Tehetségmentés – tehetséggondozás – tehetséggazdálkodás
A címbe foglalt kifejezést csaknem félévszázada kedves mővészetpedagógia-tanáromtól, a Karácsony Sándor-növendék Székácsné Vida Máriától tanultam. A Lear király lányainak történetét felidézı magyar népmesében mondja a legszeretetreméltóbb királylány apjának, hogy „úgy szeretlek, mint az emberek a sót”. Világos a metafora. A mővészet nem dísz, nem cicoma az emberi élet minıségén, hanem leglényegibb alkotórésze. Az „Éhe a szépnek”
valódi éhség. S a mővészetpedagógiának nem cifrálkodás végett kell törıdnie a mővészi tehetségígéretekkel, hanem mindenki nevelésének, életének részét képezı „sejtépítı” elemként.
Kezdetben volt a tehetségmentés. Ennek a mozgalomnak a két háború között Magyarországon kifejezetten erıs szociális elkötelezettsége volt. A népi írók eszmeiségébıl táplálkozva a falukutató fiatal értelmiségiek23 a sze-génység átokverte világát járva kerestek tehetséges gyermekeket, kamaszokat, s a kiválasztottak példájával kívánták felmutatni egyfelıl koruk iskola- (és persze társadalmi) rendszerének éles kritikáját, másfelıl a hitet, hogy a meg-annyi krízisen átesett nemzetet e „vérfrissítés'' képes megmenteni. „Techno-lógiailag” a szegregáció és integráció sajátos formája alakult ki.
A „kiválasztottak” a létezı iskolarendszerben helyezkedtek el, de a pro-testáns kollégiumok hagyományaira épülı, egyre gyarapodó kollégiumi háló mintegy második otthonként, egyben „második iskolaként” óvta, segítette tehetségüket, látta el ıket a kiváláshoz szükséges méltósággal, egyben az iden-titásvállalás szolgálattudatával.
Ez a mozgalom virágzott ki a népi kollégiumokban, a NÉKOSZ-ban a
„fényes szelek” idejére. Értékelhetjük a „NÉKOSZ-legendát” így is, úgy is, kritikusan vagy apológiával, eltagadhatatlanul a hazai értelmiségnek olyan meghatározó mennyiségi és minıségi garnitúráját bocsátotta szárnyra24 ez az
„alma mater”, amelynek mára fogyatkozó képviselıi tanúhegyként ırzik –
23 Ne tagadjuk, van egy közkelető másik – majdnem ellentétes – metafora is. Nota bene, ezt is Karácsony Sándor tanítványa, ezúttal Vargha Balázs, a nyelvész-játékmester forgalmazta – igazságot szolgáltatván a La Fontaine-mese „áldozatának”, a muzsikáló tücsöknek. Átiratából az tőnt ki, hogy a hangyák megértik: szükség van a szorgos hangyák mellett az ı „fájdalmukat és örömüket” el- és kidaloló muzsikusra, mővészre is.
24 Hogy a tudományos szempontból is komolyan vehetı szerzık, emlékezık pólusaiként említsem Svéd László mővét (Megforgatott világmegforgatók. A magyar népi kollégiumi mozgalom ismeretlen dokumentumai. Politikatörténeti Alapítvány, Budapest, 1994) és Pataki Ferenc kötetét (A Nékosz-legenda, Osiris, Budapest, 2005.) Utóbbi kapcsán magam is részt kértem az értéke-lésbıl a Neveléstörténet címő folyóirat 2005. évi 3-4. számában.
ráadásul az összetartozás kiemelkedıen megkapó példájaként – a kiválóság-nak azon jegyeit – adottságtól elkötelezettségig, elszánásig –, melyeket a kor-szerő tehetségdefiníciók főznek rendszerbe.
A következı korszak, a fentebb említett szellık fagyossá válásának ideje, az ún. „létezı szocializmusé” jóval bonyolultabb a tehetségügy szempontjá-ból. A történetírás nem tudta még megfelelı horizontú elemzésben egybe-fogni a végletes ellentmondásokat tartalmazó korszakot (korszakokat) a te-hetségnevelés kérdéseit illetıen (sem).
