• Nem Talált Eredményt

R1AUTHHER rtu MAGVAK

I K IMI I

rajfalia MAUTHIERmv.

. A mtlytn nincs rajt ai

iM«l1ré<attlI*iat 1* *i»atwi<tui ke-t , fc&gke-t; 1 k »*«»»» Lke-teNiíl.

I i. i * «<»••, l», títimm. níi-iktvítö.

i» rek«dt<M« •' »'>

v. bituft» rreJmL»>»**l iM«l1ré<attlI*iat 1* *i»atwi<tui ke-t , fc&gke-t; 1 k »*«»»» Lke-teNiíl.

I i. i * «<»••, l», títimm. níi-iktvítö.

i» rek«dt<M« •' »'>

v. bituft» rreJmL»>»**l

EGGER mcllpasztilláh.

Ifebtotftb 1 kor. w* 3 korona.

3= 1'robAJ.b* í*> ®

K*ri>*tó tatod'u tryttr**'*-t*rb»a én tirogu**iéhoo

E.v raktar ..NÁD0R"-|fy6|rysiírtár HaSa|W>(. VI., Váccl-küml 17

w

M i

M«('«tt «t *i »tt»w't

EGGER mcllpasztilláh.

Ifebtotftb 1 kor. w* 3 korona.

3= 1'robAJ.b* í*> ®

K*ri>*tó tatod'u tryttr**'*-t*rb»a én tirogu**iéhoo

E.v raktar ..NÁD0R"-|fy6|rysiírtár

HaSa|W>(. VI., Váccl-küml 17 Kjtjtef.wíUpafcMilU cnakfeamar m*it*»*kiulltott.

A Ganz és Társa Vastatö- és Gépgyár R-Társ Budapesten

»••> Apnu* 114a, MMn <*i.ud «

h a r m i n c z k e t t e d i k r e n d e s k ö z g y ű l é s r e

«««i .wjnt

! S «-***éli*«t»#a. • 4 f . , 1 •

• v.-fc »*, ' *» M M-a

*méé*». - % Ktt *t<mimi<* u'4k «*»•

a i , . "^i*!" * rébtata.raali mmx>

u • 7,t' S S ^ s s i r s r a ^ ^ . '

• ^ ' x r ' ? ? ?

A. Kr*Mr**«,«a

J o b b * • m * f b i x h a < 4 b b m a g v a k a t m - t

kiTájuú sem lfhet, mist a mínók 2 7 é v ó t a UptsaMk

KRÓNIKA

Velence

Venezia, ah, Venezia! Tenger szülötte, szép-ség szeretője, meseváros! A századok méláz-va ülnek köveiden, s falaid közt az átsikló idegent megcsapja az örökkévalóság. Szép vagy a magános vándornak, ki hídon föl, hídon le, szívében lángoló epedéssel, a kes-keny ablakzsaluk mögött forrón fürkészve keres izzó szempárokat - mert jó együtt ég-ni, és együtt elkárhozni. Még szebb vagy annak, aki alig ismer, mert másodmagával ismer, s csak édes homályossággal emlékszik valami márványos álomvilágra, s ez a világ arra való, hogy minduntalan megfeledkez-zenek róla. É s . . . és így tovább.

Ez a Venezia, tudniillik, nem csupán tün-dérváros, hanem Venezia tartománynak fő-városa is, tengeri kikötő vagy másfélszáz-ezer lakossal, amely számot különben, te-kintettel a rengeteg idegenforgalomra, bát-ran le lehet szállítani százezerre. Ez nem afféle újságbeli szellemesség. Velence bizo-nyára a világ csudája, s mindannyiunknak titkos szerelme, de van-e, ki az ő titkos sze-relme számára az örökkévalóságtól több időt tud lopni négy, usque hat hétnél? Van-nak szerencsés idegenek, kik az évnek hat hónapját tudják Velencében tölteni, de ezek már királyok. Don Carlosok és Richárd Wagnerek, akiknek sok a szolgájuk, s kevés a polgári szaladgálásuk. De gondoltatok-e rá, hogy ezeken, magunkon, az idegeneken kívül még vagy százezer lélek lakik Velencé-ben, aki nem pihenni utazott oda, hanem dolgozni született ottan, s ha sok a dolga, vagy fázik, Velence összes köveit odaadná egy komfortáblisért vagy egy Meidinger-kályháért? A szépség nagyon szép dolog, de képzeljék el, hogy Jászai Marinak télen-nyáron s éjjel-nappal egy szál kasmirleber-nyegben s egy görög amforával egyre a föl-dön kéne hemperegnie, hogy a szépséget

