A régi városháza
Pál, Péter, Barnabás és még ahányan a régi városházáról néznek alá, kőből faragottan - tizenkét kőapostolok alászállanak a meg-semmisülésbe. Jan Sladovnik, a felföldi szláv, a régi városháza oldalába döfi a csá-kányt, s míg déli pihenőre az egykori virág-piac gesztenyefái alá hever, siket és érzéket-len füle nem hallja, hogy körülötte a kövek sóhajtoznak. Mert mély fájdalom s a Mo-hácshoz hasonló alagyahangulat lebeg a fő-templom mögött. Ruskin ide - sóhajtják a kövek - hiába jött volna, minket, Budapest köveit megírni. Budapestnek nincsenek kö-vei; Budapest a köveit szétvereti a várossza-bályozókkal s negyvennégyezer napszámos tóttal; s azután hatszázezer emberrel elhite-ti, hogy mértarii vonalarányokat kell terem-teni, mert mértani vonalarány nélkül nin-csen szépség. S ámbár a régi városházáért magáért nem kár, mégis a régi városháza lebontása alkalmából kell ezeket elmonda-ni, mert Róma akkor szűnik meg, ha meg talál szűnni a Péter-templom, Bécs akkor nem Bécs többé, ha nem látom benne Jaso-mirgott Henrik fekete tornyát, a koros
„Steffelt": s a régi Belváros is akkor omlik a jelenből Kuzsinszky Bálint laboratóriu-mába, midőn a vén városházát dönti le a csákány. Ez a háromemeletes, sárga épület-kocka volt a Belvárosnak az, ami a Gellért-hegynek a citadella, az ormótlan, vén hegy lapos házisipkája. S valamint oda jámbor ízléstelenség bármily más épületet is elhe-lyezni, mert Szent Gellértnek ezáltal komoly méltósága vész el, s a stilizált fejek alatt egy kövér pulcinellóvá változik a tiszteletre mél-tó, potrohos hegy: akként, ha most ledönte-tik a városháza, a XVII I-ik századbeli vá-rosrészhez, a Belvároshoz e valóban hozzáil-lő központ, mindenné lehet a jövendő Belvá-ros, csak a maivá nem lesz többé. A mait
megölik, esetleg nevetségesen tarka város-harlequinné változtatják át, sőt, nem lehe-tetlen, hogy gazdagabbá teszik, mint volt régen, de ez nem vigasztal, valamint az sem, hogy itt a régi szimbólummal együtt elvész a régi város is, mintha amott a citadellával együtt ledöntenék a hegyet. Sőt, épp ezért szórok magam köré emlékeztető hamut, mert ez az elmúlás így még jobban fáj. S kérdik önök az én vén fejemtől, hogy micso-da fájmicso-dalmas motívum van abban, ha a köz-építési ügyosztály ily derekasan f u n g á l ? ! . . . Kérdezzék a Nordsee-cyklus költőjétől, hogy neki mely fájdalma lehetett akkor, mi-dőn a hajó korlátján kihajolt, s a vörös tüzű habok alatt tündéri ragyogásban látott egy elsüllyedt várost: gót házfeliratokkal, sely-mes szüzekkel s a dóm körül hamuszínű sír-kövekkel, mik körül tavaszi lágysággal rezeg a fű s az almafavirág... Ah, a hajó így visz, ragad magával, s önök bizonyára sejtik, hogy a hajó a jelen esetben az élet, s az én víztükröm a múlt, s e hullámzó tükörben mély megindultsággal nézem a ledöntött, ré-gi v á r o s t . . . A kettős házfödelen nekem is májusi fényben zöldell a moha, s miként e nagyvárosban sok ezer fanyar lateinernek, nekem is ünnepi harangszó csendül a víz-ből . . . Ott voltunk, e tiszta, komor utcák-ban ifjak és boldogok mindannyian, s aki a romok közt most nem keresi valamely ba-rokk foglalatú ablak nyomát, s aki nem ke-res köztük hervadt virágokat; azt mondom, esedezem, hogy annak talán szíve sincsen.
Azonban okos beszéd, hogy lehetetlen va-lamely nagy művészi vagy gazdasági alko-tást elhalasztani azért, mert némelyeknek ez szomorúságot okoz. Igazuk van, s nem is azzal kívánok argumentálni, ami fáj, hanem azzal, ami bosszant. S e végből elsőbben is tagadom, hogy Magyarország 17 és fél millió lakosa közül ismernék csak egyet, aki szükségesnek és sürgősnek találta volna, hogy lebontsák a legrégibb Budapestet.
