Bankház R.-T. Budapesten. Legnagyobb osztálysorsjáték üzlet.
Központ: Szerv:ta-tér 3/szl. Fiókok: Teréz-körut 46., Váczi-körut 4.,
. . Z TORÖKEK EUDAPEST. Muzeum-körut 11. SürgenyczimTÖRÖKEK BUDAPEST
A szelistyei asszonyok (Címképünkhöz)
Mikszáth Kálmán utolsó megjelent könyve a szelistyei asszonyokról szól, egy bűbájos rege Mátyás király fiatal korából, egy dal a női szépségről, mely átöröklődik anyáról leányra. „ . . . És szállt, szállt a hír a Maro-sig, a Tiszáig, amarról az oldalról az Öltig és az Okon túl is, hogy van egy falu, Szelis-tye, ahol olyan asszonyok, leányok járnak a földön, aratnak a mezőkön, gereblyéznek a réteken, hogy csak a királyok mernek olya-nokról álmodni. Pásztorok epedő furulyája szólt erről, nagyurak hamis gondolata kó-válygott héja-módra e k ö r ü l . . . Szemesé a világ. Aki csak legény volt, mind az a vágy tüzelte,- hogy Szelistyéről hozzon magának feleséget. Ha pedig ország bárója volt, az is onnan akart szeretőt... Eljöttek ide háza-sodni nagy Magyarországból, Moldvából, Oláhországból. Tele volt Szelistye kérőkkel ö r ö k k é . . . Eleinte attól félt a szebeni gróf, hogy szétviszik a szépségeket és vége lesz;
szigorú törvényeket akart hozni a »kivitel«
ellen, de a gyakorlat az ellenkezőt mutatta - mundus se expediet. .. Hej, dehogyis fogynak! Világ végéiglen soha el nem fogy-nak Szelistyén a szép asszonyok!.. ."
A szelistyei szép asszonyok pedig, leszár-mazói azoknak, akiket megdicsőített a Mik-száth Kálmán pennája, amint eljutott hoz-zájuk a hír a selma palóc okvetetlenkedésé-ről, amint olvasták a ditirambusokat az ő anyáik testi szépségéről, melynek csodájára járt egyszer a világ, összeválogatták maguk közül a legszebbeket, odaállottak a fotográ-fus gépe elé, és minthogy poéta laureatussá ki nem nevezhették Mikszáthot, mivel már azt előttük mások megcselekedték, domíni-umot pedig nem adhatnak neki, mivel ma-guknak sincsen, hát elküldték neki hálából az ő fotográfiájukat. így jutott mihozzánk, Istenemre, szép collectio! Még mindig érde-mes leánynézőbe menni Szelistyére!
i?l
Egy gyilkosság
írta LÖVIK KÁROLY i.
Batizi György, a szóban forgó vidéki város-ka törvényszéki ügyésze, délután öt óra felé a kereskényi erdőbe indult szalonkázni. A tárgyalás sokáig elhúzódott volt, éppen csak annyi ideje maradt, hogy megebédeljen, és ruhát váltson. Mialatt a parasztszekér a hegyoldalnak vitte, még előtte lebegtek a délelőtti képek: a pulykapiros védőügyvéd, akivel szokás szerint összekülönbözött, s akit ismét letorkolt, az öreg, kopottas tör-vényszéki elnök, aki megint egy csomó ba-kot lőtt, a rókaképű, alattomos tanúk és a vádlott, egy sovány, madárfejű ember, aki-nek apró szeme folyton pislogott. Gyilkos-ságról volt szó, s az ügyész halálos büntetést kért. Batizi szigorú ember volt, s beszéde egy része így hangzott: ,
- A büntetés célja, tudjuk, az volna, hogy javítson. De - kérdik sokan - vajon javulást
érünk-e el a halálos ítélettel^ amely útját vág-ja a megtérés lehetőségének? A könyörülete-sek azt mondják: módot kell adni a megbá-násra s átalakulásra. De lehet-e jobb az az ember, aki'e földi igaztalanság tetőpontjára lépett, aki halandótársa életét kioltotta, aki megfeledkezett Istenről, igazságról, feleba-ráti szeretetről, s a legszörnyűbb indulatot mutatta be a világnak? Lehet-e reményünk, hogy a vér szaga emberré tegye a vadállatot?
