NAGYBÖJTI IDŐ
Nagyböjt 5. vasárnapja Jn 8,1–11
Jézus pedig kiment az Olajfák hegyére. Korán reggel ismét meg‐
jelent a templomban, ahol az egész nép köréje sereglett. Leült, és tanította őket. Az írástudók és a farizeusok odavittek hozzá egy asszonyt, akit házasságtörésen értek. Középre állították, és azt mondták Jézusnak: „Mester! Ezt az asszonyt házasságtörésen kap‐
ták. Mózes a törvényben azt parancsolta nekünk, hogy az ilyeneket meg kell kövezni. Te ugyan mit mondasz?” Ezt természetesen azért mondták, hogy próbára tegyék, és hogy bevádolhassák. Jézus azon‐
ban lehajolt, és ujjával írt a földre. Amikor azok tovább faggatták őt, fölegyenesedett, és azt mondta nekik: „Aki közületek bűn nélkül van, az vessen rá először követ.” Aztán újra lehajolt, és írt a földre.
Azok pedig ennek hallatára egymás után elmentek, kezdve a vének‐
től, s ő egyedül maradt a középen álló asszonnyal. Jézus fölegyene‐
sedett, és azt mondta neki: „Asszony, hol vannak ők? Senki sem ítélt el téged?” Az így felelt: „Senki, Uram!” Jézus ekkor azt mond‐
ta neki: „Én sem ítéllek el. Menj, és többé már ne vétkezzél!”
Nagyböjt ötödik vasárnapján az evangéliumi részlet az egyik legszebb pél-dáját mutatja be Isten megbocsátó irgalmának, egyben figyelmeztet, hogy mások megítélésében a nagylelkűen megbocsátó Jézus magatartását kell követnünk.
Az írástudók és a farizeusok kelepcét állítanak Jézusnak: ha ugyanis felmenti a bűnös asszonyt, összeütközésbe kerül Mózes törvényével, amely halálbüntetést helyezett kilátásba a házasságtörőknek és a nemi erőszakot elkövetőknek (MTörv 22,22–24); ha pedig jóváhagyja a megkövezést, a Júdeát megszálló római hatalommal kerül szembe, amely nem engedélyezte a lincselés jellegű halálbüntetés kiszabását és végrehajtását.
Jézus elkerüli e kelepcét azzal, hogy bár jóváhagyja Mózes törvényét, olyan feltételt szab, amely gyakorlatilag lehetetlenné teszi az ítélet végre-hajtását. Egy jelképes cselekedettel, majd határozott szavakkal arra utal, hogy az asszony vádlói valamennyien bűnös emberek, akiknek nincs erköl-csi alapjuk arra, hogy elítéljék embertársukat. A jelképes cselekedet, hogy
tudniillik Jézus a földre kezdett írni, Jeremiás próféta szavaira emlékeztet, aki szerint az Istentől elpártoló, bűnös emberek nevét a porba írják (Jer 17,13): a próféta képnyelvén ez azt jelenti, hogy megszégyenülnek, mert fennmaradásuk, létük olyan bizonytalanná válik, mint a porba írt neveké, amelyeket bármikor összekuszálhat vagy eltüntethet a szél. S ha valaki szá-mára nem volna elég világos a vádlók bűnösségét kifejező jelképes cseleke-det, érthetővé teszik ezt a Jézus ajkáról elhangzó szavak, amelyek határo-zottan hirdetik, a bűnösök erkölcsi elítélésére valójában csak annak van jogalapja, aki maga nem követ el bűnt: aki bűntelen közületek, az vesse rá az első követ – mondja a vádlóknak. Érthető, hogy e felszólítás után az asszony „önkéntes bírái” egyenként elsomfordálnak.
A bűntelenség feltételének egyedül Jézus felel meg. Egyedül ő ítélhet.
S mit tesz? Meghökkentő, hogy az a Jézus, aki nagyon szigorú erkölcsi követelményeket támasztott hallgatóival szemben, és keményen bírálta a farizeusok hamis vallásosságát, nagylelkűen, mérhetetlen szeretettel meg-bocsát a bűnös asszonynak: menj, és többet ne vétkezzél! Magatartásában annak az irgalmas Istennek alakja villan fel, aki az ószövetségi próféta sza-vai szerint nem a bűnös halálát akarja, hanem azt, hogy megtérjen, és éljen (vö. Ez 33,11).
Az evangéliumi részlet üzenetén elgondolkodva adjunk hálát Isten-nek, hogy sorsunkat, a ránk váró ítéletet nem egy kegyetlenül ítélő szigorú bíróra, hanem Jézusra bízta. Egyben kérjük, segítsen, hogy mások megíté-lésében ne a képmutató emberi bírák (ne a farizeusok), hanem az irgalmas Jézus példáját tudjuk követni életünk minden napján.
Virágvasárnap, az utolsó vacsora Lk 22,14–23
Amikor eljött az óra, asztalhoz ült a tizenkét apostollal együtt, és azt mondta nekik: „Vágyva vágytam arra, hogy elfogyasszam vele‐
tek ezt a húsvéti vacsorát, mielőtt szenvednék. Mert mondom nek‐
tek: többé nem eszem ebből, amíg be nem teljesedik az Isten orszá‐
gában.” Azután fogta a kelyhet, hálát adott, és így szólt: „Vegyétek ezt, és osszátok el magatok között. Mert mondom nektek: mostan‐
tól fogva nem iszom a szőlő terméséből, amíg el nem jön az Isten országa.” Aztán fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és oda‐
adta nekik ezekkel a szavakkal: „Ez az én testem, mely értetek ada‐
tik. Ezt tegyétek az én emlékezetemre!” Ugyanígy a vacsora végén fogta a kelyhet, és azt mondta: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amely értetek kiontatik. De íme, az áruló keze az enyém‐
mel együtt van az asztalon. Mert az Emberfia ugyan elmegy, amint el van rendelve, de jaj annak az embernek, aki elárulja őt!” Erre ők kérdezgetni kezdték egymástól, hogy ki az közülük, aki ezt meg‐
teszi? (Részlet a Lk 22,14 – 23,56 evangéliumból)
A Lukács-féle szenvedéstörténetből kiragadott szemelvény jól megvilágítja Jézus szenvedésének értelmét. Az utolsó vacsorán a szenvedésére készülő Jézus az étkezés megtört kenyerét saját testének nevezte, a vacsora boráról pedig azt mondta, hogy az az ő vére. Közben azt a kijelentést tette, hogy többé nem eszik a kenyérből, illetve nem iszik a szőlő terméséből, amíg el nem jön az Isten országa. Felszólította követőit, hogy ezt tegyék majd az ő emlékezetére. A vacsorán részt vevő tanítványok számára a vacsorán tör-téntek és az ott elhangzó jézusi szavak rejtélyesek voltak és maradtak mind-addig, míg Jézus fel nem támadt a halálból. Csak Jézus feltámadása után, a Szentlélek által megvilágosítva jutottak el arra a hitbeli felismerésre, hogy a vacsora asztalközösségében történtek és az ott elhangzó szavak a szimbó-lumok nyelvén magyarázatot adtak Mesterük szenvedésének önkéntes jelle-gére, értelmére és az emberiség számára üdvösséget hozó jelentőségére.
A tanítványok számára világossá vált: Jézus azért vágyakozott a hús-véti vacsora együttes elköltésére, mert kínhalála előtt jelezni akarta övéinek:
önként vállalt szenvedése és halála nem értelmetlen vagy cél nélküli törté-nés, hanem a mennyei Atyának olyan ajándéka, amely a feltámadás ígérete és az örök élet záloga minden embertestvére számára. Feltámadása után Jézus követői belátták, az utolsó vacsora alkalmával Mesterük a szimbólu-mok nyelvén azt jelentette be, amit korábban úgy fogalmazott meg, hogy ő az élő kenyér, akinek teste (azaz másokért feláldozott emberi valósága) az örök élet tápláléka, és kiontott vére az örök élet itala (vö. Jn 6,51–58).
Annak tudatában, hogy Mesterük az Isten országát ünnepi lakomához (Lk 14,15) és szőlőskerthez (vö. Mt 21,33; Mk 12,1) is hasonlította, a tanítvá-nyok azt is megértették, hogy mire utalt Jézus, amikor a vacsora folyamán kijelentette, hogy nem eszik többé a kenyérből és nem iszik többé a borból, míg el nem jön az Isten országa. Felfogták: e szavakkal Mesterük azt hir-dette meg, hogy a bűn végzetes következményétől, az örök haláltól meg-szabadító Isten országa csak az ő szenvedése, halála és dicsőséges feltáma-dása által fog teljessé válni. A tanítványok, akik tudták, hogy az emlékezés a zsidó vallásban nem csupán visszagondolás egy régi eseményre, hanem annak megjelenítése, lélekben való újra átélése, az „ezt tegyétek az én emlé-kezetemre” felszólítás jelentését is megértették: belátták, hogy valahányszor megünneplik a vacsorát (a szentmisét), lélekben mindig találkoznak az értük és minden emberért szenvedő, a halált is vállaló Mesterükkel, aki immár feltámadt Krisztusként él Isten örökkévalóságában.
E vasárnapon gondolkodjunk el a Jézus szenvedésének értelmét és jelentését megvilágító szentírási szemelvény üzenetén! Egyben kérjük a mennyei Atyát, segítsen bennünket, hogy mi is el tudjunk jutni arra a hit-beli felismerésre, amelyre az apostolok Jézus feltámadása után eljutottak.
Erősítsen meg bennünket annak hívő elfogadásában, hogy Jézus nem csupán az emberi gonoszság áldozata lett, hanem irántunk való szeretetből önként vállalta a szenvedést, hogy megvalósulhasson a földön az a lelki ország, amelynek polgáraiként megszabadulunk bűneink következményei-től, azonosulunk Isten üdvözítő akaratával, és annak tudatában vállaljuk földi szenvedéseinket, hogy Jézus áldozata ezt a szenvedést