Mesék a költészetről
Hasznos tanulságokkal (Részletek)
I . A KÖLTÖ ÉS A S E R T É S K E R E S K E D Ö
A költő egy kissé magánkívül tévelygett az utcán. Igen kellemetlenül érintette őt, hogy a gyomra egészen össze volt zsugorodva, s meglehetősen fájt, mert már több napja tar-tózkodott az eledelek élvezetétől. Úgy érez-te, mintha ki akarnák tépni ezt a rongyos gyomrot.
Fényes nappal volt, de a költő előtt homá-lyosnak tűnt fel minden, mintha alkonyo-dott volna. Kábultan támolygott előre, és nem tudta, hogy mit csinál.
Ekkor egy nagyon kövér ember jött vele szembe, kis táskával a kezében. A költő oda-kapott a táskához, és el akart futni vele, de nem tudott, mert a lába nem vitte.
A kövér ember sertéskereskedő volt, és igen megharagudott. Rendőrért kiáltott, el-fogatta a költőt, s a merénylőt törvény elé állították, hogy feleljen róla: miért akart ra-bolni?
A vádlott a bíró előtt nem tudott beszélni.
Csak suttogott, de a hangja nem hallatszott.
Bár elbeszélésem igen monotonnak fog fel-tűnni, nem hallgathatom el, hogy midőn a bíró megkérdezte: miért nem szól hangosab-ban, azt a feleletet adta, hogy: már több napja tartózkodott az eledelek élvezetétől.
Védőügyvédje ugyanis, akit hivatalból rendeltek ki számára, kezességet vállalt érte, s a költő a tárgyalás napjáig szabadon ma-radt. Ugyanettől a védőtől azóta többször kapott segitséget, de az utóbbi időben már szégyellt hozzá fordulni.
Mindezt egy pohár cognac következtében adta elő, melyet a bíró hozatott számára.
A bíró tudniillik mindenáron tudni óhajtot-ta, vajon a költő készült-e a rablótámadás-ra?
Felszólította a költőt, hogy adja elő egész élettörténetét. Ezt a biográfiát, tekintettel arra, hogy a Brockhaus-féle Conversations-Lexicon nem reflektál rá, csak igen kivona-tosan közölhetjük.
A költő egykoron napidíjas volt Berlin város köztisztasági osztályánál. Ekkor az a bolond gondolata támadt, hogy Leander ál-néven több szép költeményt tett közzé né-met szépirodalmi lapokban. Az álnév felköl-tötte az irodalmi körök kíváncsiságát. Per-sze, mikor kiderült, hogy Leandernek mi a polgári foglalkozása, kissé röstellték az emberek, hogy úgy felültek az incognitóba rejtőző napidíjasnak, s az újságok rögtön áthelyezték verseit azok közé, amelyek köz-lésére alkalmilag majd rákerül a sor.
De mivel a költő rendkívül fiatal volt, ott-hagyta a biztos másfél márkát, és elszegő-dött újságírónak.
Csak öt hónapig maradt újságíró. Ez idő alatt belátta, hogy a kőnyomatosok fordítá-sának semmi köze az Olympushoz, s több-ször eltűnődött, hogy vajon mit szólt magá-ban Anakreon, mikor a szerkesztő egy nap háromszor is leküldte szivarszipkáért a trafikba? Minthogy pedig mindennap két márkányit kellett fordítania, az öt hónap alatt nem írt egyetlenegy verset sem.
Azt hitte, hogy terméketlenségének az új-ságírás az oka, s otthagyta az újságot is.
Szabad ember akart lenni, de világos lévén, hogy ez nem szegény embernek való ábránd, hosszas hányattatás után végre a törvény kezébe került.
A bíró sehogy se akarta megérteni azt a tébolyt, mely a költőket szüli, és így tudako-zódott:
- Miért hagyta ott a városi szolgálatot?
- Nem tudtam hozzászokni ahhoz az alantas munkához s a lenéző bánásmódhoz.
Úgy éreztem, hogy jobbhoz van jussom.
