C ollegiumunk — mint láttuk — a X V II. század vege fele érte el anyagi és erkölcsi megszilárdulásának leg- hathatósabb eszközeit, és ugyanebben az időben, úgy
szólván közpolitikái fontosságú tényezővé emelkedett.
Ismeretes a Wesselényi-féle összeesküvés elfojtása után az uralkodó politikai körök által megindított politikai és vallási reakczió és tudjuk azt is, hogyan aknázta ki az alkotmányunkra és politikai függetlenségünkre éhező bécsi áramlat a Wesse- lényi-féle összeesküvés által teremtett helyzetet, s hogyan készült hazánk politikai szabadságával együtt, a protestánsok vallás- szabadságát is eltiporni s a protestánsoktól eddig kivívott jogokat rövid utón elkobozni. E politikai és felekezeti törekvést a katholicismusért küzdő collegiumunk természetesen a maga javára igyekezett felhasználni; és ezt elismerhetjük a nélkül,
hogy abból a jezsuiták ellen vádat formálnánk.
A hazánk politikai és vallásszabadságával szemben rossz indiüatu politikai körök reakczionárius törekvéseinek súlyát a magyarországi protestánsok már 1670. évben megérezték, a midőn, mint tudjuk, gróf Rothal János és gróf TTeister Siegbert császári tábornokok, mint császári biztosok, a Pozsonyban fel
állított vértörvényszék Ítélete alapján több mint 300, többnyire protestáns nemesre kimondották a jószágvesztést, bebörtönözést, gályarabságot, sőt halálitéletet; de a ..nehéz napok" tulajdon
képpen csak 1672-ben következtek be. A pozsonyi protestán
sok nagy száma és szívós kitartása külömben is már rég óta szálka volt a bécsi körök szemében; most tehát, a midőn körülmények a reactió malmára hajtották a vizet, egy c
/ ^
sal akarták a pozsonyi protestánsok erejét megtörni. Erre a legalkalmasabbnak templomuknak és iskolájuknak1 elvétele látszott, a mikép valóban e két tényező volt mindig a protes
tánsok fő erőssége.
A pozsonyi protestánsokra és eollegiuinunkra egyaránt nagy jelentőségű és többszörösen leirt * cselekedet a collegium annuleseineh feljegyzése szerint előzményeivel együtt a követke
zőképpen folyt le.:í
A Wesselényi-féle összeesküvés fejeinek bfínhődése nem volt elegendő espiatio a bécsi kormány szemében : magát az egész magvar nemzetet egy messzeággazö összeesküvés része
seként szerette volna megsemmisiteni. A reactio, különösen ennek magyarországi végrehajtói: Szeleprséngi György, esz
tergomi érsek és Kollonich Lapot, a magyar kamara elnöke első sorban a magyarországi protestánsokat tekintették az
össze-1 A pozsonyi evangélikusok első iskolája össze-1606-ban épült az akkori lhiza-puw-on (ina Batthyány-tér), a városháza közelében. Templomuk (ina Salyator-templom) helyén annak előtte egy polgári ház állott, a mely Behm Balázs nevezetű polgár tulajdonát Kimandus Haymund, „V on dér Pressburger Kirchen- und Schulverlustu.
3 Az alábbiakat a pozsonyi jezsuita-collegium ily czimű kézirati könyve alapján közöljük: „H istoria prim a Collegii Posonieiutis apud 8. Salvatorem.* Ezt az egyetemi könyvtár birtokában levő egy tolio-kézirat őrzi (Ab 97.) s a mely a feljegyzéseket az 1672. évvel kezdi. Már maga a könyv is érdekes múltú; mert azt a mondott évben a protestánsok könyvtárának lefoglalása alkalmával beiratlan állapotában az ev.
rector szobájában találták, s utóbb az év eseményeinek feljegyzésére használták, a mint erről a könyv homlokán levő következő gúnyos dedicatio tanúskodik:
„A d scholae Hectorem Lutheranum, in cuius cubiculo hic libqr investus est.
Hoc tu tentabas libro miserande Luthere Scribere perpetuum posteritatis opus.
