Erdély közgazdasági viszonyai és közjogi sérelmei. Az ellenzék vezérei. Az alkotmány felfüggesztése.
Az országgyűlés megnyitása. Zavarok az elnöki szék betöltése körül. Az országgyűlés kiegészítése. A regalisták és, az ellenzék czivódása. Deputatio a királyhoz. A napló. Az országgyűlés feloszlatása. Metternich körlevele a
követségekhez. Wesselényi szereplése. Wesselényi perbefogatása, védelme, elitéltetése. Széchenyi és Deák közbenjárása Wesselényi érdekében. A nádor véleménye Wesselényi ügyében. A „polgári halott”
Az országgyűlés Pozsonyban már javában áll, a mikor Erdélyben még mindig csak sóvárognak utána az emberek. A bérczes kis ország kulturális tekintetben hátra van maradva, közjoga összetörve, politikai viszonyai összekuszálva. Tömérdek baján, nyomorúságán, melynek előidézésében a kormánynak van főrésze, csak a törvényhozás segithetne.
Természettől megáldott földét, ásványokban gazdag hegyeit nem használja ki úgy, mint lehetne. Ipart csak a szászok és székelyek űznek, de: ezek is kezdetleges eszközökkel s jelentéktelen eredménynyel; a kereskedelem – Brassót kivéve – a többi városban pang, jóllehet az azzal foglalkozó örmények élelmesség tekintetében túlszárnyalják a zsidókat. A közlekedés el van hanyagolva; nincs több egy-két jól épitett országútnál, a milyen például a hunyad-, zaránd- és belső-szolnokmegyei, a sószállitás. megkönnyitése végett épitett enyed-kolozsvári s a század elején épitett borgó-bukovinai.
A közgazdaság fejletlensége, továbbá az 1816 évi rossz termés, melyhez fogható csapás csak a XVII. század első éveiben fordult elő, valamint az úrbér rendezetlensége, szükségképen maga után vonja az ország rohamos elszegényedését. Gróf Bethlen Elek, ki egy névtelenül megjelent röpiratában az 1810 és az 1816 évi adózási tabellákat összehasonlitja, ezen az alapon azt a szomorú tényt konstatálja, hogy az emlitett időközben az adózók marha-állománya 300 ezer darabbal csökkent.1
Bármennyire érzi azonban a lakosság a közgazdasági kalamitások súlyát: az ország vezéremberei az anyagi reformoknál előbbvalónak tartják ama közjogi sérelmek orvoslását, melyek Erdély állami életét fenyegetik megsemmisüléssel.
A kormány a Diploma Leopoldinumot, – melyen az erdélyi alkotmány sarkallik, mely az alkotmány-biztositékokat foglalja magában, évtizedek óta lábbal tapodja; „annak tizennyolcz pontja közül – mint Wesselényi gúnyosan jegyzi meg – lelkiismeretesen csak az tartatott meg, melyben a fejedelem ezt mondja: az Erdélyben lévő katonaságnak pedig mindenkor németet fogunk vezérének kinevezni”. Országgyűlést a kormány 1811 óta nem hiv egybe; az adót az országgyűlés megkérdezése nélkül fölemeli; a többi közjövedelmeket saját belátása szerint s még hozzá nem is az ország szükségleteinek fedezésére használja fel. Ezen kivül a főbb hivatalokat maga tölti be, holott a diploma értelmében azoknak betöltése az országgyűlést illetné meg, csakis megerősitési joga tartatván fenn a koronának. A gubernium felett a kanczellária fennhatóságot gyakorol, általában a kormányszékek coordinatióját teljesen felforgatják, sőt 1742 óta a dicasteriumok számát egygyel megszaporitják, melyről a diplomában szó sincs s mely exactoratus czim alatt a gubernium tudta nélkül rendeleteket küldözget a törvényhatóságokhoz s különösen az adószedés és adóbehajtás ügyét egész ónállóan vezeti.
A dicasterialis hivatalok betöltése körül elkövetett törvénysértés annál súlyosabban hat vissza az alkotmányos életre, mert a Leopoldinum Diploma a kormányszéki hivatalnokoknak az országgyűlés által való választását mintegy kárpótlásul adta meg a törvényhatósági önkormányzat megszoritásáért.
