Az automobil
Az idei szezon két nagy automobilversenye csütörtököt mondott. Az egyik vérbe fulladt bele, a másik az érdeklődés hiányába. A pá-ris-madridi automobilverseny olyan gyilkos őrület volt, hogy szétrúgta a napilapok sportrovatának a keretét, és belehömpölyö-dött a szörnyűségek riportrovatába. Vi-szont, a Gordon-Bennet-díjért Irlandban
le-futott verseny olyan circumspektus óvóin-tézkedések s oly szélsőségig vitt rendőrségi szabályozottság között folyt le, hogy egé-szen elvesztette verseny-karakterét, a rajta elért eredmények nem eredmények, a rikor-dok, amelyeket lefolyása alatt ütöttek, nem rikordok, s így sem a sport, sem a tudomány és a technika tekintetében nem hozott sem-mi újat. S nemcsak az automobil smokkjai vannak elkedvetlenedve, hanem a nagykö-zönség is azt hiszi, hogy az automobilverse-nyeknek örökre vége van. Mert annyi bizo-nyos, hogy többé nem fog akadni ország, amely megengedje, hogy versenyzés örve alatt véres szalagot húzzanak végig a térké-pen, de az is bizonyos, hogy afféle Gordon-Bennet-szerű nemversenyben nem fog részt venni egy automobilista sem. Szóval, a kér-dés, az automobilversenyek kérdése, hacsak meg nem találják a megoldásnak valami kö-zépső módozatát, úgy látszik, most már vég-képpen el van intézve. Nem lesz többé ver-seny. S az így elintéződött kérdés nyomán rögtön felbukkanik a második kérdés: jól van-e ez így?
A cirkumspektusok kétségtelenül rögtön készen vannak a felelettel, hogy: nagyon jól!
De ha a technikai tudomány nézőpontjára helyezkedünk, amely arisztokratikus fen-sőbbségében nem tekinti az egyes ember ér-dekét akkor, amikor az összemberiség hala-dásáról van szó, nem elégedhetünk meg ez-zel a felelettel, hanem azt kell mondanunk, amit már Heraklitosz mondott.: a .versengés mindennek a szülőapja.
Ha az automobil mindössze tizennyolc esztendős történetén végigtekintünk, azt a bizonyosságot fogjuk kapni, hogy az órán-kint 140 kilométeres haladás utópisztikus elábrándulásnak tűnne fel az emberek előtt még ma is, ha a versengés ki nem fejlesztette volna az automobilt.
Az automobilt tudvalevően szabályozott robbanás mozgatja. Izzóra hevített kis ka-zánba, amelybe dugattyú csövének a szádája torkollik, cseppenkint benzin hull alá. A
benzin az izzó ércre cseppenve felrobbanik, vagyis cseppfolyós mivoltából légneművé, benzingázzá alakul át. Mivel pedig a benzin légnemű alakban a cseppfolyós térfogatá-nak nem tudom hány százszorosát foglalja el, természetesen túltelik veié az egész kazán, aminek az lesz a következése, hogy a gáz kikívánkozva, a dugattyút iszonyú gyorsa-sággal előrelódítja. A dugattyún levő rúd vízszintes mozgását azután, csuklók és fo-gaskerekek segítségével, már könnyű mes-terség az automobil kerekén kör alakú moz-gássá változtatni át.
Ez az automobil váza, s ennél a - hogy úgy mondjam - matematikai automobilnál nem sokkal komplikáltabb volt annak a leg-első robbanó motornak a szerkezete, ame-lyet 1885-ben épített és szabadalmaztatott Benz Károly. Ennek a járóműnek a motorja mindössze háromnegyed lóerővel dolgozott, s mégis körülbelül olyan nehéz volt, mint egy társzekér. Tessék elképzelni egy társze-keret, amelyet olyan konflisló húz, amelyik-nek egyik lába le van vágva. Ebből a csiga-készségből fejlődött ki az a szörnyeteg, amely ma 140 kilométert képes végigrohan-ni egy óra alatt.