- Hát az újságnál mért nem maradt meg?
- Nem voltam oda való, meg aztán, azt hittem, ha ott maradok, vége a versírásnak.
- Azóta miből élt?
- Amíg jó ruhám volt, kaptam itt-ott rö-vid időre való munkát, ahogy azonban ron-gyos lettem, nem állt szóba velem senki.
- Nem volt senkije, aki érdeklődött volna sorsa iránt? Testvér, rokon, barát?
- Senki sem törődött velem. Ha lett volna valakim, akkor minden másként történt vol-na. Csakhogy énrám sohase sütött a nap.
Nem szeretett senki se, s mivel igen érzékeny voltam, szeretet nélkül nem tudtam boldo-gulni.
- Hm - szólt a bíró, s belátta, hogy az ifjú beteg.
Aztán megkérdezte a sertéskereskedőt, kívánja-e a szerencsétlen fiatalember meg-büntetését?
- Persze hogy kívánom! - felelt a kövér ember. - Ha nem volt mit ennie, ugrott vol-na a vízbe!
így aztán a bírónak ki kellett mérnie a törvényt a kövér embernek, s kéthónapi bör-tönre ítélte a költőt.
Tanulság:
Ne légy költő; légy sertéskereskedő.
V . S T R I N D B E R G , A N Ő G Y Ű L Ö L Ő
Strindberg negyedik felesége egy szép napon megszökött az urától.
Midőn hírül vitték neki az esetet, a költő igen megbosszankodott.
Mit zavarnak?! kiáltott fel epésen. -Hát már sohase lehet nyugodtan dolgoz-nom?! Épp azt a munkámat írom, mely egyenest visz át a halhatatlanságba; közel vagyok a befejezéshez, mely a nőkérdés problémáját végérvényesen meg fogja olda-ni, és tessék, ilyen tégla esik a fejemre!...
mintha csak azért történnék, hogy ismét fél-be kelljen szakítanom a m u n k á m a t ! . . .
- Valóban, uram, legjobb, ha nem szakít-ja félbe - szólt a hírvivő. - Most már úgyis
hiába volna.
- Nem értem ezeket a nőket! - szólt mé-lázva a mester. - Igen, igen, ön nem fogja elhinni, hogy én, a női lélek mélységeinek
a kutatója mondom ezt önnek, és mégis így van: nem értem ő k e t ! . . . Már a negyedik szökik meg tőlem. Egy feleség, két feleség, jól van, de négy feleség! Én gyűlölöm őket,
és ők hagynak el engem! Érti ön ezt?
- Nem én - felelt a hírvivő.
Tanulság:
A csókot gyakorold, és ne magyarázd.
I D E M
[Ambrus Zoltán]
Tengeri kaland
I r t a M O L N Á R F E R E N C
i.
A nagy hajón, mely a görög szigetek felé vitt bennünket, az első napon szemlét tartot-tam. Útitársaim nagy része nem mulatság-ból ment dél felé, az üzlet vitte legtöbbjét.
Ami a hajón levő asszonyokat illeti - és őszintén megvallva, ez volt az igazi szem-le - , volt köztük néhány csinosabb, de ahány csak volt, mind férfitársaságban utazott, s így igazi érdeklődésemet nem tudta fölkelte-ni. Egyetlenegy volt közöttük, aki magányo-san vágott neki a görög világnak, de ez az egy aztán kárpótolhatott bennünket vala-mennyiért. Még most is, esztendők múlván, ha rágondolok, elmondhatom róla, hogy én, aki bejártam Európát, s láttam szelíd, szőke, északi nőket, méltóságteljes angol asszonyo-kat, Páris csupa-ideg hölgyeit, a barna ró-mai asszonyokat, s aki itt Pesten megfordul-tam mindenütt, ahol szép leányokat és asz-szonyokat lát az ember, ennél szebb nőt vi-lágéletemben nem láttam.