Az erdélyi törvényhatóságok főbb tisztviselőit maguk a municipiumok szabadon választották ugyan, de a fejedelem erősitette őket meg. Az 1791: XII. t.-czikk még a
választási jogot is megcsorbitja, a mennyiben e szerint a főbirákat, – kiknek hatáskörük ugyanaz, a mi Magyarországon az alispánoké, – a főispánok kandidálják s a főispán három jelöltje közül a megyegyűlések választják; de a fejedelem a három jelölt közül azt nevezi ki, a ki neki tetszik. Ily módon a vármegye tisztválasztási joga teljesen illusoriussá válik s a szabadon választott tiszti kar helyett egy, a kormánynak vakon engedelmeskedő bureaucratia fejlődik ki annyival is inkább, mert a törvény világos megsértésével, a szolgabirákat a főispánok nevezik ki, több helyen a fő- és aljegyzőket, valamint az adószedőket is tisztükben a kormány erősiti meg és iktatja be s daczára annak, hogy az 1791-iki törvény elrendeli, hogy minden három esztendőben tisztújitás tartassék, olyan vármegyék is vannak, a hol tiz esztendeig sem tartanak restauratiót.
A törvényhatósági életet mindezeken felül még a szó szoros értelmében elsorvasztja, nagyobb erő kifejtésére képtelenné teszi az a körülmény, hogy a vármegyei tisztviselők a kormánytól kapják fizetésüket, annak a fegyelmi hatósága alá rendeltetnek s igy a törvényhatóságoktól teljesen függetlennek érezvén magukat, annak érdekeivel mitsem törődnek; hogy a vármegyei gyűléseket, melyek minden negyedévben lennének tartandók, a főispánok éveken át nem hivják össze; hogy a törvényhatóság kérvényezési és panaszlási jogát megsemmisitik, a mennyiben a kérvények és panaszok közül a gubernium csak azt terjeszti fel, a mit jónak lát; hogy a felsőbb rendeleteket a főispánok végrehajtják a nélkül, hogy törvény szerint a megye közönsége elé terjesztenék.
A vallásügyi sérelmek évtizedeken át szintén felszaporodnak. Daczára annak, hogy a diploma értelmében a 12 tagból álló guberniumban s a királyi táblánál csak 3-3 katholikus vallású tanácsost, illetőleg assessort lenne szabad alkalmazni s a többi hivatali állást protestánssal kellene betölteni: a harminczas évek elején egyetlen egy protestáns vallású fő kormányhivatalnok sincs Erdélyben; a protestánsokat és a görög keletieket a katholikus papság épp úgy üldözi, mint Magyarországon; a vegyes házasságok, az áttérések körül ugyanazokat a visszaéléseket követik el; a protestáns ifjakat a külföldi akadémiák látogatásától eltiltják.
Mindezeken kivül még megemlitjük, hogy a székelyek, kiket már 1764-ben katonai szolgálatra kényszeritett a kormány, most még adófizetésre is köteleztetnek. Végre az urbarium tekintetében, melynek rendezését már az 1791-iki országgyűlés elhatározta, 1818-ban a kormány szintén az önkény útjára lép. A vármegyék óvása daczára elrendeli ugyanis a jobbágytelkek összeirását, hogy előkészitse az urbariumot. Ez azonban, mint később kitűnik, csak fogás a részéről. Hogy az összeirás valódi czélja csak az adóalap helyreigazitása, illetőleg emelése, ez annál valószinűbb, mert az összeirás megtörténvén, a kormány az úrbérrel többé nem törődik.
Az alkotmányos élet – mint Kemény irja – ily viszonyok közt a traditiók közé tartozik, melyben senki sem akar hinni mindaddig, mig a vagyonosabb és tekintélyesebb családok, melyek a közügyekre hatásukat elvesztették, a hivatali állásokból is csaknem egészen kiszoritva látják magukat. Ily mellőztetés, többeknél párosulva hazaszeretettel, némelyeknél a hatalom polczán levők iránti gyűlölettel, nagy mértékben segiti elő az ellenzék alakulását s oly gyors terjedését, hogy igen rövid idő alatt a kormány, bár rendkivüli eszközökkel s majdnem mindenhatósággal bir, teljesen elhagyatva marad.2
De az erdélyi ellenzék kifejlődésére nagy befolyással vannak a magyarországi események is. Az a szellem, mely 1825-től kezdve Magyarországon mind nagyobb és nagyobb tért hódit magának, átcsap a Királyhágón túlra is és megtermékenyiti az emberek lelkét.
