A halálösztön
Amikor Brunetiére kimondta a tudomány csődjéről szóló ismeretes mondását, mind-nyájan összenéztünk, s valljuk meg, egy ki-csit mindnyájan igazat adtunk neki. Az első percben nagy lett a lárma, a vitatkozás, de később a kavarodásból kihiggadt a
meggyő-ződés, hogy Brunetiére-nek valahogyan mégis igaza van.
Elvitathatatlan tény, hogy a tudomány eddig való haladtában rendszeresen lerom-bolta mindazt, amit a vallás épített. Bebizo-nyította, hogy minden vallás csak fikció, mert természettudományos alap nélkül való vágykifejezés, érzelemnyilvánítás, ami nem azt hiszi, amit lát, hanem azt látja, amit hisz.
Még a legtökéletesebben kidolgozott vallás-rendszer sem egyéb, mint a pusztába elhang-zó ismétlése az istenfogalom nélkül való val-lás, a buddhizmus kétségbeesett, sóvár kiál-tásának: Nirvána!
Bebizonyította a tudomány, hogy nincs célunk, nincs rendelésünk, e tekintetben túl-haladt már az ignorabimuson is, és kategori-kusan kimondta, hogy nem is lehet célunk, mert az ember nem valamire született, ha-nem valami miatt; vagyis posztulátum, kö-vetkezés, olyasvalami, mint a salak, aminek nincs célja, nincs haszna, mégis itt van a világon, mert következése az elégés procesz-szusának.
így lerombolva mindent, a tudomány a legcsupaszabb, legkopárabb pesszimizmust állította szembe a vallások optimizmusával.
A kérdés csak az volt, hogy diadalmasan-e.
Úgy látszik, hogy igen, mert a Brunetiére mondásában ennek a diadalnak az elismeré-se benne van. Brunetiére körülbelül a követ-kezőket mondta:
- Sikerült lerombolnod mindent, tudo-mány. S most büszkén ráülsz a romokra, s hivalkodol a munkáddal, pedig, hogy befe-jezted, sírnod kellene, mert nincs többé hiva-tásod, csődöt mondhatsz, építeni te nem tudsz, az a vallás dolga. Mégiscsak az fogja megadni az embernek a boldogságot.
Tekintettel arra, hogy elvégre mégiscsak a boldogság az emberileg legfontosabb do-log a világon, tessék beismerni, hogy Brune-tiére-nek igaza van. A tudomány idáig tény-leg nem épített semmi olyat, ami az ember-nek abszolúte becses lenne. Meggyarapítot-ta a kényelmünket, elősegítette a
boldogulá-sunkat, de a boldogságnak még csak szürke felhőn átszűrődő, halavány sugarát sem ígérte idáig. Kérdés, nagy kérdés, hogy ter-mékenységre fog-e fordulni ez a meddősége ?
Mecsnikov Illés azt mondja, hogy igen.
Ez a Franciaországban élő, orosz tudós egész határozottsággal azt mondja, hogy a tudomány meg fogja adni az emberiségnek a teljes boldogságot, realizálni fogja azt a fikciót, amit a vallás ígér. Rendszere, amely megalápítója lesz a természettudományos op-timizmus bölcseletének, szigorúan tudomá-nyos, bizonyitható és könnyén áttekinthető.
Mecsnikov, aki bakteriológus és bioló-gus, azt mondja, hogy az emberi testnek ki-tűnően szervezett rendőrsége van. Ennek a rendőrségnek a legénysége a fagocitózák-ból áll, amelyek a vérben, nyirokban szabadon keringő, de a test szöveteibe befészkelődöt-ten is őrt álló, sajátságos sejtek. Azért nevezi őket fagocitózáknak, faló-sejteknek, mert a hivatásuk az, hogy a testbe behatoló apró kis szerves lényeket, baktériumokat, elfog-ják és felemésszék. Példa rá: az orvosok ed-dig mint a természet bölcsességének hatal-masjelét szokták emlegetni a vérnek dezinfi-ciáló képességét. Szerintük a vér, ez az alká-likus folyadék, amint seb esik az emberi tes-ten, rögtön megjelenik, s hogy úgy mond-jam, automatikusan fertőtleníti a seb széleit.