Francia nő volt, asszony volt. Hogy öz-vegy-e, elvált-e, avagy férjes nő - máig se tudom. De szép volt, és gazdag lehetett, mert nagyon előkelő egyszerűséggel öltözött, gyönyörű útiszerei voltak, és mindennap más toilettben jelent meg ebédnél. Magas, sudár asszony volt, és a formái nem keltették a férfiemberben amaz érzéki nyugtalansá-got, melyet némely nők valósággal sugároz-nak magukból. S amily nyugodt, szinte
po-gány testalkata volt, olyan volt a járása is, igazi asszonyos járás, és olyan volt az arca is, derűs, harmonikus arc, gondolkodó szem, az erősebb idegélet nyoma nélkül.
Hogy a hangja milyen volt, azt egészen meg-ismerkedésünk napjáig nem tudtam, mert soha nem beszélt senkivel. Egyedül jött ki a kajütjéből, egyedül ült a fedélzeten, s ha a hajó egy-egy napra megállott valami parti városkánál, egyedül indult sétára az idegen földön.
Néha titkon azt gondoltam, hogy valami hercegasszony. Minden, amit sikerült róla megtudnom - és a mai napig se tudok többet róla - , az volt, hogy francia nő.
Az asszony napról napra jobban érdekelt.
Roppant szerettem volna vele megismerked-ni, de ez majdnem lehetetlen volt. Miután a hajón senkit se ismert, magamnak kellett volna bemutatkoznom, de ettől mindig ir-tóztam előkelő asszonyokkal szemben. Azt tartom, hogy a bemutatkozás férfi és nő kö-zött kölcsönös megállapodásnak a megpe-csételése, melyben a legfontosabb elem a nő engedelme a bemutatkozásra. Itt ez hiány-zott, magam meg nem akartam hozzája tola-kodni. '
De egy csillagos, szép estén, hogy a fedél-zeten sétálva magányosan találtam az asz-szonyt, egy pillanat alatt meghalt bennem a finom érzékű társadalmi lény. Úgy lát-szott, hogy a tenger és az ég között nincs más, csak mi ketten, s erre a gondolatra fölébredt bennem a kalandor. Száz meg száz mérföldnyire a hazámtól, nyílt tengeren, szemtől szembe ezzel a gyönyörű teremtéssel -ugyan mért ne mondjak le formákról. Még abban a pillanatban, mikor ez a kalandorvér felbuzgóit bennem, odaléptem az asszony elé, levetettem a kalapomat, engedelmet kér-tem tőle, és bemutatkoztam neki. A nevem-hez hozzátettem a címemet, s franciára for-dítva, a „miniszteri titkár" gyönyörű, magas rangnak hangzott. Az asszony rám mosoly-gott, és csöndesen, olyan hangon, amely il-lett az arcához, a modorához, a megjelenésé-hez, csak ezt mondta:
- Nagyon kedves, hogy bemutatkozott.
Három nap óta megállapodtam abban, hogy maga a legigazibb férfiarc ezen a hajón.
Szerettem volna nagyot nézni erre a meg-lepő kijelentésre, de ehelyett elmosolyod-tam, és néhány bókot vágtam francia nyel-ven. Beszélgetni kezdtünk az utazásról, Gö-rögországról, ahová ő, éppúgy, mint én, mu-latságból ment. Megtudtam, hogy párisi.
Majd az éjszakáról, a csillagokról és a ten-gerről beszéltünk.
- Üljön ide mellém, erre a kötélcsomóra - mondta hirtelen. - És beszéljen a csillagok-ról, mert úgy látom, hogy ért az asztronó-miához.
Boldogan kuporodtam le a kötélre, azt hiszem, éppily boldogan ültem volna ebben a percben egy tüskebokorba is. És beszélni kezdtem a csillagokról.
A csillagok után a más bolygókon lehető élet, majd a túlvilág, a lelkek bolyongása, spiritizmus, hipnózis került szóba. Igazi éj-szakai beszélgetés, aminőt az emberek égnek fordított arccal, sugárzó szemmel szoktak csillagos, nyári éjszakákon folytatni.