A legelső javítás, amit az automobilon csináltak, az volt, hogy megváltoztatták a motorjának a - taktusát. A dugattyú erede-tileg két taktust csinált. A gáz kilökte, egy ütem, egy csukló visszatolta, két ütem. Ezt az ütemszámot felemelték négyre, s ma már nem készítenek mást, mint négytaktusos automobilt. Énnek a vázlatos szerkezete a következő. Érchengerben dugattyú jár fel s alá, és benzingőznek és levegőnek a keveré-két szíja be. Amikor a szellentyű, amelyen át a keverék beömlött, bezárul, a dugattyú elindul visszafelé, s összenyomja a keveré-ket. Abban a pillanatban, amikor el akar indulni visszafelé, a mótor gyűjtőkészüléke tüzel, s a benzingőz felrobbanik, nagy erővel taszítva ki a dugattyút. Amikor ez megint visszatér, a szellentyű már nyitva van, s rajta kiszorul a gáz a szabad levegőre. Ez után
a négy taktus után újra kezdődik a munka elölről.
Ez a mótor olyan egyszerű, tehát olyan tökéletes, hogy már nem lehet rajta sokat tökéletesíteni. Hogy az alkotórészei lehető-leg könnyűek lehető-legyenek, és mégis elég szilár-dak, legfeljebb ez lehet a további töprenke-dés tárgya. Ehhez pedig nem kell automobil-verseny, ezt a műhelyben is ki lehet sőt, sőt papiroson is ki lehet számítani.
Miért szükséges tehát mégis technikai te-kintetből is a verseny?
Mert nem álló mótorokról, hanem moz-gókról van szó. Mert. olyan mozgató készü-léknek, amely á megmozgatott tárggyal együtt halad, egészen más a szolgáló képes-sége, mint annak, amely egy helyben áll.
Ha például robbanó motorral akarok vizet merni a kutamból, kétségtelen, hogy 30 ló-erejű motorral (nem számítva valami na-gyon csekély töredéket) egy óra alatt éppen kétszer annyi vizet fogok kimerni, mint 15 lóerejűvel. Mert stabil motorral dolgoztam.
S ebből természetesen az következnék, hogy ha ötven lóerejű motorral például egy óra alatt érek el Szolnokra, akkor huszonöt lóerejűvel éppen két óra kell erre az útra.
Ez azonban nem áll.
Éppen az automobilversenyek mutatják, hogy a motornak nemcsak az erőssége teszi ki a gyorsaságot, hanem egyéb feltételek is.
Különben nem volna lehetséges, hogy egy versenyben vegye fel a küzdelmet a 80 lóere-jű automobil a 120 lóerelóere-jűvel, és esetleg
dia-dalmaskodjék is. ,
Nem a legerősebb mótor nyeri meg a ver-senyt, hanem az, amelyik a legnagyobb erőt egyesíti a legkisebb súllyal,, azonkívül pedig - s ez a legfontosabb - a legjobban kiállja a száz kilométeren felül való órányi sebessé-get, ami már nem is rohanás, hanem gyalog-repülés. Mert nyilvánvaló, hogy ha az egyik gyáros olyan motort tud készíteni, amely lóerőnkint 10 kilogrammot nyom, s a másik gyáros szintén ilyen súlyú gépet fabrikál, és az egyik 40 lóerejű, a másik meg 150 lóerejű
géppel áll a starthoz: a célt mind a ketten ugyanabban a pillanatban érik el. Mert az egyik csak 400 kilót visz, a másik meg ezer-ötszázat cipel.
Szóval, nyilvánvaló, hogy az automobil sebességének a kérdése csak gyakorlati úton oldható meg, vagyis versenyek útján. Még-pedig nem is egyszerű gyorsasági versenyek útján, hanem olyan versenyekkel, amelyek az automobil munkaképességét minden ol-dalról megvilágítják.
Ilyen versenyeket is tartottak már. Ilyen például az Angliában szokásos No stop trial, amelyen a versenyzőknek semmi szin alatt sem szabad megállani. Mehetnek olyan las-san, ahogy akarnak, de aki csak egy pillanat-ra is megáll, az kiesett a versenyből. Ez a kísérlet a mótor szolgáló képessége állandó-ságának és a hibaigazítás könnyű voltának a kitapasztalására jó.