Ha ez nem így volna, minden seb rég inficiál-va volna, mire orvoshoz jut vele az ember.
Az orvosoknak ez a feltevése azonban nem igaz; a vér magában véve nem dezinfektor, a sebre lecsapódó mikrobákat nem ő öli meg, hanem a vele együtt kibuggyanó fago-citózák, amelyek, elvégezve munkájukat, s elhalva, jótékony védőkéreggel, a sebhellyel vonják be a sebet.
A fagocitózák tehát a test rendőrsége. Ha valamely államban a rendőrség nagyon el-hatalmasodik, számában megszaporodik, munkája meg kevés akad, a polgárok rová-sára keres magának foglalkozást, hogy jogo-sultnak tüntesse fel a meglétét. S bekövetke-zik a rendőrállam. Amit nálunk felesleges
bővebben explikálni. Ha a fagocitózák na-gyon elszaporodnak a testbén, s különös kedvező körülményeknél fogva kevés dol-guk akad: keresnek madol-guknak foglalkozást, s megtámadják magát a testet, az ember szervezetét. Munkájuk ekkor már természe-tesen romboló hatású, s megnyilvánulása:
az öregedés. Felemésztik a test rugalmas, az életműködéshez szükséges szövedékeit, s összegubózodva és elhalva velük együtt, a helyükre , afféle holt és hasznavehetetlen anyagot raknak le, mint aminő a seb kérge.
Ennek a következése lesz a test megcsökke-nése, a termet megrokkanása, az arc meg-ráncosodása, szóval, az öregedés. A legekla-tánsabb bizonyíték Mecsnikov e tételére az őszülés. Hogy a hajnak a festőanyagát csak-ugyan a fagocitózák emésztik fel, azt ez a tudós már mikroszkóppal konstatálta. A hajban már látta is, hogy a rendőrállam nemcsak a polgári életben, hanem a termé-szetben is veszedelmes.
Ennek a felfogásnak a nézőpontjára állva, tehát kétségtelen, hogy az öregedés nem egyéb, mint betegség. Bizonyára tetszik tud-ni, hogy mi az a betegség, de azért nem árt, ha egy mondatban körülhatároljuk a fogal-mát: a test fizikai vagy kémiai egyensúlyá-nak a megbillenése.
Ha az orvos megcsinálta a diagnózist, az orvosság megtalálása már könnyű dolog.
Ha tudjuk, hogy az öregedés betegség, ak-kor meg fogjuk találni az orvosságát is. Egé-szen bizonyosan meg fogjuk találni. HiEgé-szen a jövő egyetlen gyógyítószerének, a szérum-nak a készítésében szinte szédületesen hala-dunk. Ki hitte volna még csak egy évvel ezelőtt is, hogy rövid időn belül fel lesz fe-dezve a veseatrófiának a széruma, s a vérsze-génység széruma, amely megakadályozza a vörös vérsejteknek a vérben való megcsök-kenését. Ma már mind a kettőt készítik a párisi Pasteur-intézetben. Nem julesverniá-da, nem Flammarion-féle tudományos eláb-rándulás, nem hiú jövendőmondás tehát, hanem szigorú bizonyosság,
kétszer-kettő-négy, hogy meg fogjuk találni az öregedés szérumát is. Azt a gyógyító szert, amely a fagocitózákat a kellő korlátok közé szorítja, vissza oda, ahol a működésük még szüksé-ges. S ha ez megtörtént, akkor a megörege-dés processzusa egészen másképpen fog le-folyni. Az ember friss agyvelővel, rugalmas testtel fog megérni olyan kort, amelyhez mérve Matuzsálem élete „arasznyi lét", s amelynek a vége nem erőszakos halál lesz, hanem a természetes elpihenés. Mert ma még minden halál erőszakos, még a végel-gyengülés is, az is a fagocitózák romboló munkájának a következése. Az ember visz-szakapja régi kincsét, amely, hogy valaha megvolt, a Biblia tanúskodik róla: a termé-szetes meghalást.