Lehet-e várni, hogy az a lélek, mely romlott-ságában a gyilkosság fogalmának helyet adotti befogadja a békés társadalom, az egy-szerűség, a becsületesség képeit? A gyilkos-ság - és mondhatnám csaknem minden bűn - , szóval, a gyilkosság és a megjavulás kizár-ja egymást, mert a megtérés a priori rendes lelket kíván, amelyben megvannak a belá-tás, a törvénytisztelet, a jóra való törekvés tényezői.
Az ügyész gondolatban vissza-visszatért e mondatokra, mint ahogy az ember elsétál-gat ama helyekre, ahová életének sikerei
fű-ződnek. Batizit hidegen gondolkodó, ke-mény embernek ösmerték. Többnyire egye-dül szokta élete számadásait elvégezni. Ba-rátja kevés volt, mert ridegsége kiterjedt az életre: az apró bűnöket se bocsátotta meg, s érzelmi vonásokat nem ismert. Egy bíró-társát, aki szűkös anyagi viszonyai között nem tudott pár forinttal elszámolni, ő ítél-tette el, valamint üldözte mind a hibákat, akárki lett légyen is az elkövetőjük. A bűnt undok féregnek nézte, amelyet tűzzel-vassal kell égetni, és minden súlyos ítélet után a vadász elégtételét érezte, aki hatalmas raga-dozót pusztított ki a föld színéről. Batizi nőtlen ember volt; ezt is a józanságának köszönhette. Egy vagyonos kereskedő leá-nyával volt eljegyezve, de az apa tönkre-ment, s az ügyésznek volt annyi hidegvére, hogy vissza tudott vonulni a mátkaságból.
Nem ment könnyen, mert úgy érezte, hogy szerette a leányt, de végül is győzött okossá-ga, karrierjének féltése, s az eljegyzés föl-bomlott. Csak néha, a magánosság óráiban érzett e dologban lelkifurdalást, de remélte, hogy idővel az is el fog múlni. A leány -Fornágyi Klára - azalatt lassan hervadt.
Mikor az ügyész kiért az erdőbe, ködös alkonyat szállt le a völgyre. A fácánosban már ritkán hallatszott a karattyolás, az apró madarak régen aludtak. Az enyhe tavaszi napra hűvös este következett, északról feke-te hófelhők szálltak, a szél a fák koronáit rázta. Batizinak meg kellett erőltetnie fülét, hogy a szalonkák berregését hallja. Haszta-lan volt, mert a szél egyre erősbödött, vadul lökte szét a galagonyabokrokat, az apró töl-gyeket s a komor jegenyéket, amelyek szi-szegve, sercegve, pattogva, a tenger felkor-bácsolt hullámaihoz hasonló hangot adtak.
A széjjelváló ágak között szomorú avarra, letört gallyakra s piszkos levélcsomókra le-hetett látni. Egyszerre, mint egy sötét rongy, valami közvetlen a Batizi feje fölött repült el, s a nyiladék felé csapott le. Az ügyész vállához emelte puskáját, és lőtt. A tűz
fé-nyétől nem látta, találta-e, s azért elhagyta állását, s lekúszott a tisztásra.
Egy kis bozót megett kellett a szalonká-nak lennie.
Batizi széjjelhajtogatta a tüskés ágakat, s egyszerre megdöbbenve kapta föl fejét. A bokor alatt holttest feküdt: egy tarka roko-lyás, öreg parasztasszonyé: nyakából, fekete sebből, vér szivárgott, mellette kosár feküdt, amelyet görcsösen szorongatott. Álla leesett volt, két szeme kidülledt, mintha menekülni akart volna az emberi romból.