Az ellenzék vezérei: Wesselényi, Bethlen János, Kemény Dénes, Szász Károly, Wéér Farkas, az úgynevezett „vándor patrioták, egyik megyéből a másikba vándorolnak, – a megyegyűléseken megjelennek, hogy ama szellemet terjeszszék, s az ő izgatásukra a megyék egymásután felszólalnak az országgyűlés összehivása, a törvényes állapotok helyreállitása
érdekében. Sőt számos megyét sikerül a vis inertiae gyakorlására is rábirniok, a menynyiben a dicasteriumoknak fölmondják az engedelmességet; rescriptumaikat félrelökik; saját jegyzőkönyveiket nem terjesztik fel a guberniumhoz; követelik a dicasteriális hivataloknak a törvény értelmében leendő betöltését s e czélból az országgyűlés haladéktalan összehivását s mindezeken felül az újonczot is megtagadják Wesselényi példájára, ki saját jobbágyait nem engedi besorozni, a középszolnoki alispánhoz intézett levelében kijelentvén, hogy ily módon akarja tudtára adni ő felségének, kihez másként nem fér hozzá, a katonafogdosás törvénytelenségét.3
A kormány végre hajlandónak mutatkozik engedni a megyék nyomásának s összehivni az országgyűlést; de csak az alatt a föltétel alatt, ha a megyék előbb elismerik a dicasteriumok törvényességét s ha belenyugszanak, hogy az összehivandó országgyűlésnek első és főtárgya ne a kormányszéki hivatalok betöltése, hanem ama törvények magyarázata, illetőleg kiegészitése legyen, melyek a dicasteriális hivatalok, valamint a megyei tisztviselői állások betöltésére nézve nem intézkednek elég világosan s éppen ezért alkalmat adnak a félreértésekre és zavarokra.
A megyék hajthatatlansága, mely szerint részint egyáltalán tartózkodnak a tisztújitásról, részint a törvény értelmében tartják. meg a restauratiót, mely utóbbi esetben azonban a kormány a választásokat megsemmisiti: a közigazgatás menetében oly fennakadásokat idéz elő, hogy a kormánynak vagy az alkotmány helyreállitása által, vagy más úton, erélyesebb, sőt erőszakos eszközökkel kell gondoskodnia a rend helyreállitásáról. Az erőszakot választja. Az alkotmány felfüggesztésével Wlassics horvát bánt, mint királyi biztost, küldi ki Erdélybe.
De Wlassics maga is csakhamar belátja, hogy az ellenzéket erőszakoskodással elhallgattatni többé nem lehet, ennélfogva a kormánynak ajánlja az országgyűlés összehivását, ő maga pedig visszalép s helyét Estei Ferdinánd főherczegnek engedi át.
A május 26-ikára kihirdetett országgyűlés kedvezőtlen auspiciumok mellett veszi kezdetét.
A királyi biztos az emlitett nap reggelén a gubernium épületére kifüggesztett falragaszokon közhirré teszi, hogy a gyűlést két nappal későbbre; halasztotta. A rendek természetesen a királyi leiratban kitűzött terminushoz tartják magukat s be akarnak menni a gyűlésterembe; de zárva találják azt. Wesselényit, ki egyike az elsőknek a megjelentek közt, saját elbeszélése szerint, felháboritja az a vakmerőség, hogy „a királyi biztos vagy mások, de minden esetre önhatalmuk korlátin túllépve, a termet, mely az ő örökük,” előttük bezárni s nem elégedve meg avval, hogy ezt egy fertály század óta bitangolják, őket az ő örökükbe léphetésbe gátolni, akadályozni merészlik.” Előbb tehát kopogtat az ajtón, majd hatalmasan megrázza azt s „egyedül csak illendőségből nem töri be.”4 Az alatt pedig, mig ő követtársaival együtt néhány órát tölt el a gubernium épületének udvarán, gróf. Teleki Domokos elmegy a kanczelláriára, hogy elkérje a terem kulcsát; de ott azt a választ kapván, hogy a terem nem nyitható ki, mivel nincs még kellőleg berendezve, mire a követek méltatlankodva szétoszlanak.
