A bécsi udvari kamara gazdálkodása. A sómonopólium. A közterhek. A papirospénz-gazdálkodás és a devalvatio. Metternich és Stadion pénzügyi tervei. Pestmegye a pénzügyi patens ellen. A kormány közgazdasági
politikája. Az uralkodó család tagjai és a kormány a mezőgazdaság érdekében. Az állattenyésztés.
Példánygazdaságok s a gazdálkodási rendszerek. A jobbágyság helyzete. A katonai teher könnyitése. Az inség.
A nyers termelés évi eredménye. A műipari politika. A gyárak. A czéh-kényszer. A találmányi patens. Iparosok és kereskedők. A zsidók. Közlekedés. A kormány kereskedelmi- és vámpolitikája
A mily egykedvűen veszi a nemzet, hogy a kulturális ügyek vezetését kiragadják a kezéből, épp oly csekély ellentállást fejt ki a pénzügyi felségjog kiterjesztésére irányuló törekvések ellen. Csak az évről évre súlyosabbakká váló gazdasági kalamitások ébresztik fel lethargiájából. S midőn világosan áll előtte, hogy e kalamitások egyik főforrása a magyar pénzügyeknek az osztrák pénzügyi rendszerbe való beolvasztása: akkor veszi elő a Corpus Juris fegyverét, hogy azzal az ország elkobzott pénzügyi függetlenségét visszaszerezze.
A mint az országgyűlés elveszti befolyását a pénzügyekre, a magyar pénzügyi hatóságok is lassankint a bécsi udvari kamara exposituráivá válnak. A tárnokmester csak díszes czímének viselője, a nélkül, hogy tulajdonképeni hivatásának megfelelőleg akár a királyi kincstár, akár a pénzverés felett a tényleges felügyeletet gyakorolná, pedig még az 1807-diki országgyűléshez intézett egyik királyi resolutióban is biztosittatnak az ország rendei, hogy a tárnokmesternek közjogilag megállapitott hatáskörét ő felsége tiszteletben tartja.
Az udvari kamara pedig teljesen alája van rendelve a bécsi udvari kamarának s a törvény világos sérelmével directe csak annyiban érintkezhet a felséggel, a mennyiben feliratait közvetlenül terjesztheti fel hozzá; de már azokra a választ, a resolutiót mindig a bécsi kamara útján kapja meg. Ehhez járul, hogy a magyar udvari kamara mellőzésével a bécsi gyakorolja a kijelölés, illetőleg az ajánlás jogát a kamarai tisztségekre, s természetesen van rá gondja, hogy hivatalokkal ne oly egyéneket jutalmazzon meg, kik a jutalomra hazafiúi érdemeiknél fogva rászolgáltak; a szerződéseket a bécsi kamara köti meg; ez adja bérbe a kincstári javakat; ez ügyel fel a bányákra s akárhányszor megtörténik, hogy a magyar kamarának a bányákra vonatkozó rendeleteit egyszerüen megsemmisiti, a harminczad hivatalokhoz pedig rendeleteket bocsát ki.
S mindez hagyján, ha legalább a bécsi legfőbb pénzügyi hatóság jól gazdálkodnék. De hogy mennyire könnyelműen bánik az ország vagyonával, mutatja például a Hengelmüller-féle haszonbérlet ügye. A csanádi óriás terjedelmű kincstári birtokokat 1820-ban, a honfiak mellőzésével, bérbe adja Hengelmüller Mihály alsó-ausztriai loosdorfi nagybirtokosnak és Ritter József nevű társának – holdankint körülbelől egy forintjával, – 95,000 forintért. A bérlő százezreket fektet ugyan a birtokba; de mivel akkor még az intensiv gazdálkodás biztos veszteséggel jár, a bérösszeget oly rendetlenül fizeti, hogy 1824-ben több mint 138,000 forintnyi bérhátralékkal tartozik a kincstárnak. Ennek daczára újból megkötik vele a szerződést és pedig kétszer annyi időre. De csakhamar belefáradván a vállalatba, 1828-ban a szerződés felbontását kéri a kincstártól, s minthogy ez a kérelmet nem teljesiti, perre kerül a dolog és a per csak 1837-ben fejeztetik be oly módon, hogy Hengelmüller özvegyének a biróság nemcsak az 518,000 forintra menő bérhátralékot engedi el, de ezen fölül 475,000 forintot fizettet neki a kincstár által. A veszteséget súlyosbitja a kincstárra nézve még az a körülmény, hogy a per meginditásakor zár alá vett birtok fölszerelvényei a zárlat ideje alatt jórészben elpusztulnak.