Amióta fölépült a Vámház téri híd, a két városrész oly nagyszerűen össze van
kap-csolva, hogy a következendő hídra elvárhat-tunk volna még ezer esztendeig. Sajnálom, tudniillik, hogy még mindig külön meg kell magyarázni mindenkinek, aki a sok párisi, berlini meg bécsi híddal argumentál, hogy ezekben a városokban egyrészt nincs ötszáz lépés szélességük a folyóvizeknek, s a Wien-folyóra például úgyszólván csak „hecc" rá-építeni egy új hidat, jobbról-balról nyolc-tíz győzelmes tábornokkal: sajnálom továbbá, hogy azt is külön meg kell magyarázni, hogy más metropolisokat rendesen a közepükön szoktak metszeni a folyók, Budapestnek el-lenben a szélén folyik a Duna; Buda ugyanis épp azon a felén, ahol az új hidak épülnek, kevésbé főváros már, mint inkább kirándu-lóhely. S hasonló célokra mindenkit kielé-gíthet a már meglevő új híd és negyven csa-vargőzös. S mivel a Belvárost mégis az ötö-dik híd feljárójáért rombolták le, ez azt mu-tatja, hogy az új hidat gazdasági okokkal nem lehet motiválni.
Külön marad a művészi és a históriai szempont. Históriai és művészi szempont-ból nem elég a tizenkét kőapostolt s a régi polgármesterek arcképét elhelyezni a főrosi múzeumban. Budapest oly szürke vá-ros, hogy a színeit megőrizni fontosabb fel-adat, mint a históriai városrész helyén új palotákat építeni, melyekhez hasonlót ele-gendőt találunk a körutakon s az Andrássy úton. Mert ha az a szempont döntött volna Rómában is, hogy ami architektonice régi-ség, az okvetlenül szűk és nem célszerű, tehát újjal pótolandó, akkor az Angyalvár helyén ma kioszk állana, s a Colosseumot lebontot-ták volna, s pótollebontot-ták volna modern lóver-senytérrel. Ennélfogva világos, hogy az a Duna utcai ház, amelyben Laczkovics kapi-tány az Oratio ad proceres-t fogalmazta Martinoviccsal, vagy a Rózsa téri épület, melynek homlokzata és loggiája hozzávaló a városrész történeti jellegéhez, még a római műemlékeknél is szorgosabban lett volna konzerválandó, mert nálunk tudvalevőleg még annyi régiség sincs, mint Rómában.
To-vábbá ennélfogva, mivel minderre nem te-kintenek, ez a fiatal város csakhamar csúnya és visszataszító látvány lesz, mint Hauser Gáspár, aki húszesztendős korában még egy lelenc benyomását tette, s egy szót sem tu-dott dadogni arról, hogy ki volt az apja, anyja. Budapestet ugyanebbe a hülyeségbe taszítja vissza a „restauráció". Óriási, erős város lesz belőle, amelynek egy porcikája sem tud majd beszélni a múltról; néma ház-tenger, a csevegő város-princek között egy szánalmas Hauser Gáspár.
Persze, az „útvonalak", azok egyenesek lesznek. Teringettét!... A szép formáknak a geometriától való szabadulása már a női stikkelések tulipánjairól is leolvasható, s a világ legszebb városaiban csak mérsékelten állítják be a hosszú, egyenes vonalakat, ki-vált, ha a harmadik harmadot negyven fok alatt úgyis meg kell törni: de ez már nekünk mindegy. Sem gazdasági, sem művészi vagy históriai okokat nem tudunk kirázni a tarso-lyunkból, csak döntögetjük a házakat és ut-cák sorát. S midőn betetőződik a munka - a mostani esetben a régi városháza lerom-bolásával - , a szabad polgár megáll, és megszopja a hüvelykujját: „Hó, megálljunk! -suttogja bűnbánóan. - Részben bolondot cselekedtünk, részben fölöslegeset."