szomjazó világ állandóan maga előtt láthas-sa a legcsudálatoláthas-sabb Elektrát! A világ szá-mára ez bizonyára nagy gyönyörűség volna, s angolok s amerikaiak vetekedve járnának csudájára. De hogy Elektra nem fáradna-e bele, s lelke mélyén olykor ne unná ezt a nagy dicsőséget: az lehetetlen.

Egy derék velencei kereskedőember, kivel egyszer itthon Budapesten ismerkedtem meg egy szép, őszi délelőtt, a Flórián egy asztalkájánál, keservesen panaszkodott ezekről a dolgokról. A Frankfurter Zeitung-ot mutattam neki, melyben épp akkor me-gint benne volt a stereotip levél a barbár velencebeliekről, kik az ő csudavárosukból a partra erőnek erejével hidat akarnak verni, s ezzel végképp tönkre akarják tenni a gyö-nyörű várost, melyet már úgyis megrontott a vasút, a vashíd meg a vaporetto.

- Uram - kiáltott elkeseredetten - , ne higgye, hogy háládatlanok vagyunk önök iránt. Való igaz, tudjuk: önök után élünk.

De, higgye meg, kutyának való élet. Néha úgy érezzük magunkat, mint a modell, kinek mezítelen tagjain kéjelegve szemlélik az örök női szépséget, de lúdbőrző testét majd megveszi az Isten hidege, s orrában s a gyomra tájékán biztos jeleit érzi a náthának s a meghűlésnek. Szépnek lenni, szépnek lenni, mindig csak szépnek lenni. Mondja, kérem, mit szólna, ha önnek télvíz idején csónakon kéne a járásbírósághoz andalog-nia, ha nem akar gyalog bandukolni a callék hidacskáin, amik az ő lépcsőikkel egy félóra alatt fölérnek egy gyalogpartival az Eiffel-toronyra? Velence bizonyára a világ csudá-ja, de ha tudná, micsoda honvágyat érzek

néha az Önök Dob utcája után, amely reme-kül csatornázott boulevard a mi bűzös lagú-náinkhoz képest! Önöket, persze, a száza-dok lehe csapja meg Velencében - de, vallja meg, ez a lélegzet nem éppen a legillatosabb.

Átkozott, tífuszos és maláriás fészek, egy évezred szennyével kloakává áporodott csa-tornáiban! Szegény kis sápadt gyerekeim, hogy a penészes falak közt kell fölnőnötök!

Gondólja meg, kérem, olyanok vagyunk, mint a kalitba zárt madár. Stockholmtól Gapetownig mindenütt bicikliznek s auto-mobiloznak az emberek, de nekünk még mindég ezeken az átkozott gondolákon kell járnunk, ezekkel a szegény, levedlett

gondo-lásokkal, kiknek maguknak is már a könyö-kükön nőnek ki a nótáik! Szegények va-gyunk, mint a San-Marco egere, alamizsná-ból kell élnünk, és semmit nem tehetünk, hogy a polgári élet mai versenyére fölfegy-verkezhessünk. Uram, az amerikai ültetvé-nyes irgalmas nénike Önökhöz, szépségre szomjas idegenekhez képest. Ha idejönnek, jól látjuk, hogy ezrük közül ha egy merül el igazán Velence szépségeibe, s hallgatja áhítattal a századok szavát. A többi? Amit itt cselekszik, sokkal kényelmesebben elvé-gezhetné otthon, s amit itt megfigyel, megfi-gyelheti minden angol fogadóban, melyek előtt - irigylendő haladás! - a W. C. nem ismeretlen. De a mi ezeréves latrináink, amik azon mód változatlanok máig is, ahogy őseink azokat megépítették, mikor Attila elől szorongva menekültek a tenger szigeteire! Corpo di Bacco, mihelyt valame-lyikünknek eszébe jut, hogy legalább ebben a pontban az európai műveltség magaslatá-ra hágjon, a Fmagaslatá-rankfurter Zeitung rögtön tele-jajgatja a világot, hogy megint barbárság