A királyi biztos, akár a miatt halasztja el a gyűlést, mert a terem nincs készen, akár a miatt, mert megtudván, hogy a rendek előbb nemzeti gyűlést akarnak tartani, e czélra nem véli átengedhetőnek az országgyűlési: tanácstermet: ezzel a meggondolatlan lépésével a kormánynak semmi esetre sem tesz jó szolgálatot s azt árulja el, a mit későbbi magaviselete által még inkább megerősit, hogy egyrészről mint katona nincs tisztában alkotmányos formákkal, másrészről, nem ismeri az erdélyi viszonyokat. Ha politikai érzéke és tanultsága volna, ha az ingerült közhangulatról, tudomást szerezne magának, bizonyára nem követne el olyan alkotmányjogi botlást, melylyel minden ok nélkül csak a kedélyek izgatottságát fokozza.
A nemzeti gyűlés Erdélyben épp oly szerepet játszik, mint Magyarországon a kerületi ülés. Egyik sem alapul positiv törvényen, csak régi, százados szokáson. Az erdélyi három nemzet, a magyar, székely és a szász, külön-külön tanácskoznak az országos ülésen szőnyegre kerülő tárgyak felett, hogy azokat mintegy előkészitsék. Hogy az előkészitő tanácskozmányok diplomatikus jelleggel nem birnak, azt az az egyetlen törvény is tanusitja, melyben czélzás történik rájuk s mely szerint „midőn generális gyűlések celebráltatnak, a státusoknak külön-külön az ő rendök szerint, a mint az alkalmatosság és hely is engedi, a régi jó usus szerint egy-egy bizonyos utcza rendeltessék a szállásosztótól, hogy ez iránt is jobb alkalmatosságok lehessen egymás között való dolgoknak consultatiójára és azoknak peragálására”.5 De akár magánházban, akár az országgyűlés termében tartják a nemzeti gyűlést, annak jellege mindig ugyanaz marad. Ebből a szempontból tehát nincs semmi értelme elzárni az elől a tanácstermet.
Az első országos ülés a királyi biztos tapintatlansága miatt május 28-ikán tartatván meg, ezen ideiglenes elnökké gróf Nemes Ádámot választják. De mivel ez székét nem mint a rendek választottja, hanem mint a kormányszék kiküldöttje foglalja el, az oppositio hevesen tiltakozik ellene, hogy a kormányszék, mint a mely nem az országgyűléstől kapta mandatumát s mely ennélfogva törvényesnek nem ismerhető el, akár elnök kiküldése által, akár egyébképen befolyást gyakorolhatna a törvényhozásra.
Az erősen szorongatott elnök az alatt, mig a királyi biztostól megkapná magatartására nézve a szükséges utasitást, azzal a nyilatkozattal próbálja kiegyenliteni a dolgot, hogy ő az elnöki széket úgy is, mint a rendek választottja foglalta el. De ezzel a fogással sem megy semmire. S midőn a királyi biztos izenetét, mely szerint az elnöklést csak akkor folytathatja, ha mint a kormány kiküldöttét elfogadják, közli a rendekkel, a gyűléstermet egyszersmind nyomban elhagyja, a követek pedig az asztalra letett megbizó leveleiket magukhoz veszik s az országos ülésnek nemzeti gyűléssé való átalakulását mondják ki.