- Nézze - szólt közbe hirtelen -, lefutott egy csillag!
Mikor ezt mondta, hirtelen megfogta a vállamat. De azonnal el is eresztette.
Ránéztem. A szeme most mély tűzzel égett, s az a nagy nyugalom, amely nappal honolni szokott az arcán, mintha lassan iz-zani kezdett volna. Bennem erősen buzgott a kalandorvér.
- Asszonyom - mondtam neki - , a hajó még éjfél előtt kiköt. Ahol kiköt, ott annyi a babér és az olajfa, hogy az ember szinte elbódul tőle. Boldog volnék, ha önt ebben a városban éjszakai sétára kísérhetném.
A szemembe nézett.
- Jó - mondta csöndesen.
II.
Éjfélkor már együtt sétáltunk a görög város-ban, s én udvariasan felajánlottam neki, hogy kapaszkodjék a karomba.
- Azt hiszik, a felesége vagyok - mondta nevetve, és a karomba kapaszkodott.
- Hadd irigyeljenek - mondtam boldo-gan.
Összejártuk az idegen várost, mindenütt megjegyezve, merre jöttünk, hogy visszata-láljunk a kikötőhöz. Jártunk vagy egy órát, mikor egy nagy téren kivilágított kávéházat találtunk.
- Jót tenne egy kis fagylalt - mondtam.
Elnevette magát, pajkosan.
- Jó - mondta, és megindult a kávéház felé.
Ez a kávéház egy nagy, nyugoti mintára berendezett, palotaszerű szállónak volt a ká-véháza. Ha nem csalódom, a nemzetközi express-társaság szállója volt. A pincérek franciául beszéltek, a kávéház nagyon ele-gáns volt, és az asszony ezt mondta:
- Ha nem érezném ezt a babérillatot, azt hinném, hogy Párisban vagyok...
Mikor megettük a fagylaltot, éreztem, hogy itt a cselekvés pillanata. Ha most visz-szamegyek vele a hajóra, örökre elveszett minden. A hajó csak másnap délben indult, s így volt időnk addig a városban maradni.
Nem nagyon szoktam meg a gyorsan lebo-nyolódó kalandokat, s így csupa félszegség lehettem, amikor hirtelen ezt mondtam az asszonynak:
- Asszonyom, ki tudja, látom-e még vala-ha az életben... tehát sietnem kell ezzel a kijelentéssel.. én, én szeretem önt, asszo-nyom.
Elkomolyodva nézett rám. Én éreztem, hogy ebben a pillanatban dől el minden.
Halkan kérdezte:
- Mért mondta ezt?
Volt egy kis szemrehányás is a hangjában, de én úgy véltem, hogy ő másként szokta elutasítani azt, akit el akar utasítani. Mohón feleltem:
- Szép vagy, gyönyörű istenteremtése vagy, arra való vagy, hogy megőrjítsék egy csókoddal egy férfit...
Mosolygok, hogy ezt most leírom. De
ak-kor, a csodálatos, babéros éjszakán, hogy az ő izzó szemét néztem, nagyon komolyan hangzott.
- Ki tudja meg - folytattam -, ki tudja meg, hogy itt istenné avattál egy idegen em-bert? Soha senki sejteni nem f o g j a . . . és én a halálom percében gondolni fogok r á . . .
Félórával későbben fenn, egy pazarul be-rendezett, elsőemeleti szobában, miután magunkra zártam az ajtót, és gyöngéden megöleltem az asszonyt, az ajkát nyújtotta felém, és a csók közben ezt mondta:
- Öt napja nézem, hogy milyen csudála-tos komoly szemed van.
III.
Úgy egyeztünk meg, hogy ő már reggel ki-lenckor visszatér a hajóra, én pedig csak tizenegy órakor megyek. Hogy kilenctől ti-zenegyig két óra telik el, ezt akkor éreztem legerősebben. Ott töltöttem ezt a két órát a kávéház teraszán, ugyanannál az asztal-nál, ahol előző napon a fagylaltot ettük, s ahol először fogtam meg forró kis kezét.
