A felkelésben részt vevő szomoróciak 1970-es évekbeli elbeszélése, a helybéli csa-ládok emlékezete, történészi tanulmányok részelemei12, az egyházi feljegyzések és a levéltári források legutóbbi időbeli megszólaltatása alapján rajzolhatjuk meg a „szerbszalajtás” történetének vázlatát. A szájhagyomány törvényszerűségeit kö-vető emlékezésekben felbukkanó színes, már-már mitikus elemeket (a támadás előtti italozás szerepe, a bebörtönzöttek közül egyesek szerepének kiemelése, a Trianon „elleni” küzdelem), melyeknek – ma kedvelt szóval élve – a narratíva tar-tós megőrzésében nagy szerepük lehet, ezúttal mellőzzük. A szomoróci gazdák július közepétől szervezkedni kezdtek, vissza akartak térni mielőbb Magyaror-szágra. Papp Sándor vezetésével, akit maguk között „a falu őrmesterének” tartot-tak, sikerült rábeszélniük a kercai határőrparancsnokot, hogy foglalják vissza a község területét. A megbeszélések titokban a kercai kocsmában történtek.
1920. augusztus elsején este Rankay József hadnagy, a vasi határőr zászlóalj kercai őrsparancsnoka tizenhét katonájának utasítást adott Szomoróc vissza-foglalására.13 A két falu között, a patak közelében csatlakoztak hozzájuk a szo-moróci gazdák, és éjfél előtt egy órával közösen megrohamozták a granicsárok
11 Göncz 2020
12 Zsiga 2010, 17–22., Botlik 2012, 314–316.
13 Suba 2001, közöl 1921. évi katonai dolgozatot a vasi határcsendőr-zászlóaljakról, néhány bekezdésnyit a II. zászlóaljról is, de Szomorócról nem szól a hajdani feljegyzés.
„karauláját”. Kézigránátokat robbantottak, a levegőbe lövöldöztek, és nagy zajt csaptak. A szláv katonák egy része fejvesztve elmenekült Domonkosfa felé, hár-mat azonban elfogtak a felszabadítók. A bekerített őrházban az egyik álmából felriadt granicsár a magyarokra fogta a fegyverét, de tucatnyi puska csövét látva végül elfogadta a felkelők Papp Sándor által oroszul előadott tanácsát és Rankay hadnagy megadási utasítását, és így életben (fogságban) maradt. A granicsá-roktól elvett fegyvereket a civilek vették kézbe, és később azokkal is lövöldöztek.
A tizennyolc katonából és huszonhárom civilből álló felszabadító csapat ez-után nyugat felé végigvonult a falun, és Domonkosfa bükkaljai részéig nyomult előre. Szomoróc határán őröket állítottak. Domonkosfai magyarok érkeztek hoz-zájuk az éjszaka közepén, és kérték, hogy az ő falujukat is szabadítsák fel a cselá-koktól. Vita alakult ki a felkelők között, végül a határőrök és a szomoróci gazdák is úgy döntöttek, hogy nem mennek tovább. Úgy látták, a birtokba vett Szomorócot meg kell védeniük, Domonkosfát viszont még nem kapta vissza Magyarország, és az elfoglalását a szláv királyság elleni támadásként foghatnák fel.
Hamarosan megjelent a domonkosfai jugoszláv századparancsnok pár ka-tonájával, és felszólította a magyar határőröket, hogy vonuljanak vissza a „de-markációs vonalra”. A fiatal Rankay hadnagy erre nem volt hajlandó. A trianoni döntésre hivatkozva a jugoszláv granicsárőrhely felszámolását kérte, és közölte, hogy Szomorócot a békeszerződésnek megfelelően visszafoglalta. A királyi ka-tonák erre visszavonultak, hajnalban azonban egy szláv század érkezett a do-monkosfai határszélre. A parancsnok közölte, hogy Somorovci a békeszerződés ellenére a Sz.–H.–Sz. Királyság része, és arra kapott utasítást, hogy ennek fegy-verhasználat által is szerezzen érvényt. Rövid ideig tartó kölcsönös levegőbe lövöldözés után, a jelentős túlerőt felmérve, a gazdák életét védve Rankay had-nagy a határőreivel és a gazdákkal együtt távozott a Szomoróc és Domonkosfa közötti, a békeszerződésben rögzített határról. A szláv karaulából az odame-részkedő kercai fiatalok időközben elvitték az ott maradt felszerelést.