Franciaországban rendeztek olyan verse-nyeket, amelyekben az a versenyző győzött, aki a kocsija súlya arányában a legkevesebb benzint fogyasztotta el. Itt a gyorsaság meg-választása a fő fontosságú, mert mindenfaj-ta automobilnak van bizonyos gyorsaság-tempója, amely mellett a legkevesebb tüzelő kell neki. S természetes az is, hogy a jobb szerkezet kevesebbet fogyaszt.
Hogy mind e versenyek mellett szükség van a gyorsaságversenyekre is, az kétségte-lenné válik, ha eszünkbe jut, hogy az auto-mobilnak is van - életkora. Mint minden e világon, az automobil is születik s meghal.
S az élet - pláne az automobil élete - nem egyéb rohanásnál a bölcsőtől a sírig. S az az értékesebb ember, akinek a szervezete ezt a rohanást jobban kiállja. Nincs tehát sem-mi kétség az iránt, hogy az automobilverse-nyekre szükség van. S az is bizonyos, hogy ha a páris-madridi félbeszakadt versenyen a legnagyobb rikord, amit elértek, 140 kilo-méter volt, a következő versenyen - mert lesz még verseny! - 160 vagy 170 kilométer, azután meg 180 vagy 200 lesz.
S itt aztán elvigyorodik a kérdés, amellyel a filiszteusi gúny akar rendesen gáncsot vet-ni a meg nem értett törekvésnek:
- De hát van-e szüksége az embernek ar-ra, hogy óránkint kétszáz kilométer sebes-séggel változtathassa a helyét?
Van. Nem a földön, hanem például a ví-zen. Vagy a víz alatt. Avagy pedig a levegő-ben. Mert, ne tessék elfelejteni, hogy az em-beriségnek joga van a levegőhöz. Ma már kétszer kettő négy, hogy a repülőgép meg-lesz. Csak idő kérdése az egész. S ezt az időt az automobil és az automobilverseny nagyon megrövidíti. CHOLNOKY VIKTOR
A márki nadrágja
írta HELTAI J E N Ő
Mikor derék és kitűnő barátommal, az elő-kelő Puybroche márkival legutolszor talál-koztam, a márki szegényebb volt, mint vala-ha. Három lépésről meglátszott rajta, hogy hetek, sőt hónapok óta nem találkozott ko-molyabb pénzdarabbal, és hogy egyelőre nem is reménykedik efféle találkozásban.
Még az sem örvendeztette meg, hogy engem látott, műértő szeme legföljebb egy fekete-kávét nézett ki belőlem. De ezt azután oly módon és sürgősen nézte ki, hogy máris ott ültünk a párisi nagy boulevard egyik nagy kávéházában, és máris nagy lelkesedéssel it-tuk a konyakkal súlyosbított, fekete italt.
- A legutolsó százast január vége felé lát-tam - mondta a márki elmélázva. - Nagyon csinos százas volt, egészen új, és csöppet sem gyűrődött. Gondosan össze volt hajto-gatva, nagyon kellemes lehetett a fogása.
Egy körülbelül 35-40 éves ember fizetett ve-le, itt, ugyanennek a kávéháznak a teraszán.
Annál az asztalnál ült, az ablak mellett, ahol most az a hölgy a Figaró-t olvassa. A pincér csupa húszfrankos aranyat adott vissza ne-ki. Én innen néztem.. . Nagyon jól megnéz-tem a százast, mintha csak sejtetmegnéz-tem volna,
hogy sokáig nem lesz részem hasonló gyö-nyörű látványosságban...
És most a márki maga elé meredt, és hall-gatott. Én vigasztalni próbáltam.
- Hagyd el - mondta, miközben újabb adag konyakot töltött a feketekávéjába. -Arisztokrata vagyok, de mondhatom neked, hogy a legpolgáribb pénzdarabbal is szíve-sen szorítanék kezet. Arról nem is beszélek, hogy mily szeretettel melengetném a keble-men! A szellőtől is óvnám, é s . . .
Itt valami ropogásféle hallatszott, és a márki sápadtan némult el. Azután ijedten tapogatta magát végig, és nagy fölindulással rebegte: - Azt hiszem, egy szögbe ültem!...
Pár pillanatnyi kínos csönd következett erre, azután a márki szomorúan mondta:
- A nadrágom végigszakadt... Az egyet-len nadrágom!... Most fölakaszthatom, és magamat melléje!...