A halhatatlanságot, természetesen, soha el nem fogjuk érni. A szérumokkal elérhet-jük, hogy az organikus méreg nem rombol-hatja el a testünket, de az elkopást meg nem akadályozhatjuk. Vagyis, a jövő emberének nem kell félni a teste kémiai felbomlásától, de ő sem kerülheti el a fizikai elfogyást, a természetes halált.
Ez a Mecsnikov elmélete.
Ezt olvasván, először is az a kérdés ötlik az eszünkbe, hogy van-e olyan teremtés a világon, amelyik természetes halállal hal meg? Egészen bizonyosan nem tudunk erre a kérdésre felelni, de a valószínűség amellett szól, hogy van. Mégpedig - csodálatos vélet-lennek látszik, pedig ha mélyebben nézzük, a Mecsnikov elméletének az igazolását lát-hatjuk benne - azok a teremtések halnak meg természetes halállal, amelyeket a mu-landóságra, az élet rövidségére szoktunk közmondásos példának emlegetni: a kéré-szek, a tiszavirág.
A tiszavirág, amelynek az élete csak órá-kig tart, a legszimplább teremtések egyike a világon: kitűnő szeme, erős szárnya van, de az emésztőszerve egészen kezdetleges, úgyhogy semmiféle parazita meg nem élhet benne. Ezt a kezdetleges, egyszerű szerveze-tet meg nem támadhatja semmi mikroba,
azért szinte végtelen nagy a valószínűség, hogy a tiszavirág haláia a természetes halál.
A tiszavirág az élete egy részét mint her-nyószerű lárva tölti el. S a lárvája nagyon félénk s nagyon gyors teremtés, a bogarász-nak, ha meg akarja fogni, nagy ügyességgel kell rá vadászni. A kifejlett tiszavirág pedig, a szárnyas állat, nem fél semmi veszedelem-től. Minden védekezés, minden menekülő kísérlet nélkül engedi megfogni magát, nincs semmi ösztöne az élet iránt. A lárvája még fél a haláltól, a kifejlett állatból kiveszett a halálfélelem, a tiszavirág, amikor millio-mod magával ott rajzik tavaszi délutánon a Tisza felett, a halál örömének a táncát járja. Amikor levetette magáról rút burkát,
felreppen a levegőbe, eleget tesz a fajfenntar-tás parancsának, aztán a még hátralevő pár órányi életét azzal tölti, hogy diadalmas tán-cot jár, örvend, ujjong, hogy meghalhat.
Egészen bizonyos, hogy amint az ember visszakapja rég elvesztett kincsét, a termé-szetes hálált, fel fog benne ébredni a szintén kipusztult ösztön: a halál ösztöne. Amint most, amikor öntudatlanul érezzük, hogy mindnyájunkra idétlen, erőszakos, korai ha-lál vár, az életösztön eltölt bennünket haha-lál- halál-félelemmel, úgy fogja a jövő emberében a halálösztön felkelteni az élet félelmét. A jö-vő emberét az élete felén végigkíséri az élet-ösztön, amikor delelőre jut, felébred benne a halálösztön, s mindinkább erősödve, kívá-natossá teszi neki a pihenést, a fájdalom és kínlódás nélkül való elmúlást, az esztétikus halált, amely testvére az álomnak.
S az emberek, ha egészen kiélik az életü-ket, nyugodtan és boldogan fogják lehunyni a szemüket, hogy elmenjenek pihenni, hogy elkövetkezzék rájuk, amit az istenfogalom nélkül való vallás, a buddhizmus fejez ki legszabatosabban egy szóban: a Nirvána!