Incidit calamum Numen, dextramque repressit, Et iussit fidei scribere dogma suae.
esküvés részeseinek s azon körülményben, hogy a pozsonyi evangelicusok templomukban zárt ajtók mögött, asszonyok és kiskorúak kizárásával és kebelükből választott őrök felügyelete mellett összejöveteleiket tartottak, elég okot láttak, hogy őket legmegrögzöttebb összeesküvőknek tekintsék. Hiába védekeztek az evangelicusok, hogy ők e titokzatosnak látszó összejöveteleken egy üveges hitsorsosuk kiközösítéséről tanácskoztak, mivelhogy- többszöri figyelmeztetés daczára som akart az Úrvacsorához járulni: a pozsonyi titkos és gyanús összejövetelek magában a királyi udvarban a szóbeszéd tárgyát képezték. Az udvar kiilömben a magyarországi protestántismus pólusaiul Pozsony és Sopron városait tekintette és el volt tökélve, hogy e két fontos helyen, ha nem is irtja ki teljesen ezt a felekezetet, legalább vakmerőségét fogja csökkenteni. Lipót király maga azonban még habozott, hogy e két város közül melyik része
süljön a megfékezés elsőségében; mígnem a 1672. év első napjaiban döntött Szelepcsényi G yörgy véleménye, a .mely szerint Pozsonyban, mint Magyarország akkori fővárosában kell példát mutatni az ,,eretnekek “-kel való elbánást illetőleg.
Minthogy pedig maga a király az erőszakos eljárásba nevét nem akarta belekeverni és hogy a pozsonyi evangelicusok ellen való fellépés ne annyira erőszaknak, mint inkább jo g szerű és törvényes eljárásnak lássék: Szelepcsényi érsek a erő
szakos fellépés okául azt a kiilömben ismeretes tényt hozta fel, hogy a protestánsok iskolájukat és templomukat annak idején II. és III. Ferdinánd királyoknak nyílt tiltakozása ellenére épitették föl. Es minthogy annak idején I. Lipót király is tiltakozott az evang. magyar templom (ma az Orsolyák temploma) felépítése és harangok használata ellen (1659. jan. 3.) az érsek arra a jogi álláspontra helyezkedett, hogy a pro
testáns templom és iskola, mivelhogy királyi fundusokon épültek, jogilag nem is a protestánsok, hanem a király birtokát képezik
és ilyenekül foglalandók le.
Miután az érsek, királyi helytartó-minőségben felhatalmazást nyert arra, hogy a protestánsok ellen, ha kell, erőszakkal is felléphessen, 1672. februárius 3-dikára1 a Pozsonyban időző
* Liebergott naplója febr. 1-jét említi. (44.)
egyházi es világi előkelőket palotájába meghívta, és az érte
kezlet kimondta, hogy a királyi jogra való hivatkozással a város tanácsától, a mely éppen akkor ülésezett volt, a királyi fundusokon emelt ingatlanokat a királyi fiscus javára vissza fogja követelni. *A magistratushoz menesztendő küldöttség tagjai Pongrdcz váczi, és Gubasóczji székesfehérvári püspök, továbbá:
a pozsonyi káptalan két tagja és a fiscus voltak, a kik a primási értekezlet üzenetével a városi tanácsházba mentek.
Az érseki értekezlet azonban előzetesen gondoskodott megfelelő katonai erőről és a város főterén Schütz és Geiman kapitányok vezetése alatt katonaságot állíttatott föl. Minthogy azonban az utóbbi lutheránus liitii volt és Schütz sem lelke
sedett nagyon az ügyért, kérdéses volt, hogy ha e követelések miatt zendülés törne ki, megállja e helyét a katonaság, s nem üt-e ki balul a dolog.
Növelte a bajt, hogy e közben a templom kapuját fej
székkel felfegyverkezett szollőmunkások lepték el, a tömeg más része pedig puskákkal felszerelve a polgársággal vegyesen a templomban és az iskolában helyezkedett el. A helyzet ál
talában baljóslatú és veszélyes volt, s a felizgatot szenvedély minden pillanatban nyílt összecsapással fenyegetett.