DÁNIEL [Papp Dániel]
József úr tolvaja
Irta MOLNÁR FERENC
Tegnapelőtt éjjel valami gyanús alak járkált a kertünkben. Megpróbálta a kilincseket, az ablakok körül mászkált, s amikor felriad-tunk, még hallottuk óvatos lépéseit a kavi-cson. Mindnyájan férfiak összegyülekez-tünk, s vasbottal, revolverrel vártuk vissza az idegent. Kinéztünk a csillagos, nyári éj-szakába, és mikor a kertész bevégezte egy tavalyi nagy betörés elbeszélését, megszólalt József úr, aki nálunk aludt, mert lekésett az utolsó vonatról, s elmondta az ő tolvajá-nak történetét:
- Énnekem is volt dolgom egyszer egy tol-vajjal-kezdte - , aki némi joggal nevezhetné magát a világ legszerencsésebb tolvajának, ha ugyan tudná, hogy valamikor az volt.
A Svábhegy mögött van a villám, ott történt.
Nagyon meleg volt a nyár, s én már egy hónapja nem voltam benn Pesten. Halálra untam magamat, pedig kellemesebb, hűvö-sebb nyaralót sose kívánhattok, mint ami-lyen az én kis villám. Egyszer aztán, amikor különös súllyal nehezedett rám az agglegé-nyi egyedüllét, írtam az öcsémnek, hogy pa-kolja össze a feleségét meg a kisfiát, és jöjje-nek ki lakni egy hétre. Az öcsém elfogadta az ajánlatot, s egy szép napon ki is jött a fiatalasszonnyal és a kétéves kis Jánossal.
Nagy volt az öröm, berendezkedtek a villa emeleti szobáiban, s pompásan érezték ma-gukat. Esténként kijött az öcsém a hivatalá-ból, a verandán vacsoráztunk, és én tele vol-tam boldogsággal.
Kihozták magukkal a kisfiúk francia ne-velőnőjét is. Ez nagyon szép teremtés volt.
Sudár növésű, nagy, kék szemű, nevető né-zésű leány, aki majdnem pajkosabb volt, mint a kis János, és akinek a kis János úgy parancsolt, mintha ő volna magyar nevelő a francia kisasszony mellett, nem pedig meg-fordítva.
Ebéd után mindig lefeküdt egy kicsit alud-ni a sógorném, a kis Jánost is elnyomta az álom a kanapén, csak ketten maradtunk éb-ren: én meg a kisasszony. Az első napon lenn találtam a kertben, amint német re-gényt olvasott. Ezt már így szokták a francia nevelőnők. Beszédbe ereszkedtem vele, s na-gyon megbarátkoztunk. Ettől fogva aztán minden ebéd után kellemes félórákat töltöt-tünk a szaletliban, ahol én, minden francia nyelvtudományomat összeszedve, hol nyíló virágnak, hol pedig az égbolt legragyogóbb csillagának neveztem a kisasszonyt. Láttam, hogy tetszik neki a dolog, amennyiben erő-sen kacérkodott velem. Éreztem, hogy az unalmas nyár kellő közepén egy érdekes és izgató kalandra nyílik alkalom, s szinte
örül-tem, hogy van valami, ami foglalkoztat.
Közben pedig barátságunk egyre bizalma-sabb természetű lett. A negyedik, ötödik na-pon már szerelmes dalokat fordítottam neki franciára, s teljességgel félre nem érthető cél-zásokat tettem. Ő elpirult, de akceptálta a bókokat, és nem utasította vissza a célzáso-kat sem. A hatodik napon megcsókoltam.
Sírva fakadt, de a vállamon hagyta a fejét, s én megvigasztaltam, ahogy tőlem tellett.
Arról beszéltünk, hogy holnap már vissza-mennek Pestre. Látható örömet okoztam neki azzal a kijelentéssel, hogy még néhány napra itt fogom az egész kis családot. Oly boldog voltam, mint valami húszéves ka-masz, s ragyogó arccal súgtam meg neki es-te, hogy még három napra sikerült itt tarta-nom őket.
Éjjel aztán sokáig nem tudtam elaludni.
H a j ó i sejtem, a rossz és a jó szellem viasko-dott bennem, s míg egyrészről a megejtett leány tragikuma sötétlett felém, másrészről az ő édes, kék szemének mosolygását lát-tam. Elaludtam, amiből viszont arra követ-keztetek, hogy a rossz szellem győzelmet aratott lelkemben. A jó szellem ugyanis siet-ve visszavonult, amikor megtudta, hogy a kisasszony életében már előfordult egyszer egy gyógyszerész, s én tudom, hogy az ilyen gyógyszerész ritkán az első, de sohasem az utolsó egy nevelőnő életében.