A granicsárok újra megszállták a falut, és bosszút álltak. A szerb katonaság és a horvát szabadcsapatok körében annak idején megszokott balkáni fizikai meg-torlás, botozás csak enyhe büntetés volt ahhoz a brutalitáshoz képest, amellyel a szomoróci felkelőkre rátört a szlovén katonai-közigazgatási gépezet. Az elret-tentés volt a céljuk. A megszállók „községbírója”, a vend Szvétecz Lajos az egyik
út menti ház padlásáról kifigyelte, kik űzték a granicsárokat, és listát adott ró-luk a megtorló egység parancsnokának. A jugoszláv katonák házról házra jár-va összegyűjtötték az attakban részt vevőket. A visszaemlékezések szerint heten átszöktek a demarkációs vonalon túli magyarországi falvakba, őket nem találták meg. A többieket rugdosva, puskatussal és botokkal ütlegelve Szomoróc közepére terelték. A község megszállás előtti bíróját mezítlábasan rángatták ki a házából, kéz-láb béklyóban vitték oda. Két szekér várt rájuk, azokra kényszerítették, majd kötelekkel egymáshoz, illetve a szekérhez kötözték őket. A szekéroldalból kilógott a lábuk, úgy szállították a szomoróciakat a muraszombati börtönbe.
Az elhurcoltak számáról eltérő adatok lelhetők fel. Magyar hivatalos doku-mentumokban mintegy húsz14, szlovéniai írásban15 tizennégy fogságba került személyről számoltak be. A kercai körjegyző, Nagy Sándor is húsz megkínzott és elhurcolt szomoróciról tett jelentést16 a szombathelyi kerületi kormánybiz-tosnak, aki azt továbbította a magyar külügyminiszternek és a katonai körletpa-rancsnokságnak. A felkelők visszaemlékezéseikben tíz-tizennégy megkötözött társukról beszéltek, és arról, hogy egyikük, egy ifjú kovácsmester útközben ki-oldotta magát, és megszökött a szekérről. A számok eltérését az okozhatja, hogy a magyar hatóságok a Szomorócról átszököttek hollétéről nem tudtak (rejtőz-ködtek), és őket is raboknak hihették. Börtönadatokkal nem rendelkezünk, ál-lítólag nem is készültek, mert a szlovén katonai hatóságok a „támadó gazdák”
kiéheztetése után nem akartak „nyomokat hagyni”.
A börtönben valóban sanyargatták, kínozták, verték és éheztették a fogva tartottakat. Augusztus 12-én erről a Szentgotthárdra menekült muraszombati járási főszolgabíró jelentésben17 számolt be a szombathelyi kormánybiztosnak, az antantmissziót hatékony eljárásra kérve. Horváth Pál szemtanúktól értesült arról, hogy az utcára néző községi fogdába zárt szomoróciak ordítottak a napok óta tartó éhségtől, és a járókelők így szereztek tudomást a jugoszlávok barbár viselkedéséről. „Muraszombati úriasszonyok panaszt emeltek emiatt az ottani
14 Deak–Ujvary 1939, 574-575. (5181/pol) 15 Göncz 2020
16 1920. augusztus 6., MNL VaML IV-401.b.448. 1491/K920. sz.
17 MNL VaML Muraszombati járási főszolgabíró iratai, közig. MNL VaML IV-401.b. 1023/
K920. sz.
rendőrbiztosnál, hogy kultúrállamban még a rablógyilkos élelmezéséről is gon-doskodnak, ki erre azt a választ adta, hogy ezek nem érdemlik meg, és úgyis az a céljuk, hogy éhen pusztuljanak.” Erre a muraszombati polgárok közvetlenül az őrökhöz fordultak, akik megengedték, hogy titokban élelmet hordjanak a magyar raboknak.18 Végül egy muraszombati ügyvéd sikerrel lépett fel a fog-lyok érdekében a katonai hatóságokkal szemben. A meggyötört felkelők több mint kétheti embertelen bánásmód fájó sebeivel térhettek haza a továbbra is jugoszláv királyi uralom alatt élő családjukhoz.
