatnak, hogy igy a hanghullámok nagyobb mértékben érvényesül-jenek. Sőt St. azt állítja, hogy a régi olasz mesterhege-düknek nem azért oly bűvös a hangjuk, mert hangtanilag kifogástalanul készültek, hanem azért, mert hangtanilag megközelítették a helyes eljárást. A cremoniai hangszerek is, melyek egy századdal előbb ép oly kitűnőek voltak, éppen e körülménynek köszönhetik nagy becsüket s jóságukat.

Uj hangszerek készítésénél a hangszer felületén lét-rejövő hanghullámzási viszonyok voltak az irányadók, me-lyek a hangszer teste által bezárt levegőre való hatás következtében állanak elő. A hangszer rezgő testének a feladata, hogy az őt környező levegőben minél erősebb hanghullámokat keltsen. A rezgő test alakja v. szerkezete játszódja tehát a főszerepet. Csak az egyszer keletkezett hanghullámnak folytonos ismétlődése, tehát a szilárd test zengése által jöhet létre teljes rezgés, mely a hangot tar-tósabbá v. erőteljesebbé teheti.

A rezgésbe hozott húr rezgését közli a pallóval, ez közvetíti a fedéllel s a hangszer egész testével s ez a

bennt levő

légürrel. A húroknak minden ujabbi zengése erősebbé teszi a hangszer s a légür zengését. A hang-hullámok végre széles, lebegő felülettel jutnak a környező légbe. Az ily megerősödött húrzengés képes a hanghullá-mokat a távolba elvezetni. A hang erőssége a levegő tömegétől, a húrok amplitúdójától és anyagi szerkezetétől függ. A húroktól létrehozott hanghullámok működését

támogatja a rezgőtest alkata, vagyis a hangszer testé-ben hullámzó lég molekulák energiája.

Stelzner féle rendszer szerint négy féle különbség van az általa föltalált s a régi vonós hangszerek készitési módja között; és pedig :

1. a hangszer terjedelmében ;

2. a fedelet s hátlapot összekötő lélek alakját és rendeltetését illetőleg ;

3. az oldallapok alakját tekintve s végül 4. a hanglyukak alakjára nézve.

Az

alsó

és

felső

rész köreinek ellipsisben kell fut-niok. A

támaszgerendák

összekötik a fedelet a hátlappal, a melyek közül a felső a nyaknak is támaszul szolgál.

Az eddigi alaktól eltérőleg olyan gerendákat alkalmazott, melyek a légmolekulák hullámzásaira azáltal birtak elő-nyös hatással, hogy parabola helyzetben mindenféle erős-séget képezvén, a hanghullámok egybeolvadását segitik elő. E kettős parabola alakú gerendácskákat egészíti ki a harmadik újítás, mely az

oldallapokra

vonatkozik. Ezek kifelé domborultak s hasonlóképen parabola alakúak. A

hanglyukak

hosszabbak a rendesnél s St. az első, a ki különös szerepet tulajdonított ezeknek a hang képződésére s erősítésére nézve.

Ezek volnának főbb pontjai a St-féle rendszernek.

Mennyiben korszakalkotók e felfedezések, illetve javítások a hegedükészités művészetének történetében, azt az idő s eredmények fogják bizonyítani. Azt az állítást pedig, hogy a St. rendszer szerint készült hegedű már kezdetben is oly tökéletes, hogy a régi mesterek (Str., Guarn., Amati) hegedűivel vetekedik, nem lehet komolyan venni. Bármily művészettel készüljön is egy vonóshangszer, legyen annak

előállítója akár Guarn., akár Steltzer, mindkettőn érezhető lesz bizonyos nyerseség, mely minden uj hangszernél ta-pasztalható. Hogy a St. féle javítások gyorsítják a hang-szer tökéletesbülését az nem tagadható, de viszont áll az az igazság is, hogy nincs az a művészi kivitelű hegedű, mely rövid 2 hónap alatt a legnagyobb művész kezében is olyan legyen, mint egy 150—200 éves kijátszott cre-monai hangszer. A hegedűt régisége s kijátszottsága teszi becsessé s minden olyan törekvés, mely azt czélozza, hogy uj hegedűk régi olasz mester hangszerek hangjával vetélkedjenek, kárbaveszett fáradságnak bizonyult s a régi mesterek hegedükészitésének titka még mindig egy per-petuum mobile, azaz megfejthetleh rejtély máig is.

A régi hegedükészités titkának kiismerésére irányuló nemes s dicséretreméltó törekvés s a vonóshangszerek tökéletesítésére vonatkozó tudományos kísérletekkel szem-ben találkozunk olyan áramlattal, mely mindezekkel nem törődik ; ezeknél művészi czél, magasabb ideál nincs, szolgai módra utánoznak minden ambitio nélkül s álne-vekkel, hamisított feliratokkal visszaélnek a közönség jó-hiszeműségével. A nyerészkedési vágy lépett előtérbe s a gyárilag előállított olcsó hangszerekkel olyan verseny ke-letkezett, hogy akárhány jeles hangszerkészítő fölhagyott mesterségével. A gyárilag előállított s igy kevésbbé töké-letes hangszerek központja különösen a szász Markneu-kirchen és Klingenthal, felső Bajorország. Mittenwalden, a franczia Mirecourt s a cseh Graslitz és Schönbach volt.

Markneukirchen s környéke egymaga 40.000 drb vonós-hangszert bocsátott ki a szélrózsa minden irányában.

Másfelől tagadhatlan, hogy e nagy mennyiségű elő-állításnak meg volt a maga haszna. A forgalom

nagyob-bodott, a hangszerek szélesebb körben nyerhettek alkal-mazást s a szegény is használható hangszerhez juthatott hozzá. De a mily arányban csökkent, a nagy kereslet foly-tán a hangszerek ára, ép oly mértékben emelkedett az igazi mesterhegedük becse s értéke. S bámulatos jelenség, hogy sok hegedükészitő a helyett, hogy kiváló példák után indult volna, saját maga mesterkedett, javított s mester-séges eszközökkel élvén, többet ártott mint használt az ügynek. Ennek az volt természetes következménye, hogy a mesterhegedük mind kevesebbek s ritkábbak lettek, mig végre gazdag gyűjtők s egyes műkedvelők ezekből valóságos „ritkaságok muzeumát" állították össze. Ezek persze a művészetre örökre veszve voltak, mert mint használatlan kincsek hevertek. A régi hegedűk iránt tá-madt óriási kereslet az utánzást s hamisítást keltette fel.

Utánzás volt a jelszó s a később nagy virágzásnak ör-vendő imitatio csirái le voltak rakva s a hamisítás alapja meg volt vetve.

In document VAJ PA EMIL A HEGEPÜ. ^ (Pldal 89-97)