A rendszeres munkálatok megvitatása. A királyi propositiok. A régi ellenzéki irány megváltozása.
Kölcsey Ferencz és Deák Ferencz. Wesselényi és Széchenyi. Gr. Dessewffy Aurél, Nagy Pál, Ragályi Tamás, Palóczy László, Klauzál Gábor, Fáy András. Mérey Sándor personalis és utóda: Somssich Pongrácz. Császár
Sándor és Rohonczy János. Az ellenzék és a kormánypárt kiválóbb tagjai
VÉGRE-VALAHÁRA elérkezett tehát a productiv munka ideje. A nemzet, mely előbb a koronával, majd a külföldi felforgató irányzattal szemben alkotmányának védelmével volt elfoglalva, most már hozzá foghatott a szervezkedéshez. A feladatot megkönnyitette az a körűlmény, hogy a rendszeres munkálatok elkészűltek, közel két év óta forogtak közkézen s igy módjukban volt azokkal a megyéknek nemcsak megismerkedniök, de a tartalmukat képező reformokra nézve állást is foglalniok el.
A megyegyűlések nyilvánosak levén, az ott lezajlott viták bőséges anyagot szolgáltattak a közvélemény alakulásához s e tekintetben pótolták a szabad sajtó hiányát. A sajtót jóformán az egyetlen gróf Andrássy Károly vette igénybe abból a czélból, hogy töredékes gondolatait az operátumokban foglalt életbevágó tárgyakra nézve közölje; de két kötetes röpiratát1 ő is külföldön, idegen nyelven és névtelenűl adta ki s igy csak nagyon szűk körben terjedhetett az el.
Bárhogyan vélekedtek is egyesek és a különböző vármegyék az emlitett munkálatok értékéről, abban mindenki egyetértett, hogy ezeknek kell az állami újjászervezés alapjául, kiindulási pontjául szolgálni, hogy ennélfogva az országgyűlés, mely erre az alapra támaszkodva a reformokat majdan kezdeményezni lesz hivatva, sokáig nem halasztható.
Szerencsy István, a későbbi personalis, 1830 elején ezt irja: „Egy atya ruhát készittetett erős növésben levő növendék fiának. A rest szabó egy egész esztendeig nem készűlt el a köntössel s már akkor a ruhát nem húzhatta föl az időközben nagyot nőtt gyermek.
Félek tőle, hogy úgy járunk országunk lakosaira nézve kiküldöttségi munkálkodásainkkal, melyeket 1791-ik esztendő óta mindig készitünk.”2 Aggodalmában igen sokan osztozkodtak.
A mennyiben tehát a reformok elől kitérni többé nem lehetett: hogy évtizedek munkája ismét hasznavehetetlenné ne váljék, még a legkonzervativebb táblabiró is szükségesnek tartotta, hogy az országgyűlés mielőbb üljön össze s vegye tárgyalás alá az operátumokat, annyival is inkább, mert az a fergeteg elmult, melyet a békés munka végzésének halogatására ürügyül használhatott a kormány s mert a király különben is kötelező igéretet tett az országgyűlés összehivására, sőt annak még az idejét is meghatározta.
Ferencz király, ki ez év tavaszán ülte meg trónraléptének 40-ik évfordulóját, október 24-ikén adta ki meghivólevelét a deczember 16-ikán Pozsonyban megnyitandó dietára. A királyi meghivót az egész ország megelégedéssel fogadta, de a megelégedés teljessé akkor vált, midőn a deczember 20-iki megnyitó ülésen a király bemutatta a rendszeres munkálatok felvételére nézve kedvező királyi propositiókat.