És teli voltam elégedett boldogsággal. Az utunk még két hétig tart - istenem, mely perspektíva! Micsoda földöntúli gyönyörű-ség lesz ezzel a csudás asszonnyal bejárni a görög tengereket, micsoda órákat fogunk tölteni a hajón, micsoda édes beszélgetése-ink lesznek éjszakánkint a fedélzeten, mily isteneknek való ébredés reggel...
Nagyon nehezen telt a két óra. Nekivág-tam hát a városnak, s ami kedvest és szépet találtam, megvásároltam az asszonynak. Vi-rágot, legyezőket, a legjobb cigarettát, csupa színes és vidám semmiséget. Vásárlás köz-ben arra gondoltam, hogy ha ez az asszony beleegyezik, elmegyek vele Párisba. Nem tö-rődtem a minisztériummal, a pesti társaság-gal, az egész világgal. Ezzel a teremtéssel élni a legnagyobb földi jó - ezt gondoltam.
Nem tudtam, kicsoda, honnan jön, hová megy, a nevét se ismertem, az én számomra ez a nő nem volt egyéb, mint a szerelem.
Háromnegyed tizenegykor elindultam a
kikötő felé. Alig vettek észre, mikor a hajóra mentem. A ki- és berakodás utolsó órájában nagy volt a zűrzavar, s én észrevétlenül ju-tottam le a kajütömig, ahová letettem a be-vásárolt holmit. Az asszonyt nem láttam.
Bizonyára bezárkózott a kajütjébe. Szomo-rúan gondoltam arra, hogy ebédig talán nem is láthatom.
Délben elindult a hajó, és én még mindig nem láttam. Nekivágtunk a nyílt tengernek, és én a fedélzetről jóleső bánatossággal néz-tem a városka felé, ahol élenéz-tem legboldo-gabb éjszakáját töltöttem. Aztán lementem a fülkémbe, hogy ebédhez öltözzem.
Mikor újból feljöttem a fedélzetre, az asz-szonyt a tegnapi helyén találtam, ugyanab-ban a ruháugyanab-ban, mint tegnap este, ugyanazon a kis széken, ugyanabban a helyzetben. Kö-rülötte, mint tegnap este, senki. Boldogan siettem hozzá, és udvariasan köszöntöttem.
Rám nézett. Vártam, hogy szemrehányás lesz a szemében, de nem volt. Nyugodtan nézett, és nem viszonozta a köszöntésemet.
Mosolyogva hajoltam meg előtte, és újra köszöntem:
- Jó napot, asszonyom.
Erre elfordította a fejét.
Őszintén mondom, megrogyott a térdem a meglepetéstől. Istenem, hisz oly közelről néztem meg tegnap este, hogy nem téveszt-hettem össze senkivel, és ő is rám ismerhe-tett. Mi ez?
- Bocsánat - mondtam reszkető han-gon - , talán csak nem sértettem meg valami-vel?
Most megint rám emelte a szemét, és meg-szólalt. Ezt mondta:
- Ön annál kevésbé sérthetett meg vala-mivel, mert egyáltalán nem is ismerem.
Hebegni kezdtem:
- Nem ismer?
- Nem - mondta nyugodtan. Egy arciz-ma, a szemének egy apró sugárkája, testének egy gondolatnyi mozdulata se árulta el, hogy mást gondol, mint amit mond.
- Nem ismer? Tegnap e s t e . . . hisz együtt mentünk el a hajóról.
- Együtt? Velem?
Úgy nézett rám, mintha valami bolond állna előtte, és a világ legegyügyűbb és leg-sértőbb hazugságaiba akarná belekeverni.
- A városba - hebegtem - , aztán a kávé-házba . . . a z t á n . . .
Felállt. Mosolygott.
- C s u d a - m o n d t a - , hogy azt nem mond-ja, hogy a férjem.
Én a homlokomat fogtam:
- De hiszen... édes jó istenem... talán nem ismer r á m . . . a szállóban... aztán né-hány órával ezelőtt reggeliztünk együtt...