A bányák is áldozataivá lesznek a bécsi kamara kapzsi, könnyelmű és törvénytelen gazdálkodási rendszerének, a mennyiben a jogilag csakis Ausztria terhét képező papirospénz-adósság biztositékául leköti a magyar bányákat, illetőleg azoknak termékeit, s az évenkint kiaknázott aranyat és ezüstöt, a törvény világos tilalma daczára, kiviszi Ausztriába.
A sómonopoliummal szintén súlyos visszaéléseket követ el a kormány.
Daczára annak, hogy az országgyűlés jogai közé tartozik a só árának meghatározása s hogy egy 1807-iki kir. resolutióban a felség ezt a jogot ünnepélyesen elismeri: már az 1811/12-iki országgyűlés ideje alatt, majd ismét 1815-ben és 1816-ban az országgyűlés megkérdezése nélkül a király fölemeli a só árát, egy 1818 szeptember 20-án kelt legfelsőbb rendeletben pedig meghagyja, hogy a sónak 1816 deczember 17-kétől mázsánkint két forinttal fölemelt ára pengő pénzben fizetendő.1 Ezt a törvénytelenséget tetézi azzal, hogy a sóbányászat- és sóárulásból eredő jövedelem megcsonkitásának elejét veendő, a pénzügyi hatóságok önkényének szolgáltatja ki a közönséget. A sómonopolium ellen elkövetett kihágások felett a törvényhatóságok helyett a kamara biráskodik; a fölösleges sósforrásokat betömik; nemcsak a paraszt, hanem még a nemes ember házába is betörnek a kamarai hivatalnokok, hogy puszta gyanu alapján ott motozást tartsanak s ha csempészett sót találnak náluk, oly magas pénzbüntetéssel sujtják őket, hogy akárhány közülök koldusbotra jut e miatt, a sószállitás árát a törvény rendelkezése ellenére nem a törvényhatóságok hozzájárulásával állapitják meg.
A sómonopolium ilyetén kezelése a mellett, hogy az adóterhet óriási mértékben fokozza, a sófogyasztás megszoritására is vezet, káros következményei tehát nem állnak arányban a kincstár hasznával.
A megyék 1823-ban egymásután felirnak a sómonopoliummal űzött visszaélések ellen s Bereg, Bars, Zemplén stb. különösen sürgetik a misera plebs contribuens szempontjából a só árának leszállitását;2 de sikertelenül.
A kormány József császár példáját követve, – ki a só árát 11 krajczárral azért emelte fel, hogy az utak javitásához szükséges költségeket abból fedezhesse, – a jövedelem-többletet, a mi a só előbbi és újonnan meg-állapitott ára közti különbözetből ered, részben szintén utak épitésére és vizszabályozási munkálatokra forditja. Igy például 1818 november 1-től 1819 október 31-ig a jövedelem-különbözet 79,586 frt 31 krra rugott bécsi értékben s 155,920 frt 29 krra pengő pénzben, s ebből közmunkára kiadtak 185,224 frt 34 krt bécsi értékben s 24,943 frt 8 krt pengő pénzben. Különösen nagyobb összegekkel járult az állam a bécsi postaút befejezéséhez, a Béga-csatorna, a breznai országút, a Tisza és Latorcza átvágásainak épitéséhez, a Száva, a Sárviz, az ecsedi láp, a Szamos és Kraszna szabályozásához, a Duna medrének tisztitásához stb.3
De a mellett, hogy az állam részéről eszközölt productiv befektetések csak akkor tekinthetők igazán olyanoknak, ha nem az adóképesség rovására történnek: a magyar adófizetők azzal a néhány ezer forinttal, a mit a kormány nekik a befektetésekben visszaadott, a só árában kifizetett milliókért nem érezhették magukat kárpótolva.
Kárpótlásukról pedig annyival inkább gondoskodni kellene, mert az, állam, a megye, az egyház, a földesúr úgyis erejükön felűl megterheli őket.
József nádor, midőn a pénzügyminiszter az adó fölemelését tervezi, egy sajátkezüleg irt kimutatásban állitja össze a köznép, a városi lakosok és a zsidók által viselt közterheket.