C H O L N O K Y V I K T O R
A halál kutyája
írta LÖVIK KÁROLY
Tizennégy óra hosszáig utaztam a gyorsvo-naton, egy hortyogó apácafőnöknő meg egy köhögős polgármester közé ékelve; két óra hosszat aludtam egy ismeretlen nevű vá-róterem fásládáján, hogy annál közelebb le-gyek az elromlott, rosszul fűlő kályhához;
öt óráig tartott, míg a vicinális fölvitt a po-roszlói hegyekre, s onnét harmadfél óráig kellett kocsin mennem, hogy a bolgárhídi munkássztrájk helyére, érjek. Csikorgó ja-nuárius volt; metsző hideg s derült, kék ég-bolt - hasonlatos a Nérókhoz, akik moso-lyogva gyönyörködtek a rabszolgák szenve-déseiben. A szekér, jobbra-balra farolva a fagyott úton, lassan döcögött a falu. felé.
Óriás orgona sípjaiként meredtek égnek a kürtők, nehéz, fekete füstöt ontva a vadul széttagolt vidékre, amelynek ábrázata kor-mos volt, mint az ördögé. Fekete pöttyök lógtak a fák tar ágain, az ökörkórók szára-in; a keréknyom is fekete volt, a hó is, a házak mellett ácsorgó, sovány juhok is.
Fáradt voltam a hosszú utazástól, gyönge tüdőm sajgott, s a hideg éles tőrként hatolt a fülembe, végighasogatva idegeimet, agya-mat. Nyomorultnak, lesújtottnak éreztem magamat, s a fejemben mintha csupa szürke felhő kóválygott volna: nem érdekelt sem-mi, nem tudtam, nem akartam gondolkozni.
S ez így ment az egész esztendőn át, minden héten vonatra kellett ülnöm, ösmeretlen vi-dékre kalandoznom, piszkos kalyibákban tengődnöm, utálatos ételeket ennem, hogy tudósításokat küldjek az újságnak. Amerre megjelentem, csupa vér és pusztulás volt;
láttam, amint a csendőrök a tömött népbe lőttek, s egyszerre öten-hatan ugrottak na-gyot, s vágódtak el a földön; láttam, amint egy egész város égett, az utca tele volt síró emberekkel, a levegőben tűzzel átszőtt, va-dul siető füstfel'nők örvénylettek, s koporsó híján mosóteknőbe terítették ki a hullákat;
láttam, mint söpör végig a vízár egy egész
községen, kártyalapként hajlítva össze fala-kat, sáncofala-kat, vasúti síneket, s az utászkato-nák mint szedik össze csákányokkal a tete-meket, amelyek közül olyik kásaként sza-kadt szét; láttam, amint egy falu feküdt éhtí-fuszban, s az apró, tót ablakokon át, a hagy-máz ingerétől hajtva, sárga képű, sárga ujjú emberek akartak az utcára ugrani. Ezek a rémek nem hagytak pihenni, ha lehajtottam fejemet, félrevert harangok zúgását, haldok-ló hörgését hallottam, szemem előtt tűzcsó-vák, szennyes hullámok, kimeredt, óriási emberi szemek táncoltak, orrom a ragadozó állatok szagát érezte.
Az idők folyamán a riportokban nagy gyakorlatra tettem szert. A külső jelekből s az előzményekből meg tudtam ítélni, hol lehet bajra következtetni, mikor szakad el a gát, vagy tör ki a zendülés. Midőn az újsá-gok megírták, hogy ide vagy oda egy század katonaságot vezényeltek, én már lent vol-tam a készülő események színhelyén. Azt mondták, hogy kitűnő orrom van; ösztön-szerűen tudtam megérezni, hova menjek.
Lehet, hogy volt is benne valami, magam azonban, azt hiszem, hogy többet köszön-hettem vidéki összeköttetéseimnek, geog-ráfiai és szocialista tanulmányaimnak és örökös éberségemnek, amely számon tartott minden tényezőt. Ha betoppantam cselek-véseim színpadára, egyszerre megváltoztam.
Csüggedésem, fáradtságom elszállt, a kopó harcikedve fogott el, kutattam, kapartam, szimatoltam, s addig nem nyugodtam, míg a helyzetet alaposan meg nem ösmertem.
Ameddig szükség volt rá, lent maradtam, szaladgáltam, telegrafáltam, veszekedtem, s aztán holtra fáradtan, betegen, nyomorul-tan utaztam vissza.