A „fekete” oldalon áll egyfelıl az a dogmatikus, bornírt, kegyetlen osz-tály- és osztályharcos szemlélet, mely igazságszolgáltatásnak értelmezte és gyakorolta a származási alapú diszkriminációt, s csak az „igazoltan” proletár-sorból emelkedı sorsok elıtt nyitott zöld utat, sıt a hasonlóan dogmatikus, bornírt és kegyetlen tervgazdálkodásban jóformán személyre való tekintet nélkül ki is jelölte ezen utakat. Másfelıl közösség és egyén viszonyáról szıtt ideológiával volt „kiválásellenes”25. A „szebbik” oldalon áll persze, hogy a tervgazdaság malmai olykor az egykori uralkodó osztályok, elitek, értelmiségi generációk fiaiból és lányaiból is választottak – nélkülözhetetlenségük és nyil-vánvalóan kiemelkedı tehetségük okán – kvalitásukhoz és akaraterejükhöz méltó pozícióba személyeket.26
S azt se feledjük, hogy a jól-rosszul mőködı – egyre több tagozatot létre-hozó – iskolarendszer mellett/mögött olyan stabil, stabilnak látszó hálózatok mőködtek állami fenntartásban (olykor civil „álruhában”), melyek valódi kifu-tópályaként szolgáltak tehetségeknek. Az úttörıházak27, a gyermekkönyvtá-rak, a zeneiskolák elhelyezése az iskolarendszerben, központi táborok, az értékelvő – bár korántsem ideológiamentes – gyermeksajtó (késıbb az inter-aktivitásban elırehaladó gyermekrádió és gyermektelevízió), a mőkedvelı mővészeti együttesek, a köréjük kialakult fesztiválrendszer28 vagy éppen a
25Korábban az apológiának, késıbb a kritikának volt már-már közhelyszerően emlegetett irodalmi példája az ukrajnai gyerektelep vezetıjének, Anton Makarenkónak egykori döntése, melynek nyomán a gyermekújság országos pályázatán északi-sarki utazást elnyert fiú nem élvezhette megérdemelt jutalmát, nem utazhatott. Másnap a felvonuláson szolgáló fúvósze-nekarból nem hiányozhatott. (A szóban forgó kamaszcsoport egész élettörténetét és környe-zetét ismerve nyilván árnyalt értelmezés is releváns erre az esetre, mégis arról van szó: a kiválás lényegében nem volt legitim motívum.)
26 Hitelesen vallott errıl Brády Zoltán emlékezetes portréfilmjében az arisztokrata ısökre büszke, jeles pszichológus, Perczel Tamás (Számvetés, Kapufilm, 2005), de sorolhatnánk a mővészvilágból, sportolóvilágból, mérnöki világból másokat is.
