Országgyűlési ujság. Kossuth Lajos föllépése. Támadások a szabad sajtó ellen. Az első magyar sajtó-codex. Magyar izenetek és a főrendi tábla jegyzőkönyve. A magyar nyelv érvényesitése a törvényhozás körében.
A fölveendő tárgyak sorrendje s a „junctim”. A nádor rábeszélése. A munka megkezdése
A pártviszonyok ziláltsága mindjárt az országgyűlés kezdetén szembe tűnik, midőn Prónay János nógrádmegyei követ megújitja azt az inditványt, mely már a mult országgyűlést is foglalkoztatta, hogy t. i. az országgyűlésen tartandó beszédek egy országgyűlési újságban közöltessenek, melyet bárki minden megszorítás és privilegium kikérése nélkül megindithat.
Már itt úgy összekeverednek a szabadelvűek a conservativekkel, hogy alig lehet őket megkülönböztetni egymástól.
Wesselényi időelőttinek tartja ugyan a kérdést; de egy conferentia abban állapodik meg, hogy Bertha Sándor, – ki a mult országgyűlés történetét kivonatban elkészité, de munkáját a helytartó-tanács akadékoskodása következtében ekkor még nem adhatta ki,1 – bízassék meg a kerületi ülések tanácskozásait reprodukáló országgyűlési újság szerkesztésével. Bertha mellett mint szerkesztő szóba jön Farkas Ferencz pesti ügyvéd is, kit a kormány már régebb idő óta gyanús szemmel kisér, mivel állitólag összeköttetésben áll a külföldi forradalmi elemekkel, úgy hogy éppen ezért Metternich egyszer meg is kérdezi a kanczellártól, nem lenne-e czélszerű „Farkas levelezésére a szokott módon felügyelni”.2
Hogy a tervezett ujság megbizható közleményekkel láttassék el, egy másik értekezlet, – melynek eredményéről Reviczky kanczellár már két nap mulva nagy megbotránkozással és aggodalmaskodva hivatalosan értesiti a nádort,3 – Kossuth Lajost szólitja fel, hogy Orosz József társaságában és két gyorsiró közremüködésével vállalja el a kerületi napló szerkesztését. Kossuth egy pár ülés naplóját, úgy a mint összeállitotta, be is mutatja s habár dolgozata általában tetszik is a követeknek: minthogy személyéről gróf Andrássy György úgy nyilatkozik, hogy nem megbízható, a vállalat abbamarad.
Kossuth mint ablegatus absentium most jelenik meg először az országgyűlésen s állásához illő szerénységgel húzódik meg a vármegyei követek közt.
A távollevők követeinek az országgyűléseken mindig igen kényelmetlen volt a helyzetük. Szavazati joguk nem levén, még ha egyéni kiválóságukat elismerték is, nem szivesen látták, ha valamelyik közülök előtérbe akart tolakodni s beleszólt a dolgokba.
Kossuth tehát ablegatus absentium létére szintén hallgatásra van kárhoztatva.
Ha alkalma nyilik neki a szószéken érvényesitni magát: szónoklatának varázsával bizonyára már ekkor meghóditja az országot s oda jut az elsők közé annyival is inkább, mert lángesze és nagy készültsége is képessé tették rá, hogy nemzete sorsának intézésében már mint fiatal ember részt vegyen. A szegény, fiatal ügyvédnek azonban, – ki nem azért szerezte meg diplomáját, mert a közfelfogás szerint nemes ember létére illett diplomával is igazolnia, hogy a Corpus Juris szövevényeibe be van avatva, hanem azért, mert mindennapi kenyerét ily módon kellett megkeresnie, ki sem fényes nevet, sem vagyont nem örökölt őseitől, – az aristocraticus társadalomban lépésről-lépésre kell a tüneményszerű tehetségének megfelelő positiót kivivnia.
A küzdelem, melyet azért folytat, hogy magát érvényesitse, nem kerül olyan erőfeszitésébe, mint a mily vehemens az. Az igazi nagy szellemek átható ereje akadályt nem ismer s a mi a középszerűséget útjában feltartóztatja, sőt esetleg megsemmisiti, a genie fejlődését előmozditja. Kossuth ha a: tollat vette kezébe, tollával, ha a szószékre lépett, azzal az ékesszólásával, melylyel életének későbbi szakában a magyar ég alatt kortásai közül senki nem versenyezhetett vele, olyan erőt fejtett ki, melynek elnyomását ellenfelei valahányszor
megkisérlették, ő a franczia közmondást követve reculer pour mieux sauter, annál közelébb jutott czéljához.