Az ügyészen halálos verejték ütött ki; úgy érezte, hogy lábain nedves, és mégis szúrós hangyák szaladnak. A torkában, a karjá-ban, a térdében vadul kalapált a vér. Most látta, milyen vigyázatlanul választott helyet:
a nyiladék mellett vezetett el a szomszéd faluba szolgáló, keskeny gyalogjáró. Ho-gyan felejtkezhetett el róla? A délelőtti gon-dolatok és a sietség okozta. Egyszerre eszébe jutott az is, hogy már régen meg volt tiltva erre vadászni. A szél okozta zajban nem hallhatta a lépéseket s a lövést követő jajga-tást. De a pillanatnyi okoskodást hamar le-győzte a menekülés érzése. Mit tegyen? Ez a hitvány parasztélet magával rántotta az övét is. Düh fogta el, a szeme megtelt köny-nyel, s az ökle összeszorult. Tekintete ráve-tődött a hullára; az némán, mint a könyörte-len sors pillantott rá vissza.
- El fogok szaladni - villant föl eszében, de a következő pillanatban visszaemlékezett rá, hogy az erdő szélén a vadőrrel találko-zott. Ezen a réven okvetlenül kiderül, hogy ő volt a gyilkos. Vagy talán jelentkezzék?
Önmagát vigye prédára, holott talán soha ki nem derül, ki követte el az emberölést, amelyben különben is éppoly ártatlan, mint a pipázójában ülő törvényszéki elnök? Vége legyen pályájának, amelyet annyi sikerrel kezdett meg, vége a jövendő szép képeinek, vége mindennek, csak azért, mert ez a hit-vány parasztasszony éppen erre vetődött?
A világnak mindegy, akár él ez a test, akár
N
nem. Megint ránézett a hullára: csúnya öregasszony volt, arca fakó, mint a dohány, az orra mellett három bibircs. Ábrázata tele nehéz ráncokkal, mint a nap kiszárította, selejtes földé: ki tudja, várt-e rá még egy tavasz?
Besötétedett. Az erdő már fekete volt, csak egy-egy szélrohamnál férkőzött be az égbolt palaszürke szinezete. A vihar nem akart megnyugodni, fütyülve nyargalt a tör-zsek körül, s hangja néha oly magasra szállt, hogy az ember azt hihette, beléje szakad.
Az ügyész mozdulatlanul állott, s várt vala-mire, maga se tudta, mire: talán arra, hogy a holt asszony felkeljen, lerázza magáról a homokot, s továbbmenjen. A nyiladék tete-jén most a vak homályban egyszerre tűzfény villant fel, s aztán elaludt.
Batizi szeme ijedten szegződött arrafelé.
Pár pillanat múlva újra fellobbant a tűz, s az ügyész megpillantotta az erdőőrt, amint egy tölgy mögé húzódva, pipára akart gyúj-tani. Egész testében remegni kezdett, s ré-mülve tapasztalta, hogy esze megtagadja a fegyelmet. Mint a süllyedő hajó utasai, va-dul szaladtak gondolatai: mit tegyen, mit mondjon, meneküljön, maradjon, vagy lője ki magára a puskában maradt másik töl-tényt? Csak egy percig tartott ez az állapot, aztán levágta magát a földre, s mozdulatlan feküdt. Arca ráesett a parasztasszony kezé-re, amely hideg és nyers volt, mint a kő:
Ám nem volt bátorsága fejét elhúzni róla, mert félt, hogy neszt okoz, s arra tereli a kerülőt.
Az őr lassan jött le a lejtőn. Mikor a bozót elé ért, megállt. Batizit forró verejték lepte el: azt érezte, mintha e sötét alakban a csal-hatatlan földi igazságszolgáltatás közeledne felé, s le akarná tiporni. De nem úgy volt:
a kerülő ismét megpróbálta, hogy meggyújt-sa pipáját. Három szál gyújtót használt el, és ez a perc örökkévalóságnak tetszett az ügyésznek. Mi lesz, ha véletlenül a bozótnak indul - ezek az emberek szeretik a rendetlen utakat, hogy drótokra vadásszanak s
rá-akad a parasztasszony mellett? Batizinak valami azt súgta, hogy akkor az őrt is lelövi.
A harmadik gyújtónál sercegve gyulladt meg a pipa. A kerülő megelégedve dörmö-gött valamit, s tovább folytatta útját. Köz-vetlen a bokor mellett haladt el, de nem vett észre semmit. Az ügyész a vadászt leső róka tekintetével.követte az elhaladó alakot.