Bámulva nézett rám, és csöndesen, taga-dólag ingatta a fejét.
Ez kihozott a sodromból. Közelebb men-tem hozzá, és izgatottan mondtam:
- Hiszen együtt voltunk egy szobában...
hiszen szerettél, öleltelek, csókoltalak.. . mi ez? Komédia?
Vállat vont:
- Nem ismerem. Talán összetéveszt vala-kivel . . .
- Talán te tévesztesz össze... Én vagyok, én, én!
Halkan mondta:
- Mindenki én.
És indult, hogy a faképnél hagyjon.
Megfogtam a kezét:
- Asszonyom... ne őrjítsen meg. Tréfa ez? Vagy t a l á n . . .
Arra gondoltam, hogy holdkóros, vagy tudja isten, micsoda emlékezetbetegsége van, mindenre gondoltam, és csak legvégül jutott eszembe, hogy ez az asszony egyszerű-en le akar tagadni mindegyszerű-ent. Tudom is én, talán megbánta, talán túlságosan szépnek találta, máig se tudom, miért, de semmire a világon nem akart emlékezni. A hajó künn járt a nyílt tengeren, és én ott álltam egyedül, mert elment, otthagyott. Az ebédnél rám se nézett. Délután próbáltam neki köszönni, de nem fogadta. Találkoztak néha a pillan-tásaink, de ő úgy nézett rám, mint mielőtt
megismerkedtünk, derűs nyugalommal. A nézésében nem volt se emlékezés, se kár-öröm, se gúnyolódás, se hidegség, se szemre-hányás. Abszolút nézés volt, ahogy ismeret-len emberekre szoktunk nézni.
Még néhány napig mindenféle módokon és okokon törtem a fejem, de mivel az asz-szony változatlan maradt, lassanként bele-törődtem abba, hogy letagadja. Egyszerűen letagadja, erre nincs finomabb kifejezés, nincs más szó.
Két hétig utaztunk még anélkül, hogy ez a helyzet egy pillanatra is megváltozott vol-na. Két hét múlva rendeltetési helyére ért a hajónk, és mindnyájan kiszálltunk. Utolsó remény villant fel bennem. Talán csak a hajó publikuma előtt rendezte ezt a komédiát, és most meg fog ismerni.
Kikötöttünk, és láttam, hogy áthordják a holmiját egy másik nagy hajóra, amely továbbment délnek. És amikor azután ő is fölment a hajóra, rám se nézett. Pedig látott, tudta, hogy ott-állok a parton, és őt nézem.
A hajója csak a mienket várta, egy óra múl-va indult. A partról láttam, hogy a fedélze-ten áll és kifelé néz, a nyílt fedélze-tengerre.
Soha többé nem láttam. Azt hiszem, maga Afrodité volt.
KRÓNIKA
Ernő
Demokrata kezek, melyek sosem érintettek náluknál alacsonyabb rendű kezeket, mos-tanában mélységes meghatottsággal szoron-gatják a New York-kávéház Ernőjéét, akit báró Wallburgnak hívnak, s aki született Habsburg Ernő. A pincéren keresztül is megbecsülik az előkelő Habsburg családot, s a Habsburg családon keresztül is lenézik a pincért. Az ilyen személyi installáció,
ami-lyen a szerencsétlen, kitagadott Wallburg Ernőé, más nációnál talán nagyobb szenzá-cióval is járna, mint minálunk, de alacso-nyabb rendűvel alig. S még mindig meg akarják csinálni a demokrata-uralmat.
Hogy az isten legyen nekünk irgalmas!
Pogány eszű ember elmegy a New York-kávéházba, és nézi, vajon Ernő, aki ezt a mesterséget sohase tanulta, ért-e hozzá.