Az ő számitása szerint ezek a következők: Pengő pénzben a só bruttó hozadékának háromnegyed része 5.625,000 frt, a zsidó türelmi adó 160,000 frt. Folyó pénzben katonai contributio 5.000,000 frt, a verbung költségei 200 000 frt, a 16 szepesi város király-bére 18,527 frt, a megyék házipénztára 6.277,280 frt 50 kr., a városi domesticához hozzájárulás 415,961 fi-t 34 kr., stola, párbér a katholikus papság részére 780,752 frt 28 kr., az evangelikus papok járulékai 13,031 frt 37 kr., a görög nem egyesült papok járulékai 118,167 frt 56 kr., úrbéri szolgáltatások 983,539 frt 52 kr. Összesen tehát pengő pénzben 5.785,000 frtot, folyó
pénzben 13.967,259 frt 57 krt kell évenkint fizetniök az adózóknak.4 Óriási összeg abban a korban, midőn a közgazdasági, politikai és társadalmi viszonyok az adózási képességet a minimumra szállitják le.
Magyarország pénzügyi helyzete azonban semmiben sem tükröződik oly hiven vissza, mint a papirospénz-gazdálkodásban. Ezen a téren megy végbe lassan, jóformán észrevétlenül, az a processus, mely a birodalmi pénzügy eszméjének ád életet.
Midőn 1762-ben Bécs városa a kereskedelem föllenditése végett 12 milliónyi bankóczédulát bocsát ki, senki sem gondol arra, hogy ez a kezdete annak a rendszernek, mely később oly végzetessé válik Ausztriára nézve, sőt még midőn 1785 körül a bankóczédulákat tetemesen megszaporitják, Magyarországon akkor sem veszik észre a közeledő veszedelmet, annál kevésbbé, mert magának Ausziriának forgalma emészti fel a papirospénzt. A század elején azonban már 700 milliónyi bankó van forgalomban s a drágaság évről évre fokozódik, daczára annak, hogy a kormány az adók lerovását papirospénzben is megengedi s hogy magasabb beviteli, sőt tilalmi vámok által is igyekszik segitni a bajon. Már ekkor hozzánk is beszivárog a papirospénz, hogy kiszoritsa a forgalomból az érczpénzt, s hatása az árúk megdrágulásában szintén mutatkozik. Az 1807-iki országgyűlés kifejezi abbeli véleményét, hogy a pénzjegyek nem foglalhatják el a törvényes és valódi pénz helyét; de odáig nem megy, hogy kitiltaná azokat az országból, az Ausztriával szemben kifejlődött közjogi és közgazdasági viszony következtéhen hiába is tiltaná ki. 1809-ben ismét kitörvén a háború, a papirospénz óriási mennyiségben özönlik be az Ausztriától elszakitott tartományokból s a drágaság rohamosan növekszik. 1811-ben, midőn már több mint ezer milliónyi pénzjegy van forgalomban, következik be a válság, a devalvatio, mely a mellett, hogy Ausztria hitelét évtizedekre tönkre teszi, a magánosok háztartásában megmérhetetlen zavarokat idéz elő s tömérdek ember vagyoni bukását vonja maga után.
Az 1811/12-diki országgyűlés magát a devalvatio tényét nem változtathatja ugyan meg s annak pénzügyi és gazdasági következményeit viselni kénytelen, miután a pátens által csak egyszerüen szentesitették az élet által fokozatosan végrehajtott devalvatiót; de igyekszik legalább annyira-amenynyire megóvni az országot azoktól a közvetlen terhektől, a miket a kormány a devalvatio következtében rá akar rakni, s a közjogi momentumok előtérbe tolásával a válságos pénzügyi művelethez való formális hozzájárulását határozottan megtagadja, úgy hogy még az ellen is tiltakozik, hogy Magyarország czímerének a váltó-czédulákra történt kinyomatásából bárki is az országgyűlés beleegyezésére következtessen.
A folyton tartó háború a pénzjegyek további szaporitását teszi szükségessé még a devalvatio után is, úgy hogy 1813-ban 45 milliónyi anticipationalis czédula bocsáttatik ki.