Az országgyűlési napló meginditása nem sikerülvén neki, több barátja, köztük Lónyay Gábor biztatására megindit egy irott hirlapot „Országgyűlési: Tudósitások” czim alatt, s a mellett, hogy csakhamar kivívja épp azoknak a bizalmát, kik még az imént gyanúsitották, a hirlapirói pályán bőven aratja a babérokat. Pompás stilje, lelkes előadása, szabadelvű felfogása, elragadja az embereket s egyszerre ismertté és népszerűvé válik neve az egész országban. A közvéleményt nemcsak tolmácsolja, de csinálja is s rövid időn a toll kezében valóságos hatalommá növi ki magát.
A mit Lónyay Gábornak ir egy magánlevelében, hogy t. i. „a nyilvánosság hiányosságának érzete, a mint ki fogja vivni a szabad sajtót, úgy más részről a kormány is látván, hogy azon szót, melyet szerzője közhirré tenni állhatatosan akar, csakugyan el nem nyomhatja egészen, tanácsosabbnak látandja engedni a sajtóra nézve, hol legalább némi kontrollériát gyakorolhat, melynek gyakorlása irás mellett hatalmában kevésbé van”, – néhány év mulva bekövetkezik.
Kossuth Tudósitásai azonban, minthogy géppel való sokszorositásukat a kormány megtiltotta, a nyilvánosság hiányát csak félig-meddig pótolják. A törvényhozás el van zárva a nyilvánosság elől, miután a pozsonyi német és latin, valamint a két pesti ujság országgyűlési tudósitásai részint hézagosak, részint annyira czélzatosak, hogy azokból a közönség nem nyerhet hű értesülést a tárgyalásokról; az országos ülések naplói közzététetnek ugyan, de a drága foliansokhoz hozzájutni csak kevés embernek áll módjában; a tanácskozások pedig ha nyilvánosak is: az ország szélén tartatván az országgyűlés, oda az akkori tökéletlen közlekedési eszközök mellett még a követek is nagy nehezen juthatnak el.
A bajon vagy az országgyűlési újság meginditásával, vagy oly módon lehetne segítni, hogy a naplóból az országgyűlés által megbizott szerkesztő által kisebb terjedelmű kivonatok készittetnének s bocsáttatnának közre.
Az újság mellett jóformán csakis gróf Andrássy György kardoskodik, ki az ügyet a mult országgyűlésen legelőször hozta szóba s kinek instructiói most is annyira kedvezők a nyilvánosság jogára nézve, hogy az országgyűlés teendői közé még a követi utasitások kinyomatását is fölveszik.4
A napló-kivonatért, vagy – amint Pázmándy találóan nevezi, – „az országgyűlési újság surrogatumáért” sem sokan lelkesednek. Nagy Pál s vele együtt mindazok, kik a szabad sajtótól és általában a nyilvánosságtól irtóznak, azért utasitják vissza a napló-kivonat eszméjét, mert azt tartják, hogy addig, mig a nép itélő tehetsége jobban ki nem fejlődik, nem tanácsos megengedni, hogy mindenki szabadon irhasson az országgyűlésen történtekről s mert különösen most, a midőn oly kényes tárgy foglalkoztatja az országgyűlést, mint az úrbér, nem lenne tanácsos, hogy az országgyűlési tudósitásokat bárki megszerezhetné magának néhány krajczárért s közhelyeken olvashatná. A szabadelvűbb gondolkozásúaknak pedig azért nem kell a kivonat, mert ezek meg attól tartanak, hogy a kivonatokkal lehetetlenné teszik jövőre az újság meginditását, a minthogy a nádor és Mérey személynök csakugyan ebből a szempontból egyenesen ajánlják, hogy a personalis és a négy országgyűlési censor által megbirált napló-kivonatoknak könyvárusi úton való közzététele elé a kormány akadályokat ne görditsen.5
Ha az országgyűlési napló jövőre is, mint eddig, a personalis censurája alatt állna:
akkor Reviczky kanczellárnak még az ellen sem lenne kifogása, hogy a napló kivonatát bármely szabadalmazott újságban közzétegyék, föltéve, hogy annak szerkesztőjét a personalis választja meg. De mivel a rendek a személynök censurájának kizárásával tisztán az országgyűlési censorok felügyelete alá kivánják a naplót helyezni: a naplókivonatoknak még a szabadalmazott újságokban való kinyomatását sem tartaná czélszerűnek megengedni, miután senki sem állhat jót felőle, hogy ily módon nem látnának-e napvilágot olyan közlemények is, melyek által a közbiztosság veszélyeztetnék.6 S épen ezért, habár föl sem akarja tenni, hogy a
főrendi tábla ellenzése daczára s a kormány jóváhagyása nélkül a rendek a napló-kivonatokat ipso facto meg mernék inditani: a nádort a felség nevében több izben fölkéri, hogy vesse latba minden befolyását az ügy kedvező elintézése czéljából.7
Nincs azonban szükség erélyes actióra a kormány részéről, miután a rendek – mint a fennebbiekből látható – épp úgy félnek a nyilvánosságtól, mint a kormány s ez a félelem, melyet Nagy Pál fejezett ki legőszintébben, mig egy részről a szabad sajtó iránt bizalmatlanná, más részről a sajtó által okozott sérelmek iránt túlérzékenynyé és türelmetlenné teszi őket.
Ugyanazon az ülésen, melyen az újság ügyét leveszik a napi rendről, Hertelendy Miksa torontáli követ a rendek figyelmét küldői nevében felhivja a Károlyvároson nyomatott
„Sollen wir Magyaren werden?” czimű gúnyiratra,8 melynek szerzője sértő gúnynyal támadja meg a magyarositási törekvéseket, az 1830-iki törvényt, mely a közhivatalokból a magyarul nem tudó egyéneket kizárja, valamint ama vármegyéket, melyeknek követei az emlitett törvény létrehozatalában főszerepet játszottak; kivánja egyszersmind, hogy a szerző, ki a hazai nyelv előmozditása körül buzgólkodó nemzetet s a nemzetben annak királyát sértegeti, sőt vele együtt censora is, ki megengedte a kérdéses irat közrebocsátását, mint felségsértő, perbe fogatván, a kormány által büntettessék meg. Ugyanolyan hajsza van tehát készülőben, a minőt az 1764-iki országgyűlés Kollár műve ellen inditott.9 De ezúttal a kormány hivei:
Rohonczy, Péchy stb., veszik elejét a mozgalomnak azzal a helyes propositiójukkal, melyet a többség elfogad, hogy mivel a kérdéses művet szabadságában áll bárkinek megczáfolnia: az országgyűlés csak akkor avatkozzék a dologba, ha az esetleges czáfolat közrebocsátását a kormány megtiltaná.
Ehhez az esethez hasonló az, ami mindjárt az országgyűlés kezdetén fordul elő, amidőn t. i. a pesti ujságok Beőthy Ödön és a beregi követek beszédeit hibásan közölvén, ez utóbbiak egyenesen a nádorhoz fordulnak panaszaikkal, aki kegyesen fogadja és megnyugtatja őket, hogy amint hirt vett a dologról, azonnal intézkedett elégtétel-adás végett, kapva10 egyszersmind az alkalmon, egy praesidialisban meghagyja Komáromy Péter tanácsosnak, hogy ne engedjen mást közleni az országgyűlésről a pesti ujságok által, mint amik a pozsonyi latin és német, valamint a bécsi lapokban közölve lesznek.
Ha az országgyűlési tagok legnagyobb részének nincsen érzéke a sajtószabadság iránt, még kevésbé fogja fel annak értékét a nagyközönség. A sajtószabadság ellen pamfletek jelennek meg,11 melyek nemcsak azt bizonyitgatják, hogy a censura törvényes intézmény Magyarországon, hanem azt is, hogy arra az állam nyugalma és biztonsága szempontjából szükség van, s gróf Dessewffy József separatum votuma, melyet az 1825/27-iki regnicolaris küldöttség által kidolgozott javaslat ellen irt12 s melyben a sajtószabadság mellett tör lándzsát, – épp oly kevéssé kelt visszhangot, mint a szabadelvű követek hasonló szellemű felszólalása az országgyűlésen.