Most is, hogy megérkeztem Bolgárhídra, fürgén ugrottam le a szekérről. Kellemes láz fogott el, amely megélénkítette megfigyelő-képességemet, gyorssá tette mozdulataimat.
Felvidultam, nem tödődtem a nehéz utazás-sal, s nem riadtam vissza a munka nehézsé-geitől. Alighogy beérkeztem a piacra,
lát-tam, hogy számításaim nem csaltak: itt ké-szül valami. Csoportokba verődve beszéltek a munkások: arcuk piros volt, mindnyájan egyszerre akarták elmondani véleményöket, s valamennyi dühösen nézett egymásra. Itt is, ott is asszonyok vegyültek a férfiak közé:
száraz mellöket mutogatták, és sovány, kó-ros gyermekeiket tolták azok elé, akik ha-boztak. Egy bőrsapkás, tüdővészes ember a tenyerét tartotta a többi felé: csupa vér volt a kőtöréstől. Közbe fütyölve köhögött:
a rémes hangra, mintha friss rőzsét dobnak a lángra, még zajosabb lett a vita. Egy piros bajuszú, sovány munkás kigombolta az in-gét, és így szólt:
- Lőjenek ide! Jobb, mintha odalent fú-lok meg. Az Úristen előtt majd számolnak.
Azt nem kerülik el, ó, nem!
Többen nagy köveket szedtek fel az or-szágútról, egy apró, cseh legény ravaszul mosolygott, s a zsebébe tett pisztolyt tapo-gatta.
Közéjük elegyedtem. Hirtelen csönd lett.
Gyanakodva nézegettek.
- Ez rendőr - szólt valaki a háttérből.
- Nem vagyok rendőr - feleltem - , újság-író vagyok. Mondják meg, mi a bajuk, igaz-ságosan fogom megírni.
Lassan - egyik a másik után - elkezdtek beszélni. Az egyik jegyzőkönyvet vett ki a zsebéből, s egy csomó nevet olvasott fel.
Harmadrésze mellé kereszt volt pingálva, ezek meghaltak: vagy szerencsétlenség érte őket, vagy a tüdővész áldozatai lettek. A másik az igazgatóra panaszkodott, hogy embertelenül bánik velük, a harmadik az alacsony bért emlegette, a negyedik a sok munkát. Az asszonyok a gyerekekről be-széltek : a lakásuk egy víz, a porontyok gör-vélyesek.
- Az Úristen előtt majd számolnak - dör-mögte fagyasztóan a pirosbajuszú.
Kezemben gyorsan mozgott az irón, min-dent följegyeztem. Öröm fogott el, hogy minden jól megy, a tudósítás terjedelmes és alapos lesz. Szívem sebesebben dobogott,
arcom kigyúlt. A munkások, látva buzgósá-gomat s jóakaratomat, kezdték belátni, hogy nem vagyok áruló, szívesen szorítottak velem kezet, s elhívtak a kocsmába, hogy ott még részletesebben írják körül az előz-ményeket. Könnyen hivő, gyorsan változó nép ez, örökös nyomorral s örökös bizalom-mal. Ők még nem tudták, mi fog történni:
én már tisztán láttam. A nép elkeseredése nagy volt, alapjuk is volt rá, mert rettenetes munkáról volt szó. A bányák üzemét éjjel-nappal folytatták, tizenkét-tizenkét óra esett egy emberre. A lakások elszomorítók vol-tak: apró ólakban húzódtak meg a csalá-dok, a falakon csillogott a salétrom, a szu-rokpapírral bevont födeleken átsüvöltött a szél. Az élelmezési viszonyok is tűrhetetle-nek : a hatezer munkásból álló telepen egy bérlő volt, aki tetszése szerint szabta meg a hús és a portékák árát. Ami pénzt a bányá-szok kerestek, mind ide terelődött. A ször-nyű hideg, mely keresztülhatolt a velőn, s megpattogtatta a kohók fedeleit, még job-ban ingerelte a népet. Alig volt ember, aki-nek tisztességes téli ruhája lett volna. A cseh munkásokon jobb időre emlékeztető, vé-kony, kopott felöltő libegett, a többinek még arra se telt, nyakuk köré hosszú, piros gyapotkendőket csavartak, s a fülüket ron-gyokkal kötötték le. Láttam egy hároméves kisfiút, akin egy ócska, üveggyöngyös man-till, valami tiszttartóné elajándékozott ócs-kasága lógott, szeméből pedig csordult a hi-deg kisajtolta könny.