Milyen szép egy ilyen vadőr élete, csak most látta: dúdolva megy haza a kalyibájába, megöleli a feleségét, hallgatja a tűz pattogá-sát, s aztán lefekszik padkájára, s nézi a csillagok járását. Talán nincs is szebb élet ennél: nincs se gondja, se baja, könnyen morzsolja le egyik napját a másik után. Só-hajtott egyet, és felugrott.
Mialatt az avaron feküdt, s a kerülő életén gondolkozott, lelke mélyén párhuzamosan egy másik gondolat fejlődött s erősbödött.
Hidegen akarta megítélni a helyzetet, amely most igy állott. Batizi György kiment az erdőbe, s véletlenül agyonlőtt egy asszonyt.
Ebben nincs bűnös szándék, mégis, az igaz-ságszolgáltatás rendje szerint, súlyos bűnhő-dés jár érette. Ki ez az asszony, honnét jön?
- senki se tudja. Talán azzal se törődik senki, ha eltűnik a világrój. Az ő bűne csak akkor lesz bűn, ha kitudódik; a lelkiismerete előtt nem az. Mi volna akkor, ha az éj csöndjében elföldelné a hullát, nem szólva róla senki-nek, s nem törődve többet vadászkalandjá-val? Ki tudhatná azt, hogy ő lőtte agyon az asszonyt, holott nincs rá tanú? Talán a szalonkák árulják el? Merné-e valaki őt gya-núba venni, mikor az erdő tele vadorzók-kal ? A halott néma, s íme, nem is oly borzal-mas vele egyedül lenni: mindannyiunknak sorsa, hogy egyszer befejezzük földi pályán-kat.
Hideg gondolatai egyszerre .megszakad-tak, égető láz fogta el, hogy végét vesse a szörnyű helyzetnek, s visszameneküljön a rendes életbe, polgári foglalkozásához, hi-vatásához. Nem tudott, nem is akart tovább gondolkozni, fölkapta a testet, s az erdő vé-gén haladó folyó felé cipelte. A hulla nehéz
volt, lecsüngő kezei meg-megütötték hátát, s ilyenkor azt hitte, hogy a halott életre kelt, s most bosszút fog állni rajta. De amint meg-állt, a rémes ütések megszűntek, s nem érzett egyebet, mint a testből kiáradó, furcsa szagú hidegséget. Hogy ne kelljen a gondolattal foglalkozni, azon törte fejét, hogyan dobja a vízbe az asszonyt. Ösmert egy helyet, pus-kalövésnyire a híd alatt, ahol a meder szű-kebb volt, következésképp a víz mélyebb.
Igen, ott fogja a folyóba rejteni titkát. Egy régi pör adatai villantak meg fejében: a gyil-kos azt vallotta, hogy mielőtt elsüllyesztette a holttestet, még egy sebet vágott rajta: ak-kor a víz beléfolyik, s a hulla nem tud felszín-re vergődni. De ettől borzadt, s inkább azt határozta el, hogy köveket akaszt rája.
A parthoz ért. Lassan, négykézláb kúszva haladt a kavicsokon délnek. Teste egy víz volt, tagjai remegtek, olyannak tetszett ma-ga előtt, mint egy gonosz, nagy állat, amely teleszítta magát vérrel. Egy nyírfába nagyot botlott, s aztán úgy vágódott el, hogy a hulla elgurult mellőle. Végre odajutott az öreg fűzfához, leült, és egy percre kifújta magát.
A holttest, mint egy nagy bábu, félszegen dőlt a fának, s nézett az éjszakába. Az ügyész most már nem is utálta, rövid együtt-létük alatt megbarátkozott vele, akárha egész életében nem cselekedett volna egye-bet, mint emberölést. Csak'a testből kiára-dó, sajátságos szag - a rohadt halnak s olva-dó jégnek vegyüléke - bántotta, s azért szi-varra gyújtott.