A béke helyreálltával a Magyarországra nézve nemcsak pénzügyi, de még közjogi szempontból is olyannyira veszedelmes rendszert betetőzik. Az 1816 június 1-én kelt pátensben, mig egyrészről az osztrák pénzügyminisztert a birodalmi pénzügy központi organumává avatják, úgy hogy a magyar udvari kamarát is teljesen alája rendelik, másrészről azzal az igérettel, hogy papirospénzt kényszerfolyammal soha többé forgalomba nem hoznak, elrendelik a papirospénz beváltását; a kulcsot erre nézve úgy állapitván meg, hogy a papirospénz névértékének 2/7-része pengő pénzzel, 5/7-része pedig egyszázalékos állami kötelezvénynyel váltatik be. A beváltással az akkor felállitott nemzeti bank van megbízva, melynek bankjegyei nálunk is, mint törvényes fizetési eszközök, jutnak forgalomba s azoknak biztositásául jelzálogilag lekötik a magyar bányák termékeit.
Mindezek a magyar udvari kamara elnökének megkérdezése és hozzájárulása nélkül történnek. Neki egyéb teendője nincs, mint végrehajtani azt a rendeletet, melyet a király a nádorral május 28-án közöl s mely szerint Magyarországon a vámot, az állampénztárba befolyó igazságszolgáltatási, közigazgatási és kamarai dijakat jövőre pengő pénzben vagy a legközelébb kibocsátandó bankjegyekben kell leróni.5
A nemzeti bank megkezdvén a pénzjegyek beváltását, annyira megrohanják a pénztárát, hogy a rendelkezésére álló törlesztési alap rövid idő alatt kimerülő félben van. S hagyján, ha legalább a pénzügyi helyzet javulna; de az ezüst árfolyama rohamosan emelkedik, a pénzjegyek értéke ellenben ugyanabban az arányban csökken. Ennélfogva augusztus 18-án a bank a beváltási művelet folytatását abbahagyja. A kormány pedig Metternich elnöklete alatt egy, szakemberekből álló bizottságot nevez ki, melynek feladatává teszi a birodalmi nyomorúságos pénzügyi rendszer megszüntetésére s a teljesen megrendült közhitel helyreállitására javaslatot késziteni. Ez dönt természetesen Magyarország fináncziái felett is, melyek már most teljesen egybeolvadnak az osztrák fináncziákkal.
Metternich, rendes szokása szerint, a tanácskozások megkönnyitése végett egy részletesen kidolgozott emlékiratot ád a bizottsági tagok kezébe vezérfonalul.6
A feladatot egészen tisztán és helyesen fogja fel, midőn úgy határozza meg, hogy a minden tekintetben hibás pénzrendszer helyett egy szabályos és szilárd pénzrendszer honositandó meg s ebből a czélból intézkedni kell a forgalomban levő, hitelét vesztett papirospénzre nézve, miután ez minden bajnak kútforrása.
Három alternativát állit fel. Vagy forgalomban tartják leszállitandó névértékben a pénzjegyeket – ez a devalvatio; vagy kárpótlással, esetleg a nélkül, törvény által egyszerre kivonják a forgalomból – ez a törvényes kényszer-törlesztés; vagy önkéntesen és éppen ezért apránkint vonják ki a forgalomból – ez a fokozatos törlesztés rendszere.
A devalvatio könnyen és gyorsan vihető keresztül s a kormány pénztári készletét nem alterálja. De ezt azért tartja aggályosnak, mert egy devalvatio már volt, ez ellen az újabb ellen tehát a közvélemény annyival inkább felzúdulna, mert az első a körülmények ellenállhatatlan nyomása alatt hajtatott végre, mig jelenleg egészen mások a viszonyok.
A kényszer-törlesztésre nézve csupán az a kérdés merülhet fel, hogy a pénzjegyek tulajdonosai kárpótoltassanak-e vagy sem. Az értekezlet tagjai mindnyájan a kárpótlás mellett nyilatkoznak. Abban is megegyeznek, hogy a mennyiben a kárpótlás pengő pénzben nem teljesithető, a pénzjegyek tulajdonosai kamatozó állami kötelezvényekkel elégittessenek ki.
Helyesen jegyzi tehát meg Metternich, hogy ezt a műveletet kényszer-állósitásnak lehetne találóbban nevezni.
Végre a fokozatos törlesztésnél is vagy az összes pénzjegy, vagy mint a június 1-én kelt pátens rendeli – a pénzjegyek nagyobb része kamatozó állami értékekkel törlesztetnék. A mennyiben pedig ennél a műveletnél, ellentétben a másikkal, kényszert nem alkalmaznak: ez, Metternich szerint, önkéntes-állósitásnak is nevezhető.
Az értekezlet tagjainak véleménye az utóbbi két rendszer közt oszlik meg.