27Gyermek- és tehetséggondozó funkciójú közmővelıdési intézmények. 83-at számláltunk ebbıl a 70-es évek végén, s az elemzık mindig hozzátették, hogy az akkori szocialista tábor-ral való összehasonlításban ez a szám igen csekély. (Vö. Nádházi Lajos: A magyarországi
sportiskolák világa mind-mind röppályát kínált tehetséges gyerekeknek, fiata-loknak. Az ifjúsági mozgalmak verseny- és vetélkedırendszere (több- keve-sebb módszertani kultúrával és tradícióval) a tehetségkiválasztás szolgálatába rendezıdött úttörı-olimpiától, Pajtás-kupán át zenekari találkozóktól, színját-szófesztiválig, táncfesztiválig, nemzetiségi találkozón át „éneklı rajok találko-zójáig”, tanulmányi versenytıl, Kazinczy-vetélkedın át a „Tudományos-technikai úttörıszemléig”.29 A cserkészettıl – jobb korszakaiban – több ízben is átvett szakpróba, külön próbarendszer a három „klasszikusan látványos”
tehetségfajta, a „tudósi”, „mővészi” és „sportolói” mellett megannyi „ext-rém” tehetségfajtának is „életpályát” kínált (motorszerelı, kertész, könyvkö-tı, természetjáró, filmes, fotós, tőzoltó, sıt őrkutató szakpróbát is lehetett tenni). A szakmunkástanulók számára is meghirdettettek a vetélkedık.30
A „létezı szocializmus” iskoláját ért éles kritikában – a politikai változá-sok felé közeledve – elıször kifejezetten az egyenlıtlenségek kialakulásában viselt szerepe volt hangsúlyos. Gazsó Ferenc, Ferge Zsuzsa, Loránd Ferenc, Mihály Ottó és mások éppenséggel nem a szocialista iskola „falanszter voltát”
bírálták, hanem azt, hogy deklarált céljai és jelszavai ellenére lényegében so-sem szőnt meg a társadalmi szelekció kemény eszköze lenni. Hunyady Györgyné emlékezetes kutatásai éppen arról szóltak ebben az idıben, hogy a nagyon erısen szociokulturáliskörnyezet-függı közvetlen tanulmányi ered-mények egyértelmően ki- és átsugároznak más képességmezıkben mérhetı teljesítményekre is, így az elméletileg szociális és kommunikációs képességek-ben kiváló adottságokat feltételezı gyermekvezetık is rendre a középosztály
„jó tanuló'' leánykáiból és fiaiból választódnak (olykor kontraszelektálódnak) ki.31
Ám a tehetséggondozás szakmai nekibuzdulásai a rendszerváltást követı-en a létezı szocializmus kritikájának másik pólusán sarjadtak ki. A tehetség-fejlesztés új mozgalmainak korai képviselıi kevesellték a tehetségekkel kiala-kítható különleges bánásmódot.
29 Nem véletlenül: a legjobb szakemberek álltak ezen ügyek szolgálatába, adta a nevét Öveges József, Szende Aladár, Vargha Balázs, Mezei Éva, Debreczeni Tibor, Gabnai Katalin, Till Ottó, Farkas Antal, Béres János, Balázs Árpád, Keszler Mária, Vásárhelyi László, Bernáth Elek, Szabó Gábor, Demeter Zsuzsa, Séd Teréz, Hollós Róbertné, hogy emlékezetes neveket említsek. (A drámapedagógia, a gyerekszínjáték jelesei közt emlegetett Gabnai Katalin neve és sorsa azért is érdekes, mert rendre elmondja visszaemlékezéseiben, hogy ı egy csillebérci táborban „választódott ki”.
30 Errıl emlékezik Kissné Németh Éva „A Szakmai Középiskolásokért Kulturális Egyesület (SZAKE) története és szerepe a tehetséggondozásban” címő tanulmányában. In: Trencsényi László (szerk.): Jorgosz közlegény jelentései a 38. kilométerrıl. Új Helikon Bt, Budapest, 2008.
31 Hunyady Györgyné: Kollektivitás az iskolai osztályokban. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977.
Sajátos jelenség, hogy az iskolaalapítás szabadságával végül is a vártnál kevesebb szegregált, szelekción épülı „tehetségiskola” jött létre.32 A tehet-séggondozó „mozgalmárok” – bár szívük mélyén talán nem bántak volna –
egy kisebb-nagyobb jól szelektált tehetségiskola-hálózatot, rendre mégis az integráció, az inkább belsı differenciálás pártján szólaltak meg, ha oktatáspo-litikát csinálhattak.
Miért? Alapvetıen a magyar tehetségkutatás szociálisan elkötelezett ha-gyományai fékezték mindig ıket (nem volt ez erıszak, sokkal inkább a tradí-ció megéltsége).
S volt még valami. Ez ugyan szárnyakat adott a tehetséggondozó mozga-lomnak, tömegessé tette azt, de egyúttal óvatosságra is intette a legjobbakat.