Két nagy kő feküdt a fűzfa mellett, azokat be akarta rakni az asszony kosarába. Ekkor látta, hogy a szakajtóban van valami, egy apró, zegzugos tárgy, amely, ha hozzányúl-tak, megzörrent. Odavilágított szivarjával, s első pillanatra meghökkent tőle: egy piros kis emberke volt, hosszú nyelvvel, s cintá-nyérral a kezében, bizonyosan valami vá-sárfia: A törpe tekintete éppen szemébe esett: vakmerően nézett, mintha tudná, hogy e nevezetes esetben ő a koronatanú.
Batizi fülön fogta a kémet, s a kövekkel
együtt a kosárba tette; azután letépte a holt-test kötényét, kétszeresen átkötötte a ba-tyut, melyet az asszony nagykendőjével a tetem övére csomózott. Akkor vállára vette a hullát, a fűzfa mellé állott, s amennyire lehetett, messzire lökte bele a vízbe. A habok lassú csobogása egy pillanatra megszűnt. A súlyos test nagyot zuhant, s hallatszott, amint a víz haragosan torlódik össze a beléje vágott léken. Azután csönd lett, s a folyó egyhangúan mormolt tovább. A férfi óvato-san vizsgálta körül a terepet, nem hagyott-e nyomot hátra. Ahol állott, csupa kavics volt, a cipő tehát nem lehetett árulója. Kö-rültapogatta magát, megvan-e mindene, az órája, a kése, a pénzestárcája, a kabátja gombjai: semmi se hiányzott. Lassan indult visszafelé, s az őr éppen tíz órát kürtölt, mikor lakása ajtajához ért. Levetette magát az ágyba, s mozdulatlanul aludt reggelig.
II.
Reggelre ébredve azt hitte, hogy álmodta a dolgot.
- Hogy lehettem erre képes én, a józan, hideg ember? - kérdezte magától, s széjjel szerette volna zúzni agyát. Lehetetlennek látszott előtte, hogy a dolog ki ne derüljön, s napja a legnagyobb kínban telt el. Délután ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kimen-jen a gyilkosság színhelyére, megnézni, nem
maradt-e mégis valami jel utána. Kisétált a kereskényi erdőbe, s megkereste tegnapi állását. A bozót mellett ott feküdt a kilőtt töltény, s pár lépésre látszott az összetapo-sott gaz. Egyéb nyomot nem lehetett fölfe-dezni sem itt, sem a part felé vezető úton.
A fűzfa száraz ágai csakúgy lógtak a vízbe, mint azelőtt, a folyóból olykor fel-felcsapó-dott egy potyka, de az nem tud beszélni.
Batizi megnyugvást érzett, s hogy még jobban lecsillapítsa kedélyét, a lelkiismere-tét próbálta maga elé hívni. Tényleg: vélet-lenről volt szó, ezt senki el nem vitathatta.
Bűn legfeljebb az volt, hogy a hullát elhur-colta, s a vízbe dobta. De nem nyugszik-e
éppoly békésen a folyó medrében, mint a temetőben? Lassan hazament, s más dolog-ra akart gondolni. De lelki világa még föl volt indulva, egyre maga elé vetítette a teg-napi képeket: a fakó hullaábrázatot, a tarka rokolyát s a súlyos parasztkezeket, amelyek járás közben a hátát ütötték.
Az idő majd elmossa az emlékeket -mormogta magában az ügyész.
Este volt, mikor hazaért. A tegnapi szél ismét hűvös időt hozott, a fákra zúzmara szállott, a kertekben köd feküdt. Be kellett gyújtani a kályhába, érezte, hogy átfázott, s a fáradtság is erőt vett rajta. Leheveredett a pamlagra, s olvasgatni kezdett. Az apró városkára már csönd szállott le, a kis ház-ban, melyben lakott, nem hallatszott nesz, pedig, úgy érezte, jólesett volna, ha valahol rokka pörögne, vagy üllőt kalapálnának.
Sokáig olvasott, nem volt kedve vacsorázni.
A szolgáló behozta a teát, s azután aludni ment. Most már semmi se háborgatta. Las-san levetkőzött, s az ágyba feküdt. Átnézte az újságot, majd elfújta a lámpát, s a fal felé fordult.