Azt minden tag világosan látja, hogy az államnak jelentékeny öszszegre volna szüksége a papirospénz törlesztésére szolgáló állami kötelezvények kamatoztatása végett.
Metternich számitása szerint ez az összeg 12-15 milliót tenne ki évenkint. De a fokozatos, illetőleg önkéntes-állósitás hiveinek nem nehéz kimutatniok, hogy ha nem egyszerre vonják be a pénzjegyeket, a kamat-teher sem fog oly súlyosan nehezedni az államra, mint különben.
Metternich az önkéntes-állósitás felé hajlik ugyan, de a helyett, hogy határozottan körvonalozná saját álláspontját, a föltételeket szabja meg, melyektől függ, szerinte, a kérdés eldöntése.
A kényszer-állósitás kivihetősége attól függ, hogy a beváltott pénzjegyekért adandó kárpótlás valódi kárpótlás legyen, vagyis hogy a papirospénz és az annak becslésére szolgáló állami kötvény értéke közt ne legyen különbség; továbbá, hogy a papirospénznek egyszerre, teljes mértékben végrehajtandó törlesztése után elegendő forgalmi eszköz álljon a közönség rendelkezésére, mert különben a forgalomban olyan fennakadás állna elő, mely a közgazdasági élet teljes megsemmisülését vonná maga után; végre, hogy az állam elegendő erővel rendelkezzék, a legsürgősebb szükségleteinek fedezésére szolgáló pénzeszközöket – esetleg kényszerrel is – beszerezni vagy bizonytalan időre előlegezni.
De másrészről Stadion pénzügyminisztertől meg, ki az önkéntes consolidálást határozottan pártolja, megnyugtatást kiván Metternich arra nézve, hogy a papirospénz fokozatos törlesztésére nézve már megállapitott, valamint jövőre megállapitandó rendszabályok csakugyan végrehajthatók; hogy az operatió félbeszakitás nélkül folytatható s hogy abban az esetben, ha valamely rendszabály időközben elhibázottnak bizonyulna be, az azonnal más, czélszerübb rendszabálylyal lenne pótolható.
A pénzügyminiszternek, úgy látszik, sikerül Metternich aggodalmait eloszlatni. Az ő tervét fogadván el az értekezlet többsége, 1816 október 25-én egy újabb pátens jelenik meg, mely a pénzjegyek törlesztése végett egy önkéntes kölcsön fölvételét, az arrozirozást rendeli el, és pedig oly módon, hogy egy régi 100 forintos kölcsönkötvény és 100 forint papirospénz egy új 100 forintos, 5 százaléknyi pengő pénzzel kamatozó obligatióval cseréltetik ki. A nemzeti bank pedig a pénzügyminiszterrel kötött szerződés értelmében, 1820 elején megkezdi a pénzjegyek olyatén beváltását, hogy 250 forint névértékű papirospénzért 100 pengő forintot fizet.
Midőn erről Stadion a magyar udvari kamara elnökét értesiti, kifejezi egyszersmind abbeli reményét, hogy ily módon a papirospénz fogyni fog a nélkül, hogy a pénzforgalom csökkenne s a forgalom által igényelt fizetési eszközökben hiány támadna. Arra különös súlyt fektet, hogy a művelet végrehajtása körül semmi kényszer nem alkalmaztatik s hogy az devalvatiónak egyáltalán nem minősithető. A kormány tartózkodik a forgalomban levő papirospénz értékének meghatározásától, s mindenkinek saját tetszésétől függ, hogy milyen értéket válaszszon. A nemzeti bank egyszerüen csak ajánlatot tesz, hogy a ki akarja, az élet által szentesitett értékviszonyok szerint realizálhatja papirospénzét.
A pénzügyminiszter azt a czélt tartja szem előtt, hogy a papirospénz a további értékingadozástól megkiméltessék, szabad és akadálytalan lefolyás biztosittassék számára, a forgalom a kivont értékekért kárpótoltassék, a magánosok a nemzeti bank alapja által fedezett fizetési eszközhöz jussanak, az állam háztartásában egyforma fizetési eszköz alkalmazásával a rend helyreállittassék. S hogy az életbe léptetett rendszabályok által mindezt el fogja érni, arról meg van győződve. A papirospénz – irja a kamara elnökének – sem a forgalomból ki nem szorúl, sem hirtelen átmenet nem lesz más fizetési eszközre; hanem igenis a piaczra vetett papirospénz forogni fog mindaddig, mig jó fizetési eszköz lesz, mig az emberek előnyösnek tartják magukra nézve annak használatát.7
A Stadion terve annyiban csakugyan sikerül, hogy 1827-ig a pénzjegyek óriási tömege 99 millióra száll le a nélkül, hogy a fizetési eszközökben érezhető hiány mutatkoznék; de másrészről a leszállitás arányában növekedvén az államadósság és annak kamatai, a siralmas pénzügyi helyzet mégsem javul meg.