Végtelen kétségbeesés ömlött el az arcán, a düh és az elkeseredés csaknem könnyeket csalt a szemébe. És mérhetetlen fájdalom-mal nézett rám, mintha csak azt akarta vol-na mondani:
- Látod, a sors kezét nem lehet kikerülni!
Ott ragad galléron, ahol nem is hinnéd. A fekete ökör senkit sem kímél, ha valakit rug-dalni kezd, abba a végletekig belerúg. Egy nadrágom volt, régi, jobb időknek egyetlen gyönyörű emléke, most már annak is vége.
Ki sem mehetek többé az utcára. Ez a halál!
Nem tudtam, mit mondjak a márkinak, de mielőtt arra gondolhattam volna, hogy régi barátságának jeléül fölajánljak neki egy nadrágot, a márki haragosan csapott az asz-talra.
- De nem addig a'! - tört ki belőle a ne-mes fölháborodás. - így nem alkuszunk!
Ezzel odacsöngette a pincért, aki tisztelet-teljesen állt meg az előkelő úr előtt.
- A gazda! Hol a gazda? Rögtön küldje ide!
A pincér elrohant, és a gazda megjelent.
A márki irtózatos gőggel nézte végig, azután így szólt:
- Mikor az ön kevéssé tiszteletre méltó helyiségébe beléptem, ez a nadrág,, amelyet ön rajtam lát, tiszta volt és mocsoktalan, mintegy fiatal leány az esküvő napján. Nyu-godtan ültem le erre a székre, mint ahogy nyugodtan foglal helyet az ember, egy állító-lag jó hírű helyiségben, amelynek minden bizalmat előlegez. Valami megdöbbentő és érthetetlen hanyagság következtében mi tör-ténik? Megakadok egy kiálló szögben, érti, kérem, egy kiálló szögben, é s . . . nem, ezt már el sem mondom! Győződjék meg róla a saját szemével!
És most a márki kecses mozdulattal föl-lebbentette redingote-jának a szárnyát, és a bámuló gazdának megmutatta a súlyosan megsérült nadrágot.
- Ez borzasztó! - szólt a gazda, miközben udvarias kézmozdulattal tiltakozott a szív-tépő látványosságnak hosszabb időre való állandósítása ellen.
- Borzasztó!... Nagyon jól mondta!
- Legyen nyugodt, tudom, mi a kötelessé-gem! Mit méltóztatott ezért a nadrágért fizetni?
- Harminc frankot!
- Kérem szépen!
Ezzel a gazda átnyújtott a márkinak har-minc frankot, és sűrű hajlongások közepette távozott.
A márki arcvonásairól eltűnt a zordon szigorúság, hogy bizonyos csöndes megelé-gedésnek adjon helyet. Puybroche gőgös ura diadalmasan nézett rám:
- így kell ezekkel az emberekkel bánni!
De itt egy percig sem maradunk t o v á b b . . . .menjünk egy másik kávéházba!
; ; Fütyörészve kelt föl, és még egyszer meg-nézte a széket, amelynek harminc frankot köszönhetett.
- Ez az átkozott szög - mondta, és egy rántással kihúzta. - Még másnak is tönkre-teszi a nadrágját!...
A harminc frank hatása alatt a márki egé-szen megváltozott. Belém kapaszkodott, és szinte áttáncolt a legközelebbi kávéházhoz.
- Jó jel, jó jel — mondta vígan. - Ez a szög egy szebb jövő hajnala!
És itt, a másik kávéházban már olyan biz-tonsággal rendelt, mintha meg volna győ-;
ződve arról, hogy ez a harminc frank örökké tart, és sohasem fogy el. És beszélt, folyton beszélt, a legkülönbözőbb dolgokról és a legjobb kedvvel, amikor, egyszerre csak me-gint elhallgatott. . . .
- Ez már mégis különös! - mondta izga-tottan. — Úgy látszik, meg vagyok babo-názva.
- Mi az? - kérdeztem meglepetve.
- Képzeld csak.... megint egy szögbe ül-tem. . . • .
És már hívta a pincért, és a.pincér útján a gazdát.
