A nemzeti államalkotás kora (1815–1847)

A nemzeti államalkotás kora (1815–1847)

IRTA

BALLAGI GÉZA

A MAGYAR NEMZET TÖRTÉNETE KILENCZEDIK KÖTET

*

SZERKESZTI SZILÁGYI SÁNDOR

*

KIADJA

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R. TÁRSULAT BUDAPEST

Az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat betüivel 1897

Előszó.

Szövetség a korona és a nemzet közt. Az átalakulás kezdete. Az átalakulás érdekében folytatott küzdelem jellemzése

A FERGETEG, mely Francziaországban az ancien régime-t elsöpri s mely végig vonul egész Európán, a magyar

alkotmány ősi épületében nem tesz kárt. A korona és az arisztokraczia összehúzódnak az ódon tető alatt s alig vonul el a vihar, közös igyekezettel látnak hozzá a századok viszontagságait kiállt falak megerősítéséhez.

A nemesség, az alkotmány sánczai mögött kiváltságait szabadon élvezvén, teljes biztosságban érzi magát. Kiváltságait annál kevésbé hajlandó megosztani másokkal, mert megrögzött balvéleményét, hogy t. i. politikai befolyása privilégiumainak köszönhető; nem képes leküzdeni.

A korona szintén hatalmának megóvása végett vonul meg annak az alkotmánynak a falai közt, mely az erőket, a helyett hogy összeforrasztaná, szétforgácsolja. A mint Francziaországban – Taine szerint – a központi hatalom százötven éven át szétválasztotta az embereket, hogy uralkodni tudjon felettük: a társadalom széttagoltsága képezi nálunk is a korlátlan fejedelmi hatalom kútforrását. A nemzet erejét megbontó hűbéri szerkezet csaknem teljesen megsemmisíti az emlitett hatalom ellensúlyozására szolgáló alkotmány-garantiák hatását.

Az érdekközösség szülte szövetség az alkotmány két tényezője közt annál szorosabbá, annál bensőbbé válik, mennél nagyobb veszélyben forog a rájuk nézve kedvezőnek vélt status quo. Ferencz trónraléptekor szentül igéri, hogy élte legfőbb feladatának tekinti a magyar alkotmány fenntartását s igéretét mindannyiszor megújitja, valahányszor a közös ellenség legyőzésére újabb és újabb áldozatot kíván a nemzettől. Midőn az 1808-ki országgyűlést berekeszti, áradazó szavakban hirdeti a közte és a nemzet közt fennálló frigy fölbonthatatlanságát. „Meglátja – úgymond – egész Európa, hogy a király és a nemzet egyetért abban, hogy régi alkotmányukat utolsó csepp vérükig megvédelmezzék. Egyek voltunk, egyek vagyunk, egyek maradunk halálunk órájáig. Ez a ti királytoknak, ez a ti atyátoknak érzelme, ki titeket mint fiait gyöngéden szeret és örökre szeretni fog.”

Igaz, hogy a béke helyreálltával bekövetkezett események nem bizonyítnak a mellett, hogy a fejedelem adott szavát megtartotta; de az alkotmányon ejtett legnagyobb sérelem, hogy t. i. az országgyűlést tizenhárom évig nem hívják össze, nem az alkotmány megsemmisítésére irányuló törekvésnek, hanem annak a politikának a kifolyása, mely Ausztria tekintélyét a külhatalmakkal szemben az abszolut belső nyugalom demonstrálásával vélte fenntarthatni.

A régi alkotmányhoz való merev ragaszkodás társadalmi téren is előidézi a stagnatiót s még ha az országgyűlés hajlandóságot mutat is közművelődési s közgazdasági reformok kezdeményezésére, lehetetlen föltételhez köti azt. Az 1802-iki országgyűlés például deputatiót küld ki annak a képtelen problemának a megoldása végett, mi módon lehetne útak és csatornák épitésére alapot teremteni a nélkül, hogy a nemesség adómentessége csorbát szenvedne s hogy a nép vállára újabb terheket raknának.

Hogy a hűbéri szerkezet és a haladás eszméje egymást kizárják s hogy a nemzetnek, ha haladni akar, a nagy czél elérése végett összes erejét konczentrálnia kell, – ez az igazság csak lassan tör magának útat a magyar társadalomban. De abban a perczben, a mint egy hatalmas szellem, a százados előitéletekkel szembeszállva, a nagy igazságot fülébe kiáltja a nemzetnek s a mint visszhangot kelt az a legjobbak kicsiny, de a nemzet géniusza által megihletett lelkében: kezdetét veszi demokratikus alapon az új állam megalapításának óriási munkája.

Abban az arányban, a mint amaz igazság ereje mind nagyobb és nagyobb hóditást tesz, halad a munka előre, de emelkedik egyszersmind magasabbra a válaszfal a korona és nemzet közt.

A korona hű marad régi felfogásához, a nemzet ellenben megváltoztatja irányát, s így utaik elválnak egymástól.

A kormány, midőn a központi hatalmat fenyegető demokratikus irányt az ősi alkotmány konzerválásával ellensúlyozni törekszik, annál ferdébb helyzetbe jut mert az alkotmány védelmezése közben csakis a korona érdekeit tartván szem előtt, nemcsak hogy minden reformnak ellenszegűl, mely a király jogkörének rovására a nemzet politikai erejét növelné, hanem egyszersmind súlyos sérelmeket követ el az alkotmányon s meghamisítja annak szellemét.

A kormánynak ez a magatartása kettős terhet ró a haladni vágyó nemzetre.

Guizot 1820-ban a francziák munkáját a zsidókéhoz hasonlítja. Mikor a zsidók Judás Makkabaeus vezérlete alatt Jeruzsálembe visszaérkeztek, a falak le voltak döntve, a házak hamuvá égve, minden felforgatva és lerontva. Újjá kellett építni mindent s a kapu előtt volt az ellenség. Ugyanegy időben újra kellett teremteni és védelmezni a várost, s a nép a háború és béke fáradalmait egyszerre szenvedte, hol a vakoló kanalat a karddal; hol a harczot a munkával cserélvén fel.

Hasonló feladat vár a magyar nemzetre, midőn egyrészről jogait kell védelmeznie az abszolut hatalommal szemben, másrészről folytatnia kell az államépítés, az egységes nemzetté alakulás megkezdett munkáját.

Ennek a lélekemelő munkának és küzdelemnek adjuk az alábbiakban történetét egész odáig, mig a nemzeti állam hatalmas falaira a tetőt felhúzzák.

I. FEJEZET.

A reactio.

A forradalom és a legitimitas. Ferencz és Metternich egyénisége. Metternich politikája. A birodalom ujjászervezése. A német szövetség a reactio szolgálatában. A szent szövetség. A karlsbadi tanácskozás és a szövetséggyűlés által elfogadott elnöki propositiók. A reactio Magyarországon. A rendi jogok túltengése. A sajtó. Barsmegye felirata a sajtószabadság érdekében. Az iskolák és a közoktatási rendszer. A protestánsok

önkormányzata s küzdelme a clerussal. A protestánsok iskolái

HÁBORÚ által teljesen kimerített Európa örömmel fogadta a Talleyrand általt kiadott jelszót, mely szerint a forradalom szelleme mindenütt és mindenkorra szűnjék meg s adjon helyet a legitimitás elvének. A forradalom és legitimitás ilyetén szembeállításával a bécsi kongresszusnak sikerül ugyan a nyugalmat helyreállitnia; de ez a siker tartós azért nem lehet, mivel egy óriási félreértésen alapúl. Talleyrand éppen úgy, mint Metternich, forradalom alatt a hagyományos állami és társadalmi intézmények megbontását s a népsouverainitást, Európa népei ellenben az államok rendjének Napoleon által történt felforgatását, legitimitás alatt pedig amazok az istentől származó fejedelmi hatalom teljességét és örökösségét, ezek ellenben a törvényen alapuló dinasztikus jogok sérthetetlenségét értették.

A mint a félreértés kiderűl, a zavarok újból kezdődnek.

A német fejedelmek, köztük Frigyes Vilmos porosz király, 1813-ban tett igéretüket váltják be, midőn alkotmányt adnak népeiknek. Annál nagyobb és általánosabb a felháborodás, midőn nehány év mulva, a népsouverainitás, a szabadságjogok és a képviseleti rendszerre vonatkozó – engedményeiket visszavonják. Még Sándor czár is, – a ki pedig Lengyelországgal szemben a bécsi béke föltételeit sokkal becsületesebben teljesítette, mint a másik két hatalom, s kinek oroszlánrésze volt Francziaország alkotmányának biztosításában, – csakhamar megváltoztatja politikáját s a reactióhoz csatlakozik, miután Metternich befolyása alól ő sem tudja emanczipálni magát.

Metternich nyitja ki a népek szemét, ő fosztja meg őket azoktól az illuzióktól; melyek az említett félreértésből eredtek, sőt a melyek világos tények által részben már valósággá is váltak.