történik Velencében, s a dicstelen gyakorla-tiság megint egy ősi intézményébe kerül a mesék városának. Corpo di Christo - vala-hányszor mi egy kicsit élni akarunk, Önök úgy megsértődnek, mint az udvarló, ha a kedvese anyának érzi m a g á t - a férjétől. Per-sze, ki gondol a férjre! Per Dio, képzelje el, hogy Venezia nem volna a mesék városa, hanem volna közönséges és prózai kikötő-város, mint Hamburg vagy Brooklyn. Ak-kor mindenki azt mondaná: Attila már rég elvonult Aquileja alól, s nincs értelme, hogy Mestrétül Velencébe, egy ugrásnyira, még mindig hajón hordják át a sárgarépát. Ter-mészetes, hogy New Yorkot és Brooklynt, a Norrmalmot és a Stadent, a Neustadtot

s az Altstadtot, Budát és Pestet, Bozent és Griest híd kösse össze - s éppily természetes, hogy Venezia és Mestre között ne azon mód folyjék a közlekedés, ahogy Attila ide-jében folyt. A lagúnák bűzletesek? Terrin-gettét, hát szorítsák ki a lagúnákat! A világ minden városa arra tör, hogy a külvároso-kat magába olvassza. Nagy-New York, Nagy-Bécs, Nagy-Budapest - s ez természe-tes törekvés, mert a modern nagykereskede-lemnek nagy fókuszok kellenek. De mi!

Harminc év óta, mióta a Szuezi-csatorna megnyílt, a régi erőnk kezd visszatérni. Pre-destinált kikötője volnánk Közép-Európá-nak, ha - nos igen, ha város volnánk, ha élők volnánk, ha a kontinenstől elszigeteltek nem volnánk. Természetes és szükségszerű fejlődés, hogy két-három óriási híddal hoz-zánőjünk az egységes Itália testéhez, s a mi átkozottul primitív városunkat hozzáalkal-mazzuk a modern élet igényeihez. De mi-helyt erre csak kísérletet teszünk, a művelt világ tombol a megvetéstől. Ugyanaz a mű-velt világ, amely hagyott bennünket nyomo-rultul elszegényedni, világhatalmunkról le-süllyedni, rabság alatt nyögni, s palazzóról palazzóra letörni, lemállani, elkopni és tönkremenni: ugyanaz a művelt világ fölhá-borodik, ha az ő fejenkint kilenc líra napi penzióköltségéért teljes középkori mesevá-rost nem szolgáltatunk neki, mesélő kövek-kel és lélegző századokkal! Önök egyszerű-en mulatságosak. Sőt, megbocsásson, osto-bák és kegyetlenek. Én voltam ilyen, mikor szerelmes voltam a kislyányom selypítésébe és bambinagöndörségébe, s megdühödtem, mikor rendes beszédre szokott, s az anyja fésűbe fogta a haját. „Szamár - szólt a felesé-gem nem itatnál vele pálinkát, s nem ten-néd szita alá, mint a kutyákat szokás, hogy meg ne nőjenek, és kicsik maradjanak?"

Terringettét, az asszonynak igaza volt! Per Dio, elfog a csömör ezektől a mi gyászos karneváljainktól és bődületesen unalmas szerenátáinktól, amik nélkül Önök nem nyúlnak a zsebükbe a rongyos

centesimói-kért. A városházán most törik a fejüket azon a szamár terven, hogy megint föl kéne szerel-ni a Bucintorót, s a dogé megint ússzon ki a tengerre, vessen bele egy aranygyűrűt, hogy Velencét eljegyezze az Adriával.

Aranygyűrűt, ezekben a nehéz időkben! S a mi szindikónk, evezős hajón, amint a ke-reskedelmi kamarát eljegyzi az Adriával!