Elmentünk a kocsmába, egy barátságta-lan, hosszú fészerbe, amelyben csípős pipa-füst és erjedt sör szaga terjedt. A sarokban levő boglyas kemence köré telepedtünk, s folytattuk a beszélgetést. Látszott, milyen könnyen hivő néppel van dolgom. Egy óra előtt még gyanakodva néztek rám, most már elmondtak mindent, még a legtitkosabb gondolataikat is, amelyek abban összponto-sultak, hogy az igazgató házát megrohan-ják. A melegben jobban érezték magukat, mint künn, a zord fagyban; csöndesen
éne-kelgettek, egy beesett mellű, kecskeszakállas ember fejlehorgasztva hegedült nekik. De-rék emberek - gondoltam magamban - , mi-lyen kár lesz értök, ha holnap közéjük lő a katonaság. Elnéztem a pirosbajuszút, aki kezére támasztott fejjel dúdolt, s mintha lát-tam volna, ez a széles koponya hogy fog vérzeni, s a nagy, nedves szemek hogy mere-vednek meg. A kis mantillos fiúcska holnap-ra árva lesz, s a bőrsapkás nem tör több követ. Ahol én járok, ott mindig így törté-nik, ma még jókedvűen parolázok az embe-rekkel, holnap a holttestöket nézem. Ha tudnák, ki vagyok, talán rég megöltek vol-na. De nem sejtik, nyugodtan fecsegnek, s jóakaratúan bámulják gyorsan szaladó
iró-nomat.
Faluhelyen este, télen, kísértetekről szo-kás beszélni. Mikor kint süvölt a szél, belül fölébred a fantázia, s tarka képeket rajzol az elemek harcáról. Nem volt már mit mon-danunk a sztrájkról, áttértünk erre a tárgy-ra. A bányászoknak sok legendájuk van a manókról, a jó tündérekről s a gonosz velen-cei emberről, aki mindenütt megjelenik, ahol kincsek vannak, magához váltja őket, s aztán felpattanva a felhő hátára, tovább-utazik új kincsek után. A legtöbb effajta re-gét már ösmertem, de azért türelmesen hall-gattam végig. Megint énekeltek egy szomo-rú dalt, s aztán egyikök új mesét mondott.
Ezt még nem hallottam, a halál kutyájáról szólt. Látszott, hogy jelentősebb legenda, mert egyik a másikat biztatta, hogy mond-ja el.
- Te beszélj, Simon - fordultak a pirosba-juszúhoz. - Te vagy a mi eszünk.
A megszólított megtömte pipáját, kivárta, míg csönd lesz, s aztán elmondta a halál kutyájának történetét.
- Évekkel ezelőtt - kezdte el - , mikor még jó mód lakott erre, s a földek nem voltak meddők, egy tarka kutya kóborolt errefelé.
Úgy szakadt ide, senki se tudta, kié. Förtel-mes állat volt: kiálló agyarakkal, habzó szájjal és hosszú, hosszú nyelvvel. Az egyik
szeme zöld volt, a másik sárga; a zöld éjjel is világított. Az ugatása rekedt volt, mint a csikorgó lánc, áz egyik lábára, akár az ördög, sántított. Azt mondják, hogy Szent Mihálykor tüzet okádott a keresztúton.
A kis mantillos fiú megijedt, és elkezdett sírni. Az anyja az ölébe vette, lekötötte a fülét, hogy ne halljon. Simon megvárta, míg elkészül vele, aztán folytatta.