Az osztrák kormánynak annyiban könnyebb a helyzete, mint a német fejedelmeké, a mennyiben neki nem kell semmit visszavonnia; mert még csak meg sem kisérlette igéretének teljesitését.

A háború befejeztével a császár és Metternich óvakodnak minden olyan lépéstől, a mi a dolgok régi rendjén változtatna s a nyugalom után sóvárgó közvéleményt a stabilitás politikájával próbálják kielégítni.

A történelem e két kiváló szereplőjének egyéniségét teljesen összeforrasztja törekvéseik közössége. De a császár individualitása olvad be a Metternichébe és nem megforditva. Ferencz halála után beszéli a császárné Metternichnek, hogy férje sokszor csodálkozva emlegette, hogy belőle minden áron nagy embert akarnak csinálni. „Én – úgymond – oly egyszerű ember vagyok, hogy észre sem vett volna a világ. S hogy egyéniségem mégis kidomborodott, ennek oka az, hogy Metternich minden jó és ügyes tettet folytonosan nekem tulajdonitott. Ha Metternich tovább él, mint én roppant hírnévvel fogok a históriába bejutni.”¹ A szerénység sugallta önbeismerés, bárha túlságosan leszállitja is az uralkodó egyéni súlyát és értékét: híven tükrözi vissza viszonyát kanczellárjához.

A császár tanúja volt annak a rettentő viharnak, mely Franczia országból indulva ki, felforgatta és tövestől szakította ki a régi monarchikus hagyományokat s mely később a trónt ő alatta is megingatta, ennélfogva a létfenntartás ösztönét követi, midőn attól a percztől, a mint öntudatosan kezd gondolkozni, az államfenntartás súlypontját a fejedelmi hatalom és

tekintély teljességében keresi. Tömérdek anekdota maradt az utókorra, melyek alkotmány- gyűlöletét örökítik meg. Egyszer, 1822 februárjában, makacs köhögésben szenvedvén, orvosa, báró Stift, azt találta mondani, hogy az őt nem aggasztja, mert ismeri a császár

„constitutióját”, a mi minden bajt képes legyőzni. Mire a császár e szavakban tört ki: Ezt a szót, Stift, ne halljam többé. Mondja ön, hogy szivós természet (dauerhafte Natur), vagy isten neki, jó szervezet (gute Complexion), hanem constitutióról ne beszéljen, mert jó constitutio nincs és nem is lesz soha.”

A mi Ferencznek vérében van s a mi őt úgyszólván rajongóvá teszi, az Metternichnek is politikai maximái közé tartozik, de a mi Ferencz természetéből veszi eredetét, az Metternichnél a viszonyok higgadt mérlegelésének, hideg számításnak az eredménye.

Metternich az alkotmányos törekvésekkel azért száll szembe, mert meg van felőle győződve, hogy a békességet, – melyre neki föltétlenűl szüksége van, hogy az Ausztria hatalmi állásának megszilárditására és fejlesztésére irányuló külpolitikáját zavartalanúl folytathassa – másként nem biztosíthatja.

Metternich a diplomatiai tevékenységre fekteti a fősúlyt, főképen azért, mert Ausztria belső gyöngeségét külső föllépésének és szerepének nyomatékosságával akarja fedezni.

Ausztriának a német szövetséghez való viszonyát akkép igyekszik érvényesítni, hogy Ausztria beleavatkozhassék a német államok belső ügyeibe, de ezek ne törődjenek az osztrák belügyekkel.

Eszményképe az egységes Ausztria. A tartományoknak közigazgatási szempontból való teljes egybeolvasztása azonban nincs szándékában; hanem a monarchia erejét fejlesztő egységet a központi császári hatalomban keresi. Arra a tervre, a mi a század elején az udvari körökben komoly megbeszélés tárgyát képezte, hogy t. i. Pestre tétessék át a monarchia központja, súlyt nem fektet. Azzal meg tisztában van, hogy a császári czim magában véve az egységet nem biztosíthatja, annyival kevésbé, mert Ferencz, abban a rendeletében, melyben tudtára adja a magyar nemzetnek, hogy a császári czimet fölveszi., félreérthetetlenül biztositja a magyar nemzetet, hogy a császári czim fölvételével sem jogait, sem törvényeit, sem alkotmányát nincs szándékában alterálni.

Abban a fölterjesztésében, melyet a császárhoz 1817 október 27-én intézett s mely tulajdonképen nem egyéb, mint a közte és a császár közt már előbb létrejött megállapodások egybefoglalása, – részletesen kifejti Ausztria központi közigazgatási szervezetére vonatkozó nézeteit.²

Magyarország viszonyaira ebben nem terjeszkedik ki, sokkal fontosabbnak és bonyolultabbnak tartván Magyarország helyzetét, semhogy helyesnek tartaná azzal töredékesen foglalkozni. De kijelenti, hogy a mint mindig ellene volt a magyar alkotmány felforgatásának, melyet pedig még: 1811-ben is többen ajánlottak a felségnek, jóllehet ennek megtörténte akkor a monarchia bukását vonja vala kikerülhetetlenűl maga után, vagy ha ezt nem is, de a magyar alkotmánynak puszta hatalmi szóval eltörlése minden esetre lehetetlenné tett volna a monarchia részéről minden nagyobb erőkifejtést 1813-ban: úgy másrészről szükségesnek tártja, hogy bizonyos időben és körülmények közt, kellő körültekintéssel, Magyarország civilisatiója – mert mindenekelőtt erről lehet szó – határozottan munkába vétessék. Meg van különben arról győződve, hogy abban az arányban, a mint a központi hatalom az ő általa ajánlott újjászervezés folytán megerősödik, szűnnek meg egyszersmind az akadályok, melyek a Magyarországra nézve olyannyira kivánatos, észszerű változtatásokat annak közigazgatási és alkotmányos viszonyaiban hátráltatják.

Ausztriát politikai és közigazgatási tekintetben egy közös monarcha alatt álló föderativ államnak minősiti, melynek egyes nagyobb alkatrészei többé-kevésbé respektált, de saját alkotmánynyal birnak. Az újabb szerzemények, mint Galiczia, a két olasz királyság stb., rendi alkotmányukat, előbbi viszonyaik és helyi kivánalmaik figyelembe vételével, az uralkodó ház kegyének köszönhetik. Ezeknek az egymástól éghajlatra, nyelvre, szokásokra és erkölcsökre

nézve különböző országoknak saját koronájukat viseli fején az osztrák császár s a hagyományokhoz képest három koronázási aktussal veszi kezébe kormányzásukat. Ehhez járul, hogy földrajzi tekintetben Ausztria nyitott ország, mely nagyobb és kisebb szomszédoktól körülvéve, összefüggő katonai határokkal nem bir.

Mindezeknél fogva az a meggyőződése, hogy a monarchiának, önmagában, népének közérzületében, politikai, katonai és pénzügyi igazgatásában kell keresnie erejét s hogy ha Ausztriának nagyobb erőt kell önfenntartása végett kifejtenie, mint a többi európai államnak, ez az erőkifejtés csakis világosan és határozottan kifejezett és alkalmazott kormányzati elvek eredménye lehet.

Ausztriának kettő közt van választása. Vagy teljesen egybeolvasztja különböző alkatrészeit, vagy méltányos kiméletben részesítvén azoknak különállását, jól szervezett központi kormány alá helyezi őket.

Az egybeolvasztás kisérletével már egyszer József kudarczot vallott.

Nem is történhetnék az máskép, mint forradalom útján. József császár elhibázott kisérlete után az államcsinynyel végrehajtandó fuzió a monarchia egyes államai közt annál merészebb vállalkozás lenne, mert szükségképen maga után vonná a nemzetek központi képviseletének abszurd eszméjét.

A kérdés tehát csak az lehet, hogy mi módon lehetne a monarchia egyes alkatrészeinek egybeolvasztása nélkűl s a már érvényben levő kormányzati elvek minél csekélyebb módositása mellett a központi kormány hatalmát fokozni?

Midőn a kérdésre felelni akar, abból az egészen helyes elvből indul ki, hogy a kormánynak, jó törvényeken kivül, még egyébre is szüksége van, hogy erős legyen.

Cselekvésmódja és helyzete közt szükségképen összhangnak kell lenni. S Ausztriában éppen ez hiányzik. A monarchia egyes alkatrészeinek külömbözősége vagy csak részben vagy nagyon is figyelembe vétetik. Magyarország és a hozzákapcsolt országrészek a nagy állami gépezet működésének megbénítására vezető előjogokat élveznek, míg a többi, úgy névleg, mint alkotmányukra nézve egymástól elkülönített tartományok a fennálló közigazgatási rendszer folytán jobban beleolvadnak a központba, mint kellene. A magyarok előjoga csaknem az állami önállóság fogalmáig emelkedik, mig a többi osztrák tartományok figyelemre méltó nemzetiségeit, a közösség rovására, a kormány és a tartományok közti surlódások felemésztik. A német legfőbb hatóságok szervezete a centralisáló irányzatot árulja el, holott az állami gépezet maga éppen ellenkező alapelven nyugszik, a monarchia jól felfogott érdekében nem is nyugodhat máson. Az emlitett irányzat idézi elő az állandó surlódásokat, ennek hatása alatt alakul át a kormányhatalom összpontositásának üdvös czélja a részletekbe való avatkozás vágyává. A monarcha egyetlen szavával, egyetlen rendszabálylyal megszüntethető ez a ferde helyzet; melynek megszüntetése által a kormány ereje fokoztatnék.