A magyar hatóságok irataikban a szomoróczi felkelőket ártatlanoknak pró-bálták beállítani, abból a nyilvánvaló célból, hogy – „diplomáciai közbenjárás-sal” is – mielőbb kiszabadíthassák őket. A kerületi kormánybiztos által Szombat-helyről augusztus 7-én a külügyminiszternek küldött levélben19 szó szerint ezt olvashatjuk: „…az elhurczoltak a f. hó 1-én Szomorócz községben lejátszódott incidensben teljesen ártatlanok s az egész dolog a kerczai hadnagy habár hazafi-as szándékból és túlbuzgóságából eredő, de meggondolatlan egyéni vállalkozása volt, aminek szomorú következményeit ártatlanul szenvedik az elfogottak”.
A magyar külügyminisztérium még ugyanazon a napon diplomáciai jegy-zékben20 fordult a szerb–horvát–szlovén állam budapesti küldöttségéhez. Közli (téves időpontok megjelölésével), hogy a magyar hadsereg egyik járőrszakasza feletteseik tudomásán kívül támadta meg és fegyverezte le a Szomoróczon lévő jugoszláv állomást. „E végtelenül sajnálatos incidens” miatt a magyar királyi külügyminiszter elnézést kért. Tudatta, hogy vizsgálatot indítottak, és „min-dent megtesznek annak érdekében, hogy a bűnösök megbűnhődjenek és hogy hasonló incidenseket a továbbiakban elkerüljenek”. A jegyzéket megküldték a szövetséges katonai küldöttségnek21 is. Hamelin francia tábornok tíz nappal ké-sőbb örömét fejezte ki22, hogy a magyar külügyminiszter gyorsan intézkedett, és nem várta meg a délszláv királyság tiltakozását a „szomoróczi sajnálatos ese-mény rendezésével kapcsolatban”.
18 Források 2008, 322–323.
19 MNL VaML IV-401.b.448. 1491/K920. sz.
20 Deak–Ujvary 1939, 550-551. (5127/pol) 21 Ld. 11.
22 Deak–Ujvary 1939, 581. (5492/pol)
Augusztus 16-án Teleki Pál külügyminiszterként a szövetséges katonai kül-döttség közbenjárását kérte23, hogy a túszként elhurcolt húsz szomoróci sza-badlábra kerülhessen, és visszatérhessen a lakóhelyére. Utalt arra is, hogy kifo-gásolható bánásmódban részesülnek a letartóztatottak Muraszombatban.
Teleki augusztus 7-i levelére Milan Milojevic jugoszláv követ, akit Hágá-ból ez idő tájt helyeztek át Budapestre, december 1-jén válaszul24 leírja orszá-ga szempontjából a szomoróci támadást. „Ebben az ütközetben a magyarok egy géppuskával voltak felfegyverkezve (a lakosság szerint kettővel is)” – állítja egyebek mellett, és közli, hogy veszteség nem volt, a három foglyul ejtett kato-nájukat elengedték. Arra kéri Teleki Pál miniszterelnököt, hogy adjon paran-csot a magyarok által a granicsároktól elvitt tárgyak mielőbbi visszaadására.
Egyebek mellett puskát, bajonetteket, töltényeket és gránátokat követel, de sze-repel a listában például egy alsónadrág és egy zsebkendő is.
Nyilván nagyon megdöbbentek volna a szomoróciak, ha értesülnek arról, hogy a saját külügyminiszterük bocsánatot kér a megszálló államtól, amiért ők fegyvert fogva, bátran visszafoglalták magyar falujukat. Diplomáciai vagy tárgyalástechnikai játéknak is találhatnánk a megdöbbentő eljárást, de való-színűbbnek tetszik, hogy – a trianoni kísérőlevélnek hitelt adva – a baranyai és bácskai magyar érdekek védelme jóval fontosabb volt Magyarország számára, ezért Szomoróc ügyében nem kívántak külügyi afférba bonyolódni.