Az úrbér szabályozása; az igazságszolgáltatás rendezése, különösen pedig a büntető törvény és hiteltörvények elkészitése; az adózó nép terheinek arányosabb felosztása s ezzel együtt az országos bizottság közjogi, kereskedelmi, bányaügyi, közművelődési, egyházi és bandériális munkálatainak tárgyalása; az országgyűlés költségeinek átvállalása a nemesség által s az országos deputátiók tagjainak napidijaira a kincstár által előlegezett összegeknek, valamint egyéb kincstári előlegeknek visszatéritése, – mindmegannyi fontos teendő, melynek elvégzését a király ettől az országgyűléstől várja. Az. utolsó helyen emlitett tárgyat, ha nem is a legfontosabbnak, de a legsürgősebbnek tartja, miután a kincstár helyzete olyan, hogy minden krajczárra szüksége van s éppen ezért az országgyűlés megnyitása előtt
szemrehányást tesz a nádornak, hogy határozott igérete daczára az előlegeket nem térittette meg már a múlt országgyűlés által, jóllehet az 1830-iki királyi propositiók közül az erre vonatkozó 6-ik pont éppen az ő kivánsága folytán maradt ki.3 A nádor már most, hogy jóvátegye mulasztását, szivesen hozzájárul, hogy ez a pont is fölvétessék a királyi meghivóba.4
A korona és rendek közt hiányzik azonban az összhang, mely egy nagyobb szabású törvényhozói munkásság teljes sikerét biztosithatná. A kibékülés a múlt országgyűlésen csak momentán volt. A mint a veszély elmult, a törvényhozás két tényezője ismét szemben áll egymással.
A megyei követek zöme most is az oppositió zászlaja alatt küzd és pedig még mindig a régi szellemben és a régi fegyverekkel. Bármennyire panaszkodnak is a beregi követek küldőiknek, hogy „a többi szabad szellemű instructiókkal ellátott követekkel szemben ők igen nagy minoritásban vannak s olyanforma a helyzetök, mint a haragos Adriai tenger hullámai közt a magános kőszálé”:5 az ellenzék többségének a rendi jogok megóvása képezi legfőbb törekvését s e tekintetben annál nagyobb éberséget tanusit, mert az immár szőnyegre hozott rendszeres munkálatok – bármily kevéssé felelnek is különben meg a szabadelvű haladás követelményének – olyan irányba terelhetik esetleg a reform-mozgalmat, mely veszedelmessé válhat a rendi érdekekre nézve.
Elvi alapon álló pártok éppen azért nem szervezhetők még most sem, mert az emberek nem képesek a közérdek magaslatára emelkedni. Az ellenzék alakulására épp úgy, mint a kormánypártéra az osztályérdekek vannak döntő befolyással. A nemesség az udvarral folytonos harczban áll, hogy az ősi alkotmányt fenntartsa; a polgárságot elnyomja s a nép irányában a pártfogó szerepét játsza; de a mennyiben a parasztságot az alkotmány sánczai közé nem akarja fölvenni, ez nem a nemességet tekinti védelmezőjének, hanem a koronát. A polgárság pedig, melynek képviselőjéül az országgyűlésen a városi oligarchia tolja fel magát, a nemességgel farkasszemet néz s az udvar előtt térdet-fejet hajt.
Az országgyűlésen tehát épp úgy, mint a megyékben az oppositiót a köznemesek alkotják, a kormánypárt pedig a főurakból és a polgárságból kerül ki. Mig a nyugaton már ebben a korban a polgárság a leghatározottabb képviselője a liberális iránynak s legerősebb támasza az absolut fejedelemmel szemben az ellenzéknek: nálunk kedvébe jár a hatalomnak, miután attól várja a nemesség rideg önzése ellenében érdekei megóvását.
A mint 1790-ben egyenesen a királyhoz folyamodik sérelmei orvoslásáért,6 úgy az előző országgyűlés folyamán is a városi követek, összefogva a káptalanok követeivel, a felségtől kérik, hogy szavazatjogukat, mely a törvény szerint megilleti őket, adja nekik vissza, s a nádor, valamint Majláth personalis egyforma melegséggel veszik pártfogásukba ügyüket, mindössze is abban térvén el egymástól, hogy amaz az országgyűlés coordinatióját, melynek keretében a városok szavazatjoga is szabályoztatnék, a systematicus munkálatok közt nem teszi első helyre, emez ellenben elsőbbséget ád annak a többiek felett.7
A polgári rend bizalmatlanságának a nemesség iránt legfőbb oka az, hogy nem akarja az vele törvényhozó hatalmát megosztani. 1825-től kezdve e tekintetben többféle engedményt sikerül ugyan kivívnia, de azért kielégitve még sincs. Az 1825-iki országgyűlésen ugyanis a városi követek már részt vesznek a kerületi tanácskozásokba, holott azelőtt innen ki voltak zárva. A jelen országgyűlés folyamán pedig megengedik nekik, hogy felállás sorrendje szerint szólhatnak, holott az 1830-iki országgyűlésen még az a régi szokás volt divatban, hogy a városi követ csak akkor szólhatott, ha vármegyei követ szólásra már többé nem jelentkezett.
