A clerus, a kanczellár és a nádor álláspontja. A reversalisok és az áttérések. Tagen nagyprépost esete és a mentelmi jog. Katholikus gyermekeknek evangelikus iskolákban való neveltetése. A recopulatio. A protestánsoly Horvátországban. Az alsó tábla izenete s a főrendek vonakodása az izenet tárgyalásától. A két tábla
közti ellentéteket kiegyenlíteni nem lehet. Nagy Pál hűtlensége pártjához. A tárgy függőben marad. A megyék állásfoglalása
A praeferentialék kevés változtatással most is ugyanazok, a mik már az 1825- majd az 1830-iki országgyűlés által fölterjesztettek. De ezek közt legnagyobb súlyt fektetnek a rendek a protestánsoknak a múlt ország gyűlésen is tárgyalt sérelmeire, s ezeket, még mielőtt a királyi propositiókra választ adnának, 14 pontba foglalva, a többi előleges sérelmektől elkülönitve vitatják meg.
Jóllehet az emlitett gravamenek orvoslását negyven év óta sürgetik az országgyűlések, a főrendi tábla makacs ellenszegülése következtében azok most sem terjeszthetők fel.
Mérey személynök azzal az intéssel vezeti be a vitát, hogy ebben a kényes tárgyban a követek kölcsönös türelemmel hallgassák ki egymást, s szelid mérséklettel nyilatkozzanak;
nehogy egymást felingereljék. Tagen János váradi nagyprépost, a váradi káptalan követe azonban, egy megjegyzésével már a következő nap olyan vihart idéz elő, melyhez fogható nem fordúl elő az egész országgyűlés folyamán.
A papság álláspontjának Trsztyánszky Imre pécsi, Mayer József fejérvári káptalani követeken kivűl a legkiválóbb képviselője Lonovics József egri káptalani követ, a későbbi csanádi püspök, kinek mérsékelt modora, bonczoló, logikus előadása még ellenfeleire is nagy hatást gyakorol.
A papság mindenekelőtt megkisérli az ügyet levétetni a napi rendről, azzal az indokolással, hogy a jelen országgyűlésnek egyetlen tárgyául a rendszeres munkálatok vannak kitűzve; hogy a kérdéses javaslatok, ha elfogadtatnának, a vallási közönyösség elterjedését eredményeznék; hogy nem maguk a protestánsok fordultak panaszaikkal az országgyűléshez, s, igy ezek tárgyalás alá sem vehetők; hogy az illető javaslatok a bécsi és linczi békekötéseken alapuló 1790: XXVI. t.-cz. megváltoztatását invol, válnák, holott azt, mint sarkalatos törvényt, megváltoztatni nem szabad. hogy, ha a protestánsok sérelmeit emlegetik, a katholikusok is elő fognak állni még súlyosabb sérelmeikkel. Ha tehát vallásügyi sérelmek volnának a papságnak az a kivánsága, hogy vegyék ki azokat a praeferentialék közűl s utasitsák a sérelmek összeszedése végett kiküldendő országos bizottsághoz,
A papság ama törekvését, hogy az ügy vétessék le a napi rendről, Reviczky kanczellár támogatja ugyan, de a nádor annál kevésbé helyesli A kanczellár, – ki meg van felőle győződve, hogy a vallás ügyét az a párt hozta elő, mely minden követ megmozdit, hogy a rendszeres munkálatok tárgyalását hátráltassa, mert ez által a kormányt kedvezőtlen színben tűntetheti fel a nemzet előtt, – azt szeretné, ha maguk a protestánsok kérnék sérelmeik orvoslását, és pedig nem az országgyűléstől, hanem a felségtől, annyival is inkább, mert a Pesten tartott legközelebbi konventjükön már el is határozták, hogy Péchy septemvirnek azt a munkálatát, melyben összes sérelmeik össze vannak állitva, átdolgozván, azt felirat alakjában a királyhoz fogják felterjeszteni.