Az országgyűlési újság és a kerületi napló tárgyában lezajlott vitáknak azonban annyi hasznuk mégis van, hogy tisztázzák a sajtószabadságra vonatkozó zavaros fogalmakat, s már az országgyűlés végén a kerületek által elkészitett rendszeres sajtótörvényt – az első magyar sajtó-codexet az országos ülésben a többség elfogadja.
A tizenegy pontból álló törvény csak az országgyűlési hirlapokra vonatkozik ugyan s abban a sarkalatos hibában szenved, hogy az államhatalmi ágak hatáskörét összezavarja:
mindamellett az akkori viszonyokhoz képest oly liberális és alapjukban oly helyes jogelveket tartalmaz, melyek ha elfogadtatnak, csak egy lépéssel kellett volna tovább menni, hogy elérjék az absolut sajtószabadságot. Már a törvényjavaslat indokolásában, illetőleg az azt kisérő üzenetben olvassuk, hogy a sajtóra rakott bilincsek, tehát az előző vizsgálat is, az emberi ész kifejlődését korlátozzák s a nemzet, sőt az emberiség boldogságának akadályai.
A javaslat szerint országgyűlési tudósitásokat az országgyűlés helyén nyomtatás útján, akármely nyelven, minden megelőző vizsgálat nélkül, mindenkinek, ki ebbeli szándékát az
országgyűlésnek bejelenti, ötezer forintnyi óvadék letétele mellett, saját felelősségére kiadni szabad. A sajtó útján elkövetett vétségek, természetükhöz képest, vagy magánpanaszra, vagy a szent korona ügyvédének felperessége mellett büntetendők. A büntetés három naptól egy esztendeig terjedhető fogság és 25 forinttól 100 forintig terjedhető pénzbirság. A sajtóbiróság az országgyűlés két táblája által saját kebeléből választandó 25 tagból áll. Úgy a felperes, mint az alperes öt-öt tagot minden indokolás nélkül visszavethet. Az itélethozatalra kilencz tag jelenléte szükséges. Felebbvitelnek helye nincs.
A személynök, ahhoz az utasitáshoz alkalmazkodva, melyet még elődje kapott Reviczky kanczellártól,13 valamint conservativ párthívei, a nagy horderejű javaslat elé természetesen akadályokat görditenek s a rendszeres munkálatok során kivánják azt tárgyalás alá vétetni; de már ez alkalommal is tiltakoznak az előzetes censura megszüntetése ellen. Nem nehéz bebizonyitniok, hogy a censura, ha nem is törvényes intézmény, a menynyiben annak gyakorlása nem volt soha törvény által szabályozva: az előző diéták által nemcsak hogy nem elleneztetett, sőt ellenkezőleg a nemzet képviselői több izben hozzájárultak ahhoz. Az 1790:
XXVI, t: cz. például a censurát megállapitja a protestánsokra nézve. Az 1811/12-iki országgyűlés sérelemnek jelenti ki, hogy Gustermannak, a magyar közjogot meghamisitó munkáját,14 valamint általában az insurrectiót, a magyar nemzetet s annak alkotmányát rágalmazó iratokat akadálytalanúl engedték kinyomatni. Az 1825-iki országgyűlés a Magyar Tudományos Akadémia. kiadványaival szemben fenntartja a censurát, a mit a különben szabadelvű Zalamegye – a jelen országgyűlésre készitett instructiói szerint – azzal akarna kiegészitni, hogy azok a munkák, melyeket az Akadémia már approbált, censura alá ne essenek,15 nem gondolva meg, hogy ily módon hallgatólag elismeri a többi munkákra nézve a censura jogszerűségét stb. stb.
Mindez azonban csak azt bizonyitja, a mi bizonyitásra különben nem szorult, hogy még a közelmultban sem tudott az országgyűlés a szabad sajtó gondolatával megbarátkozni;
de a haladás barátai által argumentumul nem volt elfogadható arra nézve, hogy még mindig nem érkezett el a censura eltörlésének ideje.