Úgyde az ő kivánságuk sokkal több. Ők azt akarják, hogy az ő szavazatuk is fejenkint vétessék számba, mint a megyei kvöeteké, s hogy ezt elérjék, állandóan sürgetik az országgyűlés coordinatióját.
Azok az invectivák, melyeket a megyei követek részéről a jelen országgyűlés folyamán is nap-nap mellett el kell szenvedniök, még inkább sarkalják őket, hogy emlitett
követelményüktől ne tágitsanak. Midőn például az országgyűlés második felében a szóbeli perek biróságairól szóló törvényczikket tárgyalják s midőn a kassai követ abbeli véleményét fejezi ki, hogy a 16 szepesi városra nézve „szerencsétlenség” lenne, ha – a mint contemplálják – a vármegyei törvényszéket kellene fellebbviteli biróságul elfogadniok, Jekelfalussy József felelvén neki, azzal kezdi beszédét, hogy „Kassa város érdemes vagy nem is igen érdemes követe”.
Ilyen bánásmód után nem csoda, ha mindent elkövetnek, hogy emancipálják magukat a vármegyéktől. S midőn kivánságuk nem teljesül, az utolsóelőtti országos ülésen az eperjesi követ a városok nevében óvást tesz az összes emghozott törvények ellen, mint a melyeknek alkotásában „az önkényesen divatba hozott, törvénytelen szokás következtében” a városok nem vettek részt.
Az országgyűlési ellenzék természetesen már eredeténél s alkotó elemeinél fogva sem lehet az igazi szabadelvűség képviselője. De azért mégis ennek a pártnak köréből indulnak ki azok a reformok, melyek a szabadlvű haladás útját egyengetik, úgy hogy már ezen az országgyűlésen kezdetét veszi az ellenzéknek reform-párttá való átalakulása.
A régi ellenzéki irány emgváltoztatásában legfőbb része van az alsó tábla két új tagjának: Kölcsey Ferencznek és Deák Ferencznek.
Amaz határozottan szakít az oppositio hagyományos politikájával, ez összhangba igyekszik azt hozni a szabadelvű haladás elvével; amaz merőben eszményi politikus, ez államférfiú, ki ideálját a gyakorlati élet követelményeihez alkalmazza; amaz költői szelid kedélyénél fogva nem alkalmas arra, hogy a politikai harczokban vezéri szerepet játsszék, ez bölcs erélyével imponál nemcsak saját pártjának hanem az ellenfélnek is s a politikai helyzetre mindenkor döntő befolyást gyakorol. Politikájuk, karakterük közt azonban bármily nagy is az ellentét, a fődologban egyetértenek, hogy t. i. az új államalakulás föltétele a rendi szerkezet fokozatos megszüntetése.
Kölcsey attól a naptól kezdve, a mint Pozsonyba megérkezik, a napi eseményekre, a szereplő egyénekre vonatkozó benyomásait és gondolatait papirra veti. Naplója, mely először 1848-ban jelent meg nyomtatásban,8 a mily becses forrás az 1832-iki. országgyűlés történetéhez, épp oly hű tükre az ő lelkének és politikai egyéniségének. Minden sora elárulja, mily mélységes szakadék választja őt el saját pártjától. Az ő haladni vágyó lelkét valósággal kétségbe ejti pártfeleinek magatartása, melynél fogva mindent, mi a kormánytól jön, gonosz czélzatúnak tekintenek s az örökös gáncsoskodásban keresik dicsőségüket.