Az érseki értekezlet kiküldöttei ezenközben a városi tanács elé járulták és előadták az üzenetet; főképpen azt hangsúlyoz
ták, hogy az épületek királyi fundusokon emeltetvén, a fiscus tulajdonát képezik. A tanács erre óvatosan azt felelte, hogy a királyi meghagyással esze ágában sincs daczolni; azomban a dolgot, minthogy ezt a szokás úgy kívánja, előbb a polgárság egyeteme elé terjeszti. A város hirdetője az utczára menve, a hamarjában összegyülekezett polgárok elé terjeszti az ügyet, a kik magától érthetőkig azonnal két pártra oszoltak: a ka- tholikusok helyeselték az átadást, a lutheránusok pedig hevesen tiltakoztak, oly annyira, hogy az összecsapás már csak a pil
lanat kérdése volt.
A király akaratára való hivatkozás sem használt semmit; a polgárság nem engedett és a tanács nem tehetett mást, mint hogy a kiküldöttek előtt kifejezést adott a felség iránt vak) hódolatá
nak s az evangélikus polgárság magatartását elitélte és rosszalta.
A kiküldöttek erre visszatértek az érseki kúriába, a gyü
lekezet pedig hírét vevén a történteknek, azt határozta, hogy a küldöttség menjen vissza a tanácshoz és a tanács ne töme
gesen, hanem a biztosok jelenlétében' szólítsa fel a polgárságot, hogy jelentkezzenek névszerínt azok, a kik a királyi megha
gyásnak ellenszegülnek.
n , ' o
E felszólításra az evangélikusok Vittnyédi (Istvántól?), a protestánsok ügyének ezen bátor bajnokától feltüzelve, meré
szen odakiáltották a küldöttségnek a protestánsok ez időbeli jeligéjét : „ Egy mindnyájunkért, mindnyájan egyért!u — s egyhan
gúlag tiltakoztak templomuknak és iskolájuknak lefoglalása ellen.
A biztosok tehát ismét eredmény nélkül tértek vissza az érseki kúriába. A gyülekezet azonban semmiképpen sem akart tágítani, és hogy a protestáns ellenzéki szellemnek élét vegye, elhatározta, hogy Vitnyédyt lázitás miatt elfogatja. Kérdés merült fel azonban, hogy mely czimen lépjenek fel Vitnyédy ellen ? Erre nézve aztán már a gyülekezetnek feloszlása és többeknek eltávozása után a hátramaradtak abban állapodtak meg, hogy tekintettel nemesember voltára, a pozsonyi vár kapitánya : Pálftí Miklós gróf tegye rá a kezét.
Körülbelül délután Ö óra tájban adta ki Pálfti Miklós a rendeletet Gösinger János várnagynak, hogy Vitnyédyt tartóz
tassa le és a további királyi intézkedésig a várba foglyul vigye.
Vitnyédy ennek valahogyan neszét vette, és az evangélikusok részéről a császárhoz menesztett követséggel Bécsije akart távozni.
Minthogy azonban a követek már korábban indultak s már a Duna túlsó partja télé közeledtek, ő egymaga ugrott bele egy csónakba s a túlsó part felé igyekezett.
A városban csakhamar elterjedt a Ilire, hogy Vitnyédy átkelt a Dunán s csakhamar ott termett a várnagy is a királyi őrséggel; ámde későn, mert Vitnyédy és társai éppen akkor szálltak fel a túlsó parton készen váró kocsira, nem hederitve sem a kiáltozásokra, sem az utánuk menesztett puskalövésekre.
A várparancsnok katonai őrséget és egy várbeli hajdút küldött a menekülők üldözésére. Ezek átkelvén a Dunán, Prenkirchen táján a szökevényeket utói is érték. Mivel azonban fegyvereiket nem hozták magukkal, Vitnyédyék pedig puskákkal és lánd
zsákkal voltak felszerelve, nem támadhatták meg a szökevé
nyeket, hanem e helyett Rigersprun-ba (Regelsbrunn) terelték őket. Itt aztán a bírótól kapott fegyveresekkel és 20 földmi vés segítségével Vitnyédyt foglyul ejtették, társait pedig, — mivel ezeknek elfogatására nem volt meghagyásuk — az úton hagyták.
A pozsonyi evangelicusok azonban valahogy megtudták, hogy a révészek parancsot kaptak, hogy éjjel is készen legye
nek, ha az üldözők netalán Vitnyédyt visszahoznák Elhatároz
ták tehát, hogy vezérüket a katonák kezéből kiszabadítják.