Képzelje el, kérem, hogy a maguk polgár-mesterének mindén tavasszal a Gizella téren sajátkezűleg kéné leszúrnia egy fehér lovat, a miniszterelnökük nyereg alatt puhítaná a paprikás csirkét, s mikor a múlt évben az onorevoléik megcsinálták a parlamenti kon-centrációt, az onorevole Horánszky s az onorevole Tisza a mellénye zsebéből kivette volna a penecilusát, s fölhasítván a pulzusát, a Ház poharába csurgatta volna a vérét az új frigy megpecsételésére! Per Dio, keserve-sen fizetünk érte, hogy az idegenek után é l ü n k ! . . . A derék olasz elkeseredetten emelte szájához a feketekávéját, ami nem csekély művészet, mert a nemzeti érzésű pin-cér a bennszülötteknek nemcsak a csészéjé-be, de a tányérkájába is csurrant egy porciót, míg az idegennek még a "csészéjétől is Sajnál-ja. Közbén egy fiatal német ült áz asztalunk-hoz-fiatal és német, és először volt Veléncé-ben! Micsoda részegség, micsoda elragadta-tás! Csak a vaporettókát szidta őszinte'föl-háborodással. „Végre is - így szólt - az em-ber művészetért, költészetért, illúzióért jő Velencébe. S kap helyébe füstöt, sípolást és oldalba lökést. Ezt az ember Berlinben is

m e g k a p j a- " I G N O T U S

Több szerelmet!

Irta AMBRUS ZOLTÁN

A regényíró reggeli fél kilenctől tizenegyig nyargalt jobbra-balra, hogy végre mégiscsak lealkudjon az adójából huszonöt forintot.

Mindenki érthetőnek fogja találni, hogy ahol megjelent,.kivétel nélkül a pokolba kí-vánták. Az adó őrei többnyire nyílt és

őszin-te lelkek, de vannak közöttük diplomaták is: Az utóbbiak, mellőzve a.szokásos gorom-baságokat, nyájasan figyelmeztették, hogy bizonyára rendkívül igaza van, de hogy ezt illetékes helyen mutathassa ki, jó lesz, ha átsétál a város másik végére. Mivel pedig az adót Budapesten sok részletben gondoz-zák, a takarékos regényírónak kétszer kel-lett bejárnia a főváros területét: egyszer to-ronylépésbén s másodszor lóugrás szerint.

Valahol áz adó egyik őrnagya, aki beszél-gető kedvében volt, megkérdezte tőle:

- Ugyan kérem, ki fizessen adót, ha még az urak se akarnak adót fizetni? Az író úra-kat értem, akik egyszerűen leülnek az íróasz-talhoz, hamarosan papírra teszik, ami éppen eszükbejut, s ezzel rengeteget keresnek! Ép-pen most olvasom az újságban, hogy urasá-god ide s tova a legdivatosabb regényírók közé tartozik...

- Ide s tova, kérem; ide s t o v a ! . . . A hangsúly az „ide s tová"-n van, nem a „di-vat"-on. A kritikus azt akarta mondani, hogy ide s tova vén szamár vagyok, s még most se találok baleket, aki elolvassa a regé-nyeimet.

- Ön túlságosán szerény. Magam is több-ször olvastam becses nevét. Nagy Ferenc, ugye? • '

Nagy Ferdinánd.

-- Nekem mindegy. Elég az hozzá, hogy magam is ismerem önt hírből; pedig én soha-se olvasok könyvet, az újságot elolvasni is alig érek rá. Nos, egy divatos regényíró, aki fütyölve szerez százakat...

- A „divat" nálunk; annyit tesz, hogy a divatos regényíró könyvéből ötven példáriy-nyal többet adnak el, mint a kiadó remélte.

Ez nem ok rá, hogy száz forinttal emeljék az adómat. •

Ez a párbeszéd á város különböző pontja-in több variációban ismétlődött, de csodála-tosképpen nem maradt minden eredmény nélkül, s a regényíró még délelőtt eljuthatott a képviselőházba.

Itt nem sokáig időzött. Pár percig

diskü-rált a folyosón, felment a karzatra, hogy megmutassa magát, egyszóval: „csoporto-sult", hogy úgy lássék, mintha ott töltötte volna a fél napot. De délben már a szerkesz-tőségben volt; tudta, hogy a témája készen várja.

X. miniszter költségvetéséről kellett írnia, mert ezt kezdték tárgyalni, amikor eljött a képviselőházból. Leült, s egy óra alatt kifej-tette, hogy X. miniszter tulajdonképpen vi-lágítótoronynak született; ha ezt a nagy fér-fiút felállítanák egy oszlopra a Barátok te-rén, Temesvárig és Dévényig minden gáz-lámpa fölöslegessé válnék. A vezércikk tele volt színes hasonlattal, mely mind a népsze-rű minisztert ünnepelte.