Az a férfiú, ki magas szárnyalású költői phantasiája segitségével maga elé varázsolja az új Magyarország képét s nap-nap mellett inkább meggyőződik arról, mily távol van még az idő, midőn ama bájoló kép valósággá válik, – nem csoda, ha csalódás szülte keserűségében saját pártja ellen fordul, miután csakis attól várhatná eszményképének megvalósitását. Nem gondolja azonban meg, hogy ha az ország hátramaradásának oka az ellenzék bizalmatlansága a kormány iránt: ezért a felelősség első sorban magát a kormányt terheli. Ha a kormány az évtizedek alatt halomra gyűlt sérelmek orvoslását makacsul meg nem tagadná: azok, kik a szabadelvű haladástól irtóznak, a reformok halogatására nézve nem használhatnák fel ürügyül a kormány alkotmányellenes magatartását.
Kölcsey megdöbbenéssel kénytelen tapasztalni, mint áldozza fel az ellenzék zöme az ország kulturális és közgazdasági érdekeit a gravaminális politikának, mint tolja előtérbe a sérelmeket csak azért, hogy megtagadhassa a rendi jogokra nézve veszedelmes reformokat.
De csalódása akkor válik teljessé, midőn saját megyéje is, megváltoztatva előbbi álláspontját, arra az útra lép, melyen nem követheti többé.
Szatmármegye mandátumát azért fogadta el, azért hagyta oda boldog családi tűzhelyét, mert küldőinek instructiói politikai meggyőződésével nem álltak ellentétben, mert akadályokat nem görditettek ama törekvése elé, melynek végczélja – mint maga mondja egyik beszédében – „emelkedést adni az adózó népnek s a földbirtokot állandóbb és biztosabb
alapra helyezni”. A megye azonban két év mulva vagyis 1834-iki novemberi közgyűlésén, az örökváltság kérdésében előbbi utasitását visszavonja. A következő deczemberi közgyűlésen úgy Kölcsey, mint különösen Wesselényi Miklós, ékesszólásuk egész erejével sikra szállnak a novemberi végzés ellen; de a gyűlésre becsőditett és lerészegitett nagykárolyi és gencsi bocskoros nemesek nem hallgatnak rájuk s a szabadelvűség ügyét másodszor is megbuktatják.
Wesselényit, ez alkalommal mondott egyik beszédeért – mert hármat is mondott, – hűtlenségi perbe fogják, szájába adván a királyi ügyigazgató vádlevele olyanokat, a miket soha nem mondott vagy ha mondott is, nem bizonyitották be ellene.
Kölcsey ekkor a csalódás érzetével visszavonúl magányába. Nem is nyilik többé alkalma rá, hogy az országgyűlésen szerepeljen. Még el sem távozik Pozsonyból, Ungmegyében már is mozgalom indul ugyan meg, hogy Petrovay helyére őt válaszszák meg követté; de – mint Lányi János szolgabiró jelenti az ungi főispánnak – a nemesek többsége eme terv meghiusitása végett a legféktelenebb kicsapongástól sem tartózkodnék, miután
„Ungvárnak magának is van elég embere”.9
Kölcsey távozása mély keserűséggel tölti el a haladás barátait. Deák Wesselényihez irt levelében a legélesebben itéli el a megyét, mely az országgyűlést egyik legkitűnőbb tagjától fosztotta meg. „Ha csak a követek volnának rosszak – igy végzi Szatmár elleni kifakadását, – ha csak azok közt találna pártra a kormány: bajunk nem volna orvosolhatatlan; de a megyék gyávasága vagy erkölcsi romlottsága ellen honnan remélhetünk segitséget?”10
1835 február 9-ikén búcsúzik el Kölcsey az ország rendeitől. „Most úgy mond – küldőink másokat választottak helyünkre; mi pedig megnyertük személyes szabadságunkat.