Nyolcz elszántabb hitfelüket megbízták azzal, hogy lovakkal és fegyverekkel ellátva keljenek át a Dunán. Ezek azonban dereglyét nem találtak a parton, sőt a révészektől azt a választ nyerték, hogy az éjjel senkinek sem szabad a Dunán átkelnie.
Szándékukat ez irányban meg nem valósíthatván, Dévény felé távoztak e l ; inig mások a révészeknek mentek, őket szidal
makkal illeték és szemükre hányták, hogy nekik nem a vár
nagy, hanem a város az uruk. A Dunapart csakhamar megtelt evangelicus polgáraikkal, a kik attól tartva, hogy Vitnyédyt esetleg éjjel hozzák vissza, az egész part meitfén csoportokba verődtek s az egész éjét szabad ég alatt töltötték, el lévén tökélve, hogy bálványozott vezérüket a katonák kezéből min
den áron kiszabadítják.
Februárius 4-dikén reggel a Dévény felé menő lovasok ott átkeltek a Dunán s miután Vitnyédy helyzetéről értesültek, azonnal tudósítást küldtek Pozsonyba. A városban az evangeli
cusok között leirhatatlan izgatottság támadt. Arra a hírre, hogy Vitnyédyt visszahozzák, Pálffi Miklós gróf is kirendelte a várnagyot negyedmagával, hogy a szökevény elé menjen. Bámulva vette azonban észre, hogy az egész Dunapartot a protestáns polgár
ságnak százai lepték el, a kik a mint a várnagy a part felé közeledett nagy zajjal és fenyegetőleg kiabálták: „Vitnyédy szabadon fog maradni !u — „Nem engedjük, hogy elfogják !a E gy merészebb polgár pláne azt a kérdést intézte a várnagy
hoz, vájjon Vitnyédyt mint polgárt akarja-e elfogni? A várnagy azt felelte, hogy ő az érseknek, mint királyi helytartónak és Páltti Miklós grófnak parancsaira mint nemes embert akarja foglyul ejteni.
— Csak azért kérdeztem, *— szólt most a kérdező mert nem engednők meg, hogy Vitnyédyt polgári minőségében tartóztassák le.
Ezalatt azonban a februáriusi fagytól zajló Dunán csolnak vesződött a hullámokkal és jégtáblákkal s nagy-lassan közele
dett az innenső part felé. Mikor a nép abban kedvelt vezérét meglátta, diihe a várnagy és kísérete ellen tetőpontra hágott, s többen hátukat neki feszítve nem engedték, hogy a vár- katonasággal a révhez férhessen, úgyhogy erőszakkal kellett utat törniük a hullámzó és dühöngő tömeg között. A Duna medrének innenső széle ekkor némi távolságra be volt fagyva, s bár a jég nem lehetett nagyon vastag, azon 300 embernél több evangelicus polgár várta a Vitnyédyt hozó csolnakot.
Nagy nehezen ide jutott a várnagy is a katonákkal s már messziről kiabálta az evező révészeknek, hogy a vár aljában kössenek ki. A csolnak azonban már-már kikötött s a végsőig felizgatott evangelicusok kétségbeesetten kiabálták a révészek felé, hogy ne engedjék Vitnyédyt elfogni. Ekkor egy mészáros
nak a legényei az elfogatásra kirendelt katonákat meglepvén, őket a jégárba dobták, Vitnyédyt „non sine ludibrio autkoritatis regiae* az őrség kezéből kiragadták, s a lutheránus hívek eget
verő örömrivalgása közepette a jégtorlaszok közül vállukon a partra vitték. Es mindez oly hirtelenséggel történt, hogy a katona, a ki Vitnyédyt idáig kisérte, nem volt képes foglyát tovább követni, annál kevésbbé, mivel Vitnyédy híveinek egy része még a jégen reá vetette magát. A parton fönt állók ke
züket összefogva felhúzták a jégről a foglyot és megmentéit, mások ruháikat kapdosták fel, hogy annál gyorsabban mene
külhessenek.
