Széchenyi és Wesselényi - A nemzeti államalkotás kora (1815

A „Stadium”. Wesselényi politikája. A Vaskapu szabályozása s a dunai gőzhajózás

„Nem lehetetlen – irja Széchenyi Wesselényinek, – sőt hihető, hogy a kolera, vén pedantainkat s rozsdás rabulistáinkat felébredésre, józan látásra, concessiókra stb. birandja.”¹

„A régi alkotmány – olvassuk ugyancsak Széchenyinek két nappal később Döbrenteyhez irt levelében – úgy recseg, hogy azt a legvakabb antireformátorok és időmegakasztók is hallani fogják, és ez semmi esetre ártalmas nem lehet, és ha vagy három-négyszáz ezer emberélettel megvásárolnók azt, hogy az idő szellemének mi jelöljük ki az útat s magyar honunknak minden lakosit elibertáljuk, akkor valóban részemről nem drágállanám a vásárt.”

Az országos csapás és annak következményei valóban hozzájárulnak ama reform-eszmék megérleléséhez, melyek a többi közt a köznép sorsának jobbrafordulásával vannak összefüggésben s melyekkel a nemsokára öszszeülő országgyűlés nem minden eredmény nélkül foglalkozik.

Széchenyi az időt kedvezőnek tartván „minden jó mag elvetésére”, fokozott munkásságot fejt ki a czélból, hogy a rendszeres munkálatok szűkre szabott kereteinek kibővitésére rábírja az irányadó politikai köröket.

Hogy Reviczky kanczellár az operatumoknak a nádor által a király parancsa folytán történt kinyomatását ellenezné, mivel attól tart, hogy azoknak olvasása által a nagy közönségben olyan éretlen aspiratiók fejlődnek ki, melyek vagy éppen nem, vagy csak részben teljesittetvén, a közelégületlenség magvai hintetnének el s a kormány helyzete nehezittetnék meg, ez a szárnyra kapott hir annál kevésbé valószinű, mert – Széchenyi állitása szerint – éppen Reviczky serkenti a megyéket, hogy „forgatnák és fontolgatnák szorgosan a deputationalis munkákat”. De akár helyesli a kanczellár, akár nem ezeknek nyilvánosságra hozatalát: a nemzeti aspiratiók túlcsigázása felett egyelőre nem kell aggódnia. Sokkal indokoltabb Széchenyi nyugtalansága a miatt, hogy azoknak az alapvető munkálatoknak sekély szinvonalán, – melyekről Wesselényinek 1831 októberében azt irja, hogy „nem tud eleget csudálkozni a kilencz deák könyvön, melybe szinte egyetlen egy talpkő sincs, nincs egy lat philosophia”, az országgyűlés nem lesz képes felülemelkedni s nem fog határozottabb és döntőbb lépéseket tenni arra nézve, hogy közelébb jusson a nemzeti állam eszméjének magaslatához.

Hogy háborgó lelkét lecsillapitsa, hogy „Magyarország képviselőinek” még egyszer lelkükre kösse és megmagyarázza a valódi haladás postulatumait: a „Hitel” és „Világ”

megjelenése után, illetőleg e két főművének megjelenése közti időben megirja harmadik nagy művét, a „Stadiumot”,² melyhez azonban a censura akadékoskodása miatt kellő időben nem juthatnak azok, a kiknek szól. Első kötetét csak az országgyűlés folyamán nyomathatja ki, s akkor is nem idehaza, hanem a külföldön, a második pedig a tollában marad.

Hogy a nemzet hátra van maradva, hogy haladását eddig önmaga gátolta, ezeket bebizonyitott tételeknek tekinti, melyekkel nem tartja szükségesnek tovább foglalkozni, annyival kevésbé mert immár bizonyitékai is vannak, melyek azt mutatják, hogy maga a nemzet szintén kezdi belátni ama tételek igazságát.

„Szántani akartam előbb – úgymond, – mintsem vessek, s im ez eddigleni kis próbamunkáimnak egész apologiája.” Már most elérkezettnek látja az időt, hogy a tisztára rostált magot elvesse.