A tulajdonképeni közigazgatás ellen nincsen kifogása. Hanem annál inkább sürgeti a kormányzat, a központi hatóságok újjászervezését.

Igy nevezetesen szükségesnek tartja a pénzügyminisztérium és a főkanczellári állás szervezését. A főkanczellár alatt állna négy kanczellár, ú. m. a cseh-morva-galicziai, az osztrák, az illyr és az olasz, s ezek együtt véve alkotnák a belügyminisztériumot.

E szerint a kormány egysége a belügyminisztériumban jutna kifejezésre. A karczellárok, míg egyrészről az egyes tartományok helyi érdekeit képviselnék a minisztériumban, másrészről a tartományokkal szemben az egységes kormányzat eszméjének szereznének érvényt.

E mellett a szervezet mellett természetesen a magyar és erdélyi kanczelláriák is leszállnának arról a magas polczról, melyet tényleg elfoglalnak, s ez lenne az első lépés a két országnak lassankint előkészítendő átalakításához. Minthogy azonban Metternichnek ez alkalommal csak az a czélja, hogy a könnyebben kivihető reformokat kezdeményezze,

Magyarország és Erdély újjászervezése pedig igen nagy nehézségekkel volna összekötve, ez utóbbi tárgyat mellőzi.

Metternich tervét, mely, habár csak közvetve, Magyarországot is közelről érdekli, a császár némi módosítással elfogadja. A belügyminisztériumot eme terv szerint szervezik s a császár annak élére, mint főkanczellárt, Sauraut grófot állitja, kinevezi továbbá a cseh-morva- sziléziai, az osztrák-illyr, a lombard-velenczei és a galicziai kanczellárokat is.

A kormányzat egysége azonban még Metternichet nem elégíti ki. Egységre törekszik a törvényhozás terén is. A mit az imént még képtelenségnek tart, azzal csakhamar kiegésziti a monarchia újjászervezésére vonatkozó plánumát. Minthogy a birodalom megszilárditására és nem átalakítására törekszik, ennélfogva a központi hatalom megerősítéséről szükségképen gondoskodnia kell nemcsak a közigazgatás, hanem a törvényhozás körében is. Az egyes tartományok rendi képviselete mellett tehát központi képviselet szervezését veszi czélba. A rendi alkotmány reviziója után megalakítandó birodalmi gyűlés, – melyben a császár által kinevezett tagok mellett a rendi képviselet küldöttei foglalnának helyet, a költségvetés s az egész monarchiát érdeklő törvények megállapítására lenne hivatva.

A császár azonban már ezzel a tervvel, úgy látszik, nem tud megbarátkozni. A központi kormány eszméjét, annak minden részletét előzetesen megbeszélte Metternichchel, úgy hogy ennek erre vonatkozó előterjesztése – mint említők – tulajdonképen nem volt egyéb, mint tanácskozásuk eredményének egybefoglalása, ennélfogva természetesen az eszme végrehajtását illetőleg könnyen megegyezhettek egymással. A Reichsrathra vonatkozó javaslat ellenben Metternich önelhatározásából eredt. A császár elfogadja azt; de – mint Metternich önéletrajzi töredékes jegyzeteiből tudjuk – évről évre halogatja életbeléptetését s végre is ott marad a javaslat eltemetve az elintézetlen állami akták közt.

Abban az arányban, a mint a birodalom újjászervezése következtében fokozódik a központi hatalom tekintélye terjed egyszersmind a reactio úgy Ausztriában, mint a német szövetség többi államaiban.

Az első szövetségi gyűlésben, melyet 1816 november 5-én nyitnak meg, az osztrák követ, Buol-Schauenstein gróf, megnyitó beszédében még olyan elveket hirdet, melyek méltán följogosithatják Európa népeit a reményre, hogy áldozatkészségükért meg fogják kapni jutalmukat. Úgy látszik, hogy a lipcsei csata vitézeinek mellét ékesítő kereszten az a hires jelmondat „Europa libertati asserta” (a fölszabadult Európa) és „grati princeps et patria”

(a háládatos fejedelem és haza), nem marad üres szó, hanem valósággá válik s a fejedelmek hálája tettekben fog nyilvánulni. A szövetséggyűlés még 1817-ben is úgy szerepel, mint a népszabadság, az alkotmányos jogok védelmezője. A kurhesseni kormány önkénye ellen erélyesen tiltakozik s kinyilatkoztatja, hogy kész pártfogása alá venni a szorongatott alattvalókat, biztosítván egyszersmind őket, hogy Németországot népeinek vérével csak azért szabaditották fel az idegen járom alól s az egyes országokat csak azért adták vissza törvényes uralkodóiknak, hogy az önkény helyét a jogszerű állapot foglalja el.

Mindez azonban csak szemfényvesztés. Metternich s a vele minden kérdésben egyetértő Ferencz császár, a mint a háború alatt, úgy a háború után is szigorúan ragaszkodnak ahhoz az irányhoz, melyet a béke egyetlen biztositékának vélnek s mely homlokegyenest ellenkezik a szabadelvű törekvésekkel vagy az általuk úgynevezett „forradalmi szellem”-mel.

Úgy tehát ők maguk, mint megbizottaik, nagy leleményességet fejtenek ugyan ki eleintén czéljaik leplezgetésében, de következetlenségbe nem esnek.

Midőn Napoleon bukása már kikerülhetetlenné válik, a szövetkezett hatalmaknak három lehetőség közt kell választaniok. Vagy restaurálják a Bourbonokat, vagy regensséget választanak Napoleon fiának nagykorúságáig, vagy egy harmadik személyt ültetnek Francziaország trónjára.

Sándor czár egy Metternichchel Langresben, a hadi operatiók alatt folytatott beszélgetése alkalmával fejti ki a nehéz alternativára vonatkozólag a maga álláspontját.

Szerinte a Bourbonokat visszavinni trónjukra, melyet ők maguk nem voltak képesek megtartani, úgy Francziaországra, mint Európára nézve következményeiben kiszámithatatlan zavarokat idézne elő. Új uralkodót választani rendkívül nehéz feladat lenne. Ennélfogva nincs más hátra, mint a hadműveleteket Páris ellen egész erélylyel folytatni s mielőtt a főváros elfoglaltatnék, a hatalmak a francziákhoz kiáltványt intéznének, melyben ama szilárd elhatározásukat közölnék velük, hogy sem kormányformájuk, sem uralkodójuk megválasztásába nem avatkoznak. Egyidejűleg összehívnák az ősválasztókat s megválasztatnának velük bizonyos számú képviselőket, kik a nemzet nevében Francziaország jövendője felett döntenének.

Metternichet a czár rendkivül szabadelvű javaslata megdöbbenti s mint önéletrajzában irja – szentűl meg van felőle győződve, hogy ez a javaslat a czár környezetét képező ama forradalmároktól vette eredetét, kik a czár érzületére veszedelmes befolyást gyakorolnak. A terv, a mely szerint a nemzet Francziaország újjászervezésének kérdésében tanácskozásra hivatnék fel s ez által a conventnek egy új kiadása rendeztetnék, szerinte, a forradalmat ismét felszítaná, ez pedig nem lehet czéljuk a szövetséges hatalmaknak. Ferencz császár, kivel Metternich a tervet közli, annyival inkább egyetért vele, „mert – úgymond – el sem tudja képzelni, mi lehetne a tárgya annak a tanácskozásnak, mikor ott van a legitim király”.

Az ő meggyőződésük az, hogy a forradalom csakis a reactióval párosult restauratio által győzhető le teljesen és véglegesen, s az állandó béke eme biztosítékának legsikeresebb eszközéül az ugyancsak Sándor czár által indítványozott „szent szövetség”-et tekintik.

Metternich azt írja, hogy „a szent szövetség nem a népjogok elnyomása, nem az absolutismus és bármiféle zsarnokság előmozdítása végett jött létre, hanem Sándor czár pietismusának kifolyása s a kereszténység elveinek a politikában való alkalmazása volt”.

Hogy a czár a szövetség megkötésekor semmi egyébre nem gondolt, csak Európa békéjének helyreállitására, s hogy őszintén hitte, mikép a népjogokat megsemmisítő reactio nélkül, sőt annak mellőzésével fognak czélt érni, azt maga elárulta, midőn a bécsi kongresszus után nehány évvel bevallotta, hogy 1814 óta a közszellem megitélésében sokat tévedett, hogy a mit igaznak tartott, azt már most valótlannak találja s hogy sok hibát követett el, melyet jóvá kell tennie; a mire Metternich naplójában gúnyosan azt jegyzi meg, hogy igenis számos tévedés követhető el, melyet csak akkor ismernek fel, a midőn már a baj bekövetkezett; az, – úgymond – a ki tévedések elkövetését megengedi, nem államférfiú, de ha beismeri, hogy hibázott, legalább becsületes ember. Sándor czár is becsületes ember. Bármely indokok vezették azonban a czárt elhatározásában, a szent szövetség tényleg a reactio legfőbb képviselője és végrehajtója volt.