A diadalmi kiáltás azonban korainak bizonyult. A mint t. i. Vitnyédy hitrokonaival és megszabaditóival a I ödriczdcapu elé érkezett, nyomukban volt már a várnagy a katonai kisé- rettel s felszólította az örömittas tömeget, hogy a foglyot tüs
tént adja ki. A tömeg hallani sem akart a kiadásról, s Vit
nyédyt valóságos diadalmenetben kisérte a városi tanácsház elé.
A tanács azonban nagyon meg volt szeppenve; nemcsak a katholikusok ütköztek meg Vitnyédy megszabadításának vak
merőségén, hanem a békésebb protestánsok is belátták, hogy ilyen módon csak saját ügyüknek ártanak. Midőn tehát Pálfti Miklós gróf a városháza tájékán összeverődött protestáns pol
gárokat felszólította, hogy a Yhvjtogatót" adják ki, ezek néhány jóbarátjuk rábeszélésére és a tanács meghagyására — „cujus tamen authoritas apud illos parum valuit44 — Vitnyédyt csak
ugyan ki is adták s az őrség aztán őt Pálfti gróf házába kisérte.
Innen Vitnyédyt még az nap a várba vitték fogságba.
Itt várta aztán Vitnyédy a maga és a pozsonyi lutherá
nusok ügyének elintézését és ez idő alatt egyrészről őt hall
gatták és vallatták ki több ízben, másrészről a túlbuzgó katho- likus áramlat mindent elkövetett, hogy most már Vitnyédy erőszakos megszabaditása miatt a pozsonyi evangelicusokra a hazaárulás, illetőleg a felségsértés bűntényét minden kétségen kívül rábizonyítsák. A helybeli káptalan, nemkíilömben a városi hatóság részéről megindított vizsgálat napról-napra súlyosabb bizonyítékokat halmozott fel, még pedig nemcsak a katholikus.
hanem protestáns felek vallomásai alapján. Előrelátható volt, hogy az ev. hitközség fejei szigorúan bűnhődni fognak a királyi tekintélyen ejtett sérelemért. Vesztükre volt az is, hogy Ilire terjedt, hogy az evangelicusok éjnek idején meg akarják nyitni a város kapuit és a várost több helyütt felgyújtják; — továbbá az, hogy mindig fegyveresen jártak, s templomukat és iskolá
jukat állandóan megszállva tartották.
Márczius 18-dikán a magyar kamara elnöke, továbbá a meghívott káptalanbeliek, szerzetesek és nemesek az érseki aulában gyülekezetre jöttek össze, s maguk elé idézték, a városi tanácsot. A megjelent senatoroknak a legkomolyabban
meghagyták, hogy a lutheránusok ,, “
(conventicula scandalosa) véget vessenek, a dühöngő népet megfékezzék, máskülümben szigorúbb eszközökkel kellene a köznyugalmat helyreállítani. Minthogy pedig a tanács vagy nem akart, vagy műn tudott ebben a dologban a gyülekezet szándéka szerint eljárni, nyomban elhatároztatott, hogy mivel a tanács a köznyugalom helyreállítására gyöngének bizonyult,
„szokás szerint44 királyi és káptalanbeli ember küldessék ki, hogy a lutheránus iskolában vizsgálatot tartsanak és az
össze-113 jöveteleket tiltsák be. A feladattal Szomolunyi Benedek, pozsonyi
kanonok és Vattay István, kir. ügyigazgató bízatott meg. De szomorúan végződött kiküldetésük! Vattay t. i. még csak be
jutott valahogy az iskolaépületbe; de midőn az őrök észrevet
ték. hogy Szomolányi kanonok is be akar lépni, a kapuhoz rontottak és azt oly erővel csapták be, hogy a kanonok karja két helyen is eltörött s hosszú és kinos gyötrődéssel fizette meg kiküldetésének dicsőségét. De Vattay ügyész sem volt szerencsésebb; midőn t. i. az esztergomi érseknek, mint királyi helytartónak rendeletét fel akarta olvasni, a szolgák a kapukat hirtelen kinyitották s a fiscus oly erővel és gyorsasággal került ki a házból, hogy a földről feltápászkodva, parókáját csak hosszú keresés után, jó messze találta meg. De csak most következett a biztosok valódi kínszenvedése! A künn ácsorgó tömeg, férfiak és nők. gúnynyal, szitokkal és más egyebekkel illeték őket s szerencse, hogy véletlenül arra tévedt katonák segítségével utat törhettek a dühöngő tömeg között az érseki palotába. Maga a helyzet ezután külömben egészen forradal
mivá vált. A lakásokból és műhelyekből csak úgy özönlött a nép kardokkal, seprőkkel, dorongokkal felfegyverezve; még az asszonyok is fütykösöket, léezeket és botokat forgattak harczias kedvükben. Akadtak nők, a kik hamuval kevert sót szórtak az iskolába hatolni akarók szemébe; mindenünnen „fegyverre !u kiáltások hallatszottak s a zendülés mind nagyobb mérvet öltött.