Remélem - szólt magában - , az undok állat most az egyszer meg lesz elégedve; s nem fogja követelni a szerkesztőmtől, hogy csapjon el, mert hűvösen írok róla.

Fél kettő lehetett, mire megérkezett az Epreskert utcába. A felesége nyitotta ki az ajtót.

- No, hogy vannak a gyermekek? - kér-dezte Nagy Ferdinánd.

A felesége nem felelt, csak vállat vont.

Ránézett, s látta, hogy az asszony szeme vörös a sírástól.

Megijedt, s türelmetlenül kérdezte:

- Rosszabbul van valamelyik?

- Nem, egyformán vannak - felelt az asz-szony vontatottan, egy kicsit tüntetően ke-rülve az ura tekintetét.

- Mi baja magának?

- Semmi.

Olyan volt, mint a pongyolaság nemtője, aki fáradtan csüggesztette le nagy, nehéz szárnyait.

Most már a férj vont vállat.

- A kövér nő - szólt magában - megint dühöng valamiért. Hát csak dühöngjön!

S bement megnézni a kis betegeket.

Először a kertre nyíló szobába lépett be, ahol a két szamárhurutos leányka éppen ve-szekedett. Ezek már túl voltak a nagyján;

fent járhattak, és köhöghettek, amennyit akartak, senki se ügyelt rájok.

Nagy Ferdinánd az ölébe vette a kisebbi-ket, rávette, hogy kössön békét a másikkal, aki a mamájához hasonlított, megvárta két-három rohamnak a végét, aztán átment a dolgozószobájába. Ott tetőtől talpig átöltö-zött, s miután egészen más emberré vált, benyitott a vöröshimlősökhöz.

Azok már várták.

- Jó, hogy jössz, apám - szólt a család legifjabb csemetéje, egy nagy fejű kisfiú, aki-ért Nagy Ferdinánd odaadta volna az egész világot. - Gyere, vakard meg a hátamat!

Szegénykének lekötötték a kezét, mert folyton vakarózott volna.

Nagy Ferdinánd úgy tett, mintha engedel-meskednék a parancsnak, de, az erősebbek szokása szerint, voltaképpen csak kijátszot-ta a gyöngébbiket.

- Az arcomat is vakard meg - rendelke-zett a kisfiú. - De jól vakard meg, és maradj itt, mert azt akarom, hogy sokszor megva-kard.

- Ohó, azt nem lehet.

- Mért nem lehet, ha én úgy akarom?

- Azért nem, mert akkor olyan leszel, mint egy kéményseprő.

Hosszas alkudozás után végre kiegyeztek egy eleven falóban.

Egy kicsit megnyugodva sétált vissza az ebédlőbe. A sok betegség mind normálisan folyik le; délelőtt, a nyargalásai közben, hiá-ba izgatta magát,

A máskor oly hangos ebédlő mostanság nagyon is kietlennek tűnt fel előtte, de fáradt volt és éhes.

A kövér nő olyan arccal fogadta, amilyen-nel az algériai képeken látható fásult rab-szolganők várják a gyűlölt gazda parancsát.

E pillanatban minta lehetett volna a tökéle-tes Lemondás szobrához.

- Lehet ebédelni!

E két szónál több nem hagyta el húsos - még üde - ajkait. Az ételhez hozzá se nyúlt, ellenben mindig talált magának dolgot, s hangtalanul járt-kelt a szobában, mint vala-mi kísértet. Lehetetlen volt észre nem venni, hogy: felszolgál és szenved.

- Mi baja? - idegeskedett Nagy Ferdi-nánd.

- Semmi - rebegte a szenvedő hitves, ösz-szerezzenve, mintha álmából riadt volna fel.

Nagy Ferdinánd egy percig idegesen do-bolt ujjaival az asztalon, de aztán egy nagyot nyelt. Még nevetett is magában; tetszett neki az a gondolat, hogy milyen brutális férj tud lenni, ha egyszer hozzáfog.

- És még a fecsegő asszonyokról szoktak viccelődni! - dúlt-fúlt magában. - Hát van-e olyan vízeszű fehércseléd, akinek a locsogá-sa ne volna kellemetesebb, mint ez a mérges, rosszakaratú, tüntető, konok hallgatás?!