Épen azzal nyeri meg a czár a maga eszméjének Metternichet, hogy pietisticus burokban a legsötétebb reactio magvát rejti az magában s a legteljesebb mértékben alkalmasnak mutatkozik a népjogoknak kerülő úton való elnyomására.

Hogy a szent szövetség „nagyhangú semmi”, üres frázis lenne, azt maga Metternich hiszi legkevésbé, jóllehet fennen hirdeti. Csak bevallott czéljára nézve lehet annak tekinteni.

De a kik létrehozásában közreműködnek, tisztában vannak vele, hogy ez a frázis természetes következménye a bécsi kongresszus által inaugurált, habár leplezgetett ama politikának, mely a maga valóságában a német szövetséghez tartozó tizenegy nagyobb állam képviselői által 1819-ben tartott karlsbadi konferenczia határozataiban jut kifejezésre.

Európában sokan fogadják bizalommal a szent szövetséget, mint a nyugalom, a rend biztosítékát, s mert azt hiszik, hogy a szövetkezett hatalmak a mily éber őrei lesznek az európai egyensúlynak, épp oly hathatósan elő fogják mozditani az egyes államok alkotmányos fejlődését: Annál nagyobb a csalódásuk. A hályogot a karlsbadi tanácskozás veszi le a szemükről.

Itt proklamálják legelőször egész meztelenségükben a reactio amaz elveit, melyeknek alkalmazásához, a német szövetség minden államában, valamint Magyarországon már azelőtt hozzáfogtak.

Metternichnek Magyarországgal szemben is érvényesitett politikáját semmi nem tükrözi vissza hívebben, mint a karlsbadi tanácskozás megállapodásai értelmében készitett s a szövetséggyűlés által elfogadott úgynevezett elnöki propositiói.³

A Buol grófhoz, mint a szövetséggyűlés elnökéhez intézett iratban Metternich mindenekelőtt felhívja a szövetségeseket, hogy a Németországban tapasztalható nyugtalanság okait alaposan megvizsgálván, a rend helyreállítására nézve tegyék meg a szükséges intézkedéseket.

A bajok forrását részben a viszonyok és körülményekben keresi, melyekre semmiféle kormánynak nincs közvetlen befolyása; de a nyugtalanságot bizonyos tévtanok és visszaélések is előidézik, melyek csupán közegyetértéssel és éretten megfontolt általános rendszabályokkal irthatók ki. Ilyenek nevezetesen a szövetségi akta XIII. fejezetének homályossága s az ebből eredő félreértések; a szövetséggyűlés illetékessége tekintetében elterjedt zavaros fogalmak s a gyűlés határozatainak végrehajtásában az eszközök tökéletlensége; az iskolák és egyetemek fogyatkozásai; végre a sajtó visszaélései.

Hogy a szövetségi akta XIII. fejezete alkotmányt adott minden államnak, ezt Metternich sem tagadhatja, hanem csak azt vitatja, hogy az emlitett fejezetet a népek félreértették. Meglepő sophismával húzza meg a határvonalat a rendi és képviseleti alkotmány közt. A szövetség alapítóinak, szerinte, nem lehetett szándékukban demokratikus elveket proklamálni, melyek úgy az egyes monarchikus államoknak, mint általában magának a szövetségnek fennmaradását veszélyeztetik vala. A rendi alkotmány az az egyetlen kötelék, mely a szövetség államait egymáshoz s Németországot az európai államrendszerhez fűzi.

Az alapelv, – úgymond – melyet a szövetséggyűlés kimondott, hogy t. i. a szövetség az egyes államok alkotmányügyeibe közvetlenül nem avatkozik, ezúttal magasabb szempontokból mellőzendő. Ha azt akarják, hogy a német szövetség szét ne essék, hogy Németország jogrendjét és jóllétét tönkre ne tegye a belső meghasonlás és a féktelenség:

akkor az államok alkotmányát közegyetértéssel megállapított szilárd alapelvekre kell fektetni.

A szövetséggyűlésnek tehát legelső és legsürgősebb feladata egyrészről a monarchikus elvet, – melyhez Németország büntetlenül soha hűtlenné nem vált, – minden államban egyformán alkalmazható, nem általános elméletek és idegen minták szerint, hanem a német felfogásból, német jogból és német történelemből levezetve alaposan meghatározni, másrészről a XIII.

fejezet megfelelő értelmezése mellett a szövetséget fenntartani, mint a német államok függetlenségének és békéjének egyetlen biztosítékát.

Ily módon mindenkinek alkalma nyílik Metternich valódi intentióit megérteni. Az ő eszményképe, melynek ezúttal hű rajzát adja, a középkori feudális államszerkezet, melyet annál szükségesebbnek tart föleleveníteni, mivel a népsouverainitáson alapuló képviseleti rendszer szükségképen forradalomra vezet.

A szövetséggyűlés szintén hivatásának tartja emez eszménykép megvalósítását. De éppen ezért ismét és ismét hangsúlyozza, hogy a szövetséggyűlés határozatai, a mennyiben a szövetség külső és belső biztosságára, az egyes államok függetlenségére és sérthetetlenségére, a jogrend biztositására vonatkoznak, általános kötelező erővel ruházandók fel s hogy ilyen határozatok végrehajtását egyes államok törvényei és különös határozatai meg nem akadályozhatják.

Az egyetemekre különösen felhivja Metternich a szövetséggyűlés figyelmét. A német egyetemek, egy-kettő kivételével, nem felelnek meg többé, szerinte, régi jóhirnevüknek, a mennyiben eredeti jellegüket levetkezték s alapitóik intentióit figyelmen kivül hagyják. A tanárok nagy része egy veszedelmes áramlattól elragadtatva, félreismeri az egyetemek hivatását. A helyett, hogy a gondjaikra bizott növendékeket jó állampolgárokká nevelnék, az

úgynevezett világpolgárias nevelés fantomját követik s az ifjuságnak az igazra és hamisra egyaránt fogékony lelkét hiu álmokkal töltik be, az ifjakat ellenszegülésre, a törvényes rend semmibe vételére oktatják.

A ferde nevelési irány következtében, a közjó és a következő nemzedékek nagy kárára, divatba jött a pozitiv tanok megvetése, a társadalomnak egy még ki nem próbált rendszer szerint való átalakitására való törekvés. A tanulásra hivatott ifjak tanitókul és reformátorokul tolják fel magukat. A felső iskolák veszedelmes elfajulása a német kormányok figyelmét már korábban sem kerülte ugyan el; de részint azért, mivel a tanszabadságot nem akarták korlátozni, részint mivel a húsz éves háború bajai foglalták el őket, a gyökeres orvosszerek alkalmazását halogatták. Most azonban a külső béke helyreállittatván, joggal elvárható tőlük, hogy a főiskolákat visszaterelik ama korlátok közé, melyeken belől a hazának és emberiségnek azelőtt oly nagy szolgálatokat tettek: Minthogy a tanároknak akár büntetésre méltó közreműködése, akár megbocsáthatatlan gondatlansága következtében az ifjuság legnemesebb erői és tehetségei kalandos politikai tervek és bár sikertelen, de nem kevésbé gonosz vállalatok eszközeiül használtatnak fel; minthogy a veszedelmes irány immár a német nevet beszenynyező tettekben is nyilvánult: a további kimélet nagy gyöngeséget árulna el s az ekként eléktelenitett akadémiai szabadsággal való visszaélések további elnézése az összes német kormányokat sulyos felelősséggel terhelné a világ és az utókor előtt.

Elvárja tehát Metternich, illetőleg az osztrák császár a szövetségesektől, hogy hathatós rendszabályok életbeléptetése által gondoskodni fognak róla, hogy a meggondolatlan ábrándozók és a fennálló rend esküdt ellenségei az egyetemeken ne izgassák tovább is a kedélyeket.

A sajtó féktelensége szintén nagy gondot okoz Metternichnek. Még ott is, úgymond, a hol a kormányok praeventiv rendszabályokkal korlátozták a sajtószabadságot, ezek a rendszabályok a viszonyok következtében többnyire papiroson maradtak. A visszaéléseket, szerinte, fokozza az a körülmény, hogy egyes államokban a rendi gyűléseket nyilvánosakká tették s igy alkalmat adtak az iróknak, hogy hozzászóljanak olyan tárgyakhoz, melyek a legnagyobb államférfiaknak is fejtörést okoznak. A féktelen sajtó megvesztegeti az elméket és kedélyeket, a tekintély elvét megsemmisiti s rajongókká teszi az embereket.

