A harmincas évek vége felé mindazonáltal épp a külpolitikai események kö-zelítették egymáshoz a soproniak és a kormány álláspontját. A XIX. századtól kezdve szinte folyamatosan felbukkantak nagynémet eszmék, melyek egy ré-sze területegyesítő gondolatokat tartalmazott. Sopron és környéke mindvégig központi szerepet töltött be ezekben a pángermán kombinációkban. A har-mincas években a hitleri geopolitika következményeként felerősödött a német Ostraum-politikusok és agitátoraik hangja. A kor több publicistája megpróbálta a közvélemény figyelmét felhívni közeledő a veszélyre. A német agitáció legfőbb érve az volt, hogy Magyarország revíziós igénye Burgenlandra tarthatatlan, el-lenkezőleg: Németországnak lehet területi követelése Magyarországgal szem-ben, mert az a népszavazás csalásával elvette Burgenland fővárosát, Sopront.15 (A náci állam- és pártapparátus sokszor egymásnak is ellentmondó szervezete-in, illetve azok szándékain nehéz volt kiigazodni. A német külügyminisztérium mindenesetre igyekezett fékezni a pángermán szervezetek agitációs tevékeny-ségét, mert az veszélyeztette a német aktuálpolitikai érdekeket. A soproni köz-véleményhez ezek a berlini törekvések vagy nem jutottak el, vagy – érthetően – nem nyugtatták meg őket.)
13 Idézi: Haslinger 1996, 111.
14 A berlini külügyi államtitkár bizalmas utasítása a bécsi német követnek, 1928. október 29.
PA AA R-73415 15 Tóth 2020, 362–364.
A feszültség az Anschluss idején érte el a tetőpontját. Feltűnt ugyanis, hogy a német kormány, illetve a kancellár külön kérés nélkül is elismerte a jugoszláv és svájci határok sérthetetlenségét, az olasz–német Brenner-határt pedig már március 11-én garantálta Mussolininek. A leendő szomszédállamok közül csu-pán Csehszlovákia és Magyarország nem kapott megnyugtató garanciát hatá-raira. A világ politikára figyelő része erősen gyanította, hogy Hitler következő lépése a cseh állam, illetve a Szudéta-vidék annexiója lesz. Nem volt mit csodál-kozni azon, hogy a csehszlovák kormánynak magának kellett kieszközölnie a németek megnyugtatónak csak nehezen nevezhető biztosítékát, a határokat il-letően. A német–magyar határ elismertetésére azonban a csehekhez hasonlóan a magyar kormánynak is külön lépéseket kellett tennie. Március 14. után Sztó-jay Döme berlini követ hozta szóba a garancia kérdését. Otto von Erdmanns-dorff budapesti német követ erre hivatkozva közölte Kánya Kálmán külügymi-niszterrel, hogy a magyar–német határt magától értetődőnek ismerik el. Előbbi nem kis megütközésére azonban hozzátette: a birodalmi kormány kéri, hogy a biztosítékot ne hozzák a nyilvánosság tudomására. Miután Kánya ragaszko-dott hozzá, hogy a német deklarációt a közvélemény elé tárják, március 22-én Karl Werkmeister német ügyvivő megismételte, hogy a birodalmi kormány elismeri Magyarország határainak sérthetetlenségét, amit Kánya már másnap a parlament külügyi bizottságában ismertetett.16 A határok kérdését Berlin ez-zel a maga részéről elintézettnek tekintette, Ernst Weizsäcker államtitkár egy hónappal később, április 13-án, a követ útján mégis nyomatékosíttatta magyar partnerei számára, hogy Hitler a határt véglegesnek tekinti. Az Erdmannsdorff-nak küldött utasítás világosan tartalmazta, hogy nincsenek MagyarországErdmannsdorff-nak nemzetiségi alapon visszaadandó területek, mivel „bizonyos magyar helységek exklávéként ékelődnek be” a birodalomba, és nem közvetlenül a határ mellett fekszenek. Weizsäcker azt ajánlotta, hogy mindazok, akik nagylelkű gesztust várnak Németországtól, gyógyuljanak ki téveszméikből, mert ezek még vita tárgyát sem képezhetik. Mindehhez pedig érvként utalt az 1921-es népszavazás vitatható eredményére, továbbá arra, hogy a Fertő-tótól délnyugatra eső
része-16 Juhász 1988, 134. vö.: Wilhelmstrasse 1968, 118–119. sz. dok. 263–265.
ken színtiszta német települések vannak. „Bárhogy is legyen a dolog, ha össze-számolnánk a burgenlandi magyar vérségű lakosságot és a határontúli német vérségűeket, ez nagy mértékben Magyarország kárára ütne ki” – jegyezte meg az államtitkár.17
A veszélyt észlelő helyi társadalom, amennyire csak lehetett, megpróbálta biztosítani magát, és az Anschlusst követően megnyerni magának a kormány-zati politika valamely fontos exponensét, pontosabban annak támogatását. Erre 1939-ben adódott komolyabb lehetőség, amikor az országgyűlési képviselővá-lasztások alkalmával gróf Csáky Istvánt, az ország külügyminiszterét nyerték meg a város képviselőjelöltjének. Csáky személyére elsősorban a város „érint-hetetlenségének garanciájáként” tekintettek itteni hívei.18 A magyar külpolitika ezúttal fogadókésznek mutatkozott a soproni megkeresésekkel kapcsolatban.
Csáky igyekezett is hivatalos nyilatkozatra bírni a német vezetést azzal kapcso-latban, hogy az új közös határt sérthetetlennek tekintik. 1939. január 16-i ber-lini látogatása alkalmával pedig felvetette a Sopron-, Moson- és Vas vármegyék területén zajló német propaganda ügyét, amely – csakúgy, mint a hazai német nyelvű sajtó és rádió agitációja – megfogalmazása szerint: „nem szolgálta a jó német–magyar baráti viszonyt”.19
A második világháború kirobbanásával a várost érintő közvetlen veszély elmúlt, hiszen más kérdések kerültek a német politika látóterébe. Bár az Aus-wärtiges Amt20 irattárában ott pihentek a térség bekebelezését elemző elaborá-tumok, erről természetesen mit sem tudtak Magyarországon. A figyelem elte-relődött a térségről. Csáky 1941-ben bekövetkezett halálával pedig a közvetlen személyes kapocs is megszűnt a város és a külügyi kormányzat között.21
17 Wilhelmstrasse 1968, 119. sz. dok. 265.
18 Soproni Hírlap, 1939. május 20.
19 MNL OL K 28 ME Minisztertanácsi és kormányzótanácsi jegyzőkönyvek. 1939. január 10.
és 14.
20 A német külügyminisztérium
21 A kormánnyal való kapcsolatot továbbra is biztosította a Csáky helyére megválasztott új képviselő, Varga József, aki a kereskedelem- és közlekedésügyi tárcát birtokolta a kabinetben.