- Mikor az ön kevéssé tiszteletre méltó helyiségébe beléptem - kezdte - , ez a nadrág, amelyet ön rajtam lát, új volt és ép, mint egy fölvágatlan könyv. Nyugodtan ültem le erre a székre, mert orvtámadástól, ugye, nem kellett tartanom? És, íme, mi történik?
Ide nézzen!
És hirtelen mozdulattal fölugrott..
A gazda szó nélkül átnyújtott a márkinak harminc frankot, aki a pénzt úgy vette át, mintha valami nagy jótéteményt cseleked-nék a gazdával. Azután rám nézett. Én meg-lehetősen bamba arcot vághattam, mert. a márki hangosan fölkacagott.
- Mi bajod? - kérdezte.
- Semmi. De ez a véletlen.. . hogy neked Páris valamennyi szögébe bele kell ülnöd.
- Mit akarsz? A sors, úgy látszik, ma jó-kedvében v a n . . .
Mondanom sem kell, hogy a harmadik kávéházban a márkinak újra elszakadt a nadrágja, a negyedikben szintén, és az ötö-dikben nemkülönben. De itt a dolog már gyanús volt nekem, és egy érthetetlen becsü-letességi rohamtól megkapatva, otthagytam a márkit.
- Te azt hiszed,, hogy csalok -. mondta a márki á- fájdalmas .szemrehányás hangján.
- Pedig én nem c s a l o k . . és tényleg mindig
beleülök a szögbe, csakhogy a szöget min-denhová magammal viszem...
Estig a márki hatszáz frankot keresett az elszakadt nadrágjával. Ez a legnagyobb ösz-szeg, amelyet valaha valakinek egy szakadt nadrág hozott.
KRÓNIKA
A hulla
Egy esküdtszéki tárgyalás kutató fényétől megvilágítva, a maga borzalmasságában bukkant föl előttünk.e héten a hulla, a Tör-vényszéki Orvostani Intézet komor épülete, s vele együtt a vég, az elmúlás, a feledés, szóval, csupa oly tényező, amely nem alkal-mas rá, hogy a léthez ragaszkodó emberben kellemes érzéseket támasszon. Mert vala-mennyien szeretjük ezt a csillogó haszonta-lanságot, az életet, s a művelt még jobban, mint a tudatlan, aki nem érzi a benne rejlő, tökéletessé csiszolt és gyönyörű mechaniz-must. Aki becsüli valamire élete foglalatát, működése gyümölcseit, az el fog borzadni a halál gondolatára,, az ne.m akarja elhinni-, hogy a gondolatok megszűnnek, a logika fényes sziporkái elalusznak, az emberi önér-zet szétporlik, s,mert ápolta testét és lelkét, irtózni fog tőle, hogy koponyája a.panopti-kumba kerüljön, és a kisujját sörjavítónak használják ravasz pincemesterek. A maga-sabb szellemi életet élő ember, aki agyának keresztmetszetét látja, csodálja, s így szereti, ne szégyellje magát, kishitűségéért, amellyel a mors imperátori fogadja, nem isteni erővel száll szembe, hanem barbárival, amely széj-jelbont minden szépet, évek munkáját, öntu-dat, akarat, tehetség termékeit. A kevésbé tanult.ember. nem. ösmeri ezt: az érzést, de a csúnya elmúlástól ő is fél, mert .a halálban kiengesztelődik, megnyugvást keres, sok
esetben az egyetlen jónak hiszi, amit az élet-ben elérhet. Sokat is foglalkozik az elmúlás-sal, gondol rá, milyen ruhában térjen meg az Úr országába, hány ló húzza a tetemét, hány muzsikus fújja az indulót: a szép teme-tést pályája méltó befejezésének szereti kép-zelni.
Természetes tehát, hogy nagy felháboro-dás keltett Ajtay professzor pöre, amelyben a hullák életéről borzalmas lepel hullott le.
Akár egy Klinger által.megírt, Verescsagin-nal illusztrált regény állana előttünk. A morgue sötétségéből levágott emberfejek, ro-hadó testek, felpüffedt bendők, halomra lö-kött vesék és májak villantak föl, láttuk a szol-gát, aki koponyákkal labdázik, láttuk a sze-relmeskedő kadavereket, a legrémesebb per-verzitást. Valamennyiünkön végigfutott a borzongás, hátha a mi sorsunk is ez lesz?