Az, amit Zsedényi s általában a conservativek hirdetnek, hogy t. i. a szabad sajtó a nemesi rend ellenségeinek eszköz lesz a kezükben, mely által a törvényhozásra befolyást nyervén, a kiváltságokat – úgy, miként Francziaországban – nálunk is megdöntenék, – nem alaptalan beszéd. A szabad sajtó és a rendi szerkezet tényleg szemben állnak egymással s a kettő közt előbb-utóbb választania kell a nemzetnek. De éppen ezért a köztudatban minél mélyebb gyökeret ver a nemzeti állam eszméje, a Zsedényi által igen helyesen felállitott alternativa annál élesebben domborodik ki s annál általánosabbá válik a törekvés a sajtó felszabaditása iránt.
A főrendek természetesen a conservativ felfogáshoz szítanak, ennélfogva annyira húzzák-halasztják az alsó tábla üzenetére a válasz adását, hogy ez csak két nappal az országgyűlés berekesztése előtt érkezik meg s azt tartalmazza, hogy a sajtószabadság fontos kérdése csak a rendszeres munkálatok során vehető fel. A mire az alsó tábla kijelentvén, hogy a törvény az előzetes censurát nem ismeri, ennélfogva „a sajtó, önkény nélkül, a végrehajtó hatalom részéről nem korlátozható”, az ügy elintézését a jövő országgyűlés feladatául tűzi ki.
Ugyanakkor, a midőn az országgyűlés kezdetén az országgyűlési hirlap ügye szóba kerül, a rendek az előző országgyűlés nyomdokain, haladva s abból az elvből indulva ki, hogy
„a nyilvánosság minden szabad alkotmány paizsa s számtalan jónak kútfeje”, a főrendeket fölkérik, hogy a mennyiben emberemlékezet óta mindig magyar nyelven viszonozták a karok és rendek üdvözleteit, ezentúl izeneteiket is magyar nyelven fogalmazzák, más részről, hogy üléseikről jegyzőkönyvet vezessenek.
A magyar nyelvű üzenetekre gróf Esterházy Mihály, gróf Károlyi György, Wesselényi és Széchenyi felszólalása után rá is állnak a főrendek. Esterházy lelkes felszólalása annál feltűnőbb, mert ő maga a magyar nyelvet csak töredezve beszéli épp úgy, mint gróf Batthyány
Iván és Pálffy herczeg, de a kik azért szintén mindig magyarul szólnak. Az 1833 januárius 26-iki országos ülésre érkezik meg az első magyar nyelvű üzenet, első negyven év óta, mi hogy mily nagy örömet idéz elő a rendek körében, még a jegyzőkönyvben is meg van örökitve.
A jegyzőkönyv, illetőleg napló vezetése ellenben a főrendek szerint szükségtelen, miután üzeneteik úgy is kinyomatnak az országgyűlés irományai közt s igy tanácskozásaik eredménye köztudomásra jut, sőt az újitást alkotmányjogi szempontból aggályosnak is tartják azzal a sajátságos okoskodással, hogy az országgyűlés, habár a négy rend vesz azon részt s habár két házban tanácskozik, egységes test, abban az esetben tehát, ha két jegyzőkönyv vezettetnék, ezzel az első veszedelmes lépést tennék meg az országgyűlés egységének megbontására.
A márczius 30-iki elegyes ülésből küldik fel a királyi propositiókra a választ az előleges sérelmekkel s három felirattal együtt. Ennyi tehát az eredménye a több mint három hónapi tanácskozásnak.
Az egyik feliratban kérik már a jelen országgyűlésnek Pestre való áttételét, a mihez a főrendek is minden vita nélkül hozzájárulnak.
A másodikban, hivatkozva a nemzetnek az uralkodó ház iránti hűségére, melynek úgy Mária Terézia alatt, mint a közelmultban annyi jelét adta, kérik ő felségét, hogy az országban lakjék s hogy engedje meg az ifjabb királynak, Ferdinándnak, az országban való állandó tartózkodást.
