vasárnap Lk 17,5–10

Az apostolok ekkor azt mondták az Úrnak: „Növeld bennünk a  hitet!” Az Úr ezt felelte: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint egy  mustármag, és ennek az eperfának azt mondjátok: »Szakadj ki  tövestől és verj gyökeret a tengerben!«, engedelmeskedni fog nek‐

tek. Ki mondja közületek szolgájának, mikor az szántás vagy legel‐

tetés után hazatér a mezőről: »Gyere gyorsan, ülj az asztalhoz?« 

Nem azt mondja‐e neki inkább: »Készíts nekem vacsorát, övezd fel  magad és szolgálj ki, amíg eszem és iszom, azután ehetsz és ihatsz  majd magad is.«? Csak nem köszöni meg a szolgának, hogy meg‐

tette mindazt, amit parancsolt? Így ti is, amikor mindent megtesz‐

tek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: »Haszontalan szolgák  vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk volt!«” 

Az evangéliumi részletben Jézus az Istenbe vetett hit erejéről és arról ad tanítást, hogy e burkolt vagy kifejezett hit nélkül az ember képtelen lenne üdvösségre vezető cselekedeteket végbevinni. Ez a tanítás világossá válik számunkra, ha elgondolkodunk Jézus két kijelentésén, amelyek első olva-sásra akarva-akaratlanul is kérdőjeleket rajzolnak szívünkben.

Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek az eperfának: szakadj ki tövestől és verj gyökeret a tengerben, enge-delmeskedik nektek – hangzik az első kijelentés. Vajon hogyan értelme-zendők e szavak? Sejtjük, hogy nem betű szerint értendők, mert az ember ilyen cselekedet végrehajtására nem képes. De akkor mit jelentenek a sajá-tos irodalmi köntösben megjelenő jézusi szavak? Megfontolandó, hogy e mondatban Jézus az igazi hit természetéről ad tanítást. Azt hangsúlyozza, hogy a hit – amely elsősorban nem hittételek elméleti elfogadása, hanem az élet minden helyzetében tökéletes bizalom és ráhagyatkozás Istenre – csodatevésre, azaz olyan életvitelre teszi képessé az embert, amelyet pusztán emberi erővel és logikával nem lehet megmagyarázni. Azok ugyanis, akik a reménytelen és teljességgel kilátástalan helyzetekben is reménykednek, értéknek és értelmesnek tartják az életet, azaz a legnagyobb szenvedések

közepette is bíznak a jóságos Istenben, legalább akkora vagy talán nagyobb csodát művelnek, mint ha az eperfát a tengerbe küldenék: burkolt vagy kifejezett hitük erejében ugyanis olyasmit tesznek, ami felülmúlja az ember erőit és képességeit.

Amikor megteszitek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: haszon-talan szolgák vagyunk, hiszen csak kötelességünket teljesítettük – hangzik a második jézusi mondat. Az úrról és a szolgáról szóló példázatnak ez a rejtélyes mondata csak akkor válik érthetővé, ha figyelembe vesszük, hogy Jézus mit akar tanítani. Az emberi világban a béres elvárhatja urától, hogy fizesse meg szolgálatát. Ugyanez nem várható el Istentől: az ember ugyanis még a szolgálat lehetőségét is ajándékba kapta, és Isten nem tartozik neki semmivel. A farizeusok és néha a tanítványok is úgy vélték: érdemeik miatt jogi alapon jár nekik Istentől a jutalom. Jézus kiigazítja tévedésüket: rá-mutat, ha az ember Istennek tetsző életet él, és elnyeri az üdvösség ajándé-kát, akkor ezt nem a saját erejében, hanem csak az Istentől elfogadott hit ajándéka alapján teheti meg. Azt hangsúlyozza, hogy ha az ember képes üdvösségre vezető érdemszerző cselekedetek végrehajtására, ezt csak azért tudja megtenni, mert lelke mélyén burkoltan vagy kifejezetten már elfogad-ta Istentől a hit erőt adó ajándékát, amely nélkül cselekedetei csak a haszontalan szolga haszontalan tettei maradnának.

A szentmisén köszönjük meg Istennek, hogy a tőle kapott hit ere-jében csodákra vagyunk képesek. Adjunk neki hálát azért, ha tudunk jót tenni, ha képesek vagyunk súlyos sértéseket megbocsátani és másoknak önzetlenül segíteni, mert ezeket a tetteket csak a tőle kapott hit erejében tudjuk végbevinni. Egyben kérjük segítségét, hogy a hit ajándékát életünk minden napján el tudjuk tőle fogadni, hogy az önmagukban véve haszonta-lan cselekedeteink, hiábavaló emberi erőfeszítéseink a hit erejében eperfát kiszakító és tengerbe telepítő cselekedetekké, önmagunk és embertársaink üdvösségét szolgáló csodatettekké válhassanak.