Rendre bebizonyosodott ugyanis, hogy a „köziskolák” „közpedagógusa” a tehetséggondozás elvébe kapaszkodva mégiscsak a rosszul motivált, rosszul haladó tanulóktól való megszabadulás motívumától vezérelve igényelt magá-nak „tehetséggondozó” osztályt.33 A veszélyeztetettségét érzı, megkapaszko-dási lehetıséget, társadalmi nyugalmat igénylı középosztály kereste-keresi magának rezervátumait, s erre az univerzumra aztán azt mondja: tehetségesek válogatott iskolája.34
Még egyszer mondom: a hazai tehetséggondozásnak becsületére válik, hogy alapvetıen az együttnevelésben keresi a megoldásokat, s így voltakép-pen sosem konfrontálódott a hazai komprehenzív iskola megteremtésén fá-radozó szakmai erıkkel. Ám ha a hazai tehetséggondozás szerkezetét tartalmi szempontból elemezzük, akkor ebben megırzıdött a fenti hármas egység (tudomány, mővészetek, sport).35
A mővészeti tehetséggondozásról kívánok szólni dolgozatom harmadik részében. A sikeres teljesítményt, a kiugrás lehetıségét” ez a tehetségfajta látszik leginkább szolgálni.36 Mert látszik! Mert jól forgalmazható!
32 Tán Erısné Tóth Márta csepeli Géniusz Iskoláját vagy Zaszlavik Jenı szentendrei AGY-át emelhetnénk ki. Vö. Bak Zsófia (szerk.): 33 óra. A Várhegyi György Díj elsı tíz éve. Alapítványi és Magániskolák Egyesülete, Budapest, 2010. S ebben a „lázban” jött létre a Zeneakadémián is a korai tehetségeket foglalkoztató különleges osztály.
33 Más kérdés, hogy ezen a hagyományos iskolai teljesítményeken át bukdácsoló gyerekse-regrıl rendre kitőnik, vannak tehetségei, csak a megbolydult világban sztenderdeket keresı iskola nem figyel erre. De emlékeztessünk egyebek között Farkas Gyula „rajkói”, Pongrácz Éva komlói, Ritók Nóra berettyóujfalusi rajzosaira, a siroki, fesztiváljáró színjátszókra, Szıke Judit focistapalántáira, az ózdi középiskolai kollégiumból Sajókazán elkötelezett szociális munkássá vált Lázi Pistára (Benıre) és másokra. (Vö. Bogdán Péter adatokban gazdag Füg-gelékét Bodonyi Edit Modern alternatív iskolák c. kötetében, ELTE Eötvös Kiadó, Buda-pest, 2011.)
Mondhatnám: médiaképes. Ugyan van némi feszültség a bevételeikbıl, nézettségükbıl élı médiumok és a „klasszikus” mőhelyek között. Elıbbi jobban figyel az ifjúsági világdivat jelenségeire, mondhatni ebbıl az óceánból halászik. Nem kívánok Savonarolaként átkot szórni ezekre a talán valóban túlzott csinnadrattákkal kísért, talán „bulváros”versenysorozatokra. A mőfaj szabályszerőségei – belsı riportok, a versenyben maradók együttlakásának követése stb. – szolgálnak elég társadalmi tanulsággal arról is, hogy a „sztár-csinálás” mekkora munka, s hogy az marad versenyben, aki bírja. Másfelıl e versenyek is az emberi teljesítmény melletti kiállás bizonyítékai: szemünk láttára fejlıdnek óriássá azok a fiatalok, akik bekerülhettek a selejtezıkbe. A tehetségnevelésbe vetett hit példái ık is. Hát még akkor, ha hozzászámítjuk azt a statisztikát, hogy hányan érkeznek (be) a nemzet peremvidékeirıl. A határainkon túli magyarság dajkálta ıket vagy a cigánysor! De fontos üzenet ez így együtt! A kockázat persze óriási. Az üzleti célú el- és kihasználás veszé-lye hatalmas. S ez akár vissza is üthet!
A gondozás felelıssége ebben a körben új tartalmat nyer – egyebek közt ezért sem szabad pedagógiai-szakmailag (rátartian) távol maradni ettıl a je-lenségvilágtól.