- Senki magához nem merte venni azt az ebet, hiszen bizonyos volt, hogy a sátán küldte. A kutya künt csatangolt a réteken, de még ebtársai se álltak vele szóba. Jaj volt annak, akihez közeledett. Hogy is tett? Úgy, hogy farkcsóválva szaladt egyszer Jancsik, az asztalos felé. Az asztalos megsimogatta, és így szólt: „No, szép tőled, hogy végre megbecsülöd magadat." Másnap vecsernyé-re Jancsik meghalt.
Csönd lett. Egy öreg bányász fejbólintva közbeszólt:
- Öt árva maradt utána.
A pirosbajuszú folytatta.
- Pár hétre rá Breszkájné, a kovács felesé-ge végigment á réten. A keresztútnál találko-zott a kutyával, egérlyuk előtt ült, és prédára lesett. Mikor meglátta a kovácsnét, felug-rott, mosolygóra tátotta száját, s hízelkedett körülötte. Az éjjel Breszkájnét-szép, derék asszony volt - megütötte a guta. így volt?
- fordult az öreg bányászhoz.
- így, így - bólintott az.
- Egy hétre rá Patercsik, a templomszolga találkozott vele, aztán Májer, a mészáros;
mind a kettő vígan üdvözölte, s mind a kettő megholt. Később még merészebb lett, bejött a faluba, s ott leselkedett a házak körül.
Ha farkcsóválva szaladt egy ház eresze alá, ott másnap a Szent Mihály lova nyar-galt be.
- De hát mért nem lőtte le valaki? - kér-dézte izgatottan egy fiatal munkás.
A pirosbajuszú lassan felelt.
- N e m fogott azón a golyó. Boldizsár földműves, aki csendőr volt, rálőtt egyszer, de az ólom lepergett az ebről, ott találták
meg sörétté válva a kertben. Hiába volt az ellen küzdeni, mert bűbájosság élt benne.
- Bizony az - felelték többen, s keresztet vetettek.
- A plébánosunk csak felvilágosodott ember, ahogy mondani szokás - folytatta Simon - , de ő is azt mondta, hogy ez a halál kutyája. Úgy is volt. Az erdőben egy-szer ezt látták a favágók: A kutya lassan ment be a sűrűségbe. Valamelyik ács utána-lopódzott: hát mit lát? Azt, hogy a kutya megáll egy fa alatt, s nyalogatja valami ron-gyos bábnak a kézit. Bábnak látszott, de biz az akasztott ember volt. El is verte há-rom éven át a jég a határt. Ez volt a kutya gazdája, senkihez nem csatlakozhatott, mert elkergették, hát odaszegődött a holttesthez, így mondja a főtisztelendő úr. Azért érezte meg előre a halál szagát.
Csönd volt. Aztán én szólaltam meg.
- És mi lett a vége? Elpusztult?
A pirosbajuszú bólintott.
- A harangozónak, Sefcsiknek, volt egy gyönyörű leánya. Olyan tiszta volt az, mint a harmat, Űrnapkor ő énekelt a templom-ban. Apácának készült, dicsértessék az em-léke, mert azóta ő is meghalt. Amint egyszer végigmegy a farkasréten, szembejön vele a kutya, csóválja a farkát, a száját mosolyra húzza. A lány nem ijedt meg: kivette a zsebé-ben levő szentelt keresztet, s az eb felé tartot-ta. A kutya felfordult s megdöglött. A tiszta leány megváltotta. A vásárból hazatérő fu-varosok esti szürkületben láttak egy gyö-nyörű, fiatal lovagot északnak vágtatni. Bi-zonyosan ez lakott a kutyában. így szaba-dult ki lelke az ördög kezéből.
- Minden jó lélek dicséri az Urat - mor-molták az asszonyok.
Későre járt az idő, hazamentem az irodá-ba, ahol ágyat vetettek nekem.
A fáradtságot most éreztem, fülem zú-gott, fel voltam izgatva a munkától s a ké-szülő események érzésétől. Csak nehezen aludtam el, de szörnyű álmom volt. Láttam magamat, amint bozontos szőr fedi