Azzal a kéréssel fordúl tehát a nádorhoz, hogy mivel azok, kik a zavarosban szeretnek halászni, az ügyet a konventtől elterelték s az országgyűlés elé hurczolták: a jóérzelmű protestáns követek közreműködésével akadályozza meg annak tárgyalását s vegye rá a protestánsokat, hogy a konvent határozatához térjenek vissza, mely esetben megigérheti egyszersmind nekik, hogy feliratukra csakhamar meg fogják kapni a legfelsőbb választ.1
A nádor azonban erre nem áll rá, miután az 1647-iki linczi béke világosan kimondja.
hogy „az országlakosoknak, akár evangélikusoknak, akár katholikusoknak más sérelmeit is a 17 föltétel szerint ő felsége mindenik országgyűlésen teljesen elintézendi” s igy a vallás ügyében az országgyűlés nélkül intézkedni nem lehet.
Azt a praecedenst, a mire a kanczellár hivatkozik, hogy t. i. 1790-ben is maguk a rendek kérték fel a királyt, hogy a vallás ügyét ő döntse el, a nádor a jelen esetben nem tartja elfogadhatónak, miután lényeges különbséget lát az akkori és a mostani viszonyok közt.
Akkor annak a pártnak, mely a protestánsok jogait védelmezte, nem volt arra kilátása, hogy az országgyűlésen czélt ér, az ellenpárt pedig, mely az alsó táblán is sokkal erősebben volt képviselve, mint most, a tárgyalások menetének siettetése végett kivánta az ügy mielőbbi kiegyenlitését, ennélfogva mind a két pártnak érdekében állt, hogy a királyra bizza a döntést.
Most ellenben csupán a két tábla közt van véleményeltérés. Az alsó táblán a határozott többség a protestánsok mellett van, s ennek a compact többségnek nincs oka rá, hogy ő felsége közvetitését vegye igénybe, annyival kevésbé, mert reménye van hozzá, hogy a főrendek utoljára is megadják magukat.2
Ehhez járúl még az a körülmény, a mire a nádor nem reflectál, hogy a protestáns konventnek, illetőleg a nyolcz superintendentiának Reviczky által emlitett határozatát maguk a protestánsok is csakhamar megbánják; A kálvinista egyház buzgó hive, Kölcsey, „szolgai gondolatnak” jelenti ki azt. „Az ő folyamodásuk – irja naplójában – nagyon bevont vitorlákkal megy fel, s korántsem terjed annyira, mint az országgyűlés kivánatai. Mi kivánatos alkalom az udvar részéről ama szűk határú kérelemre kegyelem-választ adni! Kis kedvezések az országgyűlési felirást megelőzni fogó királyi válaszban a nemzet egész törekedését semmivé, tehetnék.”3
A protestánsok ily módon bele látván a kormány kártyájába, még ha a nádor hajlandó lenne is teljesitni a kanczellár kivánságát, sem őket; sem a velük egy véleményen levő szabadelvűek táborát nem birhatná rá hogy a vallásügyi munkálatot az országgyűlés pontonkint le ne tárgyalja.
Legtüzetesebben vitatják meg a reversalisra s az áttérésre vonatkozópontokat.
Lonovics nagy figyelmet keltett beszédében azt igyekszik bebizonyitani hogy, a reversalisok nem sorozhatók a gravamenek közé. Beszéde elején tett igéretét, melyszerint a fennforgó tárgyban épp oly részrehajlatlanul fog nyilatkozni, mintha az urbarialeról vagy a commercialeról volna szó, nem váltja; be, a mennyiben a reversalisokat csak az evangélikusok rovására akarná fenntartani, a nélkül, hogy e tekintetben a viszonosság elvét alkalmazná. Ha a reversalis csakugyan a vallásszabadság természetes folyománya, a mint ő állitja, akkor szükségképen meg kell engedni azt minden felekezet részére. Ő ellenben, a mint előbb az evangélikusok hátrányára belemagyarázza a tőrvénybe, hogy az nem tiltja a reversalist, utóbb ismét a törvényre hivatkozva igyekszik megdönteni a viszonosság elvét. A törvény ugyanis szerinte világosan azt határozza, hogy a vegyes házasságokban, ha az atya katholikus, mindkét nemen levő gyermekeit a katholikus religióban kell nevelni; a törvény ellen pedig semminemű kötés vagy alkú nem lehet érvényes ellenben mivel az evangélikus atya ugyanazon törvény szerint figyermekeit sem köteles tulajdon vallásában nevelni, mind eme törvénynél fogva, mind vallása alapelvéből kifolyólag fennmarad az a joga, hogy magát figyermekeinek is a katholikus vallásban való nevelésére kötelezze.