A harmadikban azt kérik, a mire a nemzet negyvenkét év óta törekszik, hogy t. i. a nemzeti nyelv jogaiba helyeztessék vissza, hagy különösen a feliratok az azokra adott királyi válaszok és a törvények magyar nyelven szerkesztessenek. Kölcsey irja, hogy midőn az 1825-iki diéta a nyelv miatt küzdött, egy angol Pesten ezt mondta: „A ti szabadságtok, uraim, nevetség. Hiszen azért küzdötök, hogy saját nyelveteken szólhassatok. S melyik vad népnek nem ád erre jogot a természet? S mi az, kitől e jog megtagadtatott?” A főrendek sem vonják ugyan e jogot kétségbe, de érvényesitését alkalmasabb időre szeretnék halasztani, akkorra t, i., midőn a rendszeres munkálatok tárgyalás alá vétetnek. Néhány üzenetváltás után, Wesselényi és Széchenyi rábeszélésére, mégis beléegyeznek a felirat elküldésébe.
Az alsó táblán a feliratot Buzsán Hermann horvátországi követ ellenzi, főként abból a szempontból, a mit a személynök is helyesel, hogy veszedelmes dolog, hogy ő felsége magyarázatra szoruljon a feliratok megérthetése végett s hogy előtte ismeretlen nyelven fogalmazott resolutiókat irjon alá. Ilyenféle aggodalomra pedig nincs semmi ok, mert igaz ugyan, hogy már az 1830-iki országgyűlésen is gróf Dessewffy Aurél, mint kanczelláriai fogalmazó, német naplót vezetett a király számára;16 de nem azért, mert ez utóbbi nem értette volna meg a magyar nyelvet, hanem kényelmi szempontból.
Buzsánhoz csak az egri káptalan második követe, báró Bémer László csatlakozik, figyelmeztetvén a rendeket, hogy a horvátokkal szemben, kik a magyar nyelv tanulására különben is hajlandók, a nyelvkényszert ne alkalmazzák s hogy a nyelv ügyében a festina lente elvét tartsák szem előtt. A mire Palóczy László szemrehányást tesz az egyházi rendnek, mely oly sok jog élvezetében van s mely Borsodvármegyének is egy tizenegyed részét birja, hogy a nemzeti nyelvet nem pártolja eléggé. Maguk a rendek adják azonban meg üzenetükben a legszebb és legalaposabb feleletet Bémernek és a vele egy véleményen levő főrendeknek.
Azok, kik a magyar nyelv ügyében a lassú haladás elvét hirdetik, tulajdonképen haladni nem is akarnak. A nemzeti nyelvtől féltik az ősi alkotmányt; féltik a Magyarország és Ausztria közt fennálló kapcsolatot; tartanak tőle, hogy a magyar nyelv diadala a hazai tudományos élet fejlődését megakasztja, miután elzárja a nemzetet a nagy világ tudósai elől;
hogy a külfölddel a kereskedelmi összeköttetést lehetetlenné teszi s ezzel az egész közgazdasági életre sorvasztólag fog hatni; hogy elidegeniti a nemzettől nemcsak az egyes nemzetiségeket, hanem a többnyire németajkú városi elemet is; hogy a közigazgatásban s igazságszolgáltatásban – mivel törvényeink latin nyelven hozattak – megmérhetetlen
zavarokat idéz elő. Úgyde ha ezeknek az aggodalmaknak alapjuk lenne: akkor a magyar nyelvnek jogaiba való visszahelyezése sem fokozatosan, sem egyszerre soha nem történhetnék meg; akkor – mint gróf Dessewffy Aurél egy, halála után Széchenyi István által közzétett töredékes munkájában irja – „szent kötelessége lenne minden magyarnak, hogy a gondolattól örökre megváljék s annak gyökerét szivéből úgy kiszakitsa, hogy abban a hazai
zavarokat idéz elő. Úgyde ha ezeknek az aggodalmaknak alapjuk lenne: akkor a magyar nyelvnek jogaiba való visszahelyezése sem fokozatosan, sem egyszerre soha nem történhetnék meg; akkor – mint gróf Dessewffy Aurél egy, halála után Széchenyi István által közzétett töredékes munkájában irja – „szent kötelessége lenne minden magyarnak, hogy a gondolattól örökre megváljék s annak gyökerét szivéből úgy kiszakitsa, hogy abban a hazai