vasárnap Lk 12,49–53

[Abban az időben Jézus ezeket mondta tanítványainak]: „Azért jöt‐

tem, hogy tüzet bocsássak a földre; s mennyire szeretném, ha már  fellobbanna! Keresztséggel kell megkeresztelkednem, és mennyire  vágyom utána, amíg be nem teljesedik! Azt gondoljátok talán: azért  jöttem, hogy békét hozzak a földre? Mondom nektek: nem, hanem  széthúzást. Mert mostantól fogva, ha öten lesznek egy házban,  meghasonlanak, hárman kettő ellen, és ketten három ellen. Meg‐

hasonlik az apa a fiával és a fiú az apjával; az anya a lányával és a  lány az anyjával; az anyós a menyével és a meny az anyósával.” 

Az evangéliumi részletben Jézus három jelkép tükrében mutatja be külde- 

tésének lényegét és követőinek tanúságtevő feladatát.

Az első a tűzgyújtás. A tűz a melegség, a világosság, egyben a pusztí-tó ítélet szimbóluma. Jézus feladatának tartja, hogy tanításával melegséget, világosságot, reményt sugározzon az emberek életébe, s ugyanakkor meg-semmisítse a történelemben jelenvaló gonoszság hatalmát: pusztító tűzként eleméssze a bűnöket abban az értelemben, hogy megszünteti ezek végzetes következményét, a biztos kárhozatot.

A második jelkép a megkeresztelkedés. A kifejezés hasonlat jellege világosabbá válik, ha figyelembe vesszük, hogy a keresztség kiszolgáltatásá-nak ősi szertartása szerint a keresztelendő belemerült a folyóba, majd meg-tisztulva kiemelkedett abból. Jézus e képpel saját halálára és feltámadására utal. Ő Isten létére emberré lett, belemerült a történelem szennyes folya-mába, sorsközösséget vállalt bűnökkel szennyezett embertestvéreivel, meg-halt mindenkiért, hogy feltámadva a halálból megtisztítsa és örök élettel ajándékozza meg mindazokat, akik valamilyen módon hozzá kapcsolód-nak, és részesülnek az ő keresztségében.

A harmadik jelkép az emberek megosztása. Jézus meghasonlást hozó személynek tekinti önmagát, aki a tanításával és az elvárásaival széthúzást teremt az emberek között, adott esetben még egy-egy családon belül is. Az

ellenségszeretetre (vö. Mt 5,44) és a rosszat jóval viszonzó magatartásra (vö. Róm 12,21) buzdító tanításával ugyanis provokatív módon a hegyi beszéd szellemének követésére szólít mindenkit. Ez a felszólítás megboly-gatja azoknak a lelkiismeretét, akik nem bíznak eléggé az isteni segítségben, vagy kényelemszeretetből halogatnák az Isten melletti radikális döntést, és megelégednének valamiféle áldozathozatalt nem kívánó langyos keresz-ténységgel.

Az örömhír tüzének meggyújtása, a halál keresztségének vállalása és a hegyi beszéd szellemének terjesztése a világban – ez a Názáreti Jézus programjának három jellemzője! Krisztus követőiként barátkozzunk meg e fogalmakkal, s kérjük Isten segítségét, hogy Jézus nyomába lépve határo-zottan tudjuk képviselni az evangélium reményt sugárzó és tisztító tüzét, életünkkel tudjuk igazolni, hogy részesei vagyunk Krisztus értünk meghaló és feltámadó valóságának, és a rosszat jóval viszonzó életvitelünkkel pro-vokatív módon tudjuk emlékeztetni embertársainkat az evangélium elfoga-dásának fontosságára.

Szent István király Mt 7,24–29

[Abban az időben Jézus ezeket mondta tanítványainak]: „Mert min‐

denki, aki hallgatja e szavaimat és tettekre váltja azokat, hasonló  az okos emberhez, aki a házát sziklára építette. Szakadt a zápor,  jött az áradat, fújtak a szelek és nekizúdultak a háznak. De az nem  dőlt össze, mert az alapjait sziklára rakták. Mindaz pedig, aki hall‐

gatja e szavaimat, de nem váltja tettekre azokat, hasonlít a balga  emberhez, aki a házát homokra építette. Szakadt a zápor, jött az  áradat, fújtak a szelek és nekizúdultak a háznak. Az összedőlt, és  nagy lett a romlása.” Történt pedig, hogy amikor Jézus befejezte  ezeket a szavakat, a néptömegek le voltak nyűgözve a tanításától,  mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint  az ő írástudóik. 