A június 7-ikén tartott nemzeti gyűlés elhatározza, hogy a kormány erőszakoskodásával szemben a királyhoz és a magyar országgyűléshez folyamodik védelemért. Minthogy pedig a gubernium elnöke, báró Jósika, a két folyamodvány hitelesitését előreláthatólag meg fogja tagadni: a rendek abban is megállapodnak, hogy az emlitett iratokat a nemzeti gyűlés elnöke saját magánpecsétjével fogja hitelesitni. Ugyanekkor megbizzák Wesselényit; hogy az ügyek állásáról irásban informálja a magyarországi ellenzék vezéreit: Kölcseyt, Deákot, Beőthyt, Dubraviczkyt és Borsiczkyt.6
Reviczky kanczellár, még mielőtt Weér Farkas az országgyűléshez intézett folyamodványnyal elutaznék Kolozsvárról, a nádort figyelmezteti, hogy egy nem constituált testülettől semmiféle iratot el ne fogadjon addig, mig a felségnek nem tesz róla jelentést;7 gróf Kemény József kamarai titkárt pedig, – kinek a felséghez intézett s a gróf Haller István főispán, Mara József székely főhivatalnok és Schreiber nagyszebeni követ által aláirt repraesentatiót kellene a magyarországi rendek küldötteivel Bécsbe vinnie, – magához rendeli s előbb szép szóval, majd fenyegetéssel kapaczitálja, hogy a feliratot neki adja át.8 De csakhamar belátja, hogy ha a nádor Weér Farkast visszautasitja, ezzel csak olajat önt a tűzre s hogy Keménynek meg igaza van, midőn kijelenti előtte, hogy ha mint magánember kér kihallgatást a felségtől, azt épp oly kevéssé tagadhatják meg tőle, mint a legutolsó koldustól.9 Ennélfogva befolyását abban az irányban érvényesiti; hogy a kormány a két folyamodványt tegye tárgytalanná. S ez meg is történik, a mennyiben negyedfél hét mulva a király Nemes Ádámot mint választott ideiglenes elnököt elismeri.
A tollvivőket a rendek természetesen szintén maguk választják meg, mert ha a kormányszéket nem ismerik el törvényesnek, a logika úgy hozzá magával, hogy ne fogadják el olyanoknak az itélőmestereket sem, kiknek: az országgyűlésen a jegyzői teendőket kellene végezniök. A kormány áltat rájuk tukmált hivatalnoki karral szemben annyira óvatosak, hogy midőn báró Jósika János, a kormányszék elnöke, Estei Ferdinánd királyi biztos; megnyitó
beszédére válaszol, jegyzőkönyvbe iktatják, hogy mivel Jósika mint a kormányszék elnöke nem tagja az országgyűlésnek, beszédét nem az országgyűlés nevében és megbizásából mondta el, hanem úgy tekintendő az, mint saját egyéni nézeteinek kifejezése.
A királyi előadásokban kitűzött tárgyaknál, nevezetesen a főkormányhivatalok betöltésénél, az 1791-iki országos munkálatok megvitatásánál s az úrbér rendezésénél – bármily nagy jelentőségüek is azok különben, a rendek előbbre valónak tartják az országos elnök (statuum praesidens) s a három itélőmester megválasztását s ennek megtörténtével a sérelmek orvoslását. A rendszeres munkálatokkal pedig az ellenzék, – melynek programmját az országgyűlés megnyitása előtt Wesselényi állapitja meg: s foglalja irásba, – addig semmi szin alatt sem akar érdemlegesen foglalkozni, mig át nem dolgoztatnak, úgy hogy a jelen országgyűlésnek az emlitett munkálatokra nézve csupán azt tűzi ki feladatául, hogy a revisio végzésével megbízandó országos küldöttséget válaszsza meg.10
Mig a rendek által megállapitott programmot a kormány el nem fogadja, addig bizalomra az ő részükről annyival kevésbé számithat, mert maguk a királyi propositiók is sok oly elvet és kifejezést tartalmaznak, melyek egyátalán nem mutatják, hogy a kormány a törvény útjára szándékoznék visszatérni. Igy például az országgyűlés hosszú időre történt elhalasztása tekintetében a felség mentségül a mostoha körülményeket, a külországi eseményeket hozza fel, holott a tömények szerint az országgyűlést minden esztendőben és pedig, ha a körülmények engedik, Szent-István napján föltétlenül össze kell hivni; továbbá a hivatalok helyettesités útján történt betöltéséről mint jogszerű cselekményről beszél, holott a főhivatalokat csakis az országgyűlésnek van joga betölteni; azután a főhivatalokra való kijelölést rendeli el, holott az országgyűlés a Leopoldinum Diplomában elősorolt főbb hivatalnokokat nem kandidálja, hanem választja, a saját maga által készitendő esküforma szerint fölesketi s a fejedelemnek csupán megerősités végett terjeszti fel őket stb.