Egy pillanatra elaludt, s aztán, mint egy nyers ütésre, fölébredt. Mintha valaki az ágya háta megett állana. Gyors mozdulattal fordult vissza: semmi se volt ott. Behunyta szemét, s tovább akart aludni. Most azon-ban újabb képzelődés fogta el: az orra ro-hadt halszagot s olvadó jeget érzett.
- Milyen ostoba vagyok - gondolta, s erő-szakosan zárta le pilláit, melyek, mintha ru-gó volna mögöttük, föl-föl akartak pattanni -, háromszor is megmosakodtam; lehetet-len, hogy egy szem piszok maradt volna raj-tam.
De hiába volt az okoskodás: a bűz ott lebegett az orra előtt, s végre is kénytelen volt fölkelni, s szagos vizet önteni az ágyára.
Egy pillanatra elszállt a kellemetlen illat, de azután visszatért, s nem tágított mellőle.
Elővette kendőjét, s arcára tette; de a hideg vászonból is kiáradt a nehéz szag.
- Mégis meg fogom mutatni, hogy én
va-gyok az erősebb - szólt félig hangosan, és kiugrott az ágyból. A kályha szélén, falusi szokás szerint, szárított almahéj feküdt:
megfogta az egész csomót, s a parázsra lök-te. A szobában egyszerre kellemes szag ter-jedt el, amely legyőzte a rohadt hal s az
olvadó jég bűzét.
- Most már nyugodtan alhatom - mor-mogta, s lecsukta pilláit.
Elaludt, de csakhamar megint fölébredt.
Suhogást hallott, mintha valaki föl és alá járna a szőnyegen. Dühösen nézett széjjel, mert tudta, hogy az érzékei csalják meg.
Csönd volt a szobában, csak a parázs pislo-gott még. Amint a kályha felé tekintett, egy-szerre elállt a szívverése. A vörös gádorból a tegnapi cintányéros emberke nézett rá.
Nyelve messzire kilógott, piros ruhája vilá-gitott, s fekete egérszeme vakmerőn pillan-tott rá.
- Hogy lehet, hogy ide került? - döbbent meg Batizi, de a következő percben vadul vágott agyára. - Megőrülök! - kiáltotta ri-kácsolva.
A játékos merészségével - aki le akarja győzni a sorsot, és hiszi, hogy akarattal meg tudja változtatni a szerencse járását - nézett újra a kályha felé. Azt remélte, hogy a hosz-szú nyelvű emberke meg fog hátrálni, de csalódott: a parázs alján, ahol a fehérespi-ros, izzó színeken fekete árnyékok húzód-nak át, ott ült a cintányéros, és keményen, mint a puskacső, irányozta rá tekintetét. Ba-tizi kiugrott az ágyból, a mosdóasztalhoz ugrott, és felkapta a kancsót. Következő pil-lanatban sziszegve futott végig a víz a zsarát-nokon, s a bábu eltűnt a kályha mélyében.
Kimerülve feküdt le az ágyra. Nyitva tar-totta szemét, nehogy álmában riasszon rá a képzelődés. Az arca jéghideg volt, a teste egy verejték. Az izzadtság szagából lassan megint kijegeceződött a rohadt hal és az ol-vadó jég szaga. Lerántotta magáról a taka-rót, s megmosdott, közben félve nézett szét a szobában, hol vár rá újabb meglepetés, így telt el az idő az első kakasszóig. Akkor
megnyugodott kissé, s mikor az ablak fekete méhéből megszületett a hajnal első szürke sávja, elaludt.
Összetörve kelt föl reggel, előre reszketve a következő éjszakától. S amint leszálltak az árnyak, s a kertekből kilopózott a sötét-ség, elkezdődtek a szörnyű látomások, meg-jelent az óriássá növekedett bábu, a suhogó
szellem, és orra hullaszagot érzett. Megpró-bálta, és égve hagyta a lámpát, de a csel nem segített. Bent, a kanóc kicsi világában, a piros és fekete pupillában jelentek meg az üldözők, s fáradhatatlanul vártak regge-lig. Nem volt ellenök védekezés, ha fel s alá járt a szobában, ott settenkedtek a háta megett, ha kinyitotta az ablakot, messziről, mint egy szemafor bámultak rája. Néha azt érezte, hogy a válla láthatatlan súlytól nehe-zedik meg, s a hulla lecsüngő karja, mint egy szörnyű mente csuhafeje, üti oldalát.