Mondhatom, ért hozzá. A pincér nem min-dig úr, de az úr minmin-dig lehet pincér. Elegán-san mozog, mint egy pincér, és szolid, sze-rény udvariasságú, mint egy úr. A három krajcár borravalót egy munkásember feszte-lenségével söpri be, aki tudja, hogy nem jár neki, de ha megkapja, hát meg is szolgálta, mert utána él. A pincértársai finomabb lel-kűek, mint némelyes vendégei: szeretik, és dicsérik a finomságát, a szorgalmát meg a becsületességét. A szegény emberek intenzív veleérzésével beszélnek arról, hogy mennyi bajjal kell küszködnie, hogy regenerálódik a pénzkeresés közepette, mint érzi magát mindennap emberebbnek, amely mértékben elfelejti, hogy úr. Érdekes és érdemes ez az osztálycsere, melybe a fogházon és üldözte-tésen keresztül a hajdani katonatiszt és ud-vari kitagadott a munkásemberek közé beál-lott, hogy végre-valahára, az úri nyomorú-ság helyett, gyermekeinek biztos és tisztessé-ges kenyeret adhasson. Tán tud annyit, hogy hivatal után is kaparászhatott volna, s így megmaradhatott volna báró úrnak is. De ha már lúd, legyen kövér - a fokról fokra való lesüllyedés helyett Wallburg báró az egyszerre való önkéntes leszállást választot-ta. Ezért cserébe megérdemelné, hogy min-denki megbecsülje, és pincérnek tekintse, el-felejtvén az úri voltát, s különösen a szegény úri voltát.
Ehelyett úgy bánnak véle, mint - bocsánat a hasonlatért - a disznóval, aki korpa közé keveredett. A demokrata polgár urak egyen-kint vállon veregetik a pincért, aztán aláza-tosan bemutatkoznak a báró úrnak. Van, aki a három krajcárt a kezére olvasván,
kai-serliche Hoheit-nak titulálja. Egy másik meg tizenegy osztrák értékű koronát áldoz annak az ötletnek, hogy a hercegi korona tizenegy ágát ezzel megváltsa. Fotográfus jön, és Ernő főpincért positúrába helyezi:
így főst a császári vér mint fizetőpincér. Tu-catjával vannak pedig, akik a családfáját magyaráztatják maguknak - három krajcá-rért.
És ezek az urak mind az urat látják benne, és mind az úri mivoltában gázolnak. És po-koli kéjjel élvezik ki a helyzetet, hogy íme, most olyan valakihez ereszkedhetnek le, aki néhány év előtt még katonai brutalitást kö-vethetett volna el rajtuk, s akit sok évvel azelőtt egy királyi vérből való herceg lova-goltatott a térdén. Milyen szép is az élet, mely ily örömökben részesíti őket. Mily gyö-nyörű a szociális igazságszolgáltatás, amit egyenlőségnek neveznek, hogy akárkinek megdögölhetik a kutyája, s akkor maga ugat este. Ha már nincs szabad és biztos út fölfe-lé, legalább szabad a pálya lefelé. S milyen gyönyörű találmány a demokrácia, mely, amíg a csizmája sarkával rugdossa az alulról fölkapaszkodókat, szeretettel és alázatos-sággal tárja ki karjait azoknak, akik hozzá-juk lesüllyednek. Demokrata vonás ez, az
első francia forradalom alatt kéjelegtek így a sansculotte-ok az arisztokrata hölgyek ru-háinak a tépdesésében, ahogy most a szabad polgárok három krajcárjukat besugároztat-ják a kiszolgáló ember származásának az
előkelőségével.
Hiszen nincsen ebben semmi hiba. Az em-berek olyanok, ahogy az Úristen teremtette őket. Csak esztétikailag fölötte bántó a lát-vány, amikor a demokrata holló lakmározik a paradicsommadár testéből, mivelhogy az is madár. És társadalmilag rikító látvány, hogy akik születésüknél fogva vitatják az egyenlőséget, és háborút üzennek minden előítéletnek, amely őket kisebbíti, mennyire maguk is részesei ugyanannak az előítélet-nek. Értem, hogy a fölszabadított néger száz év múlva sem veszi komolyan a fehérekkel