Szűz Mária, Magyarok Nagyasszonya Lk 1,26–28

Isten pedig a hatodik hónapban elküldte Gábriel angyalt Galilea  városába, amelynek Názáret a neve, egy szűzhöz, aki el volt jegyez‐

ve egy férfival. A neve József volt, Dávid házából, a szűz neve meg  Mária. Bement hozzá az angyal, és így szólt: „Üdvözlégy, kegye‐

lemmel teljes, az Úr van teveled.” 

Október 8-a Magyarok Nagyasszonyának ünnepe. 1038-ban a haldokló István király a Boldogságos Szűz oltalmába ajánlotta országát. Ennek a föl-ajánlásnak nyomán ünnepeljük 1896-tól Máriát, Magyarok Nagyasszonyát.

Megfontolandó azonban, hogy amikor a szenteket tiszteljük, valójában a mennyei Atyának mondunk köszönetet, aki szentté tette őket. S amikor közbenjárásukat kérjük, akkor is az Atyától kérünk valamit: nevezetesen azt, hogy úgy segítsen bennünket a szentté válásban, ahogyan példaképnek tekin-tett szentjeinket is segítekin-tette. Mindez érvényes a Mária iránti tiszteletre is.

A katolikus tanítás szerint Mária ajándékba kapta méltóságát, így Isten művét magasztaljuk személyében. Pusztán önerejéből képtelen lett volna utánozni a történeti Jézusnak a mennyei Atyában bizakodó életét.

Mindent Isten ajándékozott neki. Erre utalnak az evangéliumi leírásban az angyal ajkáról elhangzó szavak: „Üdvözlégy, kegyelemmel teljes, az Úr van teveled.” Mária méltóságának, kegyelemmel telítettségének forrása az, hogy vele van az Úr, az az isteni lény, akit a régi prófétai jövendölés Emmánuel-nek, velünk lévő Istennek nevezett (vö. Iz 7,14). Názáret egyszerű leányát tehát az Isten elképesztő és nagylelkű ajándéka tette naggyá, tiszteletre mél-tó nagyasszonnyá: hiszen Istentől kapta az istenanyaság ajándékát, és annak a hitnek az adományát is, amely képessé tette őt az ajándék elfogadására. – Amikor tehát első királyunk Mária oltalmába ajánlotta országát, végső fokon a mennyei Atya kezébe helyezte népünket, hiszen Máriát is Ő tette kitüntetett emberi lénnyé.

Valahányszor Nagyasszonyunk közbenjárását kérjük, a mennyei Atyá-hoz fohászkodunk: azt kérjük tőle, hogy oly módon segítsen bennünket is

életutunkon, amilyen módon Jézus anyját is segítette. Ha a Bibliát helyesen értelmezzük, azaz eltekintünk attól a mennyei dicsfénytől, amellyel az egy-ház Jézus feltámadása után visszamenőleg vette körül Mária alakját, belát-hatjuk, Jézus anyjának nem lehetett könnyű dolga. Ő ugyanolyan emberi lény volt, mint mi: ő is a hit zarándokútját járta (vö. LG 58). Nem voltak különleges kinyilatkoztatásai, rendkívüli jelenései, amelyek megfosztva őt emberi szabadságától könnyűvé, kockázatmentessé tették volna életét.

Neki éppúgy homályban, bizonytalanságban kellett járnia, mint bármelyi-künknek, és meg kellett harcolnia a hitéért. S ha ő példásan helytállt e nehéz úton, csak azért tudta megtenni, mert Isten segítette őt a legnagyobb nehézségek között is. Az ő érdeme legfeljebb az, hogy elfogadta ezt az isteni segítséget. – Amikor István királyunk a Nagyasszony közbenjárására bízta népünket, valójában a mennyei Atyát kérte, hogy úgy segítse a kora-beli és az eljövendő magyarokat az isteni segítség elfogadásában, amint megtette ezt Jézus édesanyjának esetében.

Ezen az ünnepen köszönjük meg a mennyei Atyának Nagyasszo-nyunkat, és kérjük, úgy segítsen bennünket is a szentté válásban, miként megtette ezt a Boldogságos Szűz esetében!

Évközi 28. vasárnap