Megkísérlette, és későn járt haza, de ez sem segített, mert kocsmában, kávéházban, egy pohár vízben, egy tükörben, egy füstgomo-lyagban eléje toppantak rémei, s ilyenkor szeme kidülledt, s az ajka elfehéredett.
Az álmatlan éjszakák lassan ízére zúzták szervezetét. Annyira ideges volt, hogy alig bírt a lábán állni, s minden apróság mód nélkül fölizgatta. Ehhez hozzájárult, hogy az erdőben történt gyilkosság kiderült: az áldozatot Katrinczás Borbálának hívták, s özvegy zsellérasszony volt, aki a szentmár-toni vásárról hazajövet vesztette életét. A félelem, hogy tettét fölfedezik, még megma-radt erejétől is megfosztotta. Ki fogja most már elhinni, hogy merő véletlenségből lőtte le az áldozatot? Az asszonynál - bizonyítot-ta be a vizsgálat - pénz volt, aznap adbizonyítot-ta el két tehenét. Egy apró árva maradt utána, unokája; annak vitte a cintányéros embert, amely itt élt, az ő szobájában. Egyszer látta is ezt a gyereket, a piacon mutatta meg neki valaki. Akkor alig bírt hazamenni, mert a sápadt, nagy fejű leányka ábrázata ugyanaz volt, mint a hulláé, mikor a bozótban fe-küdt. A len haja, a vizes szeme, a csontos
ökle akárcsak a nagyanyjáé. És e gyerek majd mindennap az útjába akadt, hol a tör-vényszék épülete előtt üldögélt, hol a kertek alatt csavargott. Valaki könyörületből feke-te kendőt adott a fejére, azt megismerfeke-te száz lépésről, s elkerülte, mint a bélpoklost.
Ugyanilyen félelem szállta meg, ha a rend-őrkapitánnyal vagy akármelyik csendőrrel találkozott. Ezek az emberek olyan furcsán néztek rája, mintha tudták volna, hogy ő a tettes, s csak az alkalmat lesnék, hogy ke-zöketa vállára tegyék. Ha ajtaján kopogtat-tak, a szívverése elállt, meg volt róla győződ-ve, hogy porkoláb lép be rajta, s megzörrent-vén kulcsait, a börtönbe viszi. Kimondha-tatlanul szenvedett, s ha bátorsága lett vol-na, régen főbe lövi magát. Nagy üggyel-baj-jal tudta hivatali terhét viselni. De milyen
más szemmel nézte most a bűnösöket: alig volt egy, akit ne irigyelt volna. Mi az, lopni?
- semmi. Mi az, csalni? - apró dőreség az ő vétkéhez képest. S az emberek mégis mily kegyetlenek a tettesekkel szemben, s meny-nyire tisztáknak képzelik magukat, hogy lel-kifurdalás nélkül tudnak pálcát törni. Pedig, istenem, milyen könnyű vétkezni, s mennyi-re sújt maga a bűn. Könyörületet, nem bün-tetést érdemelnek azok, akiknek szobájában ott settenkedik a láthatatlan kísértet, s or-rukban a szörnyű hullaszag leng. Tud-e földi igazságszolgáltatás ennél zordonabb lenni?
Tud-e ember az ítélet szigorúságában Isten-nel vetekedni? Ó, mi dőre minden törvény, minden bíró, minden fogház a maga kis csi-nálmányaival, láncaival, holt betűivel, ame-lyek hitvány piócák a vérszopó királytigris-hez képest! Emberek vagyunk valamennyi-en, véges, földi lények, telve hibákkal, ame-lyeknek csak alkalom kell, hogy megnyilat-kozzanak. Hogy merünk egymás fölött bí-ráskodni, mikor holnap magunk is ugyanazt cselekedjük.
Eszébe jutott az öreg bíró, akit apró elszá-molási vétség miatt ő ítéltetett el. Milyen másképpen, mennyire tisztult fővel nézte most a világot és a bűnt, mint akkor, a gőg