De az asszonyi önuralom se tarthat örök-kön; a vértanúk erejével visszafojtott fájda-lomnak is ki kell fakadnia. S a kövér nő nem bírta tovább. Mialatt Nagy Ferdinánd látszólag nyugodtan szürcsölte a feketeká-véját, fölkelt, s egy sokrét összehajtott leve-let vett ki a zsebéből, hogy aztán szó nélkül odadobja a férje elé.

- Mi az? - rettent meg nagy Ferdinánd.

- Számla?

Nem, levél volt, mégpedig igen hízelgő tartalmú levél. S a regényíró fogcsikorgatva olvasta:

„Mért nem ír? Ha látni nem akar, mért nem ír legalább egypár jó szót, egypár bizta-tó szót? Nem, Ön nem lehet olyan szívtelen, mint amilyennek mutatja magát! Szeméből, nemességtől és fensőbbségtől sugárzó, szép, kék szeméből világfájdalom és emberszere-tet olvasható k i . . . Nem, Ön nem lehet ke-gyetlen ahhoz, akinek nincs más vágya, mint az Ön szavát lesve, megfelejtkezni az egész világról! Ha tudná, milyen egyedül vagyok!

Senki se ért meg, senki se szeret igazán!...

Legyen nagylelkű! Csak egy jó szót! Csak

legalább egy jó szót! Stella."

- Úgy kell! - morogta Nagy Ferdinánd dühösen. - Minek bontja föl a leveleimet!

A kövér nőből kitört a görcsös zokogás.

- Hazugság volt! - kiáltott fel, drámai mozdulattal borulva az asztalra. - Hazugság yolt minden, minden!...

- É d e s e m , ne ingereljen! - szólt Nagy Ferdinánd, a francia szinművekből ismert, fagyos hangon, látható iparkodással, hogy amennyire lehet, türtőztesse magát. - Ne ingereljen, és gondolja meg, hogy ebben az állapotban halálos vétek ilyen szamárságok-kal izgatnia magát! Lássa, ha Károlyka sok-kal idegesebb, mint a többi, az egyenesen a maga bűne. Akkor is a fejébe vett valamit, már nem tudom, micsoda ostobaságot, s

előre agyonsírta ennek a gyereknek az egész-ségét!

- Hazugság volt! - ismételte a kövér nő, újra odavágva könyökét az asztalhoz. - Ha-zugság volt minden, minden!...

És hullott a könnye, mint a záporeső.

- Teringettét! - pattant fel Nagy Ferdi-nánd, az asztalra ütve - ez a hét gyerek, hogy ne mondjam: nyolc gyerek, csak nem hazugság?!... Ezek valóságok, hála isten-nek, és jobb lesz, hogyha utánok néz, és nem bosszant engemet tovább!...

A kövér nő fölegyenesedett.

- Tehát bevallja?-kérdezte gonoszat jós-ló hangon.

Arca elsötétedett, s két kezét az asztalra támasztva, merőn nézett Nagy Ferdinánd szemébe.

- Mit vallok be? - álmélkodott a regény-író.

- Hogy viszonya va-n ezzel a ronggyal, ez-zel a cseléddel ? . . .

- Eh! - szólt a hiúságában sértődött férj - egyelőre maga éppoly kevéssé tudja, mint én, hogy cseléd-e, aki ezt a levelet írta. Nem is hinném; a kivételesen jó helyesírás inkább nagyon is művelt nőre vall, aki tudja, amit maga nem tud, h'ogy a „fensőbbség"-et nem lehet két n-nel és egy ó-vel í r n i . . .

- Jól van - kiáltott fel a kövér nő - , most már tudom, amit tudni akartam, s még eb-ben az órában elhagyom ezt a házat! Ha úgy tetszik, még ma idehozathatja azt a sze-mélyt, s aztán írhatják a fensőbbségét annyi ó-vel, ahánnyal akarják!

- Micsoda? - indignálódott Nagy

Ferdi-nánd. - Még ma itt hagyja ezt a házat?!

Hát a gyerekek?

A kövér nő most már végigfeküdt az asz-talon, s olyan keservesen kezdett sírni, hogy Nagy Ferdinánd jónak látta hangot változ-tatni.

- Ugyan, édesem, legyen esze! Hát nem mondtam már százszor, hogy fogalmam sincs róla, ki írja ezeket a buta leveleket?!

A múltkor már megnyugodott...