Ez az egyoldalú, merőben sophisticus okoskodás, melylyel a vallásszabadság védelmének örve alatt a protestánsok vallásszabadságát veszélyeztető reversalisok fenntartásának jogszerűsége bizonyittatik, természetesen nem győzi meg a rendeket.
Az áttérésekre nézve a szabadelvűek felfogása az, hogy a hat heti oktatás az áttérések alkalmával sem nem szükséges, sem nem törvényes, sem nem hasznos, sőt határozottan káros, mert önkényre ad alkalmat.
Művelt embernek, ki annyit tud, mint a tanitója, sok a hat hét, a műveletlen ember pedig, ha 18 éves koráig meg nem tanulta a vallás szabályait, azokat hat hét alatt sem fogja magáévá tenni. Hogy meggyőződés járuljon hozzá egy olyan valláshoz – mondja Beöthy Ödön, – melyet a maga egész valóságában felfogni az ember élete szinte rövid, a hat hét kevés, a képmutatásra ellenben igen sok.
A rendek ennélfogva a viszonosság elvét tartva szem előtt elhatározzák, hogy a hat heti oktatás mellőzésével az áttérés a katholikusokra és protestánsokra nézve egyformán kötelező szabályok szerint történjék, oly módon, hogy az áttérni kivánó ebbeli szándékát a törvényhatóság közgyűlésének jelentse be, ez vegyes deputatiót küldjön ki, mely az illető egyén szándékának okairól tudomást szerezvén magának, a nélkül, hogy az okok latolgatásába bocsátkoznék, tegyen jelentést a közgyűlésnek, mely aztán az illető részére kiállitja a bizonyitványt arról, hogy e vagy ama vallásra szabadon áttérhet, az áttérés megtörténtét pedig közli a felséggel.
Ennél a tárgynál tör ki a vihar, mely a vallásügy tárgyalásának első perczétől készülőben van. Beöthy Ödön ugyanis, felelve Lonovicsnak, ki természetesen a hat heti oktatás mellett nyilatkozik, saját megyéjében előfordult eseteket sorol fel, melyek azt bizonyitják, hogy a hat heti oktatással a papság mily súlyos visszaéléseket követ el. Felhozza példáúl, hogy: egy hetven éves ember hat heti censurára szorittatván, lelkiismeretének megnyugvását a sirig sem érhette el, nem térhetett át, s mivel ennél-: fogva nem kapott papot;
a ki megeskesse, közmegbotránkozásra haláláig ágyasságban volt kénytelen élni; továbbá, hogy a hat heti censura számos esetben 20-30 évre terjed. Tagen nagyprépost erre feláll s
„kereken tagadja”, hogy Biharmegyében egy hetven éves ember hat heti censurára szorittatott volna. Beöthy meghazudtolása felingerli a rendeket. Maga Beöthy, valamint Péchy Ferencz s még többen is szólni kivánnak. Beöthy meg is kezdi beszédét, miután követtársai „halljuk Bihart!” kiáltásokkal provokálják a szólásra. Az elnök azonban, meglehet, a legjobb szándékból, de mindenesetre tapintatlanúl, hirtelen feloszlatja a gyűlést.
Másnap úgy Tagent, ki hazugsággal vádolta egyik követtársát, mint a különben is népszerűtlen Méreyt kegyetlen ostrom alá veszi az ellenzék.
A közingerültségről Mérey tudomást szerezvén magának, a mint a gyűlést megnyitja, felszólitja Tagent, hogy az előző napon oda dobott súlyos vádját, illetőleg kijelentését magyarázza meg. Mielőtt azonban Tagen szólhatna, Beöthy ugrik fel helyéről s szemrehányást tesz az elnöknek, hogy feloszlatta a gyűlést, mielőtt ő, a becsületében megtámadott, tisztázhatta volna magát s ennek következtében a hazugság vádját huszonnégy óráig kénytelen volt viselni; a mennyiben pedig az ő személyében Tagen az egész törvényhozó testületet megsértette, az 1723: VII. t.-cz. értelmében kéri, hogy szolgáltassanak úgy neki, mint a törvényhozó testületnek igazságot. Tisza Lajos, Beöthy követtársa, habár meg van felőle győződve hogy az elnök azt, a mit tett, a legjobb szándékból tette: szintén óvást tesz a szólásszabadság megsértése ellen.