A kormány önkényes gazdálkodása ellen, mely oly súlyos válságba sodorja az egész birodalmat a mily sikertelen volt az országgyűlés tiltakozása, épp oly hatástalan most a megyék föllépése.
Pestmegye rendei mindjárt az új pénzügyi pátens kibocsátása után, 1816 július 8-án kelt feliratukban szemrehányást tesznek a felségnek, hogy nem hallgatva az országgyűlésre, a pénzügyekben az országgyűlés mellőzésével intézkedik, fájdalmukat fejezik egyszersmind ki a felett, hogy a törvények megtartását kell ezuttal is sürgetniök, holott „nincs súlyosabb állapot annál, melyben a polgárok nem a törvénytől, hanem a törvények számára kénytelenek kérni védelmet”. Majd a részletekbe bocsátkozván, kifogásolják, hogy a pátens a magyar korona bányáinak hozadékát; melynek rendeltetését az országgyűlés kijelenteti megegyezése nélkül megmásitni nem lehet, a sarkalatos törvények ellenére, egy magán bankintézetnek, a bécsi nemzeti banknak biztositékul köti le; továbbá, hogy daczára annak, mikép az 1812 augusztus l-én kelt kir. leiratban az ország lakosai biztosittatnak, hogy a pénzügyeket szabályozó rendeletek csak a következő országgyűlésig maradnak érvényben: most isméi rendeleti úton intézkednek, a helyett, hogy országgyűlést hívnának össze, s ez által nemcsak a
királyi szó szentségét sértik meg, hanem a magánosok birtokaira és szerződésekből támadt pénzviszonyaikra is kiterjesztik az ingadozást; végre, hogy az egész monarchia pénzügye egyetlen egy magán bankintézetre bízatván, a kereskedelemnek a szabad pénzforgalommal szorosan egybefüggő élénksége ettől az egy intézettől tétetik függővé. Panaszos feliratukat annak a kijelentésével végzik, hogy „eleik, midőn a kormányt szabad választás következtében a felséges uralkodóházra ruházták, úgy szerződtek, hogy az ország mindig saját törvényei szerint igazgattassék, e tekintetben is a törvényes útat kell tehát követni s a másként történteket is a törvényes útra visszaterelni”.
A közvélemény, melyet Pestmegye rendei feliratukban tolmácsolnak, a közjogi sérelmet egészen tisztán látja, de a pénzügyi bajoknak közgazdasági hatására, – a melyet pedig mindenkinek minden lépten-nyomon éreznie kellett, – kevesebb figyelmet fordit.
Ha a pénzügyi kormányzat részéről elkövetett visszaélések és hibák magukban véve is megmérhetetlen anyagi veszteségekei rónak a társadalomra: a kormány általános és közgazdasági politikája, a tőkeszegénység, a társadalmi előitéletek, a hitel és közlekedési eszközök hiánya, az 1816 és 1817-ben előfordult elemi csapások is stb., mindmegannyi akadályai a közgazdasági élet fejlődésének. „Merő fáradságos haszontalanság – irja Dessewffy Kazinczynak – olyan országban gazdálkodni, hol a békesség károsabb a gazdának, mint a háború; a hol vérontást kell kivánni, hogy vérünk könynyebben mozoghasson ereinkben; a hol napról-napra bizonytalanabb mind a jelenlét, mind a jövendő; a hol az igazgatószék a maga javát ellenkezésbe tette az igazgatott hazafiakéval; a hol nincs szorgalmat elevenitő forgandó tőke; a hol tetőtől aljig és tövig organizálva van az uzsora és az antisocialismus.”8
Mária Terézia inaugurálja azt a közgazdasági politikát, melynek kikerülhetetlen következménye Magyarországnak közgazdasági tekintetben Ausztriától való függése. Ferencz
Mária Terézia inaugurálja azt a közgazdasági politikát, melynek kikerülhetetlen következménye Magyarországnak közgazdasági tekintetben Ausztriától való függése. Ferencz