A korlátlan sajtószabadságot – a mennyiben egyátalán összefér az a német államok foederativ alkotmányával – legföllebb teljes nyugalom és béke idején véli életbe léptethetőnek. Az akkori viszonyokat azonban erre legkevésbé tartja alkalmasoknak, a mennyiben a kormányokat ama feladatuk teljesitésében, hogy a népek jóllétét jó alkotmányok által előmozditsák, a nap-nap mellett megujuló, minden elv és igazság iránt kételyeket támasztó véleményharczok szükségképen meggátolják.

A sajtó visszaélései ellen közegyetértéssel életbe léptetendő rendszabályoknak, úgymond, semmi esetre sem lehet czéljuk a hasznos és közbecsülésre érdemes irók működését akadályozni, az emberi szellem természetszerű fejlődésére bilincseket rakni. Hogy az időszaki iratok felett gyakorlandó legfőbb felügyelet nem fog elnyomatássá fajulni, az iránt biztositékul szolgálnak az összes német kormányoknak minden alkalommal világosan kifejezett érzelmei. A felügyeletre azonban föltétlenűl szükség van.

Mindezen propositióknak mintegy koronáját képezi az, mely egy központi vizsgáló bizottságnak – a reactio központi organumának alakitására vonatkozik.

A bécsi udvar figyelmezteti a szövetséggyűlést, hogy a szövetség több államában egy sokfelé ágazó egyesület nyomaira akadtak, mely czéljául tűzte ki a fanatikus, államveszélyes, forradalmi tanok terjesztését. Az egyesület körét, összeköttetéseit nem sikerűlt ugyan még teljesen kipuhatolni: de fennállását a tények, okmányok és bizonyitékok egész tömege igazolja. Az ebből származható veszély nagyságára nézve különbözők lehetnek a vélemények, de az bizonyos, hogy az emberek egész tömegét megvesztegethetik az egyesület által

terjesztett tévtanok, melyek, ha a lélek betegségéből származnak is, veszélyes következményeket vonhatnak maguk után.

Alapos vizsgálatot kell tehát ez ügyben tartani. A vizsgálatnak egy vagy más tekintetben, de mindenesetre üdvös kimenetele lesz, a mennyiben a valódi bünösök lefegyvereztetnek s büntetésüket megkapják, a félrevezetett embereknek pedig a szemük kinyilik.

Hogy pedig a vizsgálatnak csakugyan sikere legyen, a szövetséggyűlésből, mint központból, kell annak kiindulni. Minthogy az eddig fölfedezett üzelmek és tervek úgy az egész német szövetség, mint az egyes német fejedelmek és államok ellen vannak irányozva:

ennélfogva a szövetségi akta II. fejezete értelmében a szövetséggyűlésnek kötelessége azokról tudomást szerezni. Ehhez járul, hogy egy központi organum sokkal inkább gépes lesz a szükséges adatokat kipuhatolni, teljes összefüggésükben, igazságosan és tárgyilagosan megvizsgálni s az egész tényállást egybefoglalni, mint a kormányok külön-külön.

A konferenczia Metternich összes javaslatait elfogadja, kifejezi egyszersmind neki köszönetét, hogy rámutatott a bajokra s utbaigazitást adott azoknak megszüntetésére.

A XIII. fejezetet Metternich szája íze szerint magyarázza. A szövetséggyűlést Németország legfőbb törvényhozó testületének nyilatkoztatja ki, melynek határozatai oly módon hajtandók végre, hogy a gyűlés által hat hónapról hat hónapra kiküldendő ötös bizottság az esetleg ellenszegülő népekkel vagy kormányokkal szemben a határozatoknak fegyverrel is érvényt szerezhet. Az egyetemeken lábra kapott államveszélyes szellem elnyomása végett elhatározza a konferenczia, hogy minden főiskolához rendkivüli fejedelmi biztos (kurátor) küldessék ki, kinek kötelessége lesz a törvények és fegyelmi rendszabályok szigorú végrehajtására felügyelni, az akadémiai tanárok előadását ellenőrizni és helyes irányba terelni. Ezenkivül kimondják, hogy az a tanár, kinek előadásai a karlsbadi határozatok szellemével ellenkeznek, tanszékéről elmozditandó és a szövetség egyik államában sem nyerhet többé alkalmazást; továbbá, hogy a titkos társulatok ellen hozott törvények teljes szigorukban alkalmazandók a Burschenschaftokra is. A sajtóra vonatkozó censurát oly módon szabályozzák, hogy minden husz ívnél kisebb terjedelmű nyomtatvány, tehát minden ujság és röpirat, censura alatt áll s a szövetséggyűlés is feljogosittatik a szövetség méltóságát, az egyes államok biztosságát s a közbékét veszélyeztető ilynemü iratokat eltiltani. Végre a forradalmi mozgalmak kifürkészése czéljából Mainzban szervezik a hét tagból álló központi bizottságot, az u. n. „fekete commissiót”, mely azonban sem hazaárulókat, sem összeesküvőket nem képes felfedezni, s a huszas évek elején mindössze annyi életjelt ád magáról, hogy a szövetséggyűlésnek bejelenti a közismeretű tényt, mely szerint Németországban a kedélyek rendkivül nyugtalanok és izgatottak.

A reactio ilyetén színvallása nem sokat változtat a dolgok lényegén. Napóleon bukásának perczétől fogva ránehezedik az Európára oly mértékben, hogy mindenütt érzik a sulyát, habár nemzetközi határozatokban még akkor nem volt is kodifikálva, sőt egy darabig leplezgették is.

Magyarország sem szabadulhat meg természetesen tőle. Kevéssel azelőtt beczikkelyezett egyik alaptörvényében bármily nyomatékkal és világosan van is hangsulyozva, hogy Magyarország szabad ország és egész törvényes kormányformájára nézve, ide értve minden állami hatóságát, független, azaz semmi más országnak vagy népnek alatta nem áll, hanem saját állással és alkotmánynyal bir: ez a függetlenség a szatmári béke óta sem formailag, sem a politikai életműködés terén nem nyilvánul. Formailag nem, mert az 1814-ben visszaállitott államtanács, – melybe egy-két magyar ember csak azért neveztetik ki, hogy központi jellege annál inkább kidomborodjék, – hatáskörét az egész birodalomra kiterjeszti s a dicasteriumok elvesztik minden önállóságukat. A kanczellária legfőbb feladatának tartja az udvar akaratát végrehajtani, miután a kanczellár állását olyan bizalmi állásnak tekintik, melyre nézve a személyváltozásnak szükségkép be kell következnie,

mihelyt az udvar bizalmát elvesziti. Még Mária Terézia gyakran elnökölt a kanczellária üléseiben, s minthogy azok az ügyek, melyek az ő elnöklése alatt intéztettek el, természetesen a kabinet retortáján nem mentek többé keresztül: az ő korában a kanczellária függetlensége még annyira-amennyire legalább meg volt óva. Ferencz alatt azonban ez a kormányszék is elveszti a kabinettel szemben minden önállóságát. A helytartó-tanács, a nádorral élén, szintén csak végrehajtó organuma az államtanácsnak, illetőleg az udvarnak; a kamara pedig a bécsi udvari kamarának van alárendelve.

Az állami önállóság tehát sem az országgyűlésen, melyet 1811 óta nem hivtak össze, sem a nemzeti jellegétől megfosztott kormányban nem nyilvánulhatván, magyar nemzeti politikáról sem lehet szó. Dessewffy József gróf 1820 augusztus 25-én azt irja Kazinczy Ferencznek, hogy „Ausztria vezeti most a kabinetumokat”, de – teszi hozzá – „belé is fog törni a fejszéje. Majd folytatólag idézi lord Hollandnak a parlamentben tett nyilatkozatát, mely szerint századok óta ettől a kabinettől származik minden rossz Európára.⁴ Az osztrák politikához azonban a magyar államférfiaknak semmi közük sincs s igy az ebből származott rossz következményekért sem terheli őket a felelősség.

De még ha ebben a sivár, kiválóbb politikusokban véghetetlenül szegény korban akadna is magyar államférfiú, ki a magyar nemzeti állam föltételeit ismerné, hiába kisérli vala meg ezek érvényesitését. Hiányzik a nemzet, melyre támaszkodhatnék.

Az aristokratia lefoglalja az idegen érdekek szolgálatában álló összes főhivatalokat a maga számára s már ezért szükségképen meg kell szűnnie közte és a társadalom többi osztálya közt minden kapcsolatnak. Vagyonánál és műveltségénél fogva elől jár ugyan, de akiket vezetni van hivatva, azokkal kerüli az érintkezést; vezet, de maga is vezettetik; az udvar kegye eszköz a kezében, melylyel érvényesiti befolyását az aprólékos lokális ügyekben, de hogy az udvar jóindulatát megtartsa, országos kérdésekben szolgai megalázkodással alárendeli meggyőződését a legfőbb parancsnak. A köznemesség zöme a műveltség oly alacsony fokán áll, hogy mivel megérteni nem képes a magasabb állami problemákat, aktiv részt sem vehet azoknak megoldásában. A műveltebb rész eszmeköre sem terjed azonban túl a megye határain, ott érzi magát jól s a rideg helyhatósági élet partikuláris szellemétől áthatva, abba egészen beleélve magát, az országos ügyek iránt annál kevésbé érdeklődik, mert ez irányú érdeklődésének jóformán tárgya sincsen. A polgárságnak pedig, még ha hajlandósága lenne is idegen létére a nemzet testébe beolvadni, képessége hiányzik arra, hogy mint politikai tényező szerepeljen.