Azokhoz nincs szava, kik úgy gondolkoznak, hogy a nemzet öngyilkosságot követne el, ha alkotmányán változtatna s ha a palliativ intézkedéseken, a törvények toldozásán-foldozásán túlmenne. Kevésre becsülné magát, ha abban a hitben volna, hogy addigi

működése hatással nem volt a közönség zömére; de viszont túlbecsülné saját tehetségét, ha abban a reményben, hogy újabb érvekkel meggyőzheti a haladás ellenségeit a reformok szükségességéről, folytatja azoknak ébresztgetését. Nem akar tehát ő egyebet, csak hogy tájékoztassa azokat, kiket fölébresztett, hogy kézen fogja őket s megmutassa nekik a sötétségből kivezető útat.

Alapeszméje bármily radicalisnak látszik is, természetes következménye annak a diagnosisnak, melyet a nemzet fejlődését hátráltató betegségre vonatkozólag megállapitott.

„Hunnia minden lakosinak polgári létet adni – úgymond, – im ez, a mit 1832-ben, teljes meggyőződésem szerint, honunkra nézve nemcsak nem időelőttinek, sőt szinte már időutáninak tartok.”

Ennek az alapeszmének érvényesitése végett ajánlja és fejti ki művében azt a „tizenkét törvényt”, melyeknek végczélja: a hűbéri kötelékek fokozatos felbontásával a köznép fölvétele a nemzet testébe. A gondolat nem új, de annál radicalisabb. Megvalósitása attól függ, hogy arról az oldaláról világittassék meg, melyet legsűrűbb homály fed. A jobbágyság helyzetét nálunk is, éppen úgy, mint a külföldön, se nem jogi, se nem politikai és hasznossági, hanem humanitarius szempontból tekintették évszázadokon keresztűl. A törvényhozás a misera plebs contribuens nyomorán igyekezett enyhiteni s e mellett egyes jólelkű földesúr saját jószántából is kiméletesebb bánásmódban részesitette jobbágyait. Arra azonban senki nem gondolt, hogy a földesúr és jobbágy közti viszony jogi szabályozása, átalakitása által a nemzet erejét fokozza; valamint azt sem akarta a nemesség belátni, hogy azok a közgazdasági bajok, melyek az ő boldogulásának is legfőbb akadályai, a jobbágyi viszonyból erednek s hogy ennélfogva a köznép helyzetének javítása első sorban a nemességnek válnék hasznára.

Széchenyi a kérdést egészen új szempontból, t. i. az utilitarismus szempontjából veszi vizsgálat alá. „Les petites propriétés sont la sauvegarde des grandes propriétés.” A paraszt jóllétén alapul az ország boldogsága. Ezt az igazságot, mely már nyugati Európa alkotmányaiban kifejezésre jutott s melyet Francziaországban a physiocraták már csaknem egy századdal előbb fölismertek, – hirdeti Széchenyi. „Egy szelid és convulsio nélküli reformatio”, melyet ő tervez, csakis úgy hajtható végre, ha arra a királyt és a nemességet, a magasabb politikai érdek és nemesebb ösztönön kivül saját hasznuk is mintegy ráutalja. A tizenkét törvényben contemplált intézmények hasznát mathematikai alapon tünteti fel, úgy hogy azoknak életbeléptetése – mint irja – „nem annyira keresztény tett, mint inkább jó calculus”. A fiscalitásra és ősiségre nézve például kimutatja, hogy ha azokat eltörlik, az ingatlan birtok értéke megkétszereződik; a jus proprietatis korlátozására vonatkozólag viszont kiszámitja, hogy az béressé aljasitván a nép nagy részét, tömérdek munkaerőveszteséggel jár, miután a béres munkája a tulajdonoséhoz úgy viszonylik, mint egy a négyhez stb. A hasznossági elvet, mely mindenkor legfőbb elve volt, egy művében sem alkalmazza oly következetesen, mint a „Stadium”-ban.

A közjogi kérdések fejtegetésébe ezúttal sem bocsátkozik, részint azért, mivel időelőttinek tartja azokat, mielőtt közgazdasági és kulturális téren az átalakulás be nem következik, részint mert fél tőle, hogy az ellentétek a korona és a nemzet közt annyira kiélesedhetnek, hogy e miatt a haladás terén már a legelső lépés meg fog hiusulni.

Az óvatosság azonban, melyet a kormánynyal szemben alkalmazni kiván, összeütközésbe hozza őt azzal az ellenzékkel, mely az ő politikájának egyetlen támasza, melynek segélyével remélheti tehát csupán, hogy czélt fog érni.