A keresztény tanítás szerint Isten öröktől fogva megálmodta lényünket:

személyre szóló, utánozhatatlanul szép vázlatot készített mindannyiunkról.

Ezt a személyünkre szabott csodálatos isteni elgondolást a Biblia „belső embernek” (2Kor 4,16) vagy „Isten épületének” (1Kor 3,9) nevezi, és arra szólít bennünket, hogy földi létünk folyamán szabad küzdelemben valósít-suk meg a ránk vonatkozó isteni álmot: a földön az a feladatunk, hogy megvalósítsuk belső emberünket, elkészítsük magunkban Isten „épületét”, azt az Istentől megálmodott egzisztenciát, aki a földi halál után el tudja majd viselni az Istennel való találkozás leírhatatlan örömét. Az evangéliumi részletben Jézus ehhez az „építkezéshez” ad hasznos útmutatót.

Mindaz, aki nem Jézushoz kapcsolódva akarja megvalósítani önma-gát, hasonlít ahhoz, aki homokra építi házát. Az ilyen ember elutasítja Isten üdvözítő tervét, és lemond a Jézusban adott sziklaalapról. A homokra építő ember e világi ideológiák, a pénz, a hírnév és a gyönyör megszer-zésére ösztönző propagandák alapján próbálja megvalósítani önmagát, s gőgösen elutasítja a reá vonatkozó isteni elgondolást. Önerőből akar épít-kezni, pusztán emberi erővel akarja megváltani és boldoggá tenni önmagát.

Az ilyesfajta önmegvalósítás azonban csak szánalmas tákolmányt ígér: olyan

emberséget, amely meginog a szenvedések viharában, és a halál fenyegető közelében mindenképpen romhalmazzá válik. – Aki ellenben Jézus erejére támaszkodva igyekszik megvalósítani a reá vonatkozó isteni tervet, ahhoz hasonlít, aki sziklára építi házát. Jellemzője az, hogy igyekszik fölfedezni és gyermeki bizalommal elfogadni a személyével kapcsolatos isteni tervet, s az e világi eszmékből csak azokat veszi tekintetbe, amelyek nem ellenkez-nek Jézus tanításával. Jól tudja, hogy nem válthatja meg önmagát, önerejé-ből nem szabadulhat bűneitől, s nem győzheti le a halált, ezért teljességgel Isten erejére és irgalmára hagyatkozik. Az ilyen módon építkező ember bizton remélheti, hogy belső embersége a halál pillanatára a sziklára épített házhoz hasonló remekművé válik.

Ezen az ünnepen Szent István királyra, országunk alapítójára emlé-kezünk. Szent királyunk példakép számunkra, mert igyekezett életét Jézus sziklaalapjára építeni, és azon fáradozott, hogy alattvalóit is hozzásegítse a sziklára építkezés tudományához. Kétségtelen, hogy neki is voltak hibái, bűnei: az erőszakos hittérítés, amelynek kirívó példája az ellene lázadó Koppány kivégeztetése és testének pogány szokás szerinti felnégyeltetése, aligha egyeztethető össze a lelkiismereti szabadságot és a szelídséget hirde-tő Jézus tanításával. Ám Istvánt nem a bűnei miatt állítja elénk példaképül az egyház, hanem azért, mert igyekezett kiküszöbölni hibáit, megbánni bű-neit, és életének fő irányát mégis a jézusi tanítás alapján történő egzisz-tenciaépítés jellemezte.

Az ünnepen köszönjük meg Istennek, hogy István személyében példaképet adott számunkra, megmutatta, hogy az Istenben bízó törékeny és esendő ember képes Jézus sziklaalapjára építkezni. Egyben kérjük a mennyei Atya segítségét, hogy szent királyunk példája nyomán mi is képe-sek legyünk Jézus útmutatására építve megvalósítani a ránk vonatkozó isteni álmot, képesek legyünk életünket az evangélium sziklaalapjára helyezni, hogy halálunk pillanatára a mi lényünk is a mennyei Jeruzsálem ragyogó épületévé válhasson!

Évközi 21. vasárnap