- Hazugság! - sírt a kövér nő. - Megcsalt!

Hazudott! Amilyen igaz, hogy az Isten lát minket, olyan igaz, hogy megcsalt! A levél-ben levél-benne van, hogy látták egymást!

- Ő láthatott engem, de nekem sejtelmem sincs róla, hogy ki ő, és merre van hazája.

Mondtam már, hogy minden íróhoz érkez-nek effajta levelek. Vannak asszonyok, akik unalmukban, kínjukban kinéznek maguk-nak egy-egy ismertebb figurát, hogy leg-alább levélben szerelmeskedhessenek vala-kivel, s ha alkalmas médiumra találnak, elfirkálnak évekig, anélkül...

- Hazugság! Hazugság! Egy szó se igaz belőle. Ha úgy volna, a k k o r . . . Mért nem írta meg neki, hogy magának gyermekei vannak, hogy magával nem lehet kezdeni, mert maga szereti a feleségét... Mért nem írta meg neki?

- Mért nem írtam meg neki? - dühöngött a regényíró. - Mert ez a lúd, ez a dunnalúd, ez az albatrosz sohase írta meg az adresszét!

Feleletet akar, de nem volt annyi esze, hogy megírja: hová feleljen!

- Ezt annak mondja, aki elhiszi! Nem ír adresszt, mert maga ezt úgyis tudja. De mit is felelek a hazugságaira?! Mért kap ettől három, négy levelet, talán többet is? Miért nem kapott ilyen leveleket azelőtt soha?

- Kaptam, csakhogy a többieknek volt eszük, s a szerkesztőségbe címezték a levelei-ket.

- Ahá, és maga felelt rájok, ugye? itthon pedig ártatlan képeket vágott! Istenem, hányszor csalhatott meg, hányszor! Külön-ben, nekem már mindegy!

- Nekem is mindegy! - szólt a regényíró, és visszament a dolgozószobájába, csak azért, hogy becsaphassa az ajtót.

Az asztalán a Bia-Torbágyi Harsona egy számát találta. A címszalag írott betűi el-árulták, hogy nem a kiadóhivatal, hanem egy figyelmes jóakarója kedveskedett ezzel a küldeménnyel.

Ahogy kibontotta az újságot, mindjárt megpillantotta az őt érdeklő cikket. Egy ud-varias kéz megjelölte kék ceruzával; okvet-lenül rá kellett akadnia.

A kék ceruzás közlemény Nagy Ferdi-nánd legújabb regényét bírálta. A névtelen szerző alaposan megrostálta e munkát, s rö-vid, de szilaj elmefuttatása végén oda lyu-kadt ki, hogy Nagy Ferdinánd úrban se er-kölcs, se hazafiasság. Ez az „úr" ugyanis munkájában egy székely leányt szerepelte-tett, akit lélekvásárlók elvisznek Konstanti-nápolyba; a bíráló kifejtette, hogy magyar nő nem tesz ilyet, s aki a magyar nőket ilyen ráfogással illeti, az nem magyar író, hanem kificamodott elméjű, perverzus gondolkozá-sú, férges lelkű kozmopolita.

- A műítész úr kissé szigorú - vélte Nagy Ferdinánd - , de azzal a gyöngéd figyelmével, hogy megrovását eljuttatta hozzám, mégis-csak lekötelezett. így legalább tudom, hogy Bia-Torbágyon fényes nappal nem lehet megjelennem. De a tárca, a t á r c a ! . . . Azt hiszem, egy kicsit elkéstem.

Megnézte az óráját. A hű eszköz egyne-gyed négyet mutatott, de nem lehetett bizo-nyosan tudni, hogy a hű eszköz, szokása szerint, nem téved-e? Vén, bohémé óra volt, mely már régen letett a pontosságról; hol késett, hol sietett aszerint, amint el-elszóra-kozott, vagy nagy buzgalommal látott neki, hogy helyrehozza az elmulasztottat.

- Ha egynegyed négyet mutat - tanako-dott Nagy Ferdinánd - , akkor lehet, hogy csak háromnegyed három van, de az is lehet, hogy háromnegyed négy. Vegyük a közép-arányost, s tegyük fel, hogy csakugyan egy-negyed négy az idő. Szóval, sietnünk kell.

In document A HÉT POLITIKAI ÉS IRODALMI SZEMLE (Pldal 60-98)