A kiváltságosak általában nemcsak hogy meg vannak elégedve a viszonyokkal, de műveletlenségük s a külföld ismeretének abszolut hiánya látkörüket annyira korlátozza, hogy Magyarországot tartják a legboldogabb, legszabadabb országnak; boldogoknak érzik magukat, hogy „őseiknek erős és régisége által is tiszteletes, régisége miatt is kedves lakjokban bátorságban élhetnek és örömüket találhatják, bár azoknak repedései igazitásokat kivánnak.”⁵

Széchenyi, mint huszártiszt, 1820-ban Biharmegyében megfordulván, azt irja naplójában, hogy a honfiak erősen politizálnak és azt mondják, hogy „mégis sehol a világon nincs olyan szabadság, mint mi nálunk, még az angoloknak is csak papiroson van szabadságuk. Azután igy folytatja „Majd a legnagyobb vonzódást érzem e durva néphez, melyet voltakép hőn szeretek, hogy oktatnám, emelném, emberré nevelném; majd meg látni sem kivánom s eltaszitanám magamtól. Tudatlansága meghat; életemmel, véremmel szeretnék segitni rajta s osztoznám, vele együtt szenvedve, sorsában. De sokszor elriaszt és felindit vak igazságtalansága, gőgje és önhittsége.”⁶

Az egyéni szabadságot valóban egész teljességében élevezhetik a kiváltságosak s korlátoltságukban ez méltán önhitté teszi őket. Odahaza, saját falujokban és megyéjükben, rendi jogaikat zavartalanul gyakorolják. Minthogy a magasabb politika iránt érzékök nincs s nem is törődnek vele a reactio, – mely a rendi jogokra jó ideig nem terjeszkedik ki, – anélkül,

hogy észrevennék, a fejükre nő. Különben ők maguk is eszközei a reactiónak. A legnagyobb áldozatokat hozzák meg, hogy legyőzzék a franczia forradalom eszméit, melyek épp ugy fenyegetik az ő kiváltságaikat, mint a legitim uralkodó jogait. A nemzet és dynastia közt erős érdekközösség fejlődik ki, miután közös az ellenségök.

A karlsbadi határozatok kezdeményezője, Metternich, természetesen Napoleon bukása után sem támadja meg közvetlenűl a hűbéri Magyarország alapját képező kiváltságokat, annyival kevésbé, mert ezek állván utját az egységes nemzeti állam kifejlődésének, az ő programmjába teljesen beléillenek. A magyar alkotmány fenntartása – igy nyilatkozik 1825- ben Széchenyi előtt – az államférfinak minden tekintetben oly szoros kötelessége s egyuttal úgy a jog, mint a józan ész oly határozott követelménye, hogy egész politikai életemet meg kellene semmisitenem, ha ennek ellenkezőjét még csak meg is hallgatnám.⁷ Annál erélyesebben lép azonban fel ama tényezők ellen, melyek a kormányzat egységét, a központi hatalom megerősödését alterálják s melyek, ha alkalmuk nyilnék rá, éppen a hűbéri szervezet fennállását veszélyeztethetnék. Amellett, hogy az országgyűlést másfél évtizeden át nem hivja össze s hogy megbénitja a megyei életet, megrendszabályozza egyszersmind – úgy, a mint Karlsbadban is elhatározták, de már évekkel azelőtt – a sajtót és az iskolákat.

Ezektől a tényezőktől pedig, mint emlitők, egyelőre legalább nincs oka félnie. Maga a nemesség hiszi legkevésbé, hogy a nemesi kiváltságok útját állnák a haladásnak. Nem jut neki eszébe, hogy talán szép szerivel engedni is kellene valamit a privilégiumokból, mert úgy is el kell jönnie az időnek, midőn a megváltozott korszellem követelni fogja tőlük az engedményeket. Ritka kivétel számba megy és saját korát évtizedekkel előzi meg az olyan műveltebb, gondolkozó hazafi, ki szavát a privilégiumokhoz való merev ragaszkodás ellen fölemeli. A „Tudományos Gyüjtemény” ismeretlen iróját, ki 1820-ban reményét fejezi ki, hogy a nemes státusok és rendek valamint eddig, úgy most is, „a más nemzetek példáit, az idő és szükség kivántatásit fontolásokra méltatják s ezeket sarkalatos jussaikkal szépen megegyeztetik”,⁸ – nagyon kevesen értik meg, annál többen értik félre s a magyar alkotmány ellenségének tekintik, miután a merőben zavart jogfogalmak szerint a rendi jogok összetévesztetnek az állami jogokkal s igy a rendi jogok ellen intézett támadás azonosittatik az állam ellen intézett támadással.

A megyékben nyilvánuló közvélemény a rendi jogok rovására teendő engedményeknek még a minimumát is megtagadja, s akkor lenne következetlen, ha nem tagadná meg. Mert mi értelme lenne feláldozni a privilégiumoknak csak a legparányibb részét is, mikor a közfelfogás szerint azokban rejlik az állam legfőbb ereje. Hogy a nemesség az adózó nép könnyebbitése végett legalább annyit fizessen a megyei házi pénztárba, a mennyi szükséges a törvényhatóság költségeinek s az országgyűlési követek és a sedriákon résztvevő táblabirák napidijainak fedezésére; hogy az urbéri viszonyokat a jobbágyok javára legalább némi kis mértékben módositsa; hogy az országgyűlésen a városoknak nagyobb befolyást engedjen; hogy a hivatalképességet terjeszsze ki a nem-nemesekre is stb. stb., – ezekről még csak hallani sem akarnak azok, a kikre tartoznak.

A nemesség csakis rendi jogai iránt érdeklődik s mert ezeket a kormány nem bántja, azzal nem sokat törődik, hogy a sajtót és iskolaügyet a kormány saját hatalmi körébe vonja s a reactio eszközeivé avatja. Nincs is érzéke olyan ügyek iránt, melyek a rendiség eszméjével közvetlen kapcsolatban nem állnak. A sajtóra nézve már az 1811/12. országgyülés elismerte azt a merőben hamis elvet, hogy a könyvvizsgálat Ausztriában és Magyarországon ugyanazon irányelvek szerint gyakorlandó. Ennélfogva a kormány minden ellenzés nélkül alkalmazhatja nálunk is az Ausztria számára még 1810-ben kiadott könyvvizsgálati rendeletét.

Kifejezi ugyan ebben azt az óhajtását, hogy egy világsugár se maradjon ezután, bárhonnan jön is az, figyelem és fölhasználás nélkül a monarchiában, de utasitja egyszersmind censorait, hogy gondos kézzel biztositsák a gyámoltalanok szivét és fejét a förtelmes phantasia romlott szülöttei, önző ámitók mérges lehellete s fonák elmék veszélyes

agyrémei ellenében; engedményeket tesz az iróknak, de ugyanakkor, a midőn szabad kezet ad nekik, rájuk szabaditja egyszersmind a censorokat. A szabadságnak ez a neme rosszabb az elnyomatásnál, mert lépre viszi azt, a ki vele élni mer.

A rendelet fölhatalmazza például az irókat, hogy az államigazgatás körében elkövetett hibákat tárják fel s azokra vonatkozólag egész bátorsággal adják elő nézeteiket, nem lesz bántódásuk még abban az esetben sem, ha nézeteik a kormányéival ellenkeznek; de ugyanott ki van egyszersmind kötve, hogy az ilyen felszólalások méltóságteljes hangon és mérséklettel legyenek irva. Igazodjék már most el az iró, mi van neki megengedve, mi nem? találja ki, hol végződik a mérsékletnek a censor által megállapitandó határa?

A tanároknak megengedi a rendelet a tiltott könyvek olvasását is; de a censorra bízza annak megitélését, vajjon a tiltott könyvek nincsenek-e telve rágalmakkal s nem tartalmatlanok-e, mert az ilyeneknek olvasásától még a professzoroknak is tartózkodniok kell.

Minthogy pedig a tiltott könyv éppen azért tiltatik el, mert a censor rágalmat talált benne:

ennélfogva a mit a közönségnek nem szabad olvasnia, ahhoz a tanár sem juthat hozzá.