Ezt a pártot, melynek Wesselényi Miklós a tulajdonképeni vezére, Széchenyi eszmékkel látja el; de tényleges vezetéséről lemond, nemcsak azért, mert szigorú önbirálat után arra az eredményre jut, hogy pártvezéri képességekkel nem bir, hanem azért is, mert nem tartja czélszerűnek, hogy ő maga is opponáljon a kormánynak, melynek jóakaratára épp oly szüksége van, mint egy erős párt támogatására.

Széchenyi „faltörő politikának” tartja a közjogi momentumok előtérbe tolását, mielőtt a közgazdasági viszonyok gyökeresen átalakittatnának. Ugyde ilyen értelemben Wesselényi attól a percztől fogva, a mint Széchenyivel szövetkezik, faltörő politikát űz. S ha már ebből a szempontból is hiba Széchenyi részéről, hogy Wesselényit vezérnek ismeri el, még nagyobb hiba ez azért, mert Wesselényi szereplését bizonyos titkos és hamis feladások következtében a kormány gyanús szemmel kiséri. Már 1831-ben – saját állitása szerint – följelentik a kormánynak, hogy titkos szövetség áll fenn közte és a franczia s belga liberálisok közt, hogy Lafayette-el levelezésben áll s hogy törekvésének czélja nem egyéb és nem kisebb, mint a trón felforgatása. Ilyen vádak súlya alatt álló egyén, – bármennyire alaptalanok is azok – „egy szelid s convulsio nélküli reformatiónak”, a melyre Széchenyi törekszik, sikeres propagandát nem csinálhat.

A Széchenyi és Wesselényi közti ellentét akkor tűnik ki igazán, midőn ez utóbbinak 1831-ben irt „Balitéletekről” czimű munkája 1833-ban napvilágot lát.³

Magának az emlitett munkának viszontagságos története is mutatja,⁴ mily ellenszenvvel viseltetik a kormány a szerző személye iránt. A censor „imprimatur”-ja daczára ugyanis, a mű nyomatását a helytartó-tanács betiltja, s midőn mégis külföldön kinyomatják, a kormány meghagyja az erdélyi causarum regalium directornak, hogy a munkát vizsgálja át s esetleg tegye meg a lépéseket a szerző perbe fogatása iránt. Csakis a királyi ügyek igazgatójának jóakarata menti meg Wesselényit az üldöztetéstől, miután a valóságnak megfelelőleg kimutatja, hogy Wesselényi semmi olyat nem irt; a mi a dynastiára nézve sérelmes lenne, sőt ellenkezőleg; műve telve van loyális nyilatkozatokkal.

Wesselényi soha nem tagadta, hogy ő neki elhatározott szándéka, opponálni a kormánynak, de ugyanakkor, midőn opponál, kijelenti egyszersmind, hogy „nem az hűséges és hasznos szolgája urának, a ki mindent – ha szinte azt rossznak s urára nézve károsnak tartja is, – a mi ura nevében parancsoltatik, vakon teljesit; hanem az cselekszik becsületes ember módjára, ki a helytelen és káros ellen felszólal, hogy essék az urának tudtára”; ünnepélyes hitvallást tesz továbbá, hogy „mostani uralkodó házunktól elválni nem lehet s hogy borzasztóbb és gyászosabb nem történhetik, mint ha külső körülmények vagy belső mirigy a haza kebelébe az ellenségesség pokol gyujtotta fáklyáját vetné, azért nemcsak hazája, hanem királya személyes háza oltalmára s a törvényes csendesség fenntartására is kész vérét áldozni”.

A „Hitelt” emlitett műve irása közben kapja s úgy találja, hogy csak „újra dadogja”, a mit Széchenyi ékesen ád elő, hogy érzésük és látásuk annyira egyforma, hogy a „Hitelben”

egész darabokat, sőt constructiókat talál, melyek az ő könyvében is megvannak, ennélfogva azon töpreng, ha vajjon ne dobja-e tűzbe könyvét, melyre a Széchenyié után különben sincs szükség.⁵

Bármennyire magáévá teszi azonban Széchenyi programmját: a menynyiben a közjogi momentumokat is fölveszi annak keretébe s élesen kidomboritja, az ő előadásában egészen más benyomást tesz az az olvasóra, mint az eredeti.