Tagen szóhoz jutván, kijelenti ugyan, hogy sem Beöthyt, sem az általa képviselt törvényhatóságot sérteni nem akarta; de másrészről Beöthy szavainak elferditésével a Beöthy által idézett eset valódiságát ismét kétségbe vonja, s ezzel természetesen olajat önt a tűzre.
Minthogy Beöthy az emlitett eseteket küldői utasitása folytán adta elő s minthogy ennélfogva azoknak kétségbevonása egyértelmű volt egy egész törvényhatóság meghazudtolásával:
Balogh János ezért a vakmerőségért actiót kér Tagen ellen.
Az ily módon szorult helyzetbe jutott nagyprépostnak az egyetlen Trsztyenszky Imre kél védelmére. „Nem állunk még a vesztőhelyen úgy mond, – a hol helye ne volna már a mentségnek és kérésnek. Arra kéri a rendeket, hogy az elkövetett hibát az egyházi rendre való tekintetnél fogva is bocsássák meg, annyival inkább, mert az egyházi rend hasonló engedékenységet szintén tanusitott éppen a jelen országgyűlés folyamán akkor, a mikor a magyar nyelvre vonatkozó üzenet tárgyaltatván, báró Bémer László felszólalására Palóczy azt
a megjegyzést tette, hogy csodálkozik, hogyan merészel az egyházi rend szólni ama hazának nyelve ellen, melynek annyi javaiban bővelkedik. Bármily nehezére esett is az egyházi rendnek ezt a keserű falatot lenyelni és megemészteni, a jó békesség kedveért megtorlással nem élt.
Az engesztelő szavak azonban mitsem használnak, sőt egyik-másik követ újabb provocatiót talál azokban. Majthényi Lászlót annyira elragadja szenvedélye, hogy megfeledkezve az alkotmányos formákról, felindulásában felszólitja az elnököt, hogy, mivel ő a nagyváradi káptalan követével ezen a szent helyen meg nem maradhat, útasitsa őt ki a gyűlésből, mert ellenkező esetben ő lesz kénytelen rögtön eltávozni. Borsiczky, Patay István szabolcsi követ és Kölcsey nyomban csatlakoznak Majthényihoz, ez utóbbi lendületes szavakban kél egyszersmind a szólásszabadság és az egyéni becsület védelmére.
A minden oldalról ostromlott Tagen ismét szólni akar, de azzal hallgattatják el, hogy actio alatt lévő követ nem beszélhet. Erre a personalis, hogy a kinos jelenetnek végét vesse, kijelenti, hogy Tagen önszántából el fogja hagyni a termet.
Ha a követek el nem vesztették volna teljesen higgadtságukat, bizonyára kapva kapnak a personalis szerencsés ötletén, mely által elégtételben részesülnek a nélkül, hogy egy követ immunitását kénytelenek lennének brutálisan megsérteni. De Péchy Ferencz és Balogh János nem egyeznek belé, hogy követtársuk szép szerivel kitérjen haragjuk elől, hanem
„kiparancsoltatását” sürgetik.
E közben Tagen tényleg eltávozik s nem is tér többé soha vissza, miután helyére a nagyváradi káptalan Kricsfalusi Ferenczet választja meg. Az actiót nyomban megindítják ellene. Beöthy Sándor, a királyi ügyek igazgatója, fölveszi a keresetlevelet, melyben kéri Tagent három nap alatt megidézni s az 1723: VII. t.-cz. értelmében elmarasztalni.
Hasonló eset – mint Kölcsey megjegyzi – emberemlékezet óta nem fordúlt elő az országgyűlésen, miután 1764-ben az akkori nádor és Baranyi Gábor közt fölmerűlt ügy, valamint az 1808-iki országgyűlésen az akkori személynök által Aczél nógrádi követ ellen elkövetett sérelem békés úton egyenlittetett ki.