A tudományos munkákról a rendelet a legnagyobb szabadelvüséggel intézkedik s kimondja, hogy különös fontos ok nélkül azok el nem tilthatók; de egyuttal irodalmi kritikussá teszi a censort s ő rá bizza, hogy húzza meg a határvonalat a valódi tudományos munkák közt, melyek tömött és világos előadás, új nézetek által tünnek ki s a velőtlen és tartalmatlan compilatiók közt.⁹

A censura szigora, illetőleg a censoroknak discretionális hatalmukkal való visszaélése, természetesen sorvasztólag hat nemcsak a tudományos irodalomra, hanem az időszaki sajtóra is. Még azoknak is elveszi a kedvét az irástól, a kikben különben erre megvolna a hajlandóság. „A jónak, a férfiasnak – irja Dessewffy – csak mintegy becsúszva szabad megjelenni. De irjon csak valaki lelketlenségeket, bezzeg kap rajtok a censor, meghagyja, örül; a haszontalan vagy mételyes gyom a legszebb virág az ő szemében, ezt akarná elhatalmaztatni ezen annyi megalázásokra szánt földön.”¹⁰

A csekély számú hirlap és folyóirat nagyobbára a bécsi időszaki sajtó termékeinek.

reprodukálására kénytelen szoritkozni. 1818-ban a következő hirlapok jelennek meg: a Magyar Kurir 1200, a Hazai és Külföldi Tudósitások 750, a Pozsony város tulajdonát képező Pressburger Zeitung 1100 s a Pester Zeitung 2300 előfizetővel. Ezeken kivül a Tudományos Gyüjteményt kivéve, melynek 943 előfizetője van, még néhány szaklap tengődik, igy nevezetesen a protestáns Lelkipásztori Tárház, a Nemzeti Gazda, a Zeitblätter (katholikusok számára), a Kaschauer Wochenblatt, a Siebenbürgische Provinzialblätter, a Tjdennjk (közgazdasági és irodalmi tót lap), majd 1819-től a katholikus – Egyházi Értekezések és Tudósitások s a Festetich Albert gróf által kiadott Pannonia (szinházi és szépirodalmi lap).¹¹

Lényegesebb változást a sajtó-viszonyokban nem idéz elő az 1820 január 11-én kelt rendelet sem, melyben a veszedelmes irányú külföldi és pedig nemcsak politikai, hanem szépirodalmi hirlapoknak az országba való behozatalát is a legszigorubban megtiltják.¹² Ha az utóbbi rendelet ellen mégis némi oppositio támad: ez nem a rendelet nagyobb szigorának;

mint inkább a politikai és közművelődési viszonyokban jelentkező változásoknak tulajdonitható.

Az ellenzéki szellemű Bars megye udvarias, de azért elég erélyes feliratban tiltakozik ellene. A megye rendei rövidlátásukat árulják ugyan el, midőn tiltakozásukat azzal kezdik, hogy Európa majd minden uralkodója, különösen pedig a magyar király, népeiknek a trón és a haza érdekében kifejtett nagy áldozatkészségüket azzal kivánják viszonozni, hogy vagyoni és erkölcsi jóllétük megalapitásán s szabadságuk megszilárditásán fáradoznak; azzal a beismeréssel is gyöngitik álláspontjukat, melynél fogva a censura, fejletlenebb viszonyok közt, a köznyugalom biztositékául tekinthető s csakis az érettebb közszellemre nézve válik az nyomasztóvá: mindamellett a rendelet lényegét illetőleg felfogásuk a mily helyes, épp oly szabatosan van előadva. A kérdés alkotmányjogi oldalát nem szellőztetik, hanem főképen

közművelődési és politikai szempontból szólnak hozzá. Meggyőzően fejtik ki, hogy Magyarország a külfölddel kereskedelmi összeköttetésben nem állván, csakis hirlapok utján ismerheti meg a barátságos érzelmü idegen nemzeteket és sajátithatja el tőlük a polgárisodás előmozditására szolgáló intézményeket; hogy az osztó igazsággal mennyire ellenkezik megengedni, hogy a külföldi, sőt még az osztrák irók is nap-nap mellett nyiltan kétségbe vonják a polgárisodásra való fogékonyságunkat s pellengérre állitsák törvényeinket és őseink legbölcsebb intézményeit, és ugyanakkor elzárni a nemzet elől az utat, hogy a rágalmakat visszautasitsa; hogy mennyire sértő a nemzetről, – mely a legnagyobb válságok idején hű maradt uralkodójához s békén tűrte vagyonának pusztulását és sérelmeit, – föltenni, hogy néhány hirlap olvasása törvénytelen útra fogja terelni; hogy a kormány pártfogása alatt álló hirlapok fizetett szolgaisága mennyire meg fogja renditeni a sajtó hitelét a közönség előtt stb.

Mindezek az igazságok azonban hatástalanul hangzanak el.

A sajtószabadság iránt különben a társadalomnak sincs még ebben a korban semmi fogékonysága. Még a protestánsok is, a kik pedig a szabad kutatás elvét hirdetik, az 1790/1:

XXVI. t: cz. értelmében, saját censoraik által, teljes szigorral gyakorolják a vallásos tárgyu könyvek felett a censurát, s a helytartó-tanácscsal az egyes protestáns egyházkerületeknek nem a miatt gyűlik meg a bajuk, mert censoraik nem elég szigoruk, hanem csak a miatt, mert az 1795-ben kiadott s 1823 márczius 4-én megujított legfelsőbb rendeletet, mely szerint a protestáns censorok „imprimatur”-jával ellátott minden könyv superrevisio végett a helytartó- tanács kebelében működő katholikus censorokhoz terjesztendő fel, nem tartják meg.

A protestánsok kezében a censura önvédelmi eszköz, melylyel saját egyházuk belső ellenségeitől védelmezik magukat s melyet azért kellett szükségképen megszerezniök, hogy emanczipálják magukat a katholikus censorok hatalma alól. Megszünt volna azonban természetesen az lenni, mihelyt a helytartó-tanács emlitett rendeletét végrehajtják. Igaz, hogy a superrevisiót csak azért követeli a kormány, hogy censorai által meggyőződjék felőle, vajjon a könyvek kizárólag vallásos tartalmuak-e vagy sem; de mi sem könnyebb, mint kimutatni, hogy valamely könyv nem kizárólag vallásos tartalmu, s igy ha a kormány kivánsága teljesül:

a protestáns censorok illetékességi köre mind szükebbre szorittatván, a vallásügyi törvény által a protestánsok részére biztositott könyvvizsgálati jog előbb-utóbb illusorissá válik.

A katholikus klérusnak természetesen nemcsak hogy nincs ellenére a sajtószabadság megszoritása, sőt inkább arra törekszik, hogy a sajtórendszabályokat minél inkább szigoritsák.

Az 1822-ben tartott nemzeti zsinat, – melyet az új primás, Rudnay Sándor hív össze kevéssel azután, hogy a több mint tiz éven át üresedésben volt primási méltóságra kinevezik, – feliratban kéri a királyt, utasitaná a censorokat, hogy a könyves boltokat is vizsgálják meg s tegyenek jelentést azokról a gonosz szellemü könyvekről, melyek onnan eltávolitandók, továbbá, hogy a csempészetet üző könyvkereskedőket pénzbirsággal, ismételt esetben ipar- jogositványuk elvesztésével büntettesse meg.¹³

A mint a sajtóval, úgy az iskolákkal is – kivéve a protestánsok iskoláit, – a kormány korlátlanul rendelkezik. A magyarországi iskolák a bécsi udvari tanulmányi bizottság (Studien Hof Commission) alá vannak rendelve. A Mária Terézia-féle Ratio Educationis-t, – mely czéltudatos, jól átgondolt elveivel a magyar közoktatásügy történetében forduló pontot képez annyiban, a mennyiben a közoktatás ügyét az állami feladatok közé iktatván, egészen új irányba tereli azt, – az 1790/1: LXVII. t.-cz. által kiküldött országos választmány munkálatának figyelembevételével készült 1806-diki Ratio Educationis-szal¹⁴ megbővitik, itt- ott módositják s az új tanulmányi rendszert végrehajtják mi nálunk is.

Az új rendszer azonban, – mely lényegbe nem vágó módositásokkal egészen 1848-ig fennáll, – épp úgy mint a régi, békót rak a tanárok, tanitók kezeire s rideg formákhoz köti működésüket, úgy hogy daczára annak, mikép a Ratio Educationis az egyes iskolák rendeltetésére, a tananyag beosztására, a tanitás czéljaira stb. vonatkozólag számos helyes elvet tartalmaz, egészben véve mégis sorvasztólag hat a közoktatás ügyére.