„Katonai brutalitások4* nélkül sem folyt le ez a zendülés. Schütz kapitány ugyanis, azokat a katonákat a kik a dühöngőket csillapították és a lutheránus lakosságtól megcsúfolt és gyalá- zot-t katolikusoknak a menekülésre utat nyitottak, kardjával megrohanta és az iskoláktól az egész buzapiaczon át üldözte, úgyhogy maga az érsek, a ki a jelenetet palotájának ablaká
ból szemlélte, kénytelen volt őt hangos szóval csillapítani; ké
sőbb pedig őt maga elé idézve, rosszalását fejezte ki tette fölött.
A márczius 18-diki sajnos események döntötték el az ev. templom és iskola sorsát. A főszerepvivők, különösen az egyház lelkészei és elöljárói ellen csakhamar megindult a hi
vatalos eljárás. A királyi helytartó, megküldte a tanácsnak a bűnrészes férfiak és nők lajstromát, és ez márczius 21-dikén
Pozs. Uymu. tört. s
Fischer Vilmos esküdtet megbízta a biinlajstromba jegyzettek
nek megidézósével. Első volt ezek között a Széplakutczában lakó Ptchler Orbán kovácsmester, a ki a 18-diki zendülés ide
jében az iskolaépületben az őr teendőit teljesítette. Az esküdt azonban nem találta őt otthon, és felesége még azt sem akarta megmondani, hol lehetne Őt keresni. Az esküdt ekkor Katzer Mátyás timárt kereste fel, a ki a mondott napon szintén fegyveres szolgálatot tett a iskolaépületben. Ezt műhelyében találta és bár lelkére kötötte, hogy feltűnés keltése nélkül és egyedül menjen a városházára, mikor oda érkezett, már egész sereg hitsorsosa vette körül, a kik a városház udvarára betó
dultak. A megidézettet a tanácsülés elé hívták s itt felolvasván előtte megidézésének okát, kijelentették előtte, hogy a hely
tartó-érsek kérelmére fogságba vetik. A megszorult timár elő
ször nem akarta érteni az egész dolgot; utóbb, midőn már a börtönbe akarták kisérni, az udvaron hömpölygő polgár
társait szólította fel védelmére, a kik körülvették és nem en
gedték, hogy a fogházba kisérjék. Hiába hivatkozott Spindler, az ekkori helyettes városbiró a helytartó-érsek rendeletére, a Tripartitum I. czimének 14. fejezetére; hiába olvasta fel a lutheránus kathechismusból a hatóságokról és az alattvalókról szóló fejezeteket: a polgárok készek voltak inkább mindnyá
jan társukat a fogságba követni, mint letartóztatásába bele
egyezni. Szóval nem használt itt sem kérés sem fenyegetés;
és a polgárok összetartása végre, ha rövid időre is, győzött, s Katzert társai öröm-ujongások között kisérték haza.
Időközben a Becsbe menesztett követek visszaérkeztek és széliében azt a hirt terjesztették (plenis buccis in vulgus sparserunt!), hogy a „császárnak” a Pozsonyban történtekről semmi tudomása sincs és hogy mind ez a papok miivé. Ez oly vakmerővé tette a vérmesebb evangélikusokat, hogy nyil
vánosan tüntettek a katholikusok ellen, sőt akadt közöttük olyan meggondolatlan is, a ki azzal fenyegetőzött, hogy nem sokára a katkolikusok vérében fog fürdeni. Templomukat sem
vánosan tüntettek a katholikusok ellen, sőt akadt közöttük olyan meggondolatlan is, a ki azzal fenyegetőzött, hogy nem sokára a katkolikusok vérében fog fürdeni. Templomukat sem