Ajtay tanárt harmincéves működése után te-hát kegyetlenül megtámadták, esküdtszék elé állították - mert hiszen a sajtóügyi tár-gyalások a vádló és vádlott intézményét föl-cserélték - , s a danse macabre eredménye-ként a tudóst részben el is marasztották.
Az esküdtek azt a választ adták, hogy Kere-kes Andor csak a magánember ellen elköve-tett becsületsértésben vétkes, következés-képp, amit a közhivatalnokról írt, az megáll, s így nem büntetendő.
Mindenesetre súlyos verdikt, de nem szo-katlan a hangulatok nyomán ítélkező bíró-ságnál. A köztudatban az igazság különös formában él, inkább ellenség, mint jó barát, a bíróság inkább üt, mint vág, a törvény hézagai nagyobbak, mint bástyái. Aki vala-ha polgári pörökben forgolódott (és ki az, aki ezt nem mondhatja el magáról ?), tapasz-talhatta, mennyire ki van szolgáltatva az el-lenfélnek, mennyi vexatúrát kell elszenved-nie ügyvédtől, hivatalos személyektől, mily mázsás súllyal nehezedik az eleven életre a hivatalos lassúság, mily könnyen siklik el Justitia hínáraiban az alperes, mily kevéssé megnyugtató maga az ítélet, mely többnyire jogot, és nem igazságot ád. Ki ne veszített
volna el már pört, amelyben a költség na-gyobb volt, mint a tárgyalás alapjául szolgá-ló összeg, sőt, kivel nem történt meg, hogy bár pőrét megnyerte, a költségek, külön ügyvédi eljárás s egyéb címeken, mégis az ő nyakába szakadtak? És a contradictorius eljárás, melyben az embernek a becsületsér-tés különböző finomított példáit, a szólás-szabadság örve alatt, zavartalanul lehet át-nyújtani? Az ügyvédi furfang, mely százegy okkal tudja a döntést elodázni? Ilyen apró kellemetlenséggel tele vannak a perrendtar-tás útjai anélkül, hogy.jogorvoslat volna rá-juk. Nem csoda, ha a közhangulat kedvezőt-len az igazságszolgáltatás iránt, s az apró tanulságokon felnövekedve, minden esküdt-szék ab ovo a gyöngébb pártját fogja, helye-sebben azét, akit gyöngébbnek gondol. S e jóakaratában megfeledkezik róla, hogy a hatalmas többnyire az akarat, tudás, szorga-lom fegyverei révén lett az erősebb, s évtize-dek kellettek hozzá, hogy azzá legyen.
Esküdtszékeinket természetesen illesse meg a kötelező tisztelet. Nehéz munkát vé-geznek, miként a hajdú is sokat fog izzadni, tépelődni, sanyarogni, míg végre összeönti azt a bizonyos harangot, melynek készítését rája bízták. Jogi ösmeretek nélkül, pusztán az intuíciók révén, helyes ítélet ritkán for-málható, annyival inkább, mert a hangula-tok erősen ránehezednek derék fűszerese-inkre és mészárosainkra. Figyelemmel kí-sérem a tárgyalásokat, s messzire eljutottam annak megszámlálásában, hányan lettek rosszul a bírák közül, mikor a corpus delicti-ket: a véres ingeket és összeszurkált kabáto-kat fölmutatták. Igaz, hogy ösztövér statisz-tika ez, de mint a legtöbb szám, ez is bizonyít valamit, ha egyebet nem, azt, hogy az esküd-tekben érző szív dobog. Az Ajtay professzor sajtópörének tárgyalásánál is belebetegedett egy esküdt a borzalmakba, s ez az ájulás, a maga kicsi szenzációjával, talán a legsú-lyosabb tanúvallomás volt. Az ügyes védő természetesen iparkodik a hangulatokat ki-használni, s hogy a helyzet még sajátosabb
legyen, a kérdőpontok szövegezése kezd oly hosszadalmas lenni, hogy a szigorlatozó jo-gász is elbukna, ha felelni kellene rájuk. Az esküdtszéknek azonban mégis felelnie kell, s ilyenkor az elégtelent gyakran a panaszos kapja.