A királyi itélő táblán Tagen ellen a per megindittatván, a biróság 1834 január 23-ikán mondja ki az itéletet, mely szerint „alperes (t. i. Tagen) a felperesi vád alól feloldoztatik”4 s kevéssel azután, hogy a biróság Tagennak elégtételt ád, még a felség is megvigasztalja őt azzal, hogy a országgyűlés végén kinevezi czímzetes püspökké.
A nagyváradi káptalan követének eltávozásával a kínos incidenst rendek még egyszer szóba hozzák; de nem azért, hogy folytassák a hajszát Tagen ellen, hanem hogy jóvá tegyék ama botlásukat, melynél fogva; egy actióval megtámadott követet a törvényes büntetés kimondása előtt törvényhozói jogaitól meg akartak fosztani.
A dolgot általában mindenki röstelli, s részint szépítni, részint corrigálni igyekszik.
Andrássy József, esztergomi követ, készebb lenne követi állásáról lemondani, semhogy még egy ehhez hasonló sajnálatos esetnek tanúja legyen. Máriássy Antal sárosi követ pedig vérével szeretné lemosni ama sorokat, melyek az országgyűlés jegyzőkönyvében a kérdés alatt levő tárgyra vonatkoznak. A kik a „kiparancsoltatást”, sürgették, azok jogos fel háborodásukra való hivatkozással és azzal mentegetik magukat, hogy, h egy követ egy másiknak becsületében gázol, a többi vele egy széket nem ülhet, mert ez a morál szabálya, ha nincs is benne a Corpus Jurisban. Különben a kitiltás tényleg nem is történt meg, azt csak nehány követ s azok kivánták, kiknek szavuk nincs az országgyűlésen, hanem a kiknek s hallgatás a kötelességök.
A botrány előidézésében az országgyűlési ifjaknak volt legfőbb részök, úgy hogy a nádor egy conferentiában egyenesen fölhivta a rendeket, hogy a rakonczátlankodó ifjakat jövőre fékezzék meg. A rendek szivesen föl is ajánlják a personalisnak közreműködésöket a tekintetben, hogy a tanácskozás rendjének fenntartása végett teendő intézkedései sikerre vezessenek, hogy a hallgatók a törvényhozás tanácskozó termében illendően, csendesen
viseljék magokat, a táblák közt levő üres helyeket ne foglalják el s a követek sorai közé ne tolakodjanak be.
De a legnehezebb kérdés az, hogy az immunitas jogán ejtett sérelem mi módon orvosoltassék. A sérelmet szépitni lehet, eltagadni nem. Mert igaz ugyan, hogy Tagen tényleg nem utasittatott ki; de egyes követek ama nyilatkozatának hatása alatt távozván el, mely szerint ők nem űlnek vele egy széket, az immunitas kétségtelenűl csorbát szenvedett.
Az, a mit Császár Sándor inditványoz, hogy t. i., mivel Tagen a pressiónak engedve volt kénytelen eltávozni, s mivel ez által az actióban kivánt büntetésnél erkölcsileg sokkal súlyosabb büntetés érte őt, a rendek elégedjenek meg ezzel s a keresettől álljanak el, – kegyelemnek megjárja, de nem tekinthető remediumnak a sérelemmel szemben. A gróf Andrássy György inditványa, hogy t. i. az elnök adja tudtára Tagennak, hogy visszajövetelét senki sem ellenzi, a czélnak megfelelne; de ennek meg a formája nem szerencsés, miután az országgyűlés méltóságával nem egyeztethető össze, hogy bárkit is de különösen egy actio alatt álló követet, meghívásával tiszteljen meg.
Hosszas tanakodás után abban állapodnak tehát meg a rendek, s ezzel annyira-amennyire helyrehozzák hibájukat, hogy a váradi káptalan követe, ha tetszik, neki, székét ismét elfoglalhatja; önként távozván el, ugyanúgy vissza is jöhet, a nélkül, hogy ez az elnök által értésére adatnék.
A Tagen-féle incidens után folytatják a vallásügyi javaslatok tárgyalását.