Ujabb biztositékokat az alkotmány megóvása végett nem tart szükségesnek; de annál inkább követeli a meglevők szigorú alkalmazását. Midőn ez utóbbiakat újjaira szedve számba veszi, vádat emel mintegy a kormány ellen, melynek törekvése éppen az alkotmány-garantiák ellensúlyozásában, mellőzésében összpontosul. A fejedelmi eskü mellett nagy súlyt fektet a magyar constitutiónak a korona által időnkint elkobzott vagy meggyöngitett zálogaira, például, hogy országos dolgok felől végezni csak dietán lehet, melyen minden résztvevő gyakorolja a szabad szólás jogát; hogy az országgyűlésre a törvényhatóságok minden külső hatalom befolyása nélkül választhatják követeiket s azoknak kötelező utasitásokat adhatnak;

hogy minden három évben összehivandó az országgyűlés, anynyival is inkább, mert csak az az adó törvényes, melyet az országgyűlés szavaz meg három évről három évre; hogy az ujonczot szintén az országgyűlés szavazza meg s a dieta mellőzésével azt sem kivánni nem

lehet, sem ajánlani nem szabad stb. stb. Mindezeknél előbbre valónak tartja azonban a megyei szerkezet conserválását, miután a megyék jogkörébe tartozó vis inertiae leghathatósabb korlátja az önkénynek.

A municipalismus, valamint a Wesselényi által hangsulyozott többi alkotmány-biztositék jelentőségét Széchenyi sem tagadja; de valamint nem elégiti őt ki azoknak régi alakja és szerkezete s a mint szükségesnek tartja átalakitásukat, sőt megbővitésüket, úgy nem helyesli másrészről az ellenzék taktikáját, melynél fogva egyszerre igyekszik megoldani ama kérdéseket, melyek csakis egymásután oldhatók meg sikeresen. Erőt akar előbb gyűjteni s csak azután megmérkőzni a kormánynyal. „Te – irja Wessélényinek egy levelében – veszekedni és ujjat akarsz húzni a kormánynyal. Én is, csakhogy nem most, gyöngeségünk közepette, hanem ha majd erősbek leszünk. Te egy szomorú darab hőse kivánsz úgyszólván lenni, én pedig sikert kivánok.”⁶

Attól azonban tartózkodik, hogy viszályt idézzen elő abban a pártban, mely – taktikai hibái daczára – hozzá legközelébb áll. Ezúttal tehát jónak látja Wesselényi elől kitérni, annyival inkább, mert éppen ekkor minden idejét igénybe veszik a Vaskapu szabályozási munkálatai, melyeket mint királyi biztos személyesen vezet.

A dunai hajózás ügye s ezzel kapcsolatban a dunai hajózás akadályainak elháritása képezik éveken át tevékenységének súlypontját s annyira, betöltik egész lelkét, hogy Metternich azt a tréfás megjegyzést teszi rá, hogy „Széchenyi gróf azt képzeli magáról, ő fedezte fel a Dunát.”

Tisztán áll előtte, hogy ha a Dunára vonatkozó tervei sikerülnek, amellett, hogy a többi folyamok szabályozására is előbb-utóbb rákerül a sor, óriási terület válik művelhetővé, az áradások által okozott járványok megszünnek, a kereskedelem hatalmas lendületet nyer, s az által, hogy a művelt népekkel való érintkezés megkönnyittetik, a civilisatio is terjedni fog. De másrészről a kivitel nehézségeivel is idejekorán számot vet.

A sziklarepesztés költségeinek fedezetéül a subsidiumot szemeli ki. A só fölemelt árát, ezt a divatos forrást, melyet ebben a korban a jámbor táblabirák kimerithetetlennek gondolnak, a mennyiben valahányszor országos vállalatról van szó, mindig ahhoz fordulnak s melyet ő éppen ezért a közszükségletek vulgivaga Venusának nevez el,⁷ – figyelmen kivül hagyja.

A mily nehezen megy a munkálatok megkezdéséhez szükséges költségek előteremtése, épp oly küzdelmébe kerül Széchenyinek megnyernie a kormány jóakaratú támogatását a vállalathoz. A nádorba veti minden reménységét s nem is csalódik benne. Ez nevezteti ki őt királyi biztossá; ennek a közbenjárására kap a kincstártól 40,000 forintot oly föltétel alatt, hogy azzal magának a nádornak számol el; általában ez nyujtja neki a leghathatósabb segitséget nehéz munkájához. Éppen ezért folytonosan levelezésben ált vele;

időnkint jelentést tesz neki a munkálatokról, sőt 1841-ben leutazik vele a Vaskapuhoz a sziklarepesztések megtekintése végett.