Ugy az új Ratio Educationis, mint a helytartó-tanácsnak azt kiegészitő későbbi rendeletei nemcsak a tankönyveket jelölik ki, de azt is megszabják, hogy a felsőbb iskolákban a tanárok milyen methodus szerint tanitsanak. A helytartó-tanács már a mult század végén elrendeli, hogy Kant „veszedelmes, homályos és fellengző” rendszerének mellőzésével Martini szellemében adják elő a bölcsészetet. A Ratio Educationis megengedi ugyan, hogy az akadémiai tanárok az irodalom újabb termékeit is fölhasználják előadásaikhoz vezérfonalul, de a mellett szigoruan utasitja őket, hogy a kijelölt tankönyvekhez, mint legfőbb vezérfonalhoz ragaszkodjanak, s hogy a vitás kérdésekre nézve ne elégedjenek meg az érvek és ellenérvek elsorolásával, hanem döntsék is el azokat. Ezen kivül gondja van rá a helytartótanácsnak, hogy a tanárok szabad mozgása más irányban is korlátoztassék. Igy például 1818-ban az akadémiai tanároknak meghagyja, hogy óráikat pontosan töltsék ki, hogy correpetitiót ne tartsanak, hogy magánbizonyitványokat büntetés terhe alatt ne merjenek kiadni a távozó tanulóknak, hogy alkalmazkodjanak a felsőbb rendeletekhez stb. Hogy pedig a tanitás szelleme és iránya megfelel-e a kormány intentióinak, erről módjában áll a kormánynak folytonosan tudomást szereznie részint saját felügyelő organumai, az igazgatók jelentései, részint pedig az akadémiákban már Mária Terézia alatt divatba hozott nyilvános vitatkozások (disputationes publicae) alapján. A vitatkozásokat a Ratio Educationis is fenntartja és pedig oly módon, hogy azok a rendes félévi vizsgálatok mellett a legjelesebb tanulókkal tartatnak s a vitatkozási tételek jóváhagyás végett a helytartó-tanácshoz fölterjesztendők.

A tanrendszer rideg formalitásainak tulajdonitható, hogy az iskolák, kivéve a protestáns iskolák egy részét, meddőkké válnak a kulturára nézve. A tanárok – egy-kettő kivételével – mesteremberekké és hivatalnokokká lesznek, kiknek legfőbb gondjuk a kiszabott munkát a megállapitott keretben elvégezni s a felsőbbség parancsait pontosan végrehajtani. A tudományszomjat növendékeikben nem ébresztik fel, mert nekik maguknak is vajmi kevés érzékök van az igazi tudományosság iránt; lelkesitni nem képesek, mert ők maguk is lelketlen eszközei egy élettelen rendszernek.

A kormány felügyelete és vezetése alatt álló egyetem, – melynek katholikus jellegét úgy az egyetemi tanács és az egyetem elnökei: Ürményi József s később Cziráky Antal gróf, valamint a helytartó-tanács, a legnagyobb scrupulositással oltalmazzák,¹⁵ – valamint az öt királyi akadémia Pozsonyban, Győrött, Kassán, Nagyváradon és Zágrábban s az egri archilyceum, közönséges szakiskolák, melyek diplomákkal látják el növendékeiket, de vajmi keveset tesznek a tudományos szellem terjesztése érdekében.

Tanáraik közül a tudományos irodalom terén alig válik ki egy-kettő. „Az egyetemi jogtanárok – mint Horvát István irja naplójában 1809-ben, – mióta az egyetem ujjászerveztetett, semmit sem dolgoztak, vagy azt is hibásan és gyalázatosan adták ki, a mit csupán azért, hogy zsoldöregbedést nyerhessenek, összefirkáltak. Az egy Lakits akart munkálkodni, de ő is, mihelyest a commissio studiorum mellett S. C. R. Ap. Mattis consiliáriussá lett, félbehagyta a pályafutást. Most is, midőn a nagy Kant határt vont a tudományokban, Martini silány positiói tanittatnak azon penészes irásokból, melyeket 30 év előtt egyik tanitó a másiktól mint tanitvány leirt. Most is, midőn Lueder a statisztika tárgyait és formáit a mély eszü Schlözerrel gondosan meghatározta, egy statisztikához nem értő papnak, Horváth apátnak könyve adatik kalauzul a mélyebbekre érdemes magyar ifjuságnak csak azért is, mivel sok statisztikus tanitók közül iskolai könyvet egy sem vala képes irni.

Most is, midőn a politika ágait Németországban sok nagy elmék dicsőségesen lerajzolták, mi a régi Sonnenfels kompendiumánál vagy legfölebb forditásánál messzebb vergődni nem tudunk. Igy sinylődik ügyünk majdnem a többi tudományokban is, ha Winterl, Kitaibel, Schuster, Schönbauer, Schwartner, Mitterpacher, Schönwizner, Rátz, Bene s még nehány szorgalmatosabb, tanitóknak fáradozásait kivesszük, pedig ezek is mi keveset tettek – Rátzot oda nem számlálván – magyarul az édes hazának.”¹⁶

Az egyetemnek Horvát által 1809-ben rajzolt képe évtizedek mulva sem változik.

Az akadémiák természetesen szegényesebb eszközökkel és erőkkel rendelkezvén, még kevesebb szolgálatot tesznek a nemzeti kulturának. A mellett, hogy ezekben is, mint az egyetemen, idegen szellem uralkodik úgyannyira, hogy a magyar nyelvet és irodalmat, mint rendes tantárgyat, csak 1819-től kezdve adják elő, a tanárok tudományos munkássága is oly csekély, hogy az 1815-től 1825-ig terjedő korszakból mindössze két tanár neve marad fenn az irodalomtörténetben, az egyik a Szlemenics Pálé, ki Pozsonyban negyven évig tanárkodott s különösen a magyar jogi műnyelv megteremtése körül szerzett magának nagy érdemeket, a másik a Beke Farkasé, ki előbb Nagyváradon, majd Győrött tanárkodott s latinul irt ugyan, de Sonnenfels munkáinak átültetésével méltó elismerésben részesült.

A középoktatás szintén nagyon alacsony szinvonalon áll. A katholikusoknak 1817-ben 6 grammatikális iskolájuk van, melyekben a latin nyelv tanitására fektetik a fősulyt, ezen kivül van az akadémiákra és egyetemekre előkészitő 58 gymnasiumuk s 8 lyceumuk, melyekben a philosophiai tudományokra forditnak nagyobb gondot. Középoktatással foglalkozó iskola tehát van fölös számmal, de az oktatás eredménye még az akkori idők mérsékelt kivánalmait sem elégiti ki.

Tankönyvet ugy a felső, mint az alsó iskolákban alig használnak s az az egy-kettő is, a mi forgalomban van, semmikép sem felel meg a tanitás czéljának. Azok, a kik a közoktatás ügyét szivükön hordozzák, annyira érzik a tankönyvek hiányát, hogy Laskai Sámuel királyi tanácsos és református tractualis gondnok, nemzeti jutalmak kitűzését inditványozza jó iskolai kézikönyvek szerzői részére s e czélból közadakozásból egy, a nádor felügyelete alá helyezendő nagyobb alapitványt szeretne a „Magyar Kurir” közreműködésével létrehozni.¹⁷ Pedig az erdélyi reformátusoknak, a kiknek köréből ered ez az inditvány, aránylag még legkevesebb okuk lehet a panaszra. Főconsistoriumuk ugyanis kötelezővé tevén a manuálisok használatát, tanáraik és tanitóik tollából több kézi könyv jelent meg.

A tankönyvek hiányát és silányságát a tanárok által alkalmazott módszer nem ellensulyozza. A könyvnélkülözés még mindig divatban van s ennélfogva a növendékek képzése egyoldaluvá válik, emlékező tehetségök judiciumuk rovására fejlődik, pedig már II.

József korában meginditotta a tanügyi kormány a könyvnélkülözés ellen az irtó háborut; már ekkor figyelmeztette a helytartó-tanács még a felsőbb iskolák tanárait is, hogy ez a módszer kényelmes lehet ugyan rájuk nézve, de az ifjakra fölöttébb káros, mert a mit értelem nélkül betanultak, azt csakhamar elfelejtik, elméjök ez által nemcsak hogy táplálékot nem nyer, hanem inkább tulfeszittetik, a tanulás fáradságos, elviselhetetlen munkává lesz rájuk nézve s ennek következménye: a tanulástól való megundorodás, elmaradhatatlan.

A felekezetek, községek és városok által fenntartott u. n. nemzeti és kapitális iskolák silánysága legfőképen a képzett tanitók teljes hiányából származik. Schwartner szerint, az elemi oktatással foglalkozó kántorok és orgonisták, sőt még az elég jól fizetett városi tanitók is teljesen járatlanok a neveléstanban s Rochownak, Salzmannak, Niemayernek, Pestalozzinak még a nevét sem ismerik.¹⁸

Fejér György, – ki a magyar nemzet kulturájáról irt s a Tudományos Gyüjteményben névtelenül megjelent értekezésében Schwartner több állitását helyreigazitja, – elismeri ugyan, hogy Pestalozzi módszerével csak nehány evangelikus iskolában tettek kisérletet s hogy a Bell-Lancaster módszere sem terjedhetett még el hazánkban, sőt azt is elismeri, hogy „nálunk mindeddig többnyire alávaló diktálással nyomorgattatnak a tanitványok”; de mindezért a kormányt teszi felelőssé, mely a köznevelés felett való rendelkezés jogát magának követeli s mely a tanitás vezérfonalául szolgáló kéziratok kinyomatását meggátolja.¹⁹

A felelősség kérdésében azonban bármennyire igaza van is Fejérnek: a tényt ő sem tagadhatja, hogy a külföldi, különösen a német kitünő paedagogusok hatása nálunk sem a tanitók működésén, sem a tankönyveken nem látszik meg. Ezen kivül elemi iskola nincs is