A negyedik pontot, mely szerint a katholikus szülők gyermekeiknek evangélikus iskolákban való neveltetésétől s gyermekeik mellé evangélikus vallású nevelők felfogadásától ne tiltassanak el, – a papság veszedelmesnek találja mind a katholikusokra, mind a protestánsokra nézve; mert az a szellem, a mit a gyermek az iskolában sziv magába, egész életének irányára befolyással van, ennélfogva, ha más vallású iskolában nő fel, saját vallásához hűtlenné válik. Katholikus ifjúnak a protestáns iskolába járást csak az alatt a föltétel alatt engedné meg, ha vallásbeli oktatásáról szülői gondoskodnak, ha a helybeli katholikus pap felügyel rá, hogy vallásbeli kötélességeit pontosan teljesitse s ha vizsgálatot tesz az év végén a vallástanból.
A recopulatio kérdését az teszi különösen bonyolulttá, hogy maga a fogalom is tisztázásra szorúl. Positiv tények bizonyitják ugyan, hogy a recopulatiót a papság akkor szokta kívánni, midőn az evangélikus házasfelek egyikéről kiderűl, hogy ő azért, mert atyja vagy nagyatyja valaha a katholikus vallásra áttért, vagy gyermekeinek a katholikus vallásban való neveltetéséről reversalist adott, a katholikus vallást tartoznék követni; de ezzel szemben a papság azt vitatja, hogy a recopulatio csak akkor fordúl elő, midőn valaki a törvény értelmében a katholikus vallás követésére köteles, s minek előtte áttért volna, valamely evangélikus személylyel ennek lelkipásztora által adatik össze. Úgyde a recopulatio sem egyik, sem másik: alakjában nem alapúl törvényen, – ez a rendek többségének véleménye s ezt ki is mondják, jóllehet Lonovics óvást tesz ellene, hogy az országgyűlésen, mely nem zsinat, a katholikus vallás által szentségnek tartott házasság ügyét egyátalában vita tárgyává tehessék.
Az ellen, hogy a protestánsok részére Horvátországban is szabad vallásgyakorlat biztosittassék s ez által „a horvátok nyugalma és boldogsága megzavartassék”, a horvát káptalani és törvényhatósági követek – kivéve Verőcze és Szerém követeit – élénken tiltakoznak. Lonovics ugyanazzal a közjogi és politikai szempontból tarthatatlan argumentummal támogatja őket, melylyel már a mult országgyűlésen is előállt, hogy t. i.
municzipális autonomiájuknál fogva nem tartoznak eltűrni, hogy a protestánsokat rájuk erőszakolják.
Az alsó táblának a vallásügyi sérelmeket és postulatumokat tartalmazó üzenete tehát, – mely ellen Trsztyenszky Imre a papság nevében óvását jelenti be, anélkül azonban, hogy
óvása akár magába az üzenetbe, akár az ő felségéhez intézendő feliratba fölvétetnék, – ily módon elkészűl.
Bármily liberális szellemű is az különben, annyiban mégis conservativ, a mennyiben jóformán csakis az 1790/91: XXVI. t.-cz. restituálást czélozza. A vallásszabadság továbbfejlesztése s a vallásfelekezetek közti viszonosság elvének decretálása egy-két követ utasitásában bennfoglaltatik ugyan; szóba hozzák példáúl, hogy minden keresztény vallás papja a vallás-alapból egyenlően fizettessék; hogy minden keresztény felekezet, ide értve az unitáriusokat is, egyenjogusittassék; hogy különösen a római katholikus és evangélikus felekezetek közt a viszonosság elve állapittassék meg; hogy az evangélikus és a görög szertartású papság is nemesi jogokkal ruháztassék fel; hogy a római katholikusok és a görög egyesültek s nem egyesültek ünnepei lehetőleg akként egyesittessenek, hogy azok együtt vasárnap; tartatnának; hogy a zsidók ne csak vallási, hanem polgári tekintetben is emancipáltassanak stb. stb.; de mindez természetesen csak mint pium desiderium hangzik el.
A mikor a törvényes alap helyreállitása is legyőzhetetlen nehézségekbe ütközik, hogy lehetne akkor az ingadozó, minden oldalról megcsonkitott és kikezdett alapra a legszabadelvűbb
A mikor a törvényes alap helyreállitása is legyőzhetetlen nehézségekbe ütközik, hogy lehetne akkor az ingadozó, minden oldalról megcsonkitott és kikezdett alapra a legszabadelvűbb