Mi most otthon, vagy a hová sorsunk vezérlend, ismét vívhatunk elveinkért, törekedhetünk azoknak törvény s társasági rend és önérzés által nem tilalmazott utakon győzedelmet szerezni.”11
Visszanyert szabadságát azonban nem használja fel arra, hogy elveiért folytassa a küzdelmet. A resignatio mindinkább erőt vesz rajta. A reményét vesztett politikus érzelmeit a költő lantja fejezi ki. A Zrinyi második énekében nemzetének immár menthetetlen halála felett kesereg s barátai előtt, a többi közt Wesselényi s Obernyik Károly előtt is bevallja, hogy a jövőbe vetett hitét teljesen elveszitette.12 Hazafiui bánattól megtört szive akkor már megszűnt dobogni, midőn nemzetének ébredésében vigasztalást találhatott volna.
Azokat az eszméket, melyek őt lelkesitették, Deák Ferencz segiti diadalra.
Deákot 1833 tavaszán küldi fel Zalamegye az országgyűlésre, hogy Antal bátyját, ki mint a két előző országgyűlésnek is tagja, belefáradt a küzdelembe, fölváltsa a követségben.
A csere, – a mint azt maga Deák Antal előre megmondta – megmérhetetlen haszonnal járt az országra nézve. Deák Antal – irja Kölcsey – „csendes komolyságú, próbát állott karakterű férfiú, ki a mult országgyűlésen az udvartól önként ajánlott tanácsos czímet el nem fogadá; a Verbőczy által kifejezett nátió embere s a nagy néptömegre kedvező pillantatot nem vetett, de előttem mégis igen becses”.
Az oppositio eme legrégibb, érdemes tagja előtt Kölcseyvel együtt az egész ország tisztelettel hajol meg; de a közbecsülést fokozza irányában az az önzetlen lépése, melylyel saját egyéniségének háttérbe tolásával helyet csinál a forumon annak a férfiunak, ki mindjárt első föllépésével bebizonyitja, hogy praedestinálva van a vezető szerepére.
A nélkül, hogy keresné az elsőséget, a közvélemény csakhamar oda állitja őt az első csatasorba Széchenyi mellé, sőt Széchenyinek elébe helyezi. Igen, mert Széchenyit kevesen értik meg Deák politikája ellenben, a mellett hogy egy félreérthető pontot sem tartalmaz, a nemzet karakterével, multjával is sokkal inkább összeegyeztethető.
Az ő programmja, épp úgy, mint a Széchenyié, a legtisztább, a legnemesebb szabadelvűség kifolyása. A humanismus és a szabadság szeretete szabják meg működésének irányát s ennélfogva törekvésének végczélja nem lehet más, mint annak az úgynevezett
nemzeti államnak construálása, melyet a humanismus és a szabadság szeretete hoz létre s mely a maga egységében legfőbb biztositéka a közszabadságnak.
Az egyén jogait, mint a közszabadság alkotó részeit, nálánál következetesebben és öntudatosabban senki nem védelmezi. A legsúlyosabb politikai hibának tartja, hogy a multban a polgári törvények a vallások közt különbséget tettek, egyiket a másikkal szemben kedvezésben részesitették és sokkal inkább beleavatkoztak a vallás dolgaiba, mint a mennyire az az állam szempontjából szükséges lett volna. De ha már a hiba elkövettetett, igyekezni kell legalább annak következményeit jóvátenni, s a fanatismus épp úgy kiirtandó az emberek kebléből, mint a vallástalanság, a viszonosság elve pedig az egyes felekezetek közt érvényesitendő. Ez utóbbi szempontból már ezen az országgyűlésen a természetszerű haladás követelményének declarálja az egyházi javaknak, melyek különben is az állam tulajdonát képezik, átvételét az állam által annyival is inkább, mert a vallás ama szolgái, kik a gazdag egyházi javaknak igazságtalan arányban felosztott jövedelmeiben nem részesülnek, szűkölködő helyzetükben hivatásukat nem teljesithetik.
S a mily lelkes védelmezője a vallásszabadságnak, épp oly ékesszólással hirdeti, hogy mindenkinek kétségtelen és elidegenithetetlen jogai közé tartozik, gondolatait akár sajtó útján, akár élő szóval kifejezni.