A sziklarepesztéseket 1833 július 29-én kezdik meg s oly jól megy a munka, hogy már a következő év tavaszán a Vaskapú óriás sziklái közt leúszik az „Argo” nevű gőzhajó egészen Galaczig, s ezzel meg vannak czáfolva a kételkedők, kik váltig állitották, hogy hiábavaló Széchenyi minden fáradozása, a Vaskapun gőzhajó nem hatolhat át.

Az ügy technikai oldala Széchenyit kevésbé nyugtalanitja. Inkább pénzügyi és külpolitikai szempontból vannak aggodalmai. A pénzügyi nehézségeket egyelőre legalább sikerül elháritnia. Külpolitikai szempontból ellenben a vállalat sorsát nem áll módjában biztositani.

Illuziókban nem ringatja magát, mert tudja jól, hogy ha a hajózás minden akadályát elháritja is, s ha még annyi gőzhajó fogja is szelni a Duna habjait: a dunai forgalom fejlődését a szulinai torkolatot hatalmában tartó Oroszország megakasztja, mihelyt kereskedelmi érdekei veszélyben forognak, mihelyt tapasztalni fogja, hogy abban az arányban, a mint a dunai

forgalom élénkül, hanyatlik Odessa; sőt még ezen felűl attól is tart, hogy Törökország szintén akadályokat gördit majd a vállalat elé. Ezeken csakis nemzetközi szerződés útján lehetne segitni. De sok vérnek és a diplomatia részéről sok tintának kellett addig elfolyni, míg a Dunát olyan szabaddá tették, a milyenné Széchenyi akarta tenni a végből, hogy óriási munkája meghozza gyümölcsét.

A Dunára vonatkozó munkálatok végeredménye bármily kétes szinben tűnik is fel Széchenyi előtt: nem kedvetlenedik el, hanem az emlitett kettős irányban lankadatlan kitartással dolgozik a dunai forgalom megteremtésén.

A szabályozási terveket csak igen kis részben sikerül végrehajtania. Az ő műve csupán az a vizi út, mely ma is az ő nevét viseli. A Moldova és Uj-Csernecz közti zuhatagok szabályozására vonatkozó tervei ellenben, melyeket kedvencz mérnökével, Vásárhelyi Pállal dolgoztat ki, papiroson maradnak, úgy hogy Drenkovától Orsováig ezentúl is csak evezős hajókkal lehet közlekedni, innét pedig Skela-Kladováig, körülbelűl négy órai távolságra, a szárazon kell a forgalmat közvetiteni.

A dunai gőzhajózás ügyében annál több láttatja van fáradozásainak. Az e czélból alakult részvénytársaság első gőzhajója: „I. Ferencz”, 1830. szeptember 4-ikén teszi meg próbaútját Bécsből Budapestre. De a rendes hajójáratok csak 1831 február 1-én kezdődnek meg. A kolera miatt az egész év folyamán igen csekély ugyan a forgalom, a bécs-győri szakaszon pedig a gönyői akadályok miatt megszüntetik a közlekedést: mindamellett a vállalatba fektetett tőke meghozza kamatját.

Széchenyi nem elégszik meg azzal, hogy a Duna a belső forgalmat közvetitse. Ó Európának eme leghatalmasabb folyóján a keletet akarja összekötni a nyugattal, Magyarországot a Fekete-tengerrel. Az lebeg szemei előtt, hogy Magyarország, ennek a folyónak kihasználása által a világforgalomban foglalja el az őt megillető szerepet.