Hogy az országgyűlés addig nem foghat hozzá a tulajdonképeni munkához, mig szervezve, törvényesen kiegészitve nincs, mig az országos elnököt és itélőmestereket meg nem választja, – azt a kormány is kénytelen elismerni. Ennélfogva nem gördit ugyan akadályokat a rendek elé a tekintetben, hogy az elnöki méltóságra a négy vallásfelekezet hivei közül 33 egyént válaszszanak s terjeszszenek fel megerősités végett a felséghez; de másrészről az 1791: XX. t.-czikkre támaszkodva, – melyben nincs világosan kimondva, hogy a felség a szavazattöbbséget nyert egyént tartozik megerősitni, – a rendek választási jogát illusoriussá teszi az által, hogy a katholikus Nopcsa Eleket erősitteti meg az elnöki méltóságban, jóllehet a katholikusok kaptak legkevesebb szavazatot s ezek közt is Nopcsa Elekre csak 79 szavazat esett a gróf Korniss Mihály 106 és a gróf Haller István 104 szavazatával szemben.
A választási jog ilyetén kijátszása ellen felindulva tiltakozik az ellenzék. Wesselényi, Weér Farkas felirást inditványoznak, ez utóbbi törvénytelennek deklarálván az elnök kinevezését; gróf Teleki Domokos, báró Kemény Dénes, báró Huszár Károly pedig azzal az egy-két regalistával vitatkoznak, kik a kormány eljárását védelmezik.
A kormánypárt tehetetlensége és ügyetlensége egyrészről, másrészről az ellenzék vehementiája a vitát ez alkalommal is elmérgesiti.
A regalisták, – kik a kormánytól kapván mandatumukat, mindig a kormány szekerét tolják, – általában sem állásuknál, sem tehetségüknél fogva nem képesek kellő tekintélylyel képviselni a kormány politikáját az országgyűlésen. A tudományos képzettségű, irodalmat kedvelő Cserey Miklós szerepel köztük leggyakrabban, de ő követi el egyszersmind a legtöbb ügyetlenséget, mely által ismét és ismét szenvedélyes kifakadásokat provokál az ellenzék részéről. Midőn például azt a képtelenséget állitja, hogy az szült kedvetlenséget, hogy az elnököt nem a mágnások közül nevezték ki: éppen az ellenzéki mágnásokat hozza ki a sodrukból s báró Huszár Károly fölajánlja neki saját bárói czimét, ha irigyli tőle, Wesselényi pedig a rangkórságot „erdélyi betegség”-nek deklarálván, azt mondja, hogy „polgári
alkotmányuk romladozása, erkölcsi pusztulásuk s aljasodásuk, lehet mondani, majd minden szerencsétlenségük – csaknem azon naptól számithatók, midőn Erdélyben legelsőbb gróf és báró neveztetett”, éppen ezért a legnagyobb megbotránkozását fejezi ki Cserey állitása felett, mely nem telhet ki mástól, mint „egy eszében elficzamodott vagy erkölcsiségében elvetemedett embertől”.
Az oppositiónak az a része, melynek élén Wesselényi áll s melynek, Ferdinánd főherczeg szerint, „leggarázdább” tagja báró Kemény Dénes s legexaltáltabb tagjai: báró Bánffy László, gróf Teleki Domokos és a magát súlyosan kompromittált báró Jósika Miklós regalista,11 – a regalisták tapintatlan nyilatkozatait épp úgy felhasználja saját politikája igazolására és terjesztésére, mint a kormány hatalmi túlkapásait. De abban az arányban, a
Az oppositiónak az a része, melynek élén Wesselényi áll s melynek, Ferdinánd főherczeg szerint, „leggarázdább” tagja báró Kemény Dénes s legexaltáltabb tagjai: báró Bánffy László, gróf Teleki Domokos és a magát súlyosan kompromittált báró Jósika Miklós regalista,11 – a regalisták tapintatlan nyilatkozatait épp úgy felhasználja saját politikája igazolására és terjesztésére, mint a kormány hatalmi túlkapásait. De abban az arányban, a