Ajtay professzort nem ösmerem, amit ró-la hallottam, ily világításban mutatja a ta-nárt: Növendékeivel szemben, úgy mond-ják, túl szigorú, amellett nyers modorú, tu-dását azonban mindenki nagyra becsüli. Ez a három tényező nekem elég, hogy az ő párt-jára álljak, s külön véleményemet meg fo-gom próbálni bebizonyítani. Arról, aki di-ákjaival szemben kegyetlenségig menő igaz-ságot tanúsít, s a legkisebb elnézésre sem hajlandó, nem lehet föltételezni, hogy éppen a szolgáival álljon oly laza viszonyban, mint azt az ellene emelt panasz állítja. Ha valaki üzletet akar csinálni állásából, inkább a szi-gorlatozó diákokra vethetné magát, mint a tízkrajcáros poudre-üzletekre. Egy diploma elnyeréséért mindenki hajlandó bizonyos ál-dozatot hozni, s ez a tanúk nélkül való pana-ma simább is a másiknál, ahol három ember kezében s azonfelül írott bizonyítékokban fekszik az ellenőrzés. Az ő szigorúsága nem-csak feddhetetlen jellemét igazolja, hanem azt is, hogy komolyan veszi hivatását: az emberi nem védelmét. Aki halandótársait annyira becsüli, aki az emberi egészség biz-tosítékait sziklaszilárdan kívánja látni, nem lehet a másik percben inkonzekvens, s nem tekintheti az annyira becsült homo hulláját állati kadavernek, amely a szánalom semmi-féle fokára sem méltó. Viszont, nem lehet jó orvos az, aki minden holttest láttára sírva fakad, s a kés helyett érzelmekkel boncol.
Nyers modora tehát érthető, s nem lehet tőle rossz néven venni, ha a ridegséget, mely egy nehéz munka bélyege, kiviszi az életbe.
Hogy az intézeti szolgák, mikor magukra maradnak a hullákkal, nem bánnak velők kegyeletesen, az nem lehet az igazgató bűne.
Különben ez a perverzitás, amily érthetetlen, éppoly gyakori. Fiatal orvosnövendékek
gyakran dicsekednek vele, hogy a tetemekre rakott újságpapirosból reggeliztek parizert, hogy hullákkal aludtak együtt, és így to-vább.
Ilyenkor mindig eszembe jut a vándorle-gény, aki éjféli csöndben haladva át a teme-tőn, félelmében víg nótákat fütyörész. Szol-gák helyett az urakat felelősségre vonni nem lehet, még nálunk se, ahol a cselédeknek nagyok az előjogaik, s ahol úr és szolga kö-zött bizonyos harmonikus viszony képző-dik.
A tudós Ajtay doktor értékét senki két-ségbe nem vonta, de arra kevesen gondol-tak, hogy az ilyen eset alkalmas lehet rá, hogy a közcélokért küzdő embereknek egy-szer s mindenkorra elvegye kedvét attól, hogy a tudományos életben működjenek.
Amennyivel kevesebb ideig ül Kerekes An-dor a fogházban, bajosan lesz egyenértékű azzal az idővel, amennyivel kevesebbet Aj-tay dr. ezentúl a laboratóriumában tölt el.
Mert nem csodálnám, ha ez eset után fogná magát, s faképnél hagyná hulláit, könyveit, preparátumait. Csöndes és a reklámtól ide-genkedő ember volt; az első alkalom, hogy a nyilvánosság elé került, különös szituáció-ban mutatta be, s nemigen ébreszthet benne kedvet, hogy a nevét máskor is kinyomtatva lássa. Szomorú volna, ha az eset konzekven-ciáit levonná, s elhagyná tanszékét. Remél-jük, hogy nem teszi meg, hiszen felvilágoso-dott, bölcs ember, aki tudja, hogy sok em-bernek már akkor is hullaszaga van, mikor még vígan jár-kel a világban.
O R I O N
[?]
Reggelizés előtt fél pohár Schmidthauer-féle ra-dio-activ IGMÁNDI KESERŰVÍZ az elrontott gyomrot 2-3 óra alatt teljesen rendbe hozza. Kap-ható mindenütt kis és nagy üvegekben. Használata valódi áldás gyomorbajosoknak és székszorulás-ban szenvedőknek.