Győrtől Zimonyig megvoltak már a rendes hajójáratok. A Fekete-tengerrel való összeköttetés föltételeit Széchenyi a nádorhoz intézett emlékiratában fejti ki. Ezek: a dunagőzhajózási társulat kiváltságának meghoszszabbitása tiz évre; felszólitás a vármegyék és városokhoz, hogy a gőzhajó állomásokat kiszálló hidakkal lássák el; azoknak az egészségügyi és vámügyi rendszabályoknak megváltoztatása, melyekből az államnak közvetlen haszna úgy sincs, a kereskedelemnek pedig annál nagyobb a kára; a személyek és árúk biztonságáról való gondoskodás a szerb, török és oláh hatóságokkal szemben; a kormány részéről kinyilatkoztatása annak, hogy a gőzhajózást pártolja; ingyen kőszén és ingyen fa a határőrvidékről és a kamara erdőségeiből.⁸

A nádor a dunai gőzhajózásnak a Fekete-tengerig való kiterjesztését helyeselvén, készséggel magára vállalja a közbenjárást a tekintetben, hogy a kormány a Széchenyi által megszabott föltételeket teljesitse. Metternich szintén meg van nyerve az ügynek, s éppen akkor nagyon időszerűnek tartja hozzálátni a kivitelhez, miután a drinápolyi béke után 1833 július 8-ikán megkötött hunkiár-iszkeleszi barátsági szerződés a keleten Orosz- és Törökország közt a nyugalmat hosszabb időre biztositni látszik.

A dunagőzhajózási társulat 1833. deczemberében tartott közgyűlése, bizva a kormány támogatásában, Széchenyi buzditására elhatározza, hogy a következő tavaszon az Al-Dunán meginditja a rendes hajójáratokat, s hogy egy tengeri hajót épittet, mely Galacztól Konstantinápolyig fog közlekedni. A határozatot végre is hajtják. De a nádor nejének nevét viselő tengeri hajónak, mint ilyennek, nem sok ideig veheti hasznát a társulat.

Az Orosz- és Törökország közti szövetség – a mint csakhamar kiderül – egyenesen Ausztria keleti befolyásának ellensúlyozására irányul.

Ausztria az al-dunai tartományokkal szemben természetesen csak abban az esetben érvényesitheti befolyását s tarthatja fenn külkereskedelmére nézve döntő fontosságú positióját ama tartományok piaczain, ha fő közlekedési útját, a Dunát, el nem zárják a tengertől. E tekintetben azonban nemcsak az idegen hatalmak, hanem a szláv népek is fenyegetik érdekeit.

Ha a déli szlávok egyesülésének eszméje, melyet a horvátok már ekkor oly nagy hévvel karolnak fel, megvalósul: Ausztria elvesziti a Dunát s ezzel együtt minden befolyását a keleten. Az illyrizmus kérdését ebből a szempontból Pulszky Ferencz világitja meg legelőször és leghatározottabban.⁹

Mig a szláv mozgalmak azonban csak a távol jövőt fenyegetik, a két keleti hatalom már a jelenben megkisérli elzárni Ausztriát és Magyarországot a tengertől. Oroszország a Szulina-torkolatra semmi gondot nem fordit, úgy hogy a beiszaposodás következtében ott a közlekedés rendkivül meg van nehezitve; Törökország pedig több ízben megtiltja alattvalóinak a dunagőzhajózási társulat hajóinak használatát. Ehhez járul, hogy maga az osztrák kormány szintén a pártfogása alatt keletkezett osztrák Lloyd kezére akarja játszani a tengeri kereskedelmet.

Ily körülmények közt Széchenyi is jobbnak látja, hogy a dunagőzhajózási társulat a tengeri forgalom közvetitését engedje át a Lloydnak s minden erejét a dunai hajózás fejlesztésére forditsa. 1845-ben a társaság újjászervezkedvén, kieszközli a kormánytól szabadalmának meghosszabbitását, mely szabadalom kizárólagos jogot adott neki 35 évre a Passau és Orsova közti gőzhajózásra.

A hajózás akadályainak elháritásáról, úgy a pozsony-gönyői szakaszon, mint a Vaskapunál, ettől az időtől kezdve maga a társulat gondoskodik, s különösen a Vaskapunál végrehajtott ujabb sziklarepesztési munkálatok azt eredményezik, hogy mig azelőtt tiz lábnyi vizállás mellett is fennakadt a közlekedés, most már nyolcz lábnyi vizállás mellett a hajók a Vaskapun áthatolhatnak.

Széchenyi ezentúl is érdeklődik ugyan a dunai közlekedés iránt, de annak tovább fejlesztését nyugodtan rábizhatja s rá is bizza az évről-évre izmosodó dunagőzhajózási

In document A nemzeti államalkotás kora (1815–1847) (Pldal 144-150)