De a „klasszikus” (ha van ilyen fogalmunk egyáltalán) mővészeti pályákon is igen sok tehetséggondozó dolgozik. Az alapfokú mővészetoktatás fellendü-lése mögött kimutatható valóságos társadalmi igény. (Bonyolult motívum-rendszer tartja fenn ezt a hálózatot, ennek elemzése meghaladja ezen írás kereteit, de csak abba az irgalmatlan felelısségbe tessék belegondolni, hogy a fentebb leírt széles, gazdag, árnyalt intézményhálózatból csak ez maradt!)
Egyszóval remek tánccsoportok, kiváló színjátszók, muzsikusok, dalosok, képzımővészek, iparmővészek, tárgyalkotók tőnnek fel bemutatókon.37 Így van ez rendjén. İk teszik örömtelivé életünket, a rossz közérzető társadalom ünnepnapi vázáiban kivirágzó hajtások.
S mi lesz velük? Van-e társadalmi szükséglet – akár európai léptékő „piac-ra” gondolva – ennyi mővésztehetségre? Jó-e tehetséggondozásnak, hogy ıket a mővészpályára segítjük? Vajon nem a társadalom torzulása-e az is, hogy alig teremt teret a „mőkedvelı” karrier számára. Kiemelkedni jóformán csak – s bár nagyot zuhanni is – profi mővészpályán lehet. Én ezt veszélyes-nek tartom. Miközben tehát szót emelek egy olyan gazdag – békés – társa-dalmi közéletért, melyben érdemes „amatırként” közösséget teremteni, s nem a kiválás acsargó versenyének arénáiba lépni.
Mővészetpedagógiával foglalkozom. Vallom a mővészetek „nélkülözhe-tetlenségét” az emberi élet minıségében. Az iménti szót emelés akár elég is lehetne. De másról (másról is) szó van e körben. Ha a nagyszabású empirikus mővészeti nevelési hatásvizsgálatokat elemezzük, rendre feltárul, hogy az akár
37Más kérdés, hogy a társadalom peremén élık közül ma tán még nehezebb e fórumokig eljutniuk, mint a két háború között!
alkotói, akár befogadói, akár magányos, akár csoportban zajló esztétikai tevé-kenység (ez persze így együtt optimális!) megannyi a mővészeti teljesítményen túli képességet fejleszt egészen impozánsan, hogy csak a társadalmi élet, a gazdaság terén is nélkülözhetetlen kreativitást említsük. De a társadalmi élet más területein is szignifikánsan jobb teljesítményt mutattak az adott mővé-szettel megérintett gyerekek (még pl. a családban alakuló szerepvállalásuk, akár a választásokon való részvételi szándékuk is szembeszökıen magasabb volt a „drámás” gyerekeknek Európa-szerte ).38
Számomra ebbıl az a felelısség következik, hogy a mővészetek területén felbukkanó tehetségígéretek pályaorientációját gondosabban kellene végezni.
Egy nemzetközi rajzpályázat díja óriási dicsıség, egy énekes vetélkedı gyız-tesének lenni hatalmas, s mindez nemcsak a versenyzıkre, de a Mesterre is dicsıségként hat vissza. És mégis – vélem – abban kellene gondolkodni jó tehetséggazdálkodóként, hogy növendékeinkkel együtt keressük s megtaláljuk azokat a pályákat, melyek a mővészeti tevékenységben mutatkozó, ám más területeken is kamatozó tehetségeket kétségkívül boldogítóan alkalmazzák.
(Ez a nehezebbik fajtája a tehetséggondozásnak, nagyobb körültekintést, tu-dást, társadalmi, akár gazdasági ismereteket is igényel.)
S mindezek után aztán a sikeres mérnök és kımőves, sebészorvos, ápoló-nı, kertész és kertészmérnök önmaga és kisközössége örömére daloljon, mu-zsikáljon, adjon elı színdarabot, fessen, szıjön, formáljon agyagot. Utópia lenne?