Abból indulva továbbá ki, hogy csak ott erős a polgári szabadság, a hol minden polgár védi azt, mint saját tulajdonát, hogy „a szabadság másokkal megosztva nem fogy, sőt erősödik és annál biztosabban áll, minél többen lehetnek részesei”: mig egyrészről be akarja venni az alkotmány keretébe azokat, a kik onnan kiszorúltak, másrészről igyekszik az egyes társadalmi osztályok közjogi és politikai állása tekintetében a differentiákat s az ebből eredő kölcsönös féltékenységet és bizalmatlanságot elsimitani.
Ha Deákot Széchenyivel együtt a valódi szabadelvűség képviselőivé avatja a szabadságjogok biztositására és kiterjesztésére, valamint a társadalom széttagoltságának megszüntetésére irányuló törekvésük: a haladás menetére vonatkozó nézeteik is a legteljesebben összhangzanak az általuk képviselt politikai iskola felfogásával. A nemzeti államot nem egy nap, vagy egy év alatt kivánják fölépiteni. A forradalomtól épp úgy iszonyodnak, mint az elhamarkodott reformtól. Azon vannak, hogy a törvényhozás mindenkor a jelen szükségeit vegye tekintetbe; de figyelemmel legyen egyszersmind arra is, hogy midőn az alkotott törvények a jelent kielégitik, a jövendő fejlődését meg ne kössék s annak helytelen irányt ne adjanak.
Taktikájuk szintén olyan, mely pártállásuknak teljesen megfelel. A szabadelvű politikus, ellenfeleivel szemben igazságos szokott lenni. Deák és Széchenyi a mily határozottan elitélik az oppositio ama taktikáját, mely szerint a kormány minden lépését és tettét csak azért ellenzi, mert azok a kormánytól jönnek, épp oly őszintén kifejezik ismét és ismét abbeli meggyőződésüket, hogy sem azoknak nincs igazuk, kik az ország hátramaradottságának okát az idők mostohaságában, sem azoknak, kik a kormányban, sem azoknak, kik magában a nemzetben keresik; hanem az igazság az, hogy mindezeket együttvéve terheli a felelősség.
Csakis egy pontban válnak el Deák és Széchenyi utai egymástól. Amaz a multat összeköti a jelennel s a jövő alapjául fogadja el; ez a történelmi joggal keveset törődik, sőt bizonyos tekintetben a haladás akadályának tekinti azt; amannak álláspontja tehát kétségkivűl népszerűbb, mint ezé, úgy hogy a Deák közbenjárására, illetőleg közvetitésére volt szükség, hogy Széchenyi elveivel a nemzet teljesen megbarátkozzék.
Deák ugyanakkor, a midőn a legliberálisabb reformokért küzd, egy perczre sem téveszti szem elől a történelmi jog integritását akár közelebbről akár távolabbról érintő sérelmeket, mert ezeknek orvoslásától függ szerinte a haladás lehetősége. Meggyőződése, hogy a sérelmek válaszfalat húznak a nemzet és a korona közé, ezeknek kölcsönös bizalma nélkül pedig a reformokról szó sem lehet. A ki csodálkozik azon, hogy a magyarnak, ki a
százados sérelmek miatt telve van panaszszal, nincs bizalma a kormány iránt: annak a palócz asszony panaszát juttatja eszébe, ki nem győzött eléggé sopánkodni a felett, hogy a fia őt nem szereti, holott ő eleget veri. A nemzetet és a fejedelmet kölcsönös viszonyaikban nem tekinti úgy, mint egymás ellenében álló s egymás kárával önhatalmukat nevelni törekvő feleket, mert ha ez igy volna, akkor a polgári társaság főczélja csakugyan el volna tévesztve; hanem azt tartja, hogy alkotmányos monarchiában a két fél érdekei egymásra vannak utalva s hogy minden új fejedelmi jog drága áron volna a fejedelem részére megvásárolva, ha azért a nemzet bizalmát kellene föláldozni.
A sérelmi politika ebben az alakjában megszűnik meddővé lenni. A Deák bölcsesége eltalálja azt az egyedül helyes irányt, melyet követve, a nemzet az új államalapitás
A sérelmi politika ebben az alakjában megszűnik meddővé lenni. A Deák bölcsesége eltalálja azt az egyedül helyes irányt, melyet követve, a nemzet az új államalapitás