Másnap nagyon izgatott voltam, mert már dolgozott a fejemben egy terv. A leány-nak nem szóltam róla, pedig délután megint csókolóztunk. Sőt, még akkor se mondtam semmit, amikor kijelentette, hogy a gyógy-szerész már nagyon régen volt, talán nem is igaz. Sóhajtva gondoltam arra, hogy egy gyógyszerész nem lehet oly régen, hogy ne volna igaz, és most már végleg, erősen elha-tároztam magamat.
Mondtam, hogy az emeleten laktak. A lépcsőtől számított első szobában aludt a kisasszony, az ez után következőben a fiatal házaspár a kis Jánossal. Az üveges veranda pedig, ahol vacsorázni szoktunk, mint
vala-mi fecskefészek, kívülről volt a kisasszony szobájához tapasztva úgy, hogy a szoba ab-laka a verandára nyílt. Ez volt a terep, elég szomorú.
Ez alatt a néhány nap alatt legalábbis húsz évet fiatalodtam vissza, úgyhogy még ez a kellemetlen berendezkedés se riasztott el. A földszinten aludtam, ott volt a szobám. S aznap este teljesen megérett bennem az elha-tározás. Tíz óra körül aludni tértünk, s én különös nyomatékkal szorítottam meg a kisasszony kezét. Aztán lementem a föld-szintre, s amúgy ruhástul az ágyra hevered-tem. Éjfélig olvastam, fel-alá jártam, s türel-metlenül nézegettem az órát. Éjfél után az-tán dobogni kezdett a szívem, levetettem a cipőmet, s a lehető legnagyobb óvatosság-gal, gyertya nélkül, felmentem az emeletre.
Reszketve álltam meg a kisasszony ajtaja előtt, s kopogni kezdtem, nagyon halkan.
Aztán lélegzetemet is visszafojtva hallgatóz-tam, hogy fölébredt-e? Mélységes csönd volt körülöttem, s tisztán hallottam a kertben a cirpelő tücsköket.
Ebbe a nagy csöndbe azonban egyszerre furcsa hang vegyült. Ijedten nyújtottam ki nyakamat, figyeltem. Semmi kétség, valaki motoszkált lenn a földszinten. A házmester nem lehetett, mert az a ház túlsó végében lakott. Más pedig nem volt a házban. A szívem hangosan dobogott, és tisztán hallot-tam, hogy valaki nagyon nagy óvatossággal jön fel a lépcsőn. Láttam, hogy gyertya is van nála. A világosság libegve vetődött a falépcsőre, s most már biztos tudatában vol-tam annak, hogy valaki bemászott a kert felől, az ajtó feletti ablakocskán, amelyet a meleg miatt nyitva hagytam éjszakára.
Gyors elhatározással halkan kinyitottam a kisasszony ajtaját, és besurrantam a szobá-ba. Az ajtót aztán behajtottam, s a nyíláson át lenéztem a lépcsőre.
Egy cingár, ijedt arcú emberke jött felfelé, harisnyában, jobbra-balra fülelve, meg-megállva. Szánalmas alak volt, és roppantul félhetett. A jobb tenyerét a gyertya mögé
tartotta úgy, hogy csak maga előtt világított egy darabon. Úgy rémlett előttem, hogy a kéményseprő egyik segédje volt, aki ismerte a járást a házban. Amikor fölért, megállt az ajtó előtt, s befülelt a szobába. Azt hi-szem, megütötte volna a guta szegényt, ha sejtette volna, hogy az ajtó belső felére én tapasztom a fülemet, s hallgatok, hogy vala-miképp el ne áruljam magamat.
Aztán kiment a verandára. Számítani kezdtem. Ha én most csak egyet is mozdu-lok, a tolvaj megriad, futni kezd, az egész ház fölébred, s engem itt találnak a kisasz-szony szobájában. Végigfutott a hátamon a hideg arra a gondolatra, hogy az öcsém meg a sógorném itt talál... De ugyanez tör-ténik, ha a tolvaj árulja el magát. Éppen az ezüst evőeszközt szedte össze, s ha példá-ul csak egy kanalat is leejt, fölébrednek, és végem van. Az ablakon át néztem, hogy mit csinál. A verejték folyt a homlokomról, de még csak le se mertem törülni. Minden gon-dolatom a tolvajnál járt, az ő kezét néztem, s a lelkem legmélyéből kívántam, hogy sike-rüljön a művelete.
Előbb kihúzta a fiókot, s egyenként ki-szedte belőle az ezüstöt. Sorba rakta zsebébe finom kanalaimat, a kedves villákat és a csi-nos formájú késeket. Egy kicsit fájt ez a látvány, de amikor bevégezte, örültem, hogy zaj nélkül esett meg. Amikor pedig a fiókot visszatolás előtt beszappanozta, hogy zajta-lanul csússzék, félreismerhetetlen hálaér-zés szállt meg. A kredenc felső részére tért át ezután, s bosszantott azzal, hogy nem a futószőnyegen állt, hanem mellette, a pad-lón, amelyről tudtam, hogy recseg. Reccsent is egyet, s ez a hang úgy zengett tovább az agyamban, mint az Alpesek közt a mennydörgés. De nem hallotta más, csak én. A tolvaj egyet húzott a konyakomból, és tokostul zsebre vágta a nagy és díszes halszeletelő bárdot és a széles, lapos villát.
Most már szerettem volna, hogy rendben, csöndben távozzék. Már alig álltam a lába-mon az izgatottságtól és a félelemtől. A
ha-lántékomon lüktetett az ér, s minden perc-ben attól féltem, hogy megpattan. A szemte-len még körülnézett a verandán, s a hóna alá vette az öcsém esernyőjét. Aztán - bizo-nyára nagyon meg volt elégedve magával - valami lopási düh vett erőt rajta, mert belemelegedett a dologba, hirtelen teletömte magát mindennel, ami csak elérhető volt, s most már nem is figyelt jobbra-balra.
- Csöndesebben, óvatosabban! - szeret-tem volna odasúgni neki, amikor láttam, hogy nagyon szemtelen kezd lenni. Már majdnem hülyévé váltam, például gondolat-ban egyre ezt ismételtem:
- Vigyél el, fiam, mindent, amit látsz, csak vigyázz.. . csak csöndesen...
S ahogy feneketlen zsebeit teásfindzsák-kal, pezsgőspoharakteásfindzsák-kal, szalvétákkal töm-te, gépiesen mondtam magamban:
- Azt is.. . ezt i s . . . meg ezt is.. . Végre megelégelte a dolgot, és lefelé in-dult. Jól megrakodva kétszer oly kövérnek látszott, mint annakelőtte. Az az impresszi-óm volt, hogy olyan, mint egy szúnyog, ame-lyet hagytam, hogy teleszívja magát rajtam, s megduzzadva tovaröppenjen.
Hogy elhaladt az ajtónyílás mellett, lát-tam, hogy egészen kivörösödött, és teli ve-rejtékkel az arca.
- Szegény barátom-gondoltam-, te nem is sejted, hogy van itt valaki, aki jobban a szívén hordozta ügyedet, mint te ma-g a d . . .
Leosont, s hallottam még, amint kimá-szott lenn az alsó ajtó fölött. Egy pillantást vetettem az édesen alvó kisasszony arcára, s aztán én is kisurrantam a szobából, s figyel-tem, hallom-e lépteit a kertben. Szegény lenn szaladt, s aztán ez a nesz is elhalt. Me-gint mélységes csönd lett az éjszakában, és a tücskök meg-megújuló crescendóval cir-peltek.
- Hála istennek, megmenekült - sóhajtot-tam, s lefelé mentem a lépcsőn, éppoly óva-tosan, mint az imént a tolvaj. És eközben visszaöregedtem megint azt a húsz évet,
ami-vei fiatalabbnak éreztem magamat még egy félóra előtt. Mint kamaszkoromra gondol-tam vissza az egész kalandra, szégyenkezve éreztem, hogy halálra izgatottan, kifosztva, megrabolva, csúfosan kullogok az ágyam felé. S nagyon föl lehetett korbácsolva az idegzetem, mert én, aki nem szoktam furcsa és távoli vonatkozásokra gondolni, e pilla-natban arra gondoltam, hogy valahol vala-mi ágyban most nyugodtan, kényelmesen alszik egy gyógyszerész...
Ezt mesélte el József úr, s mi mosolyogva néztünk ki tovább a csodás, nyári derengés-be. A gyanús alak nem jött vissza, mintha sejtette volna, hogy van itt valaki, aki rajta szeretné megbosszulni mindazt, amit valaha a tolvajok vétettek ellene.
I N N E N - O N N A N
Hauptmann Gerhárt villái. Hauptmann Ger-hártnak, a németek kitűnő drámaírójának, akit a budapesti sajtó sovénjei röviden csak Kapitány Gerőnek szoktak nevezni, egy igen különös (bár érthető) passziója van.
Nevezetesen az a passziója, hogy villákat gyűjt. Nem evőeszközöket, hanem nyári la-kásokat. Van már villája Észak- és Dél-Né-metország több helyén, kettő-három Svájc-ban, s van villája másutt is, de gyűjtés köz-ben jő meg a mánia, Hauptmann-nak is mi-nél több villája van, annál nagyobb a kedve:
gyűjteményét szaporítani. Sokat utazik, s ha szép tájékot lát, a kies liget, a hegyoldalak zöldellő sűrűsége, a madárdal és a lenyugvó nap méla hangulata rögtön megragadja poé-tái lelkét; elfogja az az áhítat, amelyet a természet templomának csöndjében a poéta a közönséges léleknél százszor intenzíveb-ben érez, felsóhajt, s így rebeg magában:
„Mily jó itt! Építsünk ide hajlékot. Egy sát-rat Gerhártnak, egyet szintén neki, s végül
egy harmadik sátort, ugyancsak Gerhárt-nak ! Mert Gerhárt magános ember, s nem óhajt Péterrel és Jánossal lenni." Az ihlet e pillanatainak megannyi szép költemény az eredménye, s mert Hauptmann-nak elve ar-ra a helyre, ahol a természet nagyszerűsége meghatotta volt, nemcsak gondolatban, ha-nem testileg is visszatérni; ahol egy-egy esz-me esz-megfogant benne, és egy-egy verssor zsongani kezdett a fejében, ott azonnal meg-vásárolja a telket, és villát építtet rá. Jellem-ző a költő gondolkozásának a gyöngédségé-re, hogy ezeket a villákat aztán azokról a gondolatokról nevezi el, melyek őt a megih-letettség, a gyűjtés és a villaépítés időszaká-ban a legélénkebben foglalkoztatták. így van egy bájos villája a Neckar vidékén, egy dombtetőn; ennek a neve: Die versunkene Glocke. Szívesen időzik egy háromemeletes, pompás kis várkastélyában is, melyet a Ta-kácsok jövedelméből építtetett, s melyet e költemény alaphangjára való tekintettel Nyomornak nevezett el. Crampton mesterre egy kis vár emlékeztet, melyet a Rajna-par-ton építtetett, s melynek, CrampRajna-par-ton tartal-mára célozva, a Cháteau d'Espagne nevet
adta. A Como partján épült tuszkulánuma Magány nevet visel. De kedvenc villája még-iscsak a Hannele álma maradt, noha vala-mennyi között ez a legigénytelenebb, s a leg-újabbakkal: Jan otthonával például, amely-nek felvonóhídja, tornya és bástyái is van-nak, távolról se vetekedhetik. Az ábránd óráit most is Hannele álmában tölti a legszí-vesebben, s ha szíve az emberi nyomorúság látványán összefacsarodik, Hannele álmába vonul vissza, hogy a magányban megköny-nyezze a nélkülözőket és az elhagyottakat.
Valóban, a Hauptmann példája tanulságul szolgálhat minden poétának. Mennyivel jobban tennék, ha ahelyett, hogy füstös
ká-véházakban léhaságokkal töltenék az időt, ők is a villagyűjtés nemes passziójának élné-nek ! De e tisztult életnézet alapfeltétele az:
hogy érzékünk legyen az emberi szenvedés és nyomorúság iránt. Az éhezők, a
boldog-talanok, a nyomorultak felett ejtett irodalmi könnyek, amint lehullnak a villából a piac-ra, gyöngyökké válnak, a gyöngyök pedig készpénzzé; a készpénz viszont a villaépítés-hez vezet, s a villaépítés, mint egy ókori bölcs mondta, megelégedést kelt a lélekben.
Az alvó detektív. Magyarország legelső mű-barátjának, annak a derék férfiúnak, aki na-ponta hosszú délelőttöket és hosszú délutá-nokat töltött a Műcsarnokban, annak a ki-tűnő úrnak, aki már minden ecsetvonást ös-mert, és ki nem fogyó buzgósággal mégis egyre járta a termeket, ennek a jelesünknek - mondom - állása megrendült. Ez a műba-rát ugyanis detektív volt, akit az ösmert kép-lopások idejében rendeltek ki a képcsarnok-ba. A minap a hű rendőr elálmosodott és elaludt; lefeküdt egy kanapéra, s ott elszun-dikálta az állását. A művészetért senki e ha-zában nem fizetett oly nagy árat, mint ő, a nagy műbarát. Állásával áldozott a fösté-szet Múzsájának, mindenét le kellett tennie a Camoenák előtt. A magyar művészet fel-adata most már róla gondoskodni, mond-hatná az avatatlan. De nem így van. A ma-gyar művészet méltán gyűlölheti az álom-szuszék detektívet. Mert aludt, sokat aludt, és mégse loptak el csak egy képet is! Ha álmodozása idejében ellopták volna az egész Műcsarnokot, ez lett volna a piktúra legna-gyobb dicsősége. De mikor már a tolvajok is kritikusok... ah, akkor már nagyon rossz idő jár a magyar festőművészetre!
Ballada az eltűnt télikabátról. A gyöngyösi polgármesternek ellopták a télikabátját. A pénzügyminisztériumban lopták el, éppen mikor a város érdekében tisztelgett. Ez a körülmény részben előkelő milieu-t, részben bizonyos tragikus zománcot ád az eltűnt té-likabát balladájának: de az ügy kellemetlen voltán nem változtat. A polgármesternek fájt az elveszett télikabát, és a városi képvi-selőtestület, méltányolván a fájdalmat, hat-van koronát szavazott meg a
polgármester-nek egy új télikabátra. A városépítészeti bi-zottság kiválasztotta a szövetet, a pénzügyi bizottság két viharos ülés után megállapo-dásrajutott a szabóval, de mielőtt a mérnöki bizottság előtt megejthették volna az első próbát: szigorú végzés jött az alispántól, aki - fegyelmi vizsgálatot indított a polgármes-ter ellen, a város pénzéből „emelendő" téli-kabát miatt. Tisztelem a vicispán urat; de ezt a végzést furcsállom. Miért ez a rettene-tes szigorúság? Mindenkinek, még a gyön-gyösi polgármesternek is jogában áll, hogy télen télikabátban járjon, és ha a polgármes-ter a város érdekeiért való küzdelemben el-veszítette a télikabátját, senki se tilthatja meg a városnak, hogy neki új télikabátot csináltasson. Érteném a fegyelmit, ha erre a célra például ezerötszáz koronát szavaztak volna meg. Ilyen bundához csak akkor lenne joga a gyöngyösi polgármesternek, ha
por-tás volna az Operánál. De hatvan korona, tekintetes alispán úr, bizony isten nem sok.
Hogy a gyöngyösi polgármester nem kért többet ennél a harminc pengőnél, ez két eset-re enged következtetést. Az első az, hogy a polgármester szegény ember, és ez esetben lelketlenség lett volna a várostól, ha meg nem téríti a kárát. A második valószínűség az, hogy a polgármester, h a j ó m ó d ú is, sze-rény és puritán férfiú, aki a világi hiúságokra nem sokat ád, és költekező vagy fényűző hajlamai nincsenek. Az ilyen karakterhez pedig semmiféle panamának az árnyéka se férkőzhetik. Ezért találom én furának ezt a fegyelmit, amely, ha elmarasztalják a pol-gármestert, az első eset lesz szép Magyaror-szágon, amikor nem azt büntetik meg, aki lopott, hanem azt, akit megloptak.
Ingyen orvosság. Kiadta a kormány, hogy ezentúl a szegény ember ingyen kapjon me-dicinát. A medicinát a legszegényebb ember se sorozza az élet legkívánatosabb gyönyö-rei közé, de ha már muszáj élni vele, feltétle-nül jobb, ha ingyen adják, mint hogyha pénzt kérnének érte. Az intézkedés tehát