vasárnap Lk 12,13–21

Valaki megszólította [Jézust] a tömegből: „Mester! Mondd test‐

véremnek, hogy ossza meg velem az örökséget!” Ő azt felelte neki: 

„Ember! Ki tett engem bíróvá vagy végrehajtóvá közöttetek?” Aztán  így szólt hozzájuk: „Vigyázzatok és őrizkedjetek minden kapzsiság‐

tól, mert nem a vagyonban való bővelkedéstől függ az ember éle‐

te.” Példabeszédet is mondott nekik: „Egy gazdag embernek a föld‐

je bőséges termést hozott. Akkor így gondolkozott magában: »Mit  tegyek? Nincs hová gyűjtsem a termésemet.« Majd azt mondta: 

»Ezt fogom tenni: Lebontom magtáraimat, nagyobbakat építek,  és oda gyűjtöm minden termésemet és vagyonomat. Azután azt  mondom lelkemnek: Én lelkem! Van sok javad, sok esztendőre el‐

téve; nyugodjál, egyél, igyál, élvezd az életet!« Isten azonban így  szólt hozzá: »Esztelen! Még az éjjel számonkérik tőled lelkedet. Kié  lesz mindaz, amit szereztél?« Így jár az, aki kincset gyűjt magának,  és nem az Istenben gazdag.” 

Az evangéliumi részletben Jézus az e világi értékek mulandóságára utalva arra buzdítja hallgatóit, hogy az Isten szerinti gazdagságra törekedjenek.

A példázatban szereplő gazdag ember azt tervezi, hogy boldog, nyu-godt életet biztosít önmaga számára. Elképzelése szerint felhalmozza majd a javakat, hogy aztán zavartalanul élvezhesse az életet. Látszólag mindennel számol, csak a legfontosabbal nem: nem gondol halála órájára, illetve arra, hogy egyszer mindent itt kell hagynia a földön. A példázatból kiderül, hogy a gazdag nem éri el célját. A földi javak ugyanis nem adnak igazi boldogsá-got, biztonsáboldogsá-got, s főleg nem biztosítják az örök életet. – Jézus helyteleníti a gazdag ember magatartását, és arra buzdítja hallgatóit, hogy Isten szerint gazdagodjanak. Olyan belső javakat gyűjtsenek, amelyek Isten előtt is ked-vesek, és átvihetők az örök életbe. Az evangélium más részleteiből kivilág-lik, hogy az anyagi és szellemi javakat megosztó szeretet az a mennyei kincs, amely maradandó módon teszi gazdaggá az embert.

Felvetődik a kérdés: vajon mennyiben szól ez a példázat nekünk, akik anyagi szempontból nem vagyunk dúsgazdag emberek. A választ

meg-kapjuk, ha figyelembe vesszük, hogy Jézus szóhasználatában a rosszalló értelemben vett gazdag nem csupán az, akinek nagy vagyona van, hanem mindaz, aki túlzottan ragaszkodik azokhoz a földi értékekhez, amelyek el-takarják előle Isten arcát, s nem tud kellőképpen bízni Istenben, s nem képes anyagi és szellemi javait szeretetben megosztva Isten szándéka sze-rint gazdagodni. Ha tehát anyagi szempontból nem is vagyunk tehetősek, velünk is előfordulhat, hogy túlzottan ragaszkodunk a világ értékeihez: gaz-daggá válunk, mert szívünk mélyén képtelenek vagyunk igazán elfogadni, hogy Isten gazdagsága nélkül semmit sem ér, illetve értelmetlen a földi éle-tünk. A belátásnak ez a hiánya nem feltétlenül erkölcsi hiba, hanem emberi korlátainkból fakadó állapot. Gyengék vagyunk, s bármennyire igyekszünk, önerőnkből képtelenek vagyunk kikecmeregni nehéz helyzetünkből, kép-telenek vagyunk megfelelő távolságba kerülni a világ értékeitől, s szívünk mélyén nem tudjuk igazán elfogadni, hogy egyedül az Istennel való találko-zás tehet bennünket gazdaggá. Ilyenkor úgy gondolkodunk, mint az apos-tolok, akik hallván Jézus mondását (Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bemenni az Isten országába), kétségbeesetten kér-dezgették egymástól: „Akkor hát ki üdvözülhet?” Gondoljunk azonban arra is, hogy bár Jézus jogosnak tartotta problémájukat, kérdésüket végül is megválaszolta: „Az embereknek lehetetlen ez, de Istennek nem; mert Istennek minden lehetséges” – mondta a tanítványoknak (vö. Mk 10,24–

27). S ez azt jelenti: Isten segítségével az ember azt is meg tudja tenni, amit pusztán emberi erővel képtelen lenne megcselekedni.

Gondolkodjunk el az evangéliumi részlet tanításán, s igyekezzünk megszabadulni azoktól az anyagi és szellemi javaktól, amelyek eltakarják előlünk Isten arcát, és lehetetlenné teszik, hogy Jézus útmutatását követve mennyei kincseket gyűjtsünk. Amikor pedig ez a megszabadulási kísérlet túl nehéznek bizonyul, imádkozzunk, s kérjük Isten segítségét, aki lehetővé tudja tenni számunkra azt, aminek megtétele emberi erőinket felülmúlja.

Urunk színeváltozása Lk 9,28b–36

Történt pedig e beszéd után mintegy nyolc nappal, hogy [Jézus] 

maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és felment a hegyre  imádkozni.  Miközben  imádkozott,  arcának  színe elváltozott, a  ruházata fehér lett és fényben sugárzó. És íme, két férfi beszélge‐

tett vele, Mózes és Illés, akik dicsőségben megjelentek, és beszéltek  az  ő eltávozásáról, amelyet Jeruzsálemben készült beteljesíteni. 

Pétert és a vele lévőket elnyomta az álom. Amikor felébredtek, lát‐

ták dicsőségét, és a két férfit, akik ott álltak vele. És történt, hogy  amikor eltávoztak tőle, Péter ezt mondta Jézusnak: „Mester! Jó  nekünk itt lenni! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózes‐

nek egyet és Illésnek egyet!” Nem tudta ugyanis, hogy mit mond. 

Amíg ezeket mondta, felhő szállt le, és elborította  őket. Amint a  felhőbe jutottak, félelem fogta el őket. A felhőből szózat hallatszott: 

„Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok.” Mikor a szózat elhang‐

zott, Jézus egyedül maradt. Ők pedig hallgattak, és senkinek sem  szóltak azokban a napokban mindarról, amit láttak. 

A Jézus színeváltozásáról szóló evangéliumi részlet a megdicsőülés és a szenvedés összefüggésének titkára irányítja figyelmünket. A szimbólumo-kat tartalmazó leírás, amelynek történeti alapja valószínűleg Jézus egyik el-ragadtatási élménye volt, azt fogalmazza meg, hogy a tanítványok már Jézus feltámadása előtt is megsejtettek valamit az ő isteni dicsőségéből, de ezt a felismerésüket nem tudták összeegyeztetni a szenvedő emberként megnyil-vánuló Jézus alakjával. Jézus isteni dicsőségére a leírásban az ószövetségi próféták megjelenésének szimbóluma, illetve a teofánia jelképei utalnak.

A zsidó néphit szerint a végső időkben újra el fog jönni Mózes és Illés pró-féta. Amikor a leírás szerzője a színeváltozás jelenetében az Ószövetség két kiemelkedő személyiségét Jézus mellé állítja, ezzel jelképes formában azt fejezi ki: az elragadtatási élmény tanúiként az apostolok megsejthették, hogy Jézus az a Messiás, akiben elérkezett a végső idő, az isteni ígéretek beteljesülésének kezdete. A teofánia más jelképei (a színeváltozás, a fehér ruha, a felhő és az égi szózat) a szimbólumok nyelvén azt hirdetik: a tanít-ványok valamiképpen azt is megsejtették, hogy ez a Messiás minden

vára-kozást felülmúlva nem csupán törékeny ember, hanem az isteni világhoz tartozó dicsőséges lény, olyan titokzatos személy is, aki nagyon szoros kap-csolatban van a mennyei Atyával.

A színeváltozás jelképei azonban a tanítványoknak a Jézus emberi mivoltára vonatkozó tapasztalatát is hangsúlyozzák. E tapasztalat szerint az isteni dicsőséget mutató Messiás sebezhető, szenvedő ember is, aki sors-közösséget akar vállalni embertestvéreivel. Erre utal a Jézust választott Fiá-nak nevező égi hang szimbóluma. E jelképpel a teofánia szerzője arra utal, hogy ez a „választott fiú, akiben Istennek kedve telik”, azonos az Izajás prófétánál szereplő szenvedő Szolgával (vö. Iz 42,1; 53), aki sorsközösséget vállal bűnös embertestvéreivel, hogy szenvedése és halála által megigazulttá tegye az embereket, azaz képessé tegye őket a bűnbánatra és arra, hogy fel-készülhessenek az Istennel való találkozásra.

A leírás szerint az apostolok döbbenten állnak, érzéseik és gondola-taik kavarognak, mert képtelenek megbarátkozni azzal a felismeréssel, hogy az isteni vonásokat mutató Messiásnak szenvednie kell. Sokat kell még érle-lődniük ahhoz, hogy belássák: Jézusnak a szenvedés útján kell haladnia, hogy Isten dicsősége teljesen megnyilvánulhasson rajta, s az emberek szá-mára is megszerezhesse a dicsőséges feltámadás lehetőségét.

Tapasztalatból tudjuk, hogy az apostolok kései utódaiként mi sem vagyunk képesek könnyen elfogadni a dicsőség és a szenvedés összefüggé-sének titkát. Ezért a szentmisén fohászkodjunk Istenhez! Kérjük Őt, segít-sen bennünket a dicsőség és a szenvedés titokzatos összefüggésének elfoga-dásában! Támogasson bennünket, hogy szenvedésekkel átszőtt földi életünk lezárulása után eljuthassunk majd annak a Jézusnak boldogító társaságába, aki szenvedése árán jutott el a feltámadás isteni dicsőségébe, és ugyanezzel a szenvedéssel szerezte meg számunkra is a dicsőséges feltámadás lehető-ségét és